Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Esszék, tanulmányok

Önazanosság, közép-európai pop-art és kaméleonizmus – Galambos Tamás festőművész pályaképe

 

A tudós és tanult festő képei, fanyar groteszkjei XX. század
végi figurális festészetünk legszínpompásabb vonulatához tartoznak.”1
(Kernács Gabriella művészettörténész)

 

Idén ünnepli a nyolcvanadik születésnapját Galambos Tamás festőművész, aki több, mint hat évtizedes munkássága alapján a 20. század végi figurális festészetünk egyik legjellegzetesebb képviselője. Nemzetközi vonatkozásban pedig – könyv és egyéb illusztrációk tekintetében – az egyik legtöbbet publikált kortárs festőnk. Az alkotásai olyan jellegzetesek, hogy képeit gyakorlatilag nem lehet elfelejteni, vagy más alkotóéval összetéveszteni. Aprólékossága az egyik oka annak, hogy nem csak Európában és Amerikában, hanem Ázsiában is nagyon kedvelik a festészetét. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a legtöbb egybegyűjtött munkája Japánban, a Toyama-i Nishida Múzeumban található, ahol különálló Galambos Gyűjtemény keretében láthatóak a festményei.

 

Egykori szellemi kötéltánc a Tiltott és Tűrt határán

 

Képei első pillantásra idillinek és meseszerűnek tűnnek, ám valójában nem azok. Kosztolányi mondta, hogy „az elefántcsont-torony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda”.2 Ez Galambos esetében duplán igaz, hiszen alkotói függetlenségét minden korban sikerült megőriznie, s nem szorult semmilyen politikai vagy pártérdek kiszolgálására. Az a fajta művész, aki magáénak vallja a tudatos naivitást, illetve alkotásaival kapcsolatban védelmet, egyfajta páncélzatot is von maga köré, amely egyúttal a jelképrendszerévé vált, mellyel alkotói gondolatait tolmácsolhatja a közönség számára. Festményei valójában felnőttmesék, így lett bizonyos nyugat-európai művészettörténész – mint például az őt pozitívan megközelítő Anatole Jakovski – számára „neoprimitív” izzású alkotó, mások pedig ravasz, sophisticated naív, vagyis „kitanult”, kifinomultabb álnaívnak tartják. Ezért írta humorosan egyik kritikusa, hogy „becsapja” az embereket, mert messziről nézve idillikusak a képei, ám közelebb lépve drámák olvashatók ki belőlük. Ez a fajta gondolkodásra késztetés Galambos alkotói periódusaiban korokon és témákon vonul végig, s ez jellemzi a történelmi témájú képeit is. A „gyerekszáj-típusú hozzáállás” segítette abban, hogy a '60-as évek végétől fogva többé-kevésbé kiállíthassa azokat a „rázós” társadalmi-politikai kritikáit, amelyek kikívánkoztak belőle.

1945 után egy megváltozott történelmi korban, megváltozott társadalmi viszonyok között gyökeresen változott a családi életük is. Szülei hadigyár-tulajdonosok és földbirtokosok voltak Heves megyében, anyai nagyapja a megyei gyáripar és iparfejlesztés meghatározó alakja volt. Egerben, a cisztercitáknál végezte az általános iskolát, majd az Egri Lyceumban tanult tovább, de a harmadik év után más iskolába kellett járnia. Az igazgató, ha bejött az osztályba, odasétált a padjához és a fülét megragadva azt mondta: „Büdös kapitalistaivadék!” Középiskolai továbbtanulási lehetőségei szinte megszűntek a hatósági korlátozás miatt, ezért egy ideig a profi sportolás és a rajzolás vált fő tevékenységévé. Negyedik elemiben új rajztanárt kaptak, Bánóczy Adrienn (Kéreg Istvánné) személyében, akitől a festészet és művészettörténet alapjait már gyerekként, rajzszakkörben elsajátította. Hamarosan ő lett a csodagyerek: pasztellképeit rendszeresen adták ajándékba az illusztris vendégeknek. Nem sokkal ezután tanárnője sírva közölte, hogy származása miatt kitiltották az úttörőházból. Többé nem mehetett rajzolni, ami megalázó érzés volt számára és kilátástalanná tette a jövőjét, melyet csak festéssel és rajzolással tudott elképzelni. Szerencsésen alakult a továbbtanulása a Képzőművészeti Gimnáziumban, ahová a sikeres felvételi után bekerülhetett, s amit Sebestyén Ferenc tanítványaként fejezhetett be, akinek alázata és mesterségbeli dicsérete volt számára a legfőbb útmutatás. Budapesten Vázsonyi János3 özvegyénél lakott, aki a család közeli barátja volt.

 

Szellemi hatások: kezdetek és útkeresés

 

Főiskolai tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán végezte 1959 és 1963 között, ahol Barcsay Jenő és Hincz Gyula tanítványa volt. Mesterének Hinczet tartotta, aki karakterének megfelelően hagyta szabadon festeni, sőt támogatta Galambos mesés-színes világát, valamint javasolta, hogy tanulmányozza a 14. századi, sienai iskolába tartozó olasz festő, Ambrogio Lorenzetti munkáit, és azt hangsúlyozta ifjú tanítványának, hogy „Chagallnak a színeiben van a meséje”. Hincztől a kísérletezéshez való bátorságot és a friss rácsodálkozás képességét kapta. Barcsay Jenő is meghatározó szaktanára volt, akihez nemcsak szakmailag, hanem emberileg is ragaszkodott.

Deim Pállal 1962-ben terveztek egy absztrakt évfolyam-kiállítást, amelyben Altorjai Sándor, Baranyai András, Gyémánt László, Konkoly Gyula és Simon Balázs vettek részt. Ez volt az úgynevezett „repülőtéri kiállítás”, amelyre egy Klee-hatású gipszrelieffel készült, ám a kor szokása szerint a kiállítást letiltották. Hincz Gyula sikertelenül próbált harcolni a fiatalokért, de retorzió következett, és az ifjú művészek nem kaphattak diplomát. Szemlélete teljesen különbözött az akkori Magyarországon divatos, jóváhagyott és gyümölcsöző festészeti stílustól. Eleinte meglehetősen kilátástalanul alakult a helyzete, majd sikerült három hónapra meghúzódnia a nagymarosi művésztelepen, ahol akkori festőbarátja, Bornemisza László mesélt az általa hallott nyugati lehetőségekről.

Még a főiskolai évek idején barátkozott össze Móricz unokájával, Simon Balázzsal.4 Sikerült útlevelet szerezniük, és hetven dollárral a zsebükben nekivágtak a világnak. Fiatalok, vagányak és kíváncsiak voltak, tele életenergiával, ifjúi nyitottsággal és kalandvággyal. Majdnem egy évet töltöttek távol, mosogatásból és később festésből eltartva magukat, s bejárták Nyugat-Európa főbb városait. Megnézték a múzeumokat, galériákat, ahol végre nem csak színtelen reprodukciókon láthatták a régi és kortárs műalkotásokat. Kiszabadult a két fiatal művészpalánta a vasfüggöny mögül, és szívták magukba a szabad és friss levegőt: autóstoppal végigjárták Ausztriát, Kelet-Németországot, Lengyelországot. Újságoknál dolgozgattak pár száz schillingért, azután mentek tovább. A keletnémeteknél a rajzaikkal házaltak, Hamburgban kifestettek egy magyar csárdát, majd az összegyűjtött pénzből vettek egy öreg Volkswagent, és azzal folytatták az útjukat. Eljutottak Helsinkiig, majd Észak-Finnországig, ahol a képeikkel sikereket arattak. A saját maguknak szervezett, privát tanulmányút megerősítette Galambost abban, hogy mit és hogyan kellene festenie, ezen belül a legfontosabb a személyes kifejezésmód és stílus megtalálása volt.

Első kiállítása 1966-ban Budapesten, a Mednyánszky Teremben volt, ahol már éretten jelentkezett sajátos, senki máshoz sem hasonlító stílusával, egyéni látás- és kifejezésmódjával. Nem kapcsolódott a '60-as és '70-es évek egyetlen, úgynevezett divatos irányzatához sem. Ehelyett inkább saját, összetéveszthetetlen kifejezési nyelvét alkotta meg; korai munkái pedig a kelet-európai pop-arthoz sorolják. A szakmai siker mellett ennek a kiállításnak köszönhető Pekáry István festőművész atyai barátsága, aki először ismeretlenül ajánlotta a fiatal művész festményeit jó nevű, olasz galériáknak. Az 1970 óta Kölnben élő és alkotó Perneczky Géza művészettörténész és képzőművész még hazai műkritikusként írta az akkor huszonkilenc éves alkotóról, hogy „nem Picassot és nem Pollockot fedezte fel, hiszen őket könnyű és divat észrevenni, hanem azokat a forrásokat, amelyek közelebb állnak egy lehetséges kelet-európai atmoszféra mesés, derűs feldolgozásához. Az ikonokra kíváncsi tekintettel, de nem alázattal, vagy istenfélelemmel, hanem groteszk, játékos szemmel nézhetünk [...], lehet komolyan is venni, de van benne egy adag tréfa is. Hiszen Galambos Tamás képei mégiscsak Galambos-képek, már most azok és egyre inkább azzá válnak”.5 A Galambos-stílus elkezdett utat jelölni és törni magának, majd a hetvenes évektől fokozatosan átkerült a megtűrtek világába, ami azért érdekes, mert mindez annak ellenére történt, hogy Galambos semmiféle kompromisszumot sem volt hajlandó kötni. Az volt a szerencséje, hogy a szocializmus műítészei infantilisnak(!) tartották, és még arra se méltatták, hogy foglalkozzanak vele. Általában hagyták festeni, ami nagy kegynek számított, és ehhez egy jelentős egyéni momentum is párosult, mert felesége, az ötvösművész Szilágyi Ildikó sokáig egzisztenciát biztosított a család számára. Két alkotó művész együttélésének a következménye az volt a szocializmusban, hogy az egyik önfeláldozása kellett ahhoz, hogy a mindennapokban élni tudjanak. Intelligens és szép döntés, amelyre nem sok – szintén művész – feleség lett volna hajlandó. Ennek ellenére és ezzel együtt a fokozatosan kiteljesedő ötvösművészi pálya is szakmai elismerést kapott, amikor megérkezett a munkásságért járó Ferenczy Noémi-díj.

A Galambos-alkotások főbb témái: a természet mikro és makro világa, az antik és keresztény mitológia történései, valamint az emberi természet, társadalom és politika szarkasztikus ábrázolása. Közel száz egyéni kiállításon szerepeltek a művek, amelyek többsége neves könyvkiadók illusztrációiként is ismertek. Magára vonatkozóan a poszt-naiv jelzőt használta, s abban az értelemben valóban naiv, hogy minden ábrázolt borzalom ellenére mélyen hisz az emberi és az isteni jóságban. De festőként egyáltalán nem naiv, hiszen ez nála – Barcsay és Hincz tanítványaként – szándékosan választott formanyelv. Pozsonyban hangzott el az életművet bemutató esten: „szoktak naiv festőnek is nevezni, sőt, olyan értelemben naiv vagyok, hogy jóhiszemű vagyok, s hiszek az emberekben, az emberi jóságban, de nem vagyok naiv festő, a gondolataim nem naivak, s ami a festészetemben rokon a naivokkal, az választott formanyelv nálam”.6 Egyféle tiltakozás volt ez a pártállam unalmas akadémizmusa ellen, de egyszerre kivonulás is volt az aktuális nyugati áramlatok kritikátlan majmolásában tobzódó, úgynevezett avantgárd körökből. Érezte, hogy önálló alkotói utat kell járnia. Ez viszont kétségtelenül egy olyan „harmadik út”-hoz vezetett, amelyen nem volt teljesen egyedül. Művészként és emberileg is mindenfajta képmutatás, mesterkélt póz, szemellenzős bálványimádás, bigottság, kártékony és önigazoló történelemhamisítás ellen is megfogalmazza magát.

Kezdetben Deim Pállal, Bak Imrével, Nádler Istvánnal indult együtt, majd a Zuglói-körhöz is kapcsolódott, több – az akkori hatalom által betiltott – kiállításon vett részt. Saját alkotói törekvéseivel azonban mégis magányba vonult. Társtalanságában Balázs János, Román György, Szabó Vladimir, Pekáry István, Berki Viola, Gyulai Líviusz, Gross Arnold jelentettek igazodási pontokat. Ez nem tudatosodott benne, bár sokan megírták már. Az olyan karikaturistákhoz is kapcsolódott, mint Kaján Tibor, vagy a bábművész Kemény Henrik, vagy olyan alkotótársakhoz, mint Mándy Iván és Lakatos István. Negyed évszázada Lakatos úgy fogalmazott a barátjáról, hogy „a pőre komikum nevettet csupán. Galambos humora nem felületes, hanem a műfaj magasabb rendű formája: az irónia határvidékén hódít untalanul újabb és újabb tartományokat magának, anélkül azonban, hogy finom gunyorossága átmenetileg is puszta szellemességbe, sértő gúnyba csapna át. Festőnk mosolya megértőbb, megbocsátóbb, mintha fölényeskedő irónia lenne, még kevésbé, mintha csupán szatíra, mely ostoroz, néha öl. Galambos látásmódja bölcsebb, elnézőbb [.], a dolgokat szelíden átitató, így leplező humor.”7 Természetesen a Galambos-festményeken sem mindig magától értetődő az ironikus jelentés kódja, olykor gondolatilag kell megküzdeni érte, s amely humoros (vagy tragikus) jelentéssel szolgálhat, és a közvetlenség és az érdekesség határán helyezkedik el, metaforája pedig a romantikus életérzés.

 

Kaméleon, „kaméleonizmus” és az irónia világa

 

A kortárs képzőművészek állami felkérést kaptak 2011-ben, hogy a jelentősnek ítélt történelmi eseményeket a képzőművészet nyelvén ábrázolják az Új Alaptörvény díszkiadásában. Galambos Tamás alkotta akkor az egyik legkarakteresebb, de egyúttal legtöbbet vitatott művet Nagy Imre újratemetésével kapcsolatban.8


Galambos Tamás: Nagy Imre újratemetése (2011), olaj, vászon, 100 × 150 cm (Az Alaptörvény díszkiadásához készült festménysorozat egyik dararabja, állami tulajdon)

Galambos Tamás többször azt nyilatkozta, hogy megtiszteltetésnek érezte a felkérést, bár korábban sose kapott állami megrendelést, ezért szokatlan volt az alaphelyzet.9 (Nemcsak a szocializmusban nem tartozott a kényeztetett művészek közé, hanem később sem, ezért mindig független tudott maradni. Így történt ez az
Agyaggalamblövők című '70-es évekbeli, vagy a Restaurátorok című '80-as évekbeli képei esetében, majd 2006-ban festett Barikád és a Kordon festményeken is. Mindig is foglalkoztatták a nagy horderejű aktuális történelmi események, amelyeket a saját nézőpontjából festett meg, amihez a szatíra és az irónia elemeit használta fel. Jó néhány ilyen jellegű képet festett már a '60-as évek végétől kezdve, például a környezetpusztító technokráciáról, a szektás és bigott vallási fanatizmusról, taplófejű bürokratákról, Trianonról, nácizmusról, a Rákosi-korszakról, a bankok uralmáról vagy éppen a vörösiszap-katasztrófáról.) Amikor a Nagy Imre újratemetése mint téma először felvetődött, akkor tisztáznia kellett az ehhez való művészi és emberi viszonyulását. Tizenhét esztendős volt 1956-ban, amikor a gimnáziumi osztálytársaival vonultak fel az általuk festett transzparensekkel. Így vallott a forradalmi időkről: „23-án gyönyörű napsütéses idő volt, tanárunk vezetésével az egész osztály kivonult a Közgázhoz, majd át Budára a Bem-szoborhoz, utána a Parlament és a Rádió következett. Akkor még nem lőttek. Egész idő alatt szinte lebegtem az úttest fölött, olyan lelkesedést és elszántságot éreztem. Ha akkor fegyvert adnak a kezembe, minden áldozatra képes lettem volna. Az elkövetkező napokat a barátoméknál töltöttem a Baross utcában [...], kijártunk a városba, láttuk a sok szörnyűséget, lyukas zászlóval letakart forradalmárt, akasztott ÁVH-sokat. Sorba álltunk élelemért, és rettegtünk, amikor feltűntek a tankok és szovjet páncélautók, és elkezdték géppuskázni a védtelen tömeget. Egy hét múlva sikerült hazavergődnöm Egerbe, ahol barátaimmal reggeltől estig terveket szőttünk disszidálásról, a szabad, boldog jövőről. Házunkban mindennapos vendégek voltak a városparancsnokok, a géppisztolyos forradalmárok, akik az uszodából jöttek, mert országos hírű versenyúszók és pólósok voltak. Ez főleg csinos nővérem miatt történt, aki szintén ifjúsági válogatott úszó volt. Ezért is, a sport segítségével sikerült a gimnáziumba kerülnie. De drága nagyanyámnak is nagy vonzereje volt, mert százával sütötte a fánkokat és más finomságokat. A csodálatos álmodozást hamarosan felváltotta a keserű valóság, a kilátástalanság. Csonka családok és rettegő emberek vettek körül. Az osztályunkban gyászoltuk a mártírhalált halt Magyar Katit, akit mentőautóban, sebesültek mentése közben géppuskáztak halálra. A fiatalok gyorsan túltették magukat a szomorúságon és nehézségeken, csak a jóra és szépre akartunk emlékezni, arra a néhány napra, amiről úgy éreztük, hogy valódi szabadságban éltünk.”10

Meghatározó élmény maradt a fiatalember számára a kettősség, amikor láthatta a tömegnek még elvtársazó, majd kifütyült Nagy Imrét, és hallotta – főként a rádióból – a fokozatosan hőssé váló Nagy Imrét is. Megközelítésmódját független szellemben alakította ki, nem szólhatott bele senki, hogyan kívánja megjeleníteni ezt a történelmi pillanatot. Az újratemetéshez mint kegyeleti aktushoz rendkívüli tisztelettel közelített, hiszen több száz további áldozatra is emlékezni kellett. A résztvevők némelyikéhez és a tömegben megbúvó ügynökhadhoz, valamint az erőltetett párhuzamot személyileg is sugalló „kis” Rajk-féle kulisszákhoz viszont fájdalmas iróniával viszonyult. Éppen ezért a festmény egyik fő szimbóluma az arkangyal helyére festett kaméleon, amely a mesterségesen rendszert váltó és színüket változtató embereket szimbolizálja. A kaméleonizmus védjegyévé vált a nyolcvanas évek végétől kezdve, első verzióját 1988-ban, majd 1996-ban Aranykór címen festette meg újból. Valójában a kaméleon jelentése mindenki számára egyértelmű, és sajnos ma is ugyanolyan aktuális. Átvitt értelemben azt sugallja, hogy elmaradt az igazi rendszerváltás. Formailag természetesen megtörtént, de egyébként inkább privatizáltak az egykori elkövetők és családtagjaik, ugyanis kaméleon módjára színt váltottak: kommunistából kapitalisták lettek. Tehát büntetés helyett jutalom járt és további részvétel a politikai hatalomban, a különböző pártok színeiben. Mindehhez pedig sajnos, ha kényszerből is, mégiscsak asszisztált egy számos vonásában rokonszenves, de alapvetően mégiscsak álszenteskedő – magát rendszerváltónak valló – politikusi garnitúra. Ez mind áttételesen benne van a festmény mondanivalójában.

A képen a koporsók mellett állókat arcnélkülieknek ábrázolta, ami nem véletlen, hiszen más lelki hangulatban festette meg a koporsókat, a koszorúkat és azokat az embereket, akik a gyilkos Kádár-rendszert képviselték a koporsók mellett állva. Ezért lett mindegyikőjük kugli-fejű. Ezek közül az egyiknek arcot festett, ugyanis a művész meg akarta nyugtatni önnön lelkét azzal, hogy bizonyosan akadhatott közöttük olyan is, aki őszintén gyászolt, mert még közöttük is kellett, hogy legyenek igaz emberek, ha nem is sokan, olyanok, akik népi elkötelezettségűek vagy humanizált példányok voltak. A tömegben játszó gyerekek viszont fel sem fogták, hogy hol vannak, a felnőttek sem egységesek, mint ahogy a társadalmunk sem az. Tele volt a tér civil megfigyelőkkel, ám a rendszer utóhatásának nem volt vége. Akár a ravatal, a tömeg vagy a koszorúk is egyéni, összetéveszthetetlen kifejezésmódot tükröznek, szinte a középkori ikonfestészet kelléktárával komponáltak. Műveiben a népművészet, a magyar történelmi festészet, a groteszk karikatúra és a naiv festészet hagyományai egyaránt visszaköszönnek.

Galambos életművének kutatói szerint már az '50-es évek végétől kezdve tudatosan teremtette meg azt a két különböző, gyakran egybefonódó formanyelvet, amelyen máig alkot, egy sajátos, a politikai és társadalmi aktivizmusához kapcsolódó közép-európai pop-art-ot, valamint – a már említett – poszt-naivnak nevezett stílust.

 

Társadalmi, politikai és történelmi összhatás

 

Galambos Tamás azon ritka polgári, nemzeti, szabadelvű és egyben tudatos környezetvédő elkötelezettséggel rendelkező művészek egyike, akinek világképe alkotásain keresztül külföldi kiadványokban is rendszeresen megjelenik. Nemzetközileg ismerik és elismerik a művészetét, a Weekend Journal – a Wall Street Journal hétvégi melléklete – néhány évvel ezelőtt interjút is készített vele. Szellemiségével és összetéveszthetetlen alkotói stílusával nemzeti kultúránk egyik kiemelkedő művésze. Nem véletlen, hogy Tölgyesi János művészettörténész már 1968-ban érzékelte: „Galambos Tamás újrafogalmazza a mítoszokat, újrateremti hőseiket, színekkel, formákkal a képein, úgy, hogy egyszerre hirdeti a nemzedékek formálta tartalom igazságait, és a mai, 20. századi igazságokat, amit a festő, korunk művésze ad hozzá újrafogalmazásaihoz. Itt, ebben a többletben kell keresnünk Galambos piktúrájának értelmét; abban a sajátos viszonyulásban, amellyel felmutatja a bibliai történetet, kissé mosolyogva, ironikusan, de ugyanakkor nosztalgiával, az elmúlt, a letűnt és visszahozhatatlan iránt.”11 Ez a „visszahozhatatlan” az, aminek az irónia hangján történő művészi ábrázolása mutatja be, hogy szüksége van Európának és hazánknak a 20. század során elvesztett, elhagyott, kidobott vagy megsemmisített emberi értékek erősítésére és olykor pótlására is.

Évi tíz-húsz festménye jelenik meg a világsajtóban, többek között olyan újságok, mint a Times, a Financial Times használják fel az alkotásait egy-egy cikkük illusztrálásaként, vagy írnak a festményeiről. A világ egyik legnagyobb könyvkiadója, a Penguin a Nyár című festményét tette Marquez Száz év magány című regényének a borítójára. Egy Londonban élő zenész barátja sokat segít a nemzetközi kapcsolattartásban és megjelenésben. Közel ötven külföldi és számtalan hazai kiállítása volt. A hetvenötödik születésnapján Egerben, gyermekkora helyszínén egy nagyszabású, szinte életmű-kiállítás volt, ahol kedvesen fogadták a régi egriek; jó volt annyi évtized után együtt emlékezni a helyiekkel.

Egyetlen állami elismerését, a Munkácsy Mihály-díjat a rendszerváltozás idején, 1988-ban, ötvenéves korában kapta meg. Nemzetközi és szakmai díjak közül viszont számos jelentős művészeti elismerésben van része.12 Itthon „beskatulyázás” és „címkézés” jutott osztályrészül, hiába lett nemzetközileg ismert és elismert. Galambos Tamás visszafogott és szerény alkotó mint ahogyan a jelentős művészek jó része az. Ma is ugyanúgy alkot, mert most is ugyanúgy van mondanivalója a világról, a hazájáról, a természetről és az emberekről. Társadalmi és egyéni igazságkeresése ugyanúgy jelen van, mint korábbi alkotói periódusaiban. „Galambos Tamás munkásságában az eszközök megválasztása tudatos döntés eredménye, s az alkalmazás mikéntje sem egyszerűen attitűdkérdés. Mesterségbeli felkészültségét igazolja, hogy művészetében filozófiai igénnyel, világképi programmal érvényesül az az esztétikai minőség, amely az egyszerűség mögött rejlő nemes érzület, társadalmi vonzatú igazság hordozója.”13 A szürrealitásba hajló festmények élénk színű figurái, gyíkjai, baglyai, sáskái, pillangói, kaméleonjai, mutatványosai és bibliai alakjai első látásra mesebeli világba viszik a szemlélődőt, de a felszín alatt egy másik világ bontakozik ki. Wehner Tibor művészettörténész szerint „a Galambos-képeken megidézett hangyák, sáskák és lepkék, a gyíkok, a kaméleonok, a portrészerűen megjelenített baglyok, a bibliai alakok, a diktátorok és a katonák, a mutatványosok, a bábjátékosok és az építmények, a tájak túlfokozott dekorativitása, tündökletessé, gyanúsan tetszetőssé érlelt szépsége furcsa, ambivalens befogadói érzetek élesztője. [...] A nagy egységekből felépített, világosan komponált – nagy távlatokat teremtő vagy parányvilágokat monumentálissá alakító, fölényes látószögek megnyitásával összegző hatású – műveket mérhetetlenül aprólékos kidolgozás, míves részletezés jellemzi.”14 Ezzel együtt Galambos a politikai és történelmi eseményekre is folyamatosan reflektál, ugyanis személyében egy véleményét nem titkoló, bátor, filozofikus-alkotót ismerhetünk. A Kádár-korban ellenzéki volt, mindig az igazságot igyekezett megfesteni, amihez az is hozzátartozik, hogy soha nem azt nézte, miként húzódhatna meg egy aktuális vagy a kifizetődő politikai hatalom farvizén, hanem igazi művészi szabadsággal él és alkot. Így készülhetett el például az Agyaggalamblövők 1979-ben, a Bányaöltöző 1981-ben, a Restaurátorok 1982-ben, s a 20. századi Jerikó falának leomlása 1985-ben, majd a Szovjetunió végét is vászonra vitte a Vörös tér című alkotásán 1988-ban, de már 1980-ban megfestette a Sej a mi lobogónkat kezdetű mozgalmi dal vízióját is, amely a személyi kultusz stílusjegyeit mutatja be.


Galambos Tamás: Vörös tér (1988), olaj, vászon, 150×170 cm (Magántulajdon, Budapest)

Mindig mindent kiállított, amit tűrtek, mert az ábrázolásmódját gyerekszájként értékelték. Így történhetett meg, hogy Galambos Tamás önazonos maradhatott és nyolcvan esztendősen is játékosan szereti megfesteni a véleményét. Ahogy pár éve nyilatkozta: „ma is jólesik, ha valaki megpróbálja olvasni a festményeimet”.15 Galambos Tamást jelentős munkásságán keresztül több nemzedék ismerheti és kedvelheti, mert ő a felnagyított részletek és őszinte véleményformálás festőművésze. Úgy gondolja, hogy az ecset bajnokának nem szabad hallgatnia, a művésznek kritikát kell megfogalmaznia, reagálnia kell a világ történéseire, múltunk megrázó eseményeire, sőt politikai fordulataira is. Életműve egy hatalmas élő tárlat, amely megmutatja, hogy Galambos Tamás hogyan látja a kommunizmus időszakát, a nácizmust, a diktátorokat, a rendszerváltást vagy éppen a 2010-ben történt vörös-iszap-katasztrófát. Festményei állásfoglalásra késztetnek, mert semmiféleképpen sem lehet érzéketlenül elmenni mellettük – olvashattuk a legutóbbi, Hegyvidék Galériában tartott kiállításáról.16

Galambos Tamás könnyed, mosolygós, nyitott és fiatalos gondolkodású; egy irodalmár groteszk bíróként jellemezte, egy művészettörténész pedig prédikátornak nevezte, aki hirdeti, hogy az élet mégis szép. Mindkettő fején találta a szöget, ugyanis alakjai a mesékből, a Bibliából, mondákból surrannak elénk, de festőjük belehelyezi őket az aktualizált 20. és 21. századi történelmi környezetbe. Sokat látott és sokat megélt alkotó, aki ezzel együtt meg tud állni és rácsodálkozik egy-egy érdekes, nem mindennapi jelenségre. Meglátja a környező – minket körülvevő – világunknak a fonákságait is, és ami a legfontosabb, hogy azonnal észreveszi a társadalmi és egyéni erkölcsi problémákat is, és felhívja rájuk a figyelmet. Felelősen gondolkodik a világról, önmagáról és rólunk, s mindezt úgy teszi, hogy a festményein visszatükröződő művészi látásmódjából kiiktatja a képmutatást és a sznobizmust. Saját kidolgozott szimbólumaival: pillangókkal és atomveszélyt jelző sáskákkal, színpompás virágokkal, bogarakkal, természeti képekkel küzd a szépért, ám mégis a szép ellen, úgy ahogyan egy egyházi mondás tartja: tövis is kell, rózsa is kell, hogy az élet kivirágozzék, vagy ahogyan Kosztolányi kiáltott fel: „Jaj, minden olyan szép, még a csúnya is!”.17 Baudelaire vallotta, hogy a szép mindig bizarr, mert tartalmaz meghökkentő elemeket, ahogyan ez a Galambos-festményeken is megfigyelhető.

Hogy földi életünkben nincsenek véletlenek, hanem szükségszerűségek vannak, tapasztalhatjuk; elkerülhetetlen, pontosabban szólva sorsszerű alakulások, ami a fentiekben összefoglalt különleges alkotói életútból is egyértelműen kirajzolódik, mert egyértelmű sorszerűséget mutat ez a több évtizedes következetes alkotói munka.

 

 

Jegyzetek:

 

1 Idézet Kernács Gabriella szócikkéből, in: Kortárs Magyar Művészeti Lexikon, szerk.: Fite Péter, Bp., 1999.

2 Kosztolányi Dezső: Önmagamról V., Nyugat, 1933, 1. sz. (http://epa.oszk.hu/00000/00022/00549/17185.htm)

3 Vázsonyi János (1900-1945): ügyvéd, liberális polgári politikus. Vázsonyi Vilmos (1868-1926) fia, apja ügyvéd, országgyűlési képviselő, a Wekerle-kormány igazságügyi minisztere volt.

4 Blaise Simon Balázs (1938-) a képzőművészeti főiskola festő szakára járt, ahonnét egy illegális festészeti kiállítás miatt 1963-ban alkotótársaival együtt kizárták. 1966-ban a neves genfi galériában, a Galerie 5-ben rendezett sikeres kiállítása után elhagyta hazáját és Svájcba távozott, majd Franciaországban telepedett le, ahol alkotópályája máig töretlen.

5 Perneczky Géza: Galambos Tamás kiállítása. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, Pécs, 1968.

6 „A Pozsonyi Casinoban, 2016. október 4-én, Kaméleonok kora címmel Arday Géza irodalmár és Galambos Tamás festőművész beszélget az alkotás szépségéről és nehézségéről, a művész sajátos, senkihez sem hasonlító post-naiv nyelvezetéről...” (http://www.pozsonyicasino.eu/2016/09/2016-oktoberi- programok/)

7 Lakatos István (1927-2002) Kossuth-díjas író, költő és műfordító: Galambos Tamás képeiről, Galambos Tamás képíró művészete, Bp., 1994.

8 Több újságíró (pl.: Tossenberger Adél, Stumpf András, Krausz Viktória) foglalkozott újságcikkében meglehetősen negatívan és rosszindulatúan a felkéréssel, illetve kifejezetten a kaméleonos Nagy Imre újratemetése című művel.

9 Barta Boglárka: Kaméleonok kora (http://www.demokrata.hu/cikk/kameleonok-kora)

10 Szondi György (szerk.): Galambos Tamás, in: Nyolcvanegy jeles hetvenes, Napút Évkönyv, 2008, dec., 10. sz., 148-151. old.

11 Tölgyesi János: Galambos Tamás képei, Jelenkor, 1968.

12 Művészeti díjai: Prix Suisse de la Peinture Naive, Los Angeles-i International Art Competition díj, Hatvani Tájkép Biennálé díja, Kohán György Emlékérem, a szegedi Nyári Tárlat díja, a szegedi Nyári Tárlat nagydíja, a szegedi Nyári Tárlat fődíja, a Szolnoki Biennálé festészeti nagydíja. 1964-től számos egyéni (Firenze, Párizs, München, Los Angeles, Caracas, Hamburg, Milano, Firenze, Torino, Helsinki, Pécs, Szeged, Hatvan, Sárvár, Keszthely, Eger stb.) és kollektív (Budapest: Ernst Múzeum, Műcsarnok, Székesfehérvár, Párizs, London, Firenze, Genova, New York, Vichy, Bécs, San Francisco, Kalifornia, Róma, Genf, Salzburg, Amsterdam, Szeged stb.) kiállításon mutatta be műveit.

13 Bereczky Loránd: Galambos Tamásról, Galambos Tamás képíró művészete, Bp., 1994.

14 Wehner Tibor: Borzolt illúziók – Galambos Tamás festészetéről, Mai Magyar Képzőművészet 9, Galambos Tamás monográfia, Bp., 2009.

15 Somogyi F. Anikó: i. m. 16. old.

16 Mészáros Ákos: Metsző színek, különleges stílusjegyek, Galambos Tamás művészete, Új Ember, 2016. febr. 8-14-i sz., 5. old.

17 Kosztolányi Dezső: Szeptemberi áhitat, Nyugat, 1935, 10. sz.



« vissza