Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Szinyei Merse Pál: európai szellem – magyar lélek

"A kiállítás fő üzenete tehát az, hogy Szinyei az ő plein-air és impresszionista festészetéhez az impulzust nem a számára akkor még ismeretlen kortárs francia impresszionistáktól, s nem is a tőle különböző stílusban alkotó német jóbarát Wilhelm Leibltől kapta (aki egyébként kitűnő portrén örökítette meg őt 1869-ben, még a Piloty-iskola elhagyása előtt)."

2019. május 17-én Kaposvárott, a dunántúli Somogy megye központjában országos jelentőségű képzőművészeti kiállítás nyílt. A város kulturális élete, művészeti főiskolája, színháza és zenei élete napjainkban egyre nagyobb hírnévnek örvend. Ezt elsősorban Rippl-Rónai József (1861–1927) festőművésznek, a város szülöttének köszönheti, aki 1902-ben, 15 évi sikeres párizsi tartózkodás, elismert munkásság után hazatért Kaposvárra. A jelenlegi Kaposvári Önkormányzat jelentősen támogatja a város kulturális életét. Így örömmel adott lehetőséget a Rippl-Rónai József által különösen nagyra becsült Szinyei Merse Pál (1845–1920) festőművész, a magyar festő-géniusz régóta esedékes életműkiállításának bemutatására, a mester születésének közelgő 175. és halála 100. évfordulója alkalmából.

A tárlat kurátora a helyi Rippl-Rónai Múzeum főmuzeológus művészettörténésze, dr. Géger Melinda. Mivel az ő kutatási területe inkább a Szinyeit követő 20. századi, illetve kortárs művészet, ezért szakértő munkatársként felkérte a művész munkásságának és a 19. századi magyar és európai festészet e korszakának egyik legjobb hazai ismerőjét, dr. Szinyei Merse Annát, aki – nem mellesleg – a művész dédunokája. Utóbbi a Magyar Nemzeti Galéria főmuzeológusa volt 35 évig, számos tanulmányban, több hazai és külföldi kiállítás kurátoraként és katalógusszerzőként mutatta be magyar és idegen nyelveken a realista és impresszionisztikus törekvések legjavát,1 sőt, ő rendezte a máig legteljesebb franciaországi Rippl-Rónai kiállítását is a Nabis-társ, Maurice Denis múzeumnak berendezett házában.2 Az ő munkáját dicsérte Szinyei Merse Pál nagyszabású 1990. évi életműkiállítása is Budapesten, a Budavári Palotában.3 Egy alapos Szinyei-dokumentumkötet publikálását követően, a kiállítás alkalmából jelent meg a művész teljes életművét, hazai és európai jelentőségét bemutató hatalmas monográfiája is.4 Ennek a két alapvető kötetnek az anyagán nyugszik Lakatos Iván filmrendező dokumentumfilmje, a Majális után, amely, azon kívül, hogy időnként adásba kerül a televízió kulturális csatornáin, itt, a kaposvári kiállítás előterében is folyamatos vetítésen segíti a tárlatlátogatókat Szinyei művészetének és életének alaposabb megértésében.

Az egyetemes művészet évtizedek óta folytatott összehasonlító vizsgálatán, és több magyar művész monográfiájának kiadásán kívül a művészettörténész leszármazott azóta is fáradhatatlanul dolgozik a Szinyei-életmű lappangó darabjainak és az ősrégi felvidéki család történetének kutatásán és részletes feldolgozásán. Így, mivel a kaposvári felkérés előtt már kurátori megbízást kapott Kelet-Magyarország egyik jelentős közgyűjteményétől, a nyíregyházi Jósa András Múzeumtól egy ottani Szinyei Merse Pál-kiállítás létrehozatalára, szívesen vállalkozott a dunántúli közreműködésre is, hogy minél szakszerűbben kapcsolhassák össze a két igényt. A közös műtárgyválogatást követően a nehezen becserkészhető magántulajdoni Szinyei-képekből és a közgyűjtemények raktáraiból – jó esetben kiállításairól – kölcsönzött számos alkotás kronologikus és stílus-, illetve témakörök szerinti elrendezése egy kifejezetten esztétikus, a közönség számára könnyen befogadható és szerethető kiállítást eredményezett. Ugyanakkor az itthon és külföldön is szétszóródott nem kevés hamisítványt is sikerült teljesen kiszűrniük. Szinyeit, a művész nem kis bosszúságára, már életében hamisították, halála után pedig megsokszorozódott azon képek száma, amelyekkel az aránylag kis terjedelmű – alig több mint 250 festményből álló – értékes életművet gyarapítani szándékoztak, sajnos mind a mai napig. Anna fél évszázadon át hősies küzdelmet folytatott a bizonyítottan eredeti oeuvre felhígítása és az oda nem való, gyengébb kvalitású hamis művek elismertetése ellen. A művész életét és művészetét ismertető szövegeket szintén úgy fogalmazta meg a mostani kiállítás tablói, illetve a katalógus részére, hogy azok a világhálón sajnálatosan elterjedt téves adatokat és nézeteket is kiigazíthassák és az érdeklődők számára hiteles választ adjanak. A tárlat elején kifüggesztett informatív tablók illusztrációi pedig azokra a főművekre is emlékeztetnek, amelyek kölcsönzéséről ezúttal le kellett mondaniuk. Ezek egy része állandó, vagy egyéb időszaki kiállításokon szerepel, míg egyes magángyűjteményi festmények kölcsönzését a tulajdonosuk nem tette lehetővé. Ismeretes ezenkívül néhány olyan jelentős, a művész legjobb korszakából származó Szinyei-kép fotója, amelyeket 1869 és 1873 között, közvetlenül elkészültük után, maga a művész adott el müncheni műkereskedőknek. Közülük az Anya és gyermekei mindkét változata szerencsésen megkerült Amerikában, és azóta a korábbi darabot már Budapesten is bemutathatták. A Szinye című, franciás karakterű festmény, vagy az 1873-as bécsi világkiállításon bronzéremmel kitüntetett Fürdőházikó viszont máig külföldön lappang. Érdemes lenne komolyabban kerestetni ezeket a remekműveket: emiatt szerepelnek a tablókon és a katalógusban is, és a keresés megkönnyítésére tesszük most mi is közzé a fotójukat, abban a reményben, hogy az eredeti képek előkerülését e módon is segíthetjük.

Mindent összegezve kijelenthetjük, hogy az ország két távoli régiójában megrendezendő kettős kiállítás új kutatási eredményeket is felmutató országos jelentőségű tárlattá vált. Szerepet játszik ebben Szücs Györgynek, a Szépművészeti Múzeum-Magyar Nemzeti Galéria főigazgató helyettesének katalógusbeli tanulmánya is, aki Szinyei jelenkorai címmel lényegében a Szinyei-recepció különböző korszakait elemzi, kitérve a 21. századi kortársainknak a mester műveihez való viszonyulására is.

A katalógus és a két, 2019. évi magyarországi kiállítás címe: Szinyei impressziói. Vagyis, a bemutató a művész főbb benyomásaira kíván rámutatni, azokra, amelyek korszakalkotó művészetét kialakították, és mindvégig meghatározták. Ez nem más, mint a teremtett világ, főképpen a természeti látvány színeinek és fényeinek teljesen egyéni megfigyelése, és friss, világos színekkel való megjelenítése. S e formákat alkotó színeknek a napsugár verőfényében tündöklő kavalkádja olyan mély élménnyel töltötte be a művész derűs, szeretetteljes lelkét, hogy ellenállhatatlan késztetéssel, a Teremtőtől kapott művészi tehetséggel egész életét annak szentelte, hogy mindezt nagy örömmel meg is jelenítse, méghozzá a festőművészet általa megtalált új lehetőségeivel. Ettől az élethivatástól semmi sem tudta eltéríteni, a festőkollégák és a kritikusok értetlensége, gúnyolódása sem. Időnkénti elbizonytalanodásai mellett is erősen hitt célkitűzése igazában, művei jelentőségében, akkor is, ha nem koronázta siker fáradozásait.

Szinyei Merse Pált ezek az impressziók elsősorban Észak-magyarországi szülőföldjén, Sáros megyében, a jernyei családi birtokon érték. Tanulmányai végeztével ott épített magának saját kúriát az ősi családi kastélytól távolabb, köréje telepítve virágos kertet, gazdaságot. A kiállítás fő üzenete tehát az, hogy Szinyei az ő plein-air és impresszionista festészetéhez az impulzust nem a számára akkor még ismeretlen kortárs francia impresszionistáktól, s nem is a tőle különböző stílusban alkotó német jóbarát Wilhelm Leibltől kapta (aki egyébként kitűnő portrén örökítette meg őt 1869-ben, még a Piloty-iskola elhagyása előtt). Az 1869-es müncheni kiállításon megjelenő híres realista Gustave Courbet-től is csak bátorítást nyerhetett, hiszen már előzőleg, önállóan, saját derűs lelkéből született meg stílusa, teljesen egyénien. Ezt igazolja a 2019 májusától augusztusáig tartó kiállítás 90 képe, amelyek a budapesti országos múzeumok mellett a vidéki múzeumokból és magángyűjteményekből, valamint a műkereskedelem galériáiból érkeztek Kaposvárra. A kiállítás helyszíne Kaposvár új Kulturális Központjának modern épülete, a 2011-ben alapított Vaszary Képtár. Ez a modern környezet is megerősíti a kiállítás üzenetét, hogy a szinte 100 éve meghalt magyar festőóriás művészete ma is korszerű, és megalkuvásmentes egyénisége, hivatástudata és hazaszeretete ma is követendő példa. Nem véletlenül mutatott rá már 1935-ben Genthon István (1903-1969), a két világháború közötti magyar művészettörténet kiemelkedő egyénisége, a Szépművészeti Múzeum egykori főigazgatója, hogy Szinyei Merse Pál művészetének „aktualitása nem abban áll, hogy a külföldi eredményt azonnal átvette, hanem, hogy segítő kéz nélkül, önmagától lendült a magasba”.5

A kiállítás nagy hangsúlyt fektet a művész európai jelentőségű munkásságának autonóm kialakulására, a gyökerek igazolására, a korai művekre. A gimnazistaként festett, hangsúlyosan látványhű Zöldséges csendélettel és a müncheni Képzőművészeti Akadémián 1864 és 1867 között készült kompozíciókkal indul a tárlat. Ezek az akkori akadémiai tananyagban szereplő főbb témákat ölelik fel: csendélet, portré, szituáció, irodalmi, történeti, bibliai és mitológiai tárgy. Már e művekben is felfedezhetjük a fiatal Szinyei egyéni művészeti törekvéseinek csíráit, az ember és környezete, főként a természet azonos intenzitású bűvöletét. Művészi fejlődése a portrékon is követhető. Az 1866–68-as években a müncheni akadémián készített tanulmányfejek mellett, a szülőföldön testvéreiről, majd apjáról festett realista portrékon egyre nagyobb szerepet kapott a lélekrajz. Ezt a színek finom tónusainak újszerű, egyéni alkalmazásával, a modelljei – például kisöccsei – egyéniségéhez legjobban illő, már-már impresszionisztikus könnyedséggel, máskor pedig a realista kezelésnél ritkaságszámba menő gazdag palettával érte el. Fivére, László díszmagyarban, kócsagtollas fővel ábrázolt alakját 1868-ban például a piros-fehér-kék színek fénylő ragyogásával alakította ki. Apja és nővére két évvel későbbi, klasszikus szépségű portréi ellenben éppen komolyságukkal, visszafogottságukkal képesek a szeretett családtagok lelki gazdagságát érzékeltetni. Egy évtized múltán, 1879–80-ban, amikor falusi magányában újra visszatért az arcképfestéshez, és a feleségén kívül saját magát is megörökítette, további mélységeket is képes volt művészetébe sűríteni. A kaposvári kiállításon összegyűjtött reprezentatív anyagban mindezekre számos példát találunk, és ez bizonyára segíti a közönséget abban, hogy a közismert, már-már túl sokat idézett néhány festményen túl, a magángyűjteményekben rejtőzködő és a múzeumi raktárakból kicsalogatott, ritkán látható festmények segítségével most végre bepillantást nyerjen az életmű igazi gazdagságába, változatosságába.

A legkorábbi művekhez visszatérve, azt is észreveheti a tárlatlátogató, hogy Szinyeitől már pályája kezdetén is távol állt az akadémizmus színpadiassága, a novellisztikus elem, de a romantika túlfűtött érzelmessége is. A hazai művészettörténészek által az utóbbi években előszeretettel hangsúlyozott böcklini kötődése a mitológiai témákhoz teljességgel eltörpül Szinyei modern irányú festészete mellett, hiszen mindössze tíz ilyen tárgyú képéről van szó. Azért választotta időnként ezt a témát, mert a számára elsőrendű fontosságú természeti környezetbe komponálhatta mitológiai jeleneteit, és ezáltal könnyebben elkerülhette a Münchenben megkívánt, ám tőle idegen történelmi tárgyköröket. Szinyei ugyanis már igen korán a mindennapok egyszerű, örömteli eseményeiből merítette természeti környezetbe ágyazott képtárgyait (Szerelmesek, Mályvák, Hinta, Ruhaszárítás, Kerti padon), és ehhez maradt hű egész életében. A tájképein szereplő néhány alak hétköznapi ruhában, és a kortársak műveihez képest cselekvéstelenebbül jelenik meg. Számára fontos a létezés feletti öröm bemutatása, ez az életérzés sarkallja a táj egyre napfényesebb ábrázolására. Képein, a verőfény káprázatában a formák egyre jobban feloldódnak, elmosódottabbá válnak, ám továbbra is alkalmasak maradnak a harmadik dimenzió érzékeltetésére. A kortárs francia impresszionista festőkkel rokon érdeklődés Szinyei Merse Pál európai szellemiségét jelzi, de a megjelenítés azoktól független. A levegő forma- és színalakító szerepét jelentő plein-air-festést önállóan fedezte fel és alkalmazta, már a barbizoniak és Courbet 1869. évi müncheni bemutatkozása előtt, anélkül, hogy látott volna egyetlen rokon szellemű alkotást. A kiállítás egyik tablója így magyarázza ezt a kérdést: „Elődeivel és számos kortársával ellentétben Szinyeinél a képegységet nem egyetlen uralkodó tónus biztosítja, hanem a sokféle színfolt azonos fényereje, ezáltal a látvány egységes optikai képét is sikerült megragadnia. Tökéletesen kiegyensúlyozott kompozícióiban – különösen az 1873-ban befejezett főművén, a Majálison – minden képelem az ember és a természet összeforrott együttesére utal. Levegős, vibráló élettelisége ellenére, a látvány elemei itt nem bomlanak olyan apró részletekre, mint a felszín tünékenységét, a pillanatnyi impressziót elemző franciáknál: a sokak által a legszebb magyar képnek tartott festményen a tárgyak még megőrzik testiségüket. A Majálist ezért szokták a klasszikus hagyomány beteljesítőjeként, egyben az új festészet elindítójaként is jellemezni. A magyar művészetre azonban évtizedekig nem gyakorolhatott hatást, mert képét a kiállításokon mindenütt, és még sokáig, teljes értetlenség, sőt a kritika támadása fogadta.”

A művész festői kibontakozásának csúcspontja valóban az 1872–73-ban Münchenben festett Majális. Ez a mestermű nem szerepel a kaposvári kiállításon, mivel helytelen lett volna a budapesti Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításából kiemelni. De ott van a kép első, 1872. évi csodálatos vázlata, és az Idill, ugyanabból az évből, amely hasonló művészi látásmód szülötte – ezen pásztorokat látunk a jellegzetes hazai, ezúttal felhős tájban legelésző állataikkal. A Gyermekek a domboldalon című vázlat pedig, a Majális képötletének előzményeként azt igazolja, hogy már korábban, 1870-ben is, az alakok eggyé válnak nála a tájjal. A Majálist elkészülte után kiállította a müncheni Kunstverein-ben, majd az 1873-as bécsi világkiállításon. Meg nem értés, rossz elhelyezés és kemény kritikák fogadták. Nagy fájdalommal visszavonta, és otthonába szállíttatta a képet, Jernyére. Megnősült, a szerelem boldogsága, a gyermekek születése, fejlődése egy ideig még táplálta a művész optimista látását, amint ezt a Zöld gyepen, a Tourbillon, vagy a Csecsemő Félix című képek bizonyítják. Pompás lila ruhában, később sárga ruhában is megörökítette imádott feleségét. Ez az utóbbi, befejezetlen alkotás újra a művész legkorszerűbb irányultságát tanúsítja, hiszen a verőfényes természeti környezetbe helyezett tájportré tökéletes megoldása világszerte, így a francia kortársaknál is komoly megoldandó feladatnak számított. S a magyar festő tette mindezt mintegy harminc évvel az 1908. évi első (és egyben utolsó) párizsi útja előtt! A természet üde frissességének és a napfény ölelésének a csodálatától nem tudta megfosztani három kislányának járványos halála sem: bánatában az alkotásba menekült. Aztán egyre ritkábban vett kezébe ecsetet. Szeretett volna kiszabadulni a művészeti központoktól való teljes falusi elszigeteltségből, családi okok azonban újra és újra maradásra kényszerítették. Ha közben inspiráló események keltették fel fantáziáját, egy ideig még további remekművekre is telt erejéből, amelyek megújuló készségének – friss, bátor ötleteinek (Léghajó, 1878), illetve markánsan tömörítő realizmusának (Hóolvadás, 1884) – remekmívű tanúi. Az előbbi a Budavári Palotában függ, minden magyar egyik kedvenc, jól ismert képe, míg az utóbbit a nyíregyházi kiállításon már megcsodálhatja a közönség, hiszen addigra visszatér egy külföldi tárlatról.

Bécsi, müncheni és pesti kiállításain Szinyeinek még 1883-ban sem sikerült elérnie az annyira vágyott elismerést, sőt, eladni sem tudta műveit. De nem alkudott meg, nem állt be a hagyományos, akadémikus igényeket kiszolgáló festők sorába, mint tette azt legtöbb kortársa. Nem az érvényesülés volt munkásságának hajtóereje, hanem a mély meggyőződés művészi elveinek igazában. Inkább letette az ecsetet, hogy bevárja, amíg saját törekvései is elfogadottá válnak. Amikor aztán azt tapasztalta, hogy mások is az ő irányában kezdenek alkotni, visszatért a művészi munkához. Ez csak egy évtized múlva, 1894-ben következett be, ekkor befejezte kiábrándultsága miatt abbahagyott műveit, amelyek a kiállításokon végre vevőkre találtak, és a kritika is megenyhült irányában. Újrakezdését kevésbé a figurális kompozíciók, mint inkább a változatos, naturalista-realista, illetve sokszor impresszionizmus-közeli tájképek fémjelzik. A kiállítás gazdag, látványos válogatása hű összképet nyújt ezekből az alkotásokból. Az 1897-ben festett Önarckép bőrkabátban, amely a kaposvári kiállítás egyik tablóján és katalógusának a belső címlapján szerepel, 1912-ben az olasz kultuszminiszter kérésére került a firenzei Uffizi Képtárba, a híres művészönarckép-galéria kiállítására. Ma is ott hirdeti a magyar géniusz európaiságát.

Hazai művészeti elismerésben először 1896-ban Budapesten részesült a mester, az ezredéves kiállításon, amikor az ország a magyarok honfoglalásának 1000. évfordulóját ünnepelte: Millenniumi nagy érmet kapott. A kritika bátor újítóként üdvözölte, és a Majális állami vásárlással végre múzeumba került. Komoly elégtételt jelentett számára, hogy a müncheni tanulmányaik után az erdélyi Nagybánya frissen alakítandó művésztelepére utazó fiatal magyar festők őszinte tisztelettel ünnepelték az előfutáruknak tekintett, immár 51 éves mestert, aki még a nyáron meglátogatta őket Nagybányán. A fiatalok közül leginkább a Párizst járt Ferenczy Károllyal (1862–1917) került szorosabb kapcsolatba, aki Szinyeitől függetlenül, a század végén Münchenben szintén eljutott a plein-air festéshez. Ferenczy korábban a párizsi Julian-akadémia növendéke volt, akárcsak több nagybányai társa, vagy Rippl-Rónai. Szinyei, amikor 1897 és 1901 között országgyűlési képviselőként a felsőfokú művészképzés modernizálását szerette volna elérni, fiatalabb festőbarátaitól szerezte be információit erről a példaként kiválasztott, nyitott szellemű magánakadémiáról, hiszen még nem járt francia földön. Ekkoriban került kapcsolatba Rippl-Rónai Józseffel is, aki Párizsban Aristide Maillol, Maurice Denis, Bonnard és Vuillard baráti köréhez tartozott. A hazatelepedni készülő, kaposvári születésű festőnek egyelőre még nem volt itthoni bázisa, Szinyei ezért bocsátotta rendelkezésére a saját budapesti műtermét, majd Jernyére is meghívta vakációra.

A 60 éves Szinyei első önálló kiállítására 1905-ben került sor a Nemzeti Szalonban, itt végre átütő sikert aratott. Kinevezték az Országos Mintarajziskola (1908-tól Képzőművészeti Főiskola) igazgatójának. Ő nagyra becsült fiatal barátját, Ferenczy Károlyt hívta maga mellé tanárnak, hogy harcostársa legyen az akadémiai képzés megújításában. 1907-ben Szinyei Merse Pál – Ferenczy Károllyal és Rippl-Rónai Józseffel együtt – megalapította az első modern szemléletű művészegyesületet, a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körét (MIÉNK). Társai 1910-ben, illetve 1911-ben, saját stílusukban elkészítették idős barátjuk és mentoruk arcképét, amelyek a kaposvári kiállításra való belépéskor fogadják a látogatókat. Ferenczy Károly Szinyei-portréja elmélyültebb, bensőségesebb, Rippl-Rónai képe látványosabb. Érett korszakának jellegzetes stílusában készült, amely erőteljes dekoratív körvonalakkal fogja össze az ábrázolást a posztimpresszionizmus szellemében. Ő is kitűnően jellemzi a művészt és az embert is. Az élénken figyelő derűs tekintet, a halk mosoly, a dolgokat felülről néző, nagy intellektusú magyar urat mutat be, amint a világoszöld szövettel kárpitozott fotelben ülve figyeli festő barátját, illetve a kiállításon fogadja a látogatót.

A művészeti életbe visszatérő Szinyei rendszeresen bemutatta a nyaranként Jernyén festett képeit a Műcsarnok és a Nemzeti Szalon tárlatain. 1900-tól számos díjat és kitüntetést nyert világszerte, ezek közül megemlítendők az 1900-as párizsi és az 1904-es Saint-Louis-i világkiállítások ezüstérmei, az 1901-es müncheni, az 1906-os milánói, és az 1910-es berlini nemzetközi kiállítások aranyérmei, illetve 1911-es római nagydíja. Minden helyen kitüntető figyelem övezte alkotásait ahol csak kiállított. A katalógus felsorolja egyéni kiállításait, és ebből kiderül, hogy életében milyen kevés önálló bemutatója volt ennek a nagy mesternek. Külföldön mindössze 1910-ben, a müncheni Galerie Heinemann termeiben, de itthon is csak az 1905-ös Nemzeti Szalon-beli, illetve az 1912-es Ernst Múzeumbeli gyűjteményes kiállításáról tudunk megemlékezni. Halála után sem volt sokkal több, mind a mai napig, ezek közül az 1948-as, Szépművészeti Múzeum-beli, illetve a Magyar Nemzeti Galéria 1990-es, már említett nagy kiállítása emelkedik ki. Kultúrdiplomáciai szempontból is érthetetlen, hogy eddig miért nem valósulhatott meg egy méltó külföldi monografikus tárlata, hiszen mindenütt számon tartják őt, mint a nemzetközi impresszionizmus egyik legkorábbi és legegyénibb képviselőjét. A magyar festészet e korszakának reprezentatív bemutatóin természetesen mindenütt nagy feltűnést keltettek Szinyei példaszerű alkotásai, komolyabb külföldi népszerűsítése azonban mindmáig hiányzik.

A kiállításon a mester újrakezdését a legváltozatosabb tájképek illusztrálják. A japános Almavirág, a lilás alkonyi fénybe burkolózó Sziklás táj, a fénylő fehér Tél, vagy a sommásan kezelt Kora tavasz mind-mind különböző módon adják vissza a gondosan kiválasztott és megfigyelt természeti részleteket. Sosem ismételte magát: arra törekedett, hogy lehetőleg újabb és újabb művészi problémákat oldjon meg, ha új műbe kezdett. A század első éveiben készült pompás képek közül említsük meg az olyan remekműveket, mint a Pipacs a mezőn, vagy a Virágzó almafák. Az utóbbi festmény részlete szerepel a kiállítás plakátján és a katalógus címlapján, találóan utalva a címbe rejtett lényegre: Szinyei impressziói. A 2013-as nagyszabású, Magyar Nemzeti Galéria-beli impresszionista-posztimpresszionista tárlaton ott volt mellette Claude Monet: Virágzó szilvafák című rokon alkotása is.6 Mindenki összevethette a két művész alkotását, és megállapíthatta, hogy a rokon művészi törekvés mellett a megjelenítés egyéni! Két egymástól távol élő, egymást a festéskor nem ismerő, nagy európai művész, akik önálló, saját gyökerekkel rendelkeznek.

A század első évtizedében Szinyeinek számos további pozitív élményben volt része. 1908-ban végre eljutott Párizsba, hogy megtekintse a művészettörténet nagy alkotásait, és főként francia kortársainak képeit. 1909-ben egyik rendezője és kiállítója a velencei Biennale magyar pavilonjának, majd merészen újító korai akadémiai vázlataival hatalmas érdeklődést kelt Münchenben. A kritika „a Piloty-iskola enfant terrible”-jének kiáltja ki. 1910-ben különösen sok elismerést kap a berlini Sezession tárlatán, a későbbi nagy nemzetközi kiállításon, valamint Szinyei életművének máig egyetlen külföldi egyéni bemutatóján, a müncheni Galerie Heinemannban. A német és a magyar kritika is felismeri a magyar művészet önállóságát és méltó helyét az európai művészetben, amelyet – a Sezession-kiállítás magyar recenzense szerint – „nem lehet Ausztria, vagy legalábbis az osztrák-magyar monarchia köpenye alá bújtatni”.7 Itthon a Művészház mutatja be Szinyei műveit a nemzetközi impresszionista kiállítás retrospektív részében, és 65 éves korában végre hazájában is megkapja az állami nagy aranyérmet, majd rá egy évre a Szent István-rend kiskeresztjét.

A kiállításon a Labdarózsa, A jernyei kúria, a Lila virág és a Fa alatt című festmények adnak fogalmat az 1911-es nyáron készült munkák varázsáról. Az utóbbi csodálatos kép a nyári napsütésben zöld lombú fa alatt ülő, beszélgető hölgyeket ábrázol. Baloldalt menyét, Zeyk Jankát oldalnézetben látjuk, fénylő, fehér selyemruhát visel, és virágcsokrot tart a kezében. Elbeszélését figyelmesen hallgatja a művész szemből ábrázolt Rózsi leánya. Figyelő, szelíd, szeretetteljes arcát széles karimájú, nagy, sötét kalap emeli ki a hátulról, a zöld lombok közül átsütő napfényben. A fehér fátyollal kísért halványlila ruhába öltözött, eszményi szépségű hölgy költői jellemzését a színek újszerű, derűs harmóniája, összecsengése, a napfénnyel áthatott természettel való egysége adja. Rózsitól egyébként két festmény is látható Kaposváron; ő felnőtt korában kezdett rendszeres művészi tanulmányokba. Annától, a dédunokától tudjuk, hogy Rózsi előbb magániskolákban, majd az apja által vezetett Képzőművészeti Főiskolán, illetve a nagybányai művésztelepen képezte magát. Testvérbátyja, Félix sem akart kimaradni az alkotásból, de ő sosem tanult festeni, csak apját leste meg festés közben, és mindvégig amatőr maradt. Sommásan kezelt, összefogott, Jernye környéki tájképe a kiállításon ékesen igazolja apjuk meglepetését, a hatból életben maradt két gyermekének komoly művészi tehetségét látva. A mester leszármazottai mindig büszkén őrizték Rózsi és Félix néhány festményét, amelyeket mindeddig még sosem mutattak be kiállításon az Apa műveivel együtt: ez is a kaposvári tárlat egyik érdekessége.

Szinyei Merse Pál számára az jelentette életműve elismertetésének egyik csúcsát, hogy 1914-től az Országos Szépművészeti Múzeum új igazgatója, Petrovics Elek külön termet rendeztetett be a művésszel saját, időközben múzeumi tulajdonba került képeiből. Ez a Szinyei-terem a második világháborúig fennállott. A nagy háború alatt, 1916-1917-ben, a mester családjával Fonyódon töltötte a nyarat Jernye helyett. A Balatonnál készült képeikből is látható a kiállításban egy kis válogatás, és ottani tartózkodásukról külön tabló is megemlékezik, már csak a „magyar tenger” közelsége miatt is. Fonyód után sikerült egy keveset vakációzniuk Jernyén is, ahol még egy remekmívű, könnyed kép született, a magántulajdonból csak igen ritkán látható Őszi kert kék heggyel. A mester 1918 nyarán a Csend című csodálatosan meghitt természetkivágattal búcsúzott művészi tevékenységétől. A következő év augusztusában már nagybetegen, útlevéllel volt kénytelen szülőföldjére hazautazni, hiszen az ezeréves Magyar Királyság északi részében fekvő Sáros megye is, ahol családja 700 éve volt honos, a későbbi trianoni békediktátum értelmében Csehszlovákia része lett. E tragédia jelentősen siettette halálát. 1920. február 2-án örökre lehunyta szemét, de emléke nem merült feledésbe: halála után negyven nappal tisztelői és barátai megalakították a Szinyei Merse Pál Társaságot, amely a két világháború közötti művészeti élet egyik legfontosabb tényezője, a fiatal tehetségek hatékony támogatója volt.

A kaposvári kiállítás 2019. augusztus 14-én zárult, majd 23-tól Nyíregyházán, Magyarország túlsó, észak-keleti végén, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye székhelyén látható három hónapig. Az önkormányzat itt is a helyi vonatkozás okán hívta meg a tárlatot. A város neves szülötte, Benczúr Gyula (1844-1920) Szinyei Merse Pál kortársa és fiatalkori jóbarátja volt. Együtt tanultak Münchenben az Akadémián, Karl Piloty osztályában, majd 1872-ben Szinyei rövid ideig az ő műtermében dolgozott a Majálison Münchenben. Művészi törekvéseik hamarosan szétváltak, hiszen Benczúr a magyar akadémikus történeti festészet kiemelkedő alakja, a millenniumát ünneplő Magyar Királyság rajongott, hivatalos művésze lett. Az idén 150 éves Jósa András Múzeum, amely 2018-ban elnyerte „Az Év Múzeuma” kitüntető címet, állandó kiállításán külön teremben mutatja be Benczúr művészetét. Ennek a teremnek a szomszédságában kerül megrendezésre a Szinyei impressziói című kiállítás, amely nem teljesen azonos a kaposvárival, amint azt kurátorától, Szinyei Merse Annától megtudtuk. A kiállítótermek teljesen más arányai és néhány festmény, illetve rajz cseréje is eltérő elrendezést kíván. Három főmű: a Mályvák, a Hóolvadás és a Pipacs a mezőn csak itt lesz együtt látható. Ezenkívül Kaposvár jóval több rajzot kölcsönzött, ennél kevesebb lesz a második bemutatón. Külön újdonság, hogy Nyíregyháza testvérvárosa Eperjes, amelynek múzeuma egy fiatal kori Szinyei rajzot is őriz a raktárában. Címe a Három cigány, amely 1990-ben, a Budavári Palotában megrendezett átfogó, Szinyei Merse Pál és köre című kiállításon már szerepelt Magyarországon, és most is sikerült kölcsönkérni. Látható lesz ezenkívül Szinyeinek az eperjesi színház 1881-i megnyitására készített négy élőkép-terve is, amelyek a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában vannak. Ezek igazi kuriózumnak számítanak, hiszen történelmi témájúak, ami igen ritka a művész oeuvrejében. Érdemes tehát ezt a második kiállítást is megtekinteni.

(A Szinyei impressziói című kiállítás Kaposvárott [2019. május 17. – augusztus 14.] volt megtekinthető, illetve Nyíregyházán [2019. augusztus 23. – november 24.] látogatható.)

 

 

Jegyzetek:


1 Többek között: Pleinair-Malerei in Ungarn. Impressionistische Tendenzen 1870 bis 1910. Osnabrück, Kulturgeschichtliches Museum, 1994; Hongaarse schilderkunst 1860-1910. Den Haag, Museum Het Paleis – Gent, Museum voor Schone Kunsten, 1995; W nurcie impresjonizmu – In the Impressionist Current. Krakow, Palac Sztuki, 2000; Alla ricerca del colore e delta luce. Pittori ungheresi 1832-1914. Firenze, Galleria d'Arte Moderna di Palazzo Pitti, 2002; Az impresszionizmus sodrában. Magyar festészet 1830–1920 – In the Current of Impressionism. Hungarian Painting 1830–1920. Budapest, Kogart Ház, 2009.

2 József Rippl-Rónai. Le Nabi hongrois. Saint-Germain-en-Laye, Musée Départemental Maurice Denis „Le Prieuré”, 1998.

3 Szinyei Merse Pál és köre, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1990.

4 A Majális festője közelről. Szinyei Merse Pál levelezése, önéletrajzai, visszaemlékezések. Válogatta, sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta: Szinyei Merse Anna. Budapest, 1989; SZINYEI MERSE Anna: Szinyei Merse Pál élete és művészete, Budapest, 1990.

5 Genthon István: Az új magyar festőművészet 1800-tól napjainkig. 1935, Budapest, 165.

6 Monet, Gauguin, Szinyei Merse, Rippl-Rónai. Impresszionista és posztimpresszionista remekművek a jeruzsálemi Izrael Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum gyűjteményeiből. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2013. „Inspiráció és szuverenitás. Magyar festészet az impresszionizmus és posztimpresszionizmus francia kontextusában – Inspiration and Autonomy. Hungarian painting in the French context of Impressionism and Post-Impressionism” című, két nyelvű összehasonlító tanulmányában Szinyei Merse Anna részletesen foglalkozik a katalógusban e kérdésekkel (30–75). A két gyümölcsfás kép a 104–105. oldalon látható.

7 Lengyel Menyhért 1910-es beszámolóját a kaposvári katalógus Szücs György tanulmányában idézi, 22, 13. jegyzet.





Szinyei Merse Pál: Mályvák (1868/69. BTM Kiscelli Múzeum-Fővárosi Képtár)





Szinyei Merse Pál: Majális I. (vázlat, 1872, © Szépművészeti Múzeum, 2019)




Szinyei Merse Pál: A művész felesége sárga ruhában (1876 körül, magántulajdon)




Szinyei Merse Pál: Kora tavasz (1901 körül, magántulajdon)




Szinyei Merse Pál: Pipacs a mezőn (1902, © Szépművészeti Múzeum, 2019)




Szinyei Merse Pál: Virágzó almafák (1902)




Szinyei Merse Pál: Szinyei Merse Béla és István (1868, magántulajdon)




Szinyei Merse Pál: A Balaton a fonyódi partról (1916, magántulajdon)




Szinyei Merse Pál: Őszi kert kék heggyel (1917, magántulajdon)



« vissza