Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Közép-Európa új esélye – A 2019-es európai parlamenti választás eredményei és lehetséges következményei a Visegrádi Négyek szempontjából

"Az Európai Parlament új képviselőinek megválasztása 2019-ben a korábbi választásoknál jóval komolyabb érdeklődést váltott ki a visegrádi országok választóiban. A 2004-es uniós csatlakozás óta 2019 májusában volt a legmagasabb részvétel mind a négy országban, ami Szlovákia kivételével a kormánypártok sikerét és a jobboldal fölényét eredményezte a régióban."

Az Európai Parlament új képviselőinek megválasztása 2019-ben a korábbi választásoknál jóval komolyabb érdeklődést váltott ki a visegrádi országok választóiban. A 2004-es uniós csatlakozás óta 2019 májusában volt a legmagasabb részvétel mind a négy országban, ami Szlovákia kivételével a kormánypártok sikerét és a jobboldal fölényét eredményezte a régióban. Az EP-választás eredményének hatására új lehetőségek nyíltak a visegrádi országok előtt: képviselőik befolyásosabb szerepet tölthetnek be a következő Európai Parlamentben, kormányaik pedig az utóbbi éveknél is látványosabb, hatékonyabb fellépésre is képesek lehetnek a következő időszakban.

 

A Visegrádi Négyek a 2019-es EP-választás előtt

 

A kommunista tömb összeomlását követően szinte azonnal megfogalmazódott annak az igénye és egyben szükségessége, hogy Közép-Európa országai összehangoltan, közösen lépjenek fel biztonság-, gazdaság- és egyéb szakpolitikai kérdések esetében. Az együttműködés tartós résztvevője Magyarország és Lengyelország mellett Csehszlovákia, majd az önálló állammá váló Csehország és Szlovákia lett az 1990-es években. Akkor a fő cél a nyugati integráció biztosítékának tekintett NATO-, és EU-tagság elérése volt, amit a 2000-es évekre minden érintett meg is valósított. Az új keretek között kezdetben mind a négy tárgyalt ország önállóan próbált boldogulni, érvényesíteni saját nemzeti érdekeit az EU intézményrendszerében, ami a rendszerváltást követően meghirdetett együttműködést is háttérbe szorította, protokolláris eseménysorozattá gyengítette.

A 2010-es évekre azonban a közép-európai kormányok felismerték, hogy önállóan egyre nehezebben tudják országaikat képviselni, az európai integráció mélyítését célzó lépések (pl. bankunió megteremtése) és gazdagabb, nagyobb tagállamok erősebb érdekérvényesítő képessége mellett csak akkor tudnak erőt mutatni, ha ahhoz szövetségeseket találnak. A folyamatot felgyorsította a 2015-ös migránsválság, valamint a menekültek szétosztását célzó kvótarendszer meghirdetése az uniós intézmények és a nagyobb tagállamok, elsősorban Németország részéről (Geddes–Scholten, 2016:85–86).

A geopolitikai helyzet és egymásra utaltság felismerésének jele, hogy a Visegrádi Négyek közötti együttműködés épp akkor vált szorosabbá, amikor az érintett országokat különböző európai pártcsaládokhoz tartozó szereplők irányították. Magyarország kormánypártjai, a Fidesz és a KDNP az Európai Néppárthoz (EPP) tartoznak. Lengyelországot 2015 ősze óta a Jog és Igazságosság (PiS) vezeti, amely az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) frakció tagja az Európai Parlamentben. Szlovákia vezető kormánypártja 2012 óta a szociáldemokrata Smer, a cseh koalíció vezetői 2013–2017 között szintén a szociáldemokraták (CSSD) voltak, akiket 2017-ben Andrej Babis liberális EP-frakcióhoz tartozó pártja (ANO 2011) váltott. A geopolitikai és nemzeti érdekek a régióban erősebbnek bizonyultak a flexibilis ideológiai alapokra épített európai pártcsaládoknál, ami végső soron megnövelte az együttműködésben részt vevő országok politikai súlyát.

 

Gazdasági és politikai stabilitás összefonódása a Visegrádi Négyeknél

 

Az utóbbi években Közép-Európa két szempontból is markánsan különbözött az uniós tagállamok többségétől. Az egyik a gazdaság területére vonatkozik, ami többek között a gazdasági növekedésben is látványosan megmutatkozik. Közép-Európa 2010 óta gazdasági szempontból erősebbé vált, a gazdasági növekedés 2014-től rendre az uniós átlag, illetve az eurózóna tagállamainak átlaga felett alakult (lásd 1. táblázat).

1. Táblázat. Az EU 28 tagállamának és az eurózóna 19 tagállamának átlagos, valamint a Visegrádi Négyek GDP adatai 2007–2018 között.

 
Forrás: Eurostat

A gazdasági stabilitás ráadásul hosszú időn keresztül Lengyelországban és Magyarországon politikai stabilitással is párosult. Jelentős politikai erő, szavazótábor koncentrálódott Magyarországon a Fidesz, Lengyelországban előbb a PO, később a PiS körül. Ez lehetővé tette, hogy egypárti, vagy néhány párt koalíciójából álló kormányok alakuljanak, amelyek ráadásul több cikluson át hivatalban maradnak, szemben a nyugat-európai klasszikus gyűjtőpártok egyre gyorsuló eróziójával és a politikai polarizáció növekedésével. Szlovákiában csak rövidebb ideig tudta betölteni ezt a szerepet a 2012–2016 között egyedül kormányzó Smer, amely 2016-tól koalíció élén folytatta a kormányzást. Bár a párt népszerűségét számos kihívás érte, még mindig a legbefolyásosabb és legszervezettebb szlovák párt. Csehországban fokozatosan Andrej Babis vált a legerősebb politikussá, aki 2017-ben foglalhatta el a miniszterelnöki széket, egyúttal a pártrendszer központi pozícióját, és emelkedett ki az átalakuló cseh pártrendszerből. A centrális pártrendszer „tankönyvi példája” ugyan Magyarország lett (Tóth–Török, 2014), azonban hasonló folyamatok, illetve hasonló helyzet kialakítására vonatkozó törekvések zajlottak a régió többi országában is: a politikai versenyből kiemelkedő szereplő megosztott ellenzékkel néz szembe, akikkel szemben politikai és gazdasági stabilitást nyújt a választóknak és az üzleti élet szereplőinek, amely politikai irányvonalat a nemzeti szuverenitás és érdek hangsúlyozása egészít ki. A három elem egymást erősítő, egymással szorosan összefüggő politikai állásponttá vált, amely 2019. május végén, az EP-választás keretében egyszerre mérettetett meg mind a négy érintett államban.

 

Az EP-választás eredményei és következményei a Visegrádi Négyeknél

 

A Visegrádi Négyek esetében két jellegzetességet érdemes kiemelni a 2019-es EP-választással kapcsolatban. Az első a jobboldal markáns fölénye. A négy ország 106 mandátumából összesen 76-ot nyertek el jobboldali pártok. Az Európai Néppárt második legnépesebb delegációja a lengyel, a harmadik pedig a magyar lett (amennyiben az RMDSZ képviselőit is a Fidesz–KDNP mellé, és nem a román néppárti delegációba számítjuk), a 2009-ben a brit konzervatívok által életre hívott ECR-frakció domináns szereplője pedig a PiS lett. A másik jellegzetesség Szlovákiára nem érvényes, a másik három országban viszont fölényes győzelmet arattak a vezető kormánypártok, amelynek körülményeit és következményeit országonként mutatjuk be a következő alfejezetekben.

2. Táblázat. Az egyes pártok mandátumainak száma az Európai Parlament frakciói szerint a 2019-es EP-választás alkalmával.1

 
Forrás: Európai Parlament

 

Csehország

 

A többi visegrádi országhoz hasonlóan az 1990-es évek második felére a cseh politika is a szociáldemokraták (CSSD) és a konzervatívok (ODS) rivalizálásáról szólt, annyi különbséggel, hogy az ortodox kommunista irányvonalat képviselő kommunisták (KSCM) évtizedeken át önálló pólust tudtak képezni, akikkel viszont senki sem kívánt együtt kormányozni (Enyedi–Bértoá, 2010:14). A 2010-es választáson azonban a nagypártok meggyengültek (Dúró–Gallai, 2012: 71–72), a jobboldali koalíció 2013-as bukása után pedig a cseh pártrendszer alapjaiban változott meg, számos új szereplő jelent meg. Az új helyzetből fokozatosan Andrej Babis nagyvállalkozó és pártja (ANO 2011) emelkedett ki győztesként, amely 2017-ben megnyerte a parlamenti választást. Babis kormányfőként azzal is jelét adta politikai pragmatizmusának, hogy a korábban páriaként kezelt kommunistákkal is hajlandó együttműködni.

A 2019-es EP-választás újra Babis győzelmét hozta, miközben a cseh politika változását meghatározó trendek folytatódtak. A májusi választás a régi baloldal bukását hozta. A szociáldemokraták 5 százalék alatt végeztek, és így elveszítették mind a négy mandátumukat, a kommunisták pedig csak egyet tudtak megtartani a korábbi háromból. 2017-hez hasonlóan ismét jól szerepelt a posztmodern baloldalt képviselő Kalózpárt (Piráti) és Tomio Okamura iszlámellenes pártja, a Szabadság és Közvetlen Demokrácia (Svoboda a prímá demokracie – Tomio Okamura, SPD). Előbbi három, utóbbi két mandátumot szerzett. Ez az eredmény egyúttal azt is jelenti, hogy Babis továbbra is kiemelkedik a cseh politika szereplői közül, továbbra is a pártrendszer centrumának számít, amely pozícióból a tőle jobbra és balra állókkal is képes alkalmi, vagy akár hosszabb távra szóló együttműködést kialakítani.

 

Magyarország

 

Az 1990-es évek második felétől a magyar pártrendszert két blokk versengése jellemezte, amely blokkokat a Fidesz, illetve a Magyar Szocialista Párt (MSZP) vezette.

A 2006-os választási győzelem után az MSZP és liberális szövetségesének (SZDSZ) népszerűsége drasztikusan csökkent, aminek hatására lényegében a 2009-es EP-választásra kialakultak az új erőviszonyok: a Fidesz–KDNP kimagasló támogatottsága mellett jóval gyengébb baloldali (MSZP), radikális jobboldali (Jobbik) és zöld (LMP) pártok alkották az ellenzéki oldalt, amelyek éveken át nem tudtak együttműködni. Ez a „képlet” vezetett el a 2010-es választáshoz, ami a Fidesz első kétharmados győzelmét eredményezte parlamenti választáson (Enyedi–Benoit, 2011; Tóth–Török, 2014), ami további két alkalommal is megismétlődött, 2018-ban annak ellenére is, hogy az ellenzéki pártok már kísérletet tettek laza együttműködésre.

A 2019-es EP-választás eredménye változtatott a közel egy évtizeden át fennálló magyarországi erőviszonyokon. Az ellenzéki oldal helyzetét 2010 után tovább bonyolította az MSZP hegemóniájának megszűnése a baloldalon. 2019 májusában az MSZP-nél sokkal jobb eredményt ért el a korábbi miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc által alapított Demokratikus Koalíció és a liberális Momentum Mozgalom is. A két ellenzéki szervezet annak is köszönhette sikerét, hogy 2019-re nem csupán az MSZP, hanem centrális pártrendszer másik két ellenzéki pártjának támogatottsága is jelentősen csökkent, a Jobbik csak egy mandátumot szerzett, az LMP pedig messze az 5 százalékos küszöb alatt teljesített. Ezek az eredmények rövid távon az ellenzéken belüli erőviszonyokat írták újra, Orbán Viktor és a Fidesz fölénye továbbra is jelentős.

 

Lengyelország

 

A rendszerváltás után több alkalommal (1993–1997, 2001–2005) is kormányzó lengyel posztkommunisták támogatottsága a 2005-ös parlamenti választáson összeomlott, azóta az ország politikai élete két jobboldali párt, a Polgári Platform (PO), valamint a Jog és Igazságosság párharcáról szól. A két párt között hosszú időn át elsősorban az állam gazdasági szerepvállalásának mértéke, kultúrpolitikai kérdések megítélése, valamint az európai színtéren történő érdekérvényesítés határozottsága és stílusa jelentette a különbséget (Enyedi–Bértoá, 2010:16; Dúró–Gallai, 2012:20–29). 2007–2015 között a PO vezetett a versenyben, 2015 óta azonban a PiS népszerűsége a magasabb. A két nagy párt mellett csak néhány kisebb szereplő tudott érvényesülni, a 2015-ös parlamenti választáson ráadásul baloldali párt nem szerzett mandátumot (Marcinkiewicz–Stegmaier, 2016). 2007–2015 között a politikai verseny centrumában a PO állt, jobboldali ellenzékként a PiS, baloldaliként a posztkommunisták, ami 2015-ben annyiban változott meg, hogy a PO és a PiS helyet cserélt kormány-ellenzék szempontból. 2019 tavaszán azonban komoly kihívás jelentett a PiS számára, hogy a PO egy széles ellenzéki összefogás élére állt.

A 2019-es EP-választás lényegében a 2015 óta kormányzó, PiS által megjelenített „új” és a 2015 előtti „régi” politikai elit összecsapásává vált, miután a PO nem csupán korábbi koalíciós partnerével, a Lengyel Néppárttal (PSL), hanem a posztkommunistákkal (SLD), a liberálisokkal (Nowoczesna) és más kisebb pártokkal közös listát állított Európai Koalíció néven. Az új kezdeményezés mellett szinte valamennyi 2015 előtt hivatalban lévő kormányfő és befolyásos politikus felsorakozott. Velük szemben a PiS is tapasztalt politikusok sorát indította, ami azt eredményezte, hogy a lengyel mandátumok jelentős részét egykori kormányfők, miniszterek töltik be. Az Európai Koalíció keretében, a PO jelöltjeként képviselői mandátumot szerzett például Jerzy Buzek (1997–2001) és Ewa Kopacz (2014–2015), a baloldal jelöltjeként Wlodzimierz Cimoszewicz (1996–1997), Leszek Miller (2001–2004) és Marek Belka (2004–2005) korábbi miniszterelnök, valamint Janusz Lewandowski (2010–2014) és Danuta Hübner (2004–2009) korábbi bizottsági tag és még négy egykori miniszter. A PiS oldalán Beata Szydlo miniszterelnök (2015–2017), Ryszard Legutko oktatási miniszter (2007) és ECR frakcióvezetője az EP-ben (2011-től), valamint hat miniszter tartozik a legtapasztaltabb és legnevesebb politikusok körébe. Rajtuk kívül egyedül a baloldali Tavasz (Wiosna) listája tudott képviselőket juttatni az Európai Parlamentbe. Ez azt jelenti, hogy folytatódik a PiS–PO párharca a lengyel politikában, amelyben a PiS nem csupán megtartotta 2015-ben kiharcolt előnyét, hanem kissé növelni is tudta 2019 májusára. Amennyiben az őszi parlamenti választáson ismét a PiS nyer, folytatódhat a párt karakteres, brüsszeli konfliktusoktól sem mentes politikája.

 

Szlovákia

 

A szlovák a régió egyetlen olyan pártrendszere, amelyben a kommunista múlthoz való viszony gyakorlatilag súlytalan kérdéssé vált, mert az egykori állampárti vezetők a rendszerváltás idején minden új pártba beépültek. Az 1990-es években Vladimír Meciar személye volt a szlovák politika elsődleges tagoló ereje: a pártok vele együttműködő és őt leváltani szándékozó blokkokba tömörültek (Dúró–Gallai, 2012:84). A 2000-es évek közepétől ezt a szerepet Robert Fico vette át, aki ugyan pragmatikusabb Meciarnál, azonban a karizmatikus politikus által vezetett baloldali, nacionalista elemeket tömörítő blokk és a liberális, konzervatív pártok szövetségének rivalizálása az új évezredben is fennmaradt (Enyedi–Bértoá, 2010:15). A politikai földrengésként értékelt 2016-os parlamenti választást követően úgy tűnt, hogy ez a helyzet jelentősen megváltozhat: Fico a vártnál gyengébb eredmény után régi nacionalista szövetségese, a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) mellett a jobboldalról is beemelt két pártot a koalícióba. A Híd–Most mellett a 2016-os kampány egyik leghangosabb Fico-ellenes szereplője, a Háló (Siet’,) nevű párt is csatlakozott a kormányhoz. Ez megteremtette az esélyét annak, hogy a Fico által vezetett politikai centrum kétoldalú ellenzékkel nézzen szembe, amelynek konzervatív, liberális (SaS, OL'aNO) és radikális (Sme Rodina, L'SNS) pártjai nem tudnak összefogni Ficoval szemben (Rybár–Spác, 2017).

2016 óta azonban a kormánypártok támogatottsága jelentősen csökkent. A Háló néhány hét alatt felmorzsolódott az éles váltás következtében. A Híd–Most esetében ez a folyamat lassabban zajlott, azonban 2019 során látványosan megmutatkozott, előbb Bugár Béla 3,1 százalékos eredményében az elnökválasztáson, majd pártja 2,6 százalékos szereplésével az EP-választáson. A kormánypártok támogatottságának csökkenése a Smert sem kerülte el. A társadalom kettészakadásának fokozódása, a 2018-as újságíró-gyilkosság utáni tüntetések hozzájárultak ahhoz, hogy Fico 2018-ban lemondott a miniszterelnöki tisztségéről, pártja pedig elbukta a 2019-es elnökválasztást, majd az EP-választáson is a második helyre szorult egy új liberális ellenzéki szövetséggel (PS–SPOLU) szemben. Zuzana Caputová győzelme az elnökválasztáson, majd a mögötte álló szereplők sikere az EP-választáson azt jelenti, hogy folytatódik a szlovák politikát meghatározó két blokk közötti küzdelem. Az EP-választás során az is megmutatkozott, hogy a pártrendszer jobbszélén stabilizálta 10 százalék körüli támogatottságát a szélsőséges, roma- és EU-ellenes Marián Kotleba pártja, a Mi Szlovákiánk Néppárt (L'SNS), akivel senki sem hajlandó együttműködni. Az EP-választás a jobboldal korábban meghatározó szereplőjének számító Magyar Közösség Pártja számára (is) újabb kudarcot hozott, a párt nem tudta átlépni az 5 százalékos küszöböt, így Pozsony után már Strasbourgban sem rendelkezik képviselővel.

 

Az EP-választás lehetséges hatásai – Közép-Európa új esélye

 

A 2019-es EP-választás több szempontból is új helyzetet teremtett és egyúttal új lehetőségek előtt nyitott teret az Európai Unión belüli közép-európai érdekképviselet esetében is. Ezért a régió eredményeit nem csupán az országok belpolitikai folyamataira gyakorolt hatás, hanem az európai színtér, a Visegrádi Négyek mozgástere szempontjából is érdemes megvizsgálni.

A jobboldali dominancia jelensége az előző fejezetben már említésre került, azonban a továbbra is legnagyobb frakcióval rendelkező Európai Néppárt belső viszonyaira érdemes részletesebben is kitérni. Az EPP ugyan 2019-ben is az Európai Parlament legnagyobb frakciója maradt, korábbi mérete és befolyása viszont jelentősen csökkent. 2004-ben, a keleti bővítést követő első választáson még 268 képviselő alkotta az EPP frakcióját, 5 évvel később a már 27 tagállamban zajló választást követően 265 tagja volt, 2014-ben 221 fővel alakult meg a frakció, 2019-ben viszont csak 182 képviselő várja a július 1-jén esedékes alakuló ülést. Az EPP képviselőszáma kilépések (pl. brit konzervatívok 2009-ben), majd a korábban meghatározó és befolyásos, nagy tagállamok (pl. Franciaország, Olaszország, Spanyolország) pártjainak jelentős gyengülése miatt csökkent. Ennek következtében a lengyel a második, a magyar pedig (ha a Fidesz–KDNP 13 mandátuma mellett az RMDSZ 2 képviselőjét is figyelembe vesszük) a harmadik legnépesebb delegációvá vált az EPP soraiban. Korábban igen valószínűtlennek tűnt, hogy a hagyományos nagy gyűjtőpártokat tömörítő frakciókban (EPP, S&D, liberálisok) ilyen súlyt képviseljenek a 2004 után csatlakozott országokból érkező képviselők.

A régió jobboldali karakterének másik jele, hogy a brit konzervatívok kezdeményezésére alakult ECR frakcióban a PiS delegációja vált dominánssá. A kilépési folyamat, valamint a belső hatalmi harcok miatt a brit konzervatívok gyakorlatilag nem végeztek érdemi kampánytevékenységet, így a párt mindössze négy mandátumot szerzett az Egyesült Királyság kilépéséhez továbbra is ragaszkodó Brexit Párt (Brexit Party) árnyékában. Az új ECR frakció képviselőinek több mint harmadát a PiS delegációja jelenti, a képviselők több mint fele pedig a visegrádi országokból érkezik. Az ellenséges PiS–PO viszony miatt azonban nehezen elképzelhető, hogy az EPP partnerként tekintene az ECR frakcióra, amelynek létszáma is csökkent az előző ciklushoz képest, ráadásul politikai befolyása az Egyesült Királyság távozását követően tovább fog gyengülni.

Az Európai Parlament, illetve az EPP frakciója mellett más uniós intézményekben is növekedhet a Visegrádi Négyek befolyása, amennyiben kormányaik képesek az egységes fellépésre. 2019 májusára a nagy nyugati tagállamok kormányai gyakorlatilag „lefagytak”, amit az EP-választás csak megerősített, és új helyzetet teremtett a vezető uniós tisztségek elosztása szempontjából is. Az Egyesült Királyság helyzete és jövője továbbra is kérdéses, ráadásul Theresa May miniszterelnök május végi lemondása után a kormányzó konzervatívok több hónapon át húzódó utódlási folyamat mellett döntöttek, ami a brit aktivitást és befolyást tovább csökkentette Brüsszelben. Spanyolországban az áprilisi előrehozott választás óta nem tudott új kormány alakulni. Németországban a koalíció tevékenységét a Szociáldemokrata Párt (SPD) elhúzódó válsága, a CDU belső villongásai egyaránt hátráltatják. A kormánypártok ráadásul a Zöldek támogatottságának drasztikus növekedése miatt még inkább belpolitikai kérdésekre koncentrálnak. Olaszország mozgásterét a 2018-ban hivatalba lépett „furcsa koalíció” korlátozza, amely nem csupán az uniós intézményekkel áll komoly vitában, hanem belső feszültségeit is egyre nehezebben tudja kezelni. A kormány leghatározottabb és legaktívabb politikusa nem a miniszterelnök Giuseppe Conte, vagy a parlamenti választás legerősebb pártjának, az Öt Csillag Mozgalomnak (M5S) valamely politikusa, hanem a bevándorlásellenes és euroszkeptikus Liga (Lega) vezetője, Matteo Salvini.

Ebben a helyzetben esély nyílt arra, hogy 2014 után, amikor Donald Tusk az Európa Tanács elnöki tisztségébe került, az EU egyik meghatározó tisztségébe (pl. kül- és biztonságpolitikai főképviselő) a régióból kerüljön politikus. Emellett a visegrádi országok a többi befolyásos tisztség elosztása során is hatékonyabban tudják álláspontjukat kifejteni, mint a korábbi EP-választásokat követően.

 

Összegzés

 

A 2019-es EP-választás a visegrádi országokban Szlovákia kivételével a vezető kormánypártok erősödését eredményezték. A cseh, a magyar és a lengyel kormányfő pártja egyaránt jelentős előnnyel végzett az első helyen. A visegrádi országokban a jobboldali pártok markáns fölénye tapasztalható, a megválasztott képviselők döntő többsége jobboldali pártokból kerül ki, és néhány kivételtől eltekintve az EP jobboldali frakcióihoz (EPP, ECR, ID) csatlakoztak. Az EP-választás eredménye arra utal, hogy a politikai és gazdasági stabilitás a közeljövőben fennmarad a visegrádi országokban (Szlovákiában a Smer meggyengülése ellenére nem körvonalazódik egyértelmű alternatíva). Amennyiben a kormányok tovább erősítik a 2015 után intenzívebbé váló együttműködést, akkor a visegrádi országok erősebb, láthatóbb és befolyásosabb csoportot alkothatnak az átalakuló európai politikában.

 

 

Felhasznált irodalom:

 

Dúró József – Gallai Sándor (2012): Az átmenet sajátosságai a visegrádi országokban. Budapest: Budapesti Corvinus Egyetem.

Enyedi Zsolt – Benoit, Kenneth (2011): Kritikus választás 2010. A magyar pártrendszer átrendeződése a bal-jobb dimenzióban. In: Enyedi Zsolt – Szabó Andrea – Tardos Róbert (szerk.): Új képlet. A 2010-es választások Magyarországon. Budapest: Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 17–42.

Enyedi Zsolt – Bértoa, Fernando Casal (2010): Pártverseny-mintázatok és blokk-politika Kelet-Közép-Európában (1990–2009). In: Politikatudományi Szemle, Vol. 19, No. 1, 7–30.

Geddes, Andrew – Scholten, Peter (2016): The politics of migration & immigration in Europe. London, SAGE Publications Ltd.

Hix, Simon – Noury, Abdul G. – Roland, Gérard (2007): Democratic Politics in the European Parliament. Cambridge, Cambridge University Press.

Marcinkiewicz, Kamil – Stegmaier, Mary (2016): The parliamentary election in Poland, October 2015. In: Electoral Studies, Vol. 41, 221–224.

Rybár, Marek – Spác, Peter (2017): The March 2016 parliamentary elections in Slovakia: A political earthquake. In: Electoral Studies, Vol. 45, 153–156.

Spác, Peter (2014): The 2012 parliamentary elections in Slovakia. In: Electoral Studies, Vol. 33, 343–346.

Stegmaier, Mary-Linek, Lukás (2014): The parliamentary election in the Czech Republic, October 2013. In: Electoral Studies, Vol. 35, 385–388.

Szczerbiak, Aleks (2013): Poland (Mainly) Chooses Stability and Continuity: The October 2011 Polish Parliamentary Election. In: Perspectives on European Politics and Society, Vol. 14, No. 4, 480–504.

Tóth Csaba – Török Gábor (2014): Az új pártrendszer. In: Kolosi Tamás – Tóth István György (szerk.): Társadalmi Riport 2014. Budapest, TÁRKI, 511–531.



Jegyzet:

 

1 Az Európai Parlament várható képviselőcsoportjai a 2019. 06. 22-i állapot szerint. EPP: Európai Néppárt, kereszténydemokrata. S&D: Szocialisták és Demokraták Baloldali Szövetsége, baloldali. RE: Európa Megújítása, liberális. Greens/EFA: Zöldek/Európai Szabad Szövetség, zöldek és etnikai-regionális pártok. ID: Identitás és Demokrácia, radikális jobboldali. ECR: Európai Konzervatívok és Reformerek, konzervatív. GUE/NGL: Egyesült Európai Baloldal/Északi Baloldal, radikális baloldali és kommunista pártok.



« vissza