Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

1989

"A szabadság gyümölcseihez belsőleg szabad emberek kellenek, a négy évtizedes szovjet világ ebben végezte a legnagyobb pusztítást. Olyannyira, hogy harminc év után bizony azt látjuk, hogy az ezt tükröző mentalitás nemigen terjedt el honunkban, legfőbbképp azok körében nem, akik az igát itthon húzzák."

1989 ittasultsága – emlékezem a szabadság kis ünnepeinek végtelen láncolatára. Kis ünnepekre, amelyek egyenként is nagyok voltak, nagy lépések a belső felszabadulás és a politikai szabadság útján. Olyanok, amelyeket öt évvel azelőtt nem lehetett elképzelni, de talán még három évvel azelőtt sem – amikor 1986 őszén az Írószövetség közgyűlésén a tagság kiszavazta „a párt és a kormány” összes jelöltjét, és a kommunista rendszer visszásságairól olyan mondatok hangzottak el az írók szájából, amilyeneket 1956 nyara-ősze óta nem mondott ki senki sem Magyarországon nagyobb körben. Csurka István, Csoóri Sándor, Eörsi István, Fekete Gyula, Sánta Ferenc beszédeit magukat alig türtőztetve hallgatták végig a hatalomnak a pódiumon egymást váltó képviselői, Berecz János, Köpeczi Béla és Óvári Miklós. De végighallgatták. Mert ez már a Gorbacsov-korszak volt, idestova másfél éve.

Lapozgatom az Antológia Kiadó Lakitelek-képeskönyét az 1987. szeptember 27-i találkozóról. A fotókon 32 évvel ezelőtti önmagunk mása – elsüssem-e az olcsó poént: milyen fiatalon? De nem is annyira. Negyvenöt évesen a gyep-parton ülve eszem a Lezsák-család remek bogrács-ebédét, mellettem, mintha zsöllyékben ülnénk, ugyanolyan tartással Czakó Gábor. Arcunk nem sokat árul el a történelmi pillanatról. Egy másik fotón a sátor nyitott oldalában állva hallgatok egy beszédet: figyelemmel, de némileg komoran – fenntartásokkal gondolkodva a távlatokon, az esélyeken. Pedig emlékszem, a hangulat, a hangulatom derűs és lelkesült volt. Milyen jó mulatság fotókat nézni – és milyen semmitmondó a legtöbb fotó. Esetleges és formátlan rajtuk szinte mindenki és minden esemény, és a belső világot maszkok, ráncok, esetlen mozdulat-töredékek látványa mögé rejtik el. Mégis, e könyv fotóin át-átjön a felszólalók heve, tüze, humora. Nevetve terítem kettőnk fölé Bíró Zoltánné, Tóth Rozália nejlon esőkabátját – hát bizony, áztunk is délután a sátor szélein.

Autón én hoztam el Lakitelekre Konrád Györgyöt, aki a nyári ellenzéki szakadást félretéve, az együttműködés szellemében üdvözli az összegyűlteket a „demokratikus” tábor részéről. A megnyitót Lezsák Sándor mondja, de beszédet mond a történelmi „lakitelkiek” nagy táborán kívül Szabad György, Benda Kálmán és Lengyel László is. Bendát Jeszenszky Géza hozta autóján Lakitelekre. Ott van Cseh Tamás, Kulin Ferenc, Kósa Ferenc, Balczó András, Kovács András, Püski Sándorék, Makovecz Imre, Bihari Mihály, Alexa Károly, Entz Géza, Zelnik József, a Duna-körös Vargha János, Vásárhelyi Judit és Bába Iván, és annyi más ellenzéki értelmiségi és művész. A rendszerváltozás két főszereplője, Csoóri és Antall, külföldi útjuk miatt nem tudtak eljönni.

Lakitelektől kezdve aztán felgyorsultak a dolgok, sorjáznak a hullámhegyek, amelyeket még csak az a néhány ezer vesz észre, aki e hullámsort megüli, no meg a túlsó oldal, az egyre bizonytalanabb, egyre foszlóbb hatalom. Pozsgay Imre nemhogy eljön a találkozóra délután a távolabb hagyott szolgálati fekete Mercedeszén, nemcsak beszédet mond, de a Magyar Nemzetben egy egészoldalas októberi interjúba belefoglalja majd a lakitelki találkozó zárónyilatkozatát a Magyar Demokrata Fórum megalakulásáról. Nem mindegy ez azoknak, akik szeptemberben Lakitelekre igyekezve megtapasztalták útjukon az éber „szervek” szüntelen figyelmét, netán vegzálását. És azoknak a magyaroknak sem – az ott megjelent 180-200 főn, és a Szabad Európa Rádió hallgatóin kívül – akik Lakiteleknek még a nevét sem hallották addig.

1989 ittasultsága – de hol is kezdődött 1989? A békés forradalmak elhúzódnak, és akik tevékeny részt vállaltunk ebben az 1987–89-esben, egy dologban mi mindnyájan bizonyosak voltunk: nem akarunk robbanást, nem akarunk egy újabb véresen elbukó forradalmat 1956 után, be akarjuk végezni elbukott mártír-forradalmaink sorát. 1989 gyújtópontba helyezi 1987–90-et. Csendes erejét, biztos nyomulását és eredményességét pedig az adta, hogy a szellemi lázadás folyamatai, amelyekre a koronát teszi, sok évvel korábban kezdődtek el, és egyre erősödtek az évekkel. A kimondatlan és makulátlan eszmény az 1956-os forradalom – az adja titkos erőnket és erkölcsünket három évtizeden át. A megtévesztő hallgatásunkhoz, a hosszú kivárásunkhoz is.

Én a közvetlen forrásokat 1977–78-ban látom feltörni, hirtelen, szinte egyszerre, sok irányból. Ezek, ha olykor búvópatakként is, aztán már bő vízzel szélesednek egyre ki, és ömlenek be majd 1987 folyamába. 1977 a cseh Charta '77 vezetőinek, Havel és társainak bebörtönzésével kezdődik, és az Európa-szerte, a magyar értelmiségben is megindult szimpátia-mozgalmakkal. Fellép a magyar demokratikus ellenzék, és kapcsolatot keres kölcsönösen Csoórival és a népi írók ellenzéki mozgalmával – közös cselekvésre több témában is. 1977 során az idős Illyés élesen szembefordul a tabukkal és tiltásokkal: Válasz Herdernek és Adynak című kétrészes Magyar Nemzet-írásában megírja Trianon örökségének csillapítatlan és súlyosbodó hatásait a magyarságra határokon túl és innen. Ugyancsak ekkor ír előszót Janics Kálmán felvidéki orvos A hontalanság évei című Nyugaton megjelenő könyvéhez, amely a szlovákiai magyarság 1945 utáni jogfosztottságát dokumentálja. Még szeptemberben biztatja az őt titokban felkereső Király Károly romániai magyar politikust, hogy foglalja össze panaszait a nemzetiségi jogfosztásról Ceausescu román elnök számára, és a válasz elmaradása esetén adja ki levelét Nyugaton. Ezt aztán egy Csoórival szervezett tág baráti kör segítségével visszük végbe, egy Erdélyt, Magyarországot és a Nyugatot összekötő hálózattal, amely ettől fogva mindenkor következetesen lép fel a nyugati politikában a magyar kisebbségek jogaiért. 1978 májusában Illyés Szellem és erőszakját megjelenés előtt bevonják Kádárék – a hatalomtól végleg elidegenedett költő hozzájárul a könyv nyugati, illetve magyar szamizdat kiadásához.

1979. október 29-én már 127-en írjuk alá a levelet, amelyben Kádár Jánost kérjük, járjon közbe a csehszlovák hatóságoknál a Charta '77 vezetői, Havelék felmentésére. A levelet, melyről ismét csak a Szabad Európa ad hírt, okkal kezelik provokációként a hatóságok, és újabb tiltó- és egyéb listákra kerülnek rá neveink. Küszöbön áll a Szolidaritás fellépése, és a magyar értelmiségi ellenzék a cseh után a lengyellel is kialakítja együttműködését, személyes kapcsolatait a következő tíz évre, és majd azon túlra is, az új demokráciák politikájában. 1980 vége: elkészül a Bibó Emlékkönyv, és majd – ez is – Nyugaton jelenik meg. Ez volt a Kádár-korszakkal való szellemi leszámolás monumentuma, hetvenöten írtunk bele esszéket, tanulmányokat.

Ez a sokágú és sokarcú mozgalom – vagy inkább illegális mozgalmak együttese – átfogóan máig megíratlan maradt. Történetei, színes legendái és személyiségei csak egy-egy szelet, foszlány, töredék formájában bukkannak fel az emlékezésekben. Pedig ez volt az a szellemi és politikai erő, amely a rendszerváltozás nyitányán hirtelen, látszólag a semmiből lépett színre, és meglepte a hatalmat és a közvéleményt is felkészült és egymást jól ismerő gárdájával, amelyből szép számban lépnek elő közszereplésre kiválóan képes egyéniségek és közösségszervezők, akik megszervezik az új pártokat.

És követik egymást egyre az új hullámcsúcsok 1988-ban. A március 15-i forradalmi hangulatú tüntetésen, a rendőri zaklatások ellenére, tízezren vesznek részt. Két további hét, és megalakul a Fiatal Demokraták Szövetsége, május 1-jén pedig a Szabad Kezdeményezések Hálózata, a Szabad Demokraták Szövetségének elődje.

Május végén hirtelen változás: az első, vonulásában rendőrileg biztosított tüntetés. 27-én, egy napfényes szombat délutánon ezrek sétálnak végig feliratok alatt, könnyű jókedvvel az Andrássy úton (akkor még Magyar Népköztársaság útján), a budapesti utca népének elképedésére. Tiltakozni vonulunk, felszabadultan, a Duna- és a Nagymaros-mozgalom szervezésében, az osztrák követséghez, mert Ausztria segítséget ajánlott fel a bős-nagymarosi gát és vízerőmű építkezéséhez. A hatósági fordulat magyarázata: az MSzMP május 22-i értekezletére üzenetet érkezett Gorbacsovtól a magyar vezetőknek: ha a kormány fegyveres erőszakkal lépne fel az ellenzék ellen, a Szovjetunió nem lesz hajlandó segítséget nyújtani. És persze: Kádár Jánost leváltották.

Aztán következik a bős-nagymarosi vízlépcső elleni tömegtüntetés – tízezrek a Parlament előtt a Kossuth Lajos téren. Százezres fáklyás tüntetés a Hősök terén a romániai falurombolás ellen. 1988 őszén ugyanazon napon valósul meg Illyés két álma: megjelenik a Hitel, és megtörténik a Bethlen Gábor Alapítvány első nyilvános díjkiosztó ünnepsége – a sokéves illegális működés után.

Ezek után nekünk már nem meglepetés, hanem újabb hullámhegy, hogy Pozsgay Imre 1989 januárjának végén bejelenti: 1956 népfelkelés volt, nem ellenforradalom. Az MSzMP-ben persze földrengést hoz az esemény, hiszen ezzel a gesztussal Pozsgay a harmincegy éves kádári kettős nyelvhasználat pillérjét forgatja ki a helyéből.

1989. március 15-e: tízezrek vonulnak a Magyar Televízióhoz, népünnepélyi hangulatban. Csengey Dénes beszél a szólásszabadságról.

A rákoskeresztúri köztemető legtávolabbi sarkában, gazos kiserdőben, a 301-es parcellában megkezdik az 1956 után kivégzett forradalmárok névtelen, jórészt jeltelen sírhantjainak hivatalos feltárását. Görög tragédiába illő fejlemény: a különleges vizsgálóbizottság bejelenti, hogy Nagy Imrét és társaikat törvénytelenül ítélték el 1958 júniusában. Ugyanazon a napon meghal a súlyosan beteg Kádár János.

És az egész nemzetet megrendítő – és rendszer-rendítő – esemény: 1989. június 16-án, a Hősök terén, majd Rákoskeresztúron az '56-os mártírok gyászünnepsége és újratemetése. De a játszma még nem dőlt el, a vesztesek bosszújától még lehet tartani. A párt reformereinek is: Németh Miklós testőröktől körülvéve, Pozsgay Imre, mint utóbb kiderül, golyóálló mellényben vesz részt az eseményeken. Ezért is kellett valakinek bátran és harsányan szétkiáltania a világba ebben a pillanatban, hogy nem félünk, hogy szabadok leszünk, s hogy elvárjuk a szovjet csapatok teljes kivonulását. Ezt a nagy jelentőségű történelmi gesztust tette meg az ifjú Orbán Viktor.

Közben már folynak az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásai a demokratikus átmenetről az állampárttal, és ott magaslik ki először nyilvánvalóan, mindenki fölé államférfiúi tudásával és képességeivel egy elegáns, visszafogott orvostörténész: Antall József.

Július 11-13.: George H. W. Bush elnök látogatása Budapesten: az ellenzéki vezetőkkel csak felületes beszélgetésre találkozik. Az amerikai diplomácia, úgy látszik, még nem hisz a rendszerváltozás közeliségében.

Augusztus 19.: Határnyitás Sopronban. Szeptember 10-én hivatalosan is, a teljes magyar–osztrák határon.

Október 6.: Megszűnik és részeire bomlik az MSzMP, Kádár János állampártja.

Október 22.: Antall Józseffel, az MDF előző nap megválasztott új elnökével egyeztetve, Németh Miklós miniszterelnök lefegyverezteti a hadsereggel a munkásőrséget, hogy ne zavarhassák ellenséges akciók október 23-án 1956 első hivatalos megünneplését, és a negyedik Magyar Köztársaság kikiáltását.

November 12.: Ledől a Fal Berlinben. Jónéhányunknak, magyaroknak kettős ünnep ez: előző este mutatják be az Atlanti-óceán francia partján, Brestben, közel ezer néző előtt, A kormányzó halála (La Mort de l'Empereur) című modern táncoperánkat, melynek zeneszerzője Szabados György, s a koreográfiát Nagy József tervezte. A műnek, amely japános stílusú parabola a szovjetrendszer bukásáról, szövegírója én vagyok, a zenét Szabados Magyar Királyi Udvari zenekara (Makúz) adja elő, és Nagy József táncosai (Theatre Jel) viszik színpadra. A Demszky-korszakát élő Budapest egyike lesz a kevés európai kulturális centrumnak, ahol a mű előadását nem kérik a Francia Nemzeti Táncszínház turnézó Jel társulatától.

November 26.: A „négyigenes” népszavazás. Az MDF és az SzDSz nyíltan szembekerül egymással, s ez már a választási kampány, a pártokra oszló demokratikus parlamenti rendszer első csatája, amely aztán árokharccá fajul az elkövetkező négy évben.

Rendszert változtatunk, és sok mindennek savanyodik meg szájunkban az íze. De: rendszert változtatunk. A törvényeket átírjuk, szuverenitásunkat visszanyerjük és megerősítjük, s a lelkek felszabadulnak. Majd pedig, csaknem negyed évszázad alatt, a szellem is. Felszabadul nemzetünk szellemisége, megbuknak a posztmarxista kánonok, és birtokba vesszük ismét történelmünket, a hiteles nemzeti emlékezetet. Egy eszményi Nyugathoz csatlakozva? Nem, egy új történelmi fordulón, világméretű cunamik közt hajózva.

Erre emlékeztet 1989, minderre. Mindnyájan, akik így éltük át azt a három évet, és netán már boldogan nyíló eszméléssel 1956 forradalmát is, hálát adhatunk a sorsnak, hogy nekünk mindez megadatott. A többi már rajtunk is múlik, napról napra.



« vissza