Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Magyarok és románok a sors útjain – a közös történelemkönyv felé?

"Minden ország a maga egységét akarta biztosítani, természetesen, ha lehetett, területszerzéssel kiegészítve. A magyar-román viszonyt éppen a geopolitikai helyzet bonyolítja. A hódító magyar királyok szupranacionális nagyvállalkozók, akiknek a pápa meghosszabbított karjaként kellett terjeszteniük a katolikus hitet. A román vajdaságok uralkodói, hogy elkerüljék a vazallusi viszonyt, az ortodox Bizáncnál találtak legitimitást. A keleti és nyugati kereszténység változó konfliktusai és együttműködése határozta meg a románok és a magyarok életét."

Aligha kérdéses, hogy már ezer éve járunk együtt az úton.1 A kérdés viszont az, hogy miként, és merre vezet ez az út? Nem kétséges, hogy aláaknázott terepen mozgunk, ahol minden szó érdeket és érzékenységet sért vagy sérthet. A kérdés pikantériáját jól érzékelteti a következő anekdota. Valamikor az 1930-as években kedves ófranciatanárunk, Győry János Párizsba utaztában az Orient Expresszen összeakadt egy hasonszőrű diákkal, jól elbeszélgettek, egész addig, amíg ki nem derült, hogy az útitársa román, mire egykori tanárunk kifakadt, hogy aztán elszégyellje magát: – Uram, akkor mi ellenségek vagyunk! – Nem, uram, mi szomszédok vagyunk! – hangzott a válasz. Ebben a szóváltásban ott rejlik az emberi történelem képlete. Van is valami keserű aktualitása annak, ahogy Rousseau óvott a kozmopolitától, mert ez azért szereti a tatárokat, hogy ne kelljen szeretnie a szomszédját. Történelmünk legokosabb csavargója – Rousseau – csak azt a helyzetet jelezte előre, amelyet Kertész Imre így jellemzett: „a civilizáció eléri az érettség bizonyos fokát, ahol már nemcsak hogy nem képes megvédeni önmagát, hanem látszólag érthetetlen módon a saját ellenségét imádja”.2 Valójában nagyon is érthető módon teszi, ha az öngyűlölet vezeti; akit pedig ez vezet, természetes, hogy utálja a vele egyívású szomszédot.

A magyar-román szomszédságot az együttélés többdimenziós jellege teszi különlegessé. A Dnyesztertől a Tiszáig vannak és voltak magyar szigetek, és egy nagyobb tömb a Székelyföld. Az együttélés sajátosságát társadalmi jellege adja. Éspedig az, hogy sok helyt az egymásba ékelődő együttélés rétegzett, mondhatni emeletes együttélés. Egészen 1918-ig Magyarországon a társadalom felsőbb rétegeit magyarok alkották, majd fordult a kocka. Az identitásképző nemzeti elbeszélések és mellébeszélések e körül forognak. A tét: az áldozat pozíciójának megszerzése. Az áldozatnak ugyanis igaza van, és előjogai. Tehát az „ábra” a következő: ha a magyar hódítók visszavetették az őslakos románokat a fejlődésben, ezeknek joguk van történelmi jóvátételre és hegemóniára, másik oldalról: ha a magyarok beengedték országukba a román bevándorlókat, ezek utódjai rút háládatlanságról tettek tanúságot...

A szomszédság próbája az, hogy közös múltunk megítélésében ki tudunk-e lépni ebből „a történész” játszmából. Az új útra lépést talán senki sem sürgeti olyan erkölcsi és szakmai hitellel, mint Lucian Boia. Viszont ezt az „illetékes” illetéktelenek nem is hagyják annyiban. Történelemhamisítónak és újabban még szekus ügynöknek is beállítják a megfelelő orgánumokban Boiát, és így az őt ért vádak jól érzékeltetik, hogy „senki sem próféta a saját hazájában”. Ezért sem látható előre, hogy vajon az általa is sürgetett közös magyar-román tankönyv jámbor óhaj marad-e vagy sem? Az akadályokat néhány kényes kérdés és szitokszó rövid elemzése példázza.

A kérdések kérdése – Marc Bloch kifejezésével – a törzs idoluma: az eredet, az etnogenezis. Egyszerű történet: a 3-8. században latinul beszélő népesség a barbárok elől felment a hegyekbe, és párszáz év múlva lejött, mint román. De mely hegyekbe? A Balkán hegyeibe vagy a Kárpátokba? Más szóval a kérdés: a románok bevándoroltak-e mai hazájukba, vagy eleve itt alakult ki a román nép a dákok és a rómaiak héjanászának eredményeként? Súlyos tévedés az, hogy csupán román-magyar vitáról lenne szó. Magában a román történetírásban is egymást váltják az uralkodó nézetek. A 18. században a románok ősei tiszta rómaiak voltak, az 1860-as években megjelentek a dákok is, mint olyan alapréteg, amelybe aztán beoltódtak Traianus telepesei. A politikai legitimációt szolgáló spekulációk mellett aztán az 1900-as évektől megjelentek azok a merev dáko-román kontinuitás dogmáját megkérdőjelező tudományos nézetek, amelyek ma sem örvendenek különösebb népszerűségnek. Mint mondani szokták, meghaladta őket a tudomány fejlődése, a tudomány ugyan nem gondolkodik, sőt, adott esetben a tudósok helyett „gondolkodtak” a politikusok. 1951-ben azonban egy jó hangulatú budapesti magyar-román konferencián Tamás Lajos elmondhatta, hogy „ahány kutató, annyiféleképpen vélekedik a román nép és nyelv keletkezésének területéről”. Boldog békeidőkben ez valóban így van, ha viszont fenik a kardot, akkor, ha valaki eltér a dogmától, hazaárulónak vagy háborús uszítónak minősítik az erre illetékes illetéktelenek.

Az eredetérzékenység nem román találmány. Nicolas Fréret 1714-ben a Bastille-ban kötött ki, mert tagadta a franciák trójai eredetét. Ma legfeljebb megbukik egy magyar gyerek Romániában, ha nem vallja a dáko-román dogmát. A múlt század harmincas éveiben Makkai László, aki irodalmi szinten írt románul, azért bukott meg az érettségin, mert a mókus románul nem jutott eszébe, aztán háborús bűnösként kérték ki, a dáko-román kontinuitást tagadó művei miatt is, miközben a román kommunista rendszer 1950 táján maga is megtagadta a római kultuszt, és a keleti barbárokat olyan felszabadítóként jelenítette meg, akik szabadságot hoztak a római elnyomás alatt szenvedő népnek. 1956 után aztán bekövetkezett a nacionálkommunista fordulat. A fő veszélyt Moszkva jelentette, éspedig egyrészt azzal, hogy Romániában is erőszakolta a desztalinizációt, ami elitváltással járt volna, másrészt azzal, hogy Románia úgynevezett gazdasági egységét megbontotta volna, és az ország egyes részeinek gazdasági kapcsolatait a szomszédos államok gazdaságával erősítette volna. A román kommunisták, akik addig a táboron belül a nemzetellenesebbek voltak, elővették a nacionalista kártyát. A Párt Romániából csinált egy szovjetellenes, szovjetekénél is totalitáriusabb államot. A perverz internacionalizmust perverz nacionalizmussal váltották fel. Sokáig ez a külön út megfelelő társadalmi támogatottságot biztosított a rendszer számára. De a nagy fordulatnak nemcsak a jövő, hanem a múlt is megitta a levét.

A szovjet fenyegetettség hatására a Párt a múltat át- vagy inkább visszaíratta. 1958-ban egy titkos vitán a történészek eldöntötték, hogy a román nép bölcsője újra elsősorban Erdély. Az a neves nyelvész, Emil Petrovici, aki a románok bevándorlását bizonygatta, és magát honfoglaló pásztorok utódjának vallotta, miután nem kapott útlevelet, gyorsan megtért az újrarajzolt fővonalhoz: a dáko-román tősgyökeresség dogmájához. Ceausescu ugyan kivégzésekor az Internacionálét énekelte, de ebben a dogmában élt. Olyan szemlélet hordozója volt, amely szerint, ha nem jönnek a hódító barbár magyarok, hatalmas román homogén nemzeti állam alakult volna ki, és akkor mennyivel jobban állna minden. Ha akarjuk, ha nem, a jelenből indulunk ki a múlt megidézésekor. Vagy a múlt kísért? A mai negyedikeseknek szóló román tankönyvben mintha a meggyilkolt diktátor szelleme szólalna meg: „A románok, akik Erdély legrégebbi lakói, a magyar hódítás után is a legnépesebb lakosságot képviselték, de földjeiket elkobozták. A térség erőforrásainak hasznosítása érdekében magyar lakosságot hoztak. Ez nem volt elégséges, ezért az új urak behívták a székelyeket és a szászokat.”3 Ez kvázi faji uszítás!

Boia viszont egy jobb Európa vízióját szemmel tartva idézi meg a múltat, olyan Európát képzelve el, amelyben nincsenek uralkodó nemzetek, minden nemzet a maga módján kisebbség, és – kimondva, kimondatlanul – az európai közösség tudata maga alá rendeli, nagyobb egészbe integrálja a nemzeti tudatokat. Szerinte Erdély magyar és román története kiegészíti egymást. Ez azt is jelentheti, hogy magyar és román történészeknek együtt kellene vitás kérdések elemzésében fáradoznia, és erre van is esély. De egyelőre csak a céhen belül – a céhen kívül csak akkor, ha az eredetkérdés megszabadul a legitimációs töltetétől. Persze nem könnyű. Jellemző, hogy Radu Popa, kiváló régész az egyik 1991-es magyar-román történésztalálkozón nyíltan megmondta, hogy közelebb áll Makkai Lászlónak az Erdély történetében kifejtett álláspontjához, mint Stefan Pascu nézeteihez, de hogy milyen közel és miben, azt már nem részletezte, a sok személyes sérelem miatt is feszültséggel teljes légkörben nem is kérdezett rá senki. Célszerűbb volt a dolgot egy tréfával elütni, és így gyorsan fel is idézte valaki, hogy az Erdély története hivatalos román – belső használatra készült – „fordításában” a vizigótokat tükörfordítással adták vissza – goti de apa –, ami magyarul úgy hangzana, hogy vizes gótok.

Megszabadulhat-e az eredettörténet legitimációs töltetétől akkor, amikor az identitásképzésben játszott szerepe marad? A történész életformája a kétely és az örök kutatás, az embernek pedig bizonyosságra van szüksége. Igaz, ezeket olykor gyakran cserélgeti, a történész is, mert ő is ember, és szitkozódik, ha kell, ha nem.

A szitokszavak viszont ellenállnak az időnek. Legismertebb szitokszavunk a büdös oláh. A büdös jelző onnan eredt, hogy a román pásztorok a kullancsok és egyéb rovarok ellen faggyúval kenték be magukat, így megúszták, hogy orvoskézre kerüljenek. Az oláh népnév egyszerűen azért lett pejoratív, mert a románok zöme paraszti szolgasorba került, és a nemesi fölénytudat másik arca a paraszt, a szolga alacsonyabb rendűnek tartása. De ez történt Havaselvén a római múltból hozott népnévvel, a rumân ugyanis maga is hasonló jelentésváltozáson ment keresztül. Előfordult, hogy ha egy bojárt rumân szóval illettek, éppen olyan sértés számba ment, mint ha egy erdélyi román oláhnak neveztek. Ebből – a rumân szó jelentésváltozásából – kiindulva a román történészek azon vitatkoznak, hogy a középkor hajnalán ki vetette maga alá a románokat, a szlávok vagy a kunok? Makkai László szerint a románok a szlávokat, és miután a román törzsfőnökök, a judecek a szláv kenézek helyébe léptek, átvették a hatalmat és a szláv elitek – a kenéz – megnevezését is. De ha egy történész már letette a garast a maga tézise mellett, nem tágít. Így Neagu Djuvara, a kun tézis felelevenítője sem, és még sértegeti azt, aki nem hisz neki: „A román nem képes elfogadni, hogy államalapítója nem Traianus és Decebál korcsa. Ostobaság!”4

A sértegetés technikája, a sértés és annak megtorlása koronként változik, és jellege attól is függ, hogy milyen társadalmi közegben kerül rá sor.

Néhány példa mindennél többet mond. Mit tett Hunyadi János? Közölte az őt alacsony – oláh kisnemesi – származása miatt lenéző Cillei Ulrik német választófejedelemmel, aki ma egyébként Szlovénia egyik alapító egyénisége, hogy saját virtusával lett az, aki, és ezért nem száll le előtte elsőként a lóról. László fia megölte Ulrikot. Mátyás fia, akit a német-római császárhoz húzó magyar nagybirtokosok oláh királyocskaként gúnyoltak, második Attilaként ünnepeltette magát, és a török császárral való rokonságot vallotta, hol azért, hogy békét kössön vele, hol azért, hogy hatékonyabban léphessen fel ellene. Udvari történésze pedig Jupiterig ívelő római eredetét mutatta fel, amit a német-római császárral szemben fegyverként forgathatott. Az eredet mindenütt Európában a jó és tiszta vér képzetéhez kapcsolódott, de a mitikus ősökkel való önazonosító vallomás elég volt ahhoz, hogy létrejöjjön a fiktív, ám valóságosnak hitt vérközösség. Mátyásnak még meg sem kellett szólalni, máris „szkíta Mars”-ként köszöntötték. A délszláv Janus Pannonius és Zrínyi Miklós hunnak vallotta magát. Az eredettudat rendi tudat. Harcos kollektívum – mint a nemesi rend – harcos kollektív ősöket vall magának, a saját világ fölé magasodó egyén pedig kiváló egyéni ősöket; pontosabban firkászokra bízza, mint Mátyás király Bonfinire, hogy tegyenek ki magukért az őskutatásban. A közös eredetkultusz biztosítja a csoportkohéziót. Témánk szempontjából Oláh Miklós, esztergomi érsek és Erasmus levelezőtársa magatartása a legtanulságosabb. Őt egykori pártfogója, Forgách Miklós – hosszan és kiadósan – oláh parvenünek szidalmazta, miután a pártfogolt messze föléje kerekedett, és az ilyesmit általában nem szokták megbocsátani. Oláh Miklós, akinek apja Havaselvéről jött át Erdélybe a hazai káosz miatt, viszont Hunyadi-rokonnak hazudta magát, és nemesi diplomájában római származását ecseteltette, közben a még apját is megsebesítő székelyekben mutatta fel azt a hun virtust éltető példát, amely a térséget megmenthetné az oszmánoktól. Emellett úgy állította be a két dunai román fejedelemséget mint Magyarország részeit. Így akár a román nemzeti egységet a magyar Szent Korona égisze alatt megvalósítani akaró törekvések szellemi szülőatyja is lehetne.

Csakhogy a középkorban senki sem akart akkor nemzeti egységet. Minden ország a maga egységét akarta biztosítani, természetesen, ha lehetett, területszerzéssel kiegészítve. A magyar-román viszonyt éppen a geopolitikai helyzet bonyolítja. A hódító magyar királyok szupranacionális nagyvállalkozók, akiknek a pápa meghosszabbított karjaként kellett terjeszteniük a katolikus hitet. A román vajdaságok uralkodói, hogy elkerüljék a vazallusi viszonyt, az ortodox Bizáncnál találtak legitimitást. A keleti és nyugati kereszténység változó konfliktusai és együttműködése határozta meg a románok és a magyarok életét. Az együttélés mozzanataiból lehet válogatni: horrort és idillt konstruálni. Nicolae Balcescu, aki a havaselvi és az összromán nemzeti törekvések emblematikus alakja lett, mindkettőt megtette. Amikor az 1850-es években a magyarokkal konföderációról tárgyalt, az erdélyi rendi alkotmányt a románokat meggyalázó összeesküvésnek minősítette. Aztán a román nemzeti mitológiában országegyesítő Mihály vajdáról szóló nagy művében már az ellenkezőjét írta meg: „A politikus megcsodálja majd ama nemzetek és vallások sokféleségét, amelyek a világ minden sarkából sereglettek e tájra, ahová mintha maga az Isten hívta volna őket, ily bőséges asztalt terítvén nekik, úgyszintén megcsodálhatja nagyszerű demokratikus intézményeit, amelyeket a hegyek koszorúja megoltalmazott, midőn a zsarnoki kény elsöpörte mindegyiket egész Európában.”

A kulturális és intézményes transzfer érdekesebb, mint a mártirológia. Az előző maga a „lét”, ez utóbbi „a tudat”, pontosabban az, amit köztudatnak nevezünk: különböző szenvedélyek, igaz és hamis képzetek egyvelege. De lépjünk vissza a 16. és 17. század fordulójának korába, Mihály vajda idejébe. Ekkor az erdélyi magyar rendiség egyes elemeit a két szomszédos román vajdaság bojársága tudatosan próbálta átplántálni saját uralkodóik önkényuralmának korlátozása érdekében. Aztán a reformáció anyanyelvűséget felkaroló térítő tevékenysége a görögkeleti ortodoxia megújulását váltotta ki. A 18. század elején a görögkatolikus egyház felállítása – a Habsburg ellenreformáció eredményeképpen – pedig Erdélyben és Magyarországon a román elitek számára ablakot nyitott Nyugatra. Ez ma román közhely. 1989 előtt eretnekség számba ment, hiszen 1948-ban a görögkatolikus egyházat felszámolták, és újraegyesítették az ortodox egyházzal, a görögkatolikus főpapok zöme viszont inkább a börtönt választotta, és mondhatnánk, identitáspolitikai döntés alapján tette ezt.

A görögkatolikus egyház a modern román nacionalizmus bölcsője lett. Ideológusai reformáció- és ezáltal sok vonatkozásban magyarellenes múltképet alakítottak ki. A nacionalizmus szó nem szitokszó, a modern nemzet színrelépését jelenti. A horizontális nemesi nemzetre jellemző szolidaritást felváltja a vertikális szolidaritás, ez már az ország lakosságának egészére vagy a nyelvi közösségére kiterjed. Az eredetkultusz továbbra is közösségképző mozzanat. Az etnicitást érintő szitokszó immár nem egyéni, hanem kollektív reakciót vált ki a sértett részéről. A 15-17. századi sértett román nemes elfogadta, hogy a vele egy nyelven beszélők elkorcsosult rómaiak. Miként a magyar nemes a magyar jobbágyot katonáskodási kötelezettségeit nem teljesítő, és ezért a kötelességmulasztás miatt deklasszált fajzatnak tekintette. A 18-21. századi román értelmiségi viszont, ha elhangzott az oláh mint szitokszó, népi-nemzeti közössége sérelmeként vette magára. Az egyéni reakció immár az öngyűlölet vagy önmegvetés lehet. Az a C. Daicoviciu, aki a dák várakat kiásatta, és az 1958-as fordulat egyik kivitelezője volt, amikor már úgy látta, hogy az őshonosság kultusza a kelleténél jobban elfajult, és ezt nem is tagadta, egyik este a kolozsvári főtéren áthaladó magyar kollégának – kissé ittasan – csak annyit mondott: „büdös oláh”, mire kollégánk lába a földbe gyökerezett, majd elmenekült. Anekdotikus mozzanat, de egy nagy tudós tragédiáját is tükrözi, aki Budapesten még viccelt az eredetkultuszon, otthon viszont a '70-es évek elején már aberráltnak tartotta a primitív – a tudományos életet is eltorzító – propagandát.

A kollektív ostobaság megnyilvánulása annak minapi felvetése, hogy törvény erejével kell büntetni az oláh szó használatát. Ilyen alapon be lehet tiltani Tinódi Lantos Sebestyén Erdélyi Históriáját, mert abban a lugosi „vitéz oláhok” is hadba szálltak a török ellen. Viszont tény, hogy az oláh szó jelentésének megváltozása miatt 1848-ban a kolozsvári diéta az oláh szó használatát betiltotta, és helyette a románt írta elő. Az oláh szó pejoratív jelentése maradt, a helyzet romlott. Tisza István egy nagykovácsi esküvői lakoma alkalmával keserűen fakadt ki: „A magyarság sohasem vétkezett annyit, mint a román nemzetiségi kérdésben. Ebben fájdalom, Erdély járt elől. ott még mindig ragaszkodnak ahhoz, hogy oláhoknak nevezzék őket, pedig jól tudják, hogy ez minden románnak fáj. [...] Erdélyben nem lesz addig tűrhető viszony magyar és román között, amíg a vezető családok tagjai kölcsönös megbecsülés alapján belső barátságot nem kötnek. Társadalmi közeledésre van szükség, ha egyáltalában az erdélyi magyarságot meg akarjuk tartani.”

Erre persze el lehetett mondani, hogy a románok sem mentek a szomszédba egy kis sértésért. Példa erre a bozgor szavunk, amely egyesek szerint a baskírból származik,5 mások szerint a szláv bez gorod = várostalan lenne a szó eredete, valójában a mi egyik kedvenc szólásunkból, a „bozmeg” és a csúfolódó „ungur-bungur” (fordíthanánk: magyar-bagyar) összevonásából (boz+gor<gur) született, ha igaz.6 A szó ma hazátlant jelent. Az a mondás, hogy a magyarok ázsiai hazátlanok, akik menjenek vissza Ázsiába, a 18. század végi nemzeti jogvitákból szállt le itt-ott a falvak világába, és lett belőle közkincs.

A sértegetés magasabb szintjét viszont a nemzeti mozgalmak tömegmozgalommá válásával kibontakozó propaganda képviseli. A feudális-nemesi világban az elitek a maguk önképében kívülről jött hódítók. A polgári világban már lehetőleg őshonosok, vagy hamarább jöttek, mint a másik fél. Például a románok római hódítókként megelőzték a magyarokat, a szászokat sokáig nem tudták, mert ők a 17. században már a dákoktól való származást is vallották. A nemzeti törekvések legitimációjában megjelent az etnikai számháború, a társadalmi és a faji fölényre való hivatkozás. Magyar-román viszonylatban ez úgy nézett ki, hogy a 19. század derekán a román nemzeti propaganda 9-10 millió románról beszélt és 2-3 millió magyarról, a magyar nemességet pedig egyszerűen korcsnak, románokat is elkorcsosító korcsnak minősítették. A magyar fél ezzel szemben 5-6 millió magyarral számolt, és a nem magyar lakosság zömének is politikai lojalitását hangoztatta. Az 1848-49-es erdélyi magyar-román polgárháború méltán nevezhető a két nemzet vér- vagy tűzkeresztségének. A véres számháború ma is tart.

A erdélyi románok 1849-50-ben az uralkodóhoz intézett beadványaikban „a magyar terrorizmus” áldozataként 40 000 főt panaszoltak föl, hogy kárpótlásban részesüljenek és törekvéseik hitelét is kiemeljék, miközben – körültekintő hivatalos vizsgálat szerint – 5400 román vesztette életét, és mintegy 18 ezerre becsülhető az egész erdélyi rendkívüli emberveszteség. Az egyik román kortárs – Iosif Sterca-Șuluțiu – aztán az 1890-es években a 40 000 román áldozat mellett 100 000 magyarról írt. A magyarok irodalmi szintre is emelték azokat a tömeggyilkosságokat, amelyeket a románok az egyéni kivégzésekre való válaszként mentegettek, ha éppen nem hasonlóval fenyegetőztek. Mindez jelzi, hogy a fizikai pusztulásnál és pusztításnál jóval súlyosabb következményekkel jártak a lelki károsodások.

Szenvedély és érdek viszonya – jobb szó híján – dialektikus. Az 1990-es években okos vagy oktalan politikai számításból Kolozsváron, a hajdani Biasini szálloda bejáratánál olyan angol és román nyelvű réztáblát helyeztek el, mely azt hirdeti, hogy a magyar arisztokrácia 40 000 románt gyilkolt le. Ez a tábla a román történetírás szégyene. Célja egyértelmű: a magyarellenes szimbolikus terror gyakorlása. A bejárat másik oldalán ugyanis egy másik emléktábla jelzi, hogy 1849-ben itt szállt meg Petőfi Sándor, és a kolozsvári magyarok a március 15-i forradalmat itt ünnepelték. A tragédiákból így lett komédia. Mert ki tagadná, hogy a Népek tavasza tragédiához vezetett. „A románok és magyarok 1848-ban, egymás ellen harcolva, egyazon téves elvből indultak ki, és egyazon szolgaságba estek” – írta 1851 táján Nicolae Balcescu. Ő, aki hol Ausztria keretében, hol Magyarországgal kialakítandó konföderáció keretében szerette volna a román nemzeti célokat megvalósítani. Amikor 1849 júliusában sikerült Kossuthot rávenni, hogy olyan szerződést írjanak alá, amely Magyarország területi integritását és azon belül a román nemzeti fejlődést egyszerre biztosította, ez volt az első államirat, amelyben a Románia szó szerepelt. És miután ugyanez a Balcescu 1850-ben etnikai határok megvonásával tervezett dunai konföderációt, nem sokkal – Mihály vitéz vajda sorsát bemutató könyvében – elfogadta Erdély önállóságát: „Az erdélyi románok nem értették meg [...] 1848-ban [...] nem gondolták meg, hogy nem is igazságos, nem is hasznos, nem is lehetséges megtisztítani Erdélyországot az összes idegenektől, akik csaknem egyharmadát teszik ki lakosságának; elfelejtették, hogy a tartós birtoklás alapvető és kétségbevonhatatlan jogokat teremt; hogy egy nemzetiséget – legyen az bármilyen kicsiny – tiszteletben kell tartani, mert szent joga adatott élni azon a földön, amelyet lakik, minthogy a föld az emberé, és nem az ember a földé. Az Erdélyben megoldandó kérdés az volt és ma is az, hogy nem azt kell tenni, amit a románok, magyarok, szászok és székelyek külön-külön akarnak: egyikük maradjon az országban, a többi népeket pedig elűzzék, hanem ki kell kiáltani a közszabadságot, vagyis az egyenlőséget az egyének és a nemzetiségek számára, és ezáltal keresni az egyetértést, szövetségi államot hozván létre. Kétségtelen, hogy az erdélyi románok száma minden esetben természetes és jogos túlsúlyt biztosít számukra az ország ügyeiben, s Erdélyt valamennyire román országgá változtatja.” Az erdélyi autonómia – a román számbeli túlsúlyából következő hegemóniával – egészen a századfordulóig román politikai program maradt, közben sokat példálóztak Svájccal. A századforduló valamennyi Habsburg monarchiabeli román- vagy többségében lakta terület autonóm egységgé való kialakítása lett a távolabbi cél. Ennek valóságfedezete abban rejlett, hogy a trónörökös, Ferenc Ferdinánd a dualizmus felszámolására készült, és vérmesebb elmék azzal a gondolattal is eljátszottak, hogy a két dunai román fejedelemség egyesüléséből kialakított Romániát is be lehet vonni a Habsburg Birodalomba.

Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés nyomán született dualista rendszer nem egy román tankönyvben magyar megszállásként szerepel, Magyarország bekebelezte a harmadik román országot. Valóban, ekkor a régió románságának számaránya majdnem elérte a 60 százalékot, de abban a világban, amelyben a vagyoni koncentráció alkotta a hatalom alapját, a román nemzeti mozgalom nem rendelkezett olyan társadalmi bázissal, és az abból következő hatalmi súllyal, hogy meg tudja őrizni Erdély különállását a Monarchián belül. A magyar nemzeti mozgalom vezetői nem csupán az erdélyi magyarság megtartása érdekében nem mondtak le Erdély és Magyarország egyesítéséről, hanem azért sem, hogy a Monarchián belül jobb hatalmi pozíciót biztosítsanak maguknak és országuknak. Időközben ugyanis feltárult az, hogy mire ment ki az erdélyi játszma. A bécsi kormányzat 1863-ban összehívatta az uralkodóval az erdélyi diétát, és olyan választási szabályzatot adott ki, amely lehetővé tette a román többséget. Ennek küldöttei el is mentek a bécsi birodalmi összparlamentbe, ahol látniuk kellett, hogy csak az adó megszavazása miatt volt rájuk szükség, és főleg azért, mert Bécsben azt hitték, Erdély példáját követi a magyar- és horvátországi ellenzék. Megalázó helyzet, de egyben emelte a románok öntudatát az, hogy otthon törvényekbe tudták foglalni az önálló román nemzet létét és a román nyelv használatát. Ezzel szemben a dualista nemzetiségi törvény csak egy politikai nemzetet ismert el, és a nyelvhasználatot is korlátozta. Másik oldalról nézve, a korabeli Európának nincs ilyen nagylelkű kisebbségi jogokat biztosító törvénye. De ezt úgy is lehetett értelmezni, hogy szó sincs nagylelkűségről, hiszen a nem magyar népeket történeti és természeti jogon nemzeti egyenjogúság illeti, és ezért a magyar nemzeti fölényt biztosító állam helyett poliglott állam lett volna a megoldás. A Habsburg Monarchiában a modern dualizmus így a román történelem szenvedéstörténeti fejezete. Miközben a sajtó megaláztatásról és elnyomásról (is) szólt, a román polgárosodás kiteljesedett. Romániától eltérően erősnek mondható középrétegek alakultak ki, és a politika mesterségében magát jól kiismerő elit. A román polgárok a bocskort elnyomatásuk szimbólumaként mutatták fel, miközben olyan úri viseletben jártak, mint a magyar vagy osztrák társaik. Egyház, bank, iskola alkotta a román politika bázisát. A magyar állammal való román szembenállást két úton-módon próbálta a magyar politika feloldani. Tisza István olyan paktummal, amely választókerületek átengedésével több tucat román politikust juttatott volna parlamenti képviselőséghez, és az 1868-as nemzetiségi törvény javarészének életbe léptetésével. A másik út valamiféle demokratikus forradalom lett volna, amelyet Ady Endre, Jászi Oszkár és Bartók Béla neve fémjelez. Az első világháború mindkét megoldást maga alá temette.

1918-ban a magyar pacifista forradalom ugyan programként hirdette meg az ország kantonizálását, de a svájci megoldást a győztes oldalra került románok úgy vetették el, ahogy korábban az ő részben hasonló javaslataikat a magyar fél. A Svájccal való román és magyar példálózás szép és felemelő antológiáját lehetne összeállítani, de a sors iróniája, hogy az eddig a sértett és gyengébb fél szellemi sportjának is tűnhet. A keleti Svájchoz hiányzott a közös szabadságharcok történeti emlékezete, továbbá az együttélés többdimenziós – rétegzett – jellege sem kedvezett a kantonok kialakításának. A politika farkastörvényei minden finom megoldásra tett javaslatot az íróasztalfiókba zártak. A nemzetközi erőviszonyok úgy alakultak, hogy az erdélyi román politikusok már csak Nagy-Románia keretében kereshették az érdekérvényesítést. Annak megelőzésére, hogy az új országhatárokat népszavazással döntsék el, ahogy ezt elvben az új megváltóként hírlelt Wilson elnök pontjai megkövetelték volna, román nemzeti gyűlést hívtak össze Gyulafehérvárra, ahol a magyarok és szászok gondos távoltartásával kimondták az egyesülést, és felmondták azokat a szép ígéreteket, amelyeket nem tartottak be, még akkor sem, ha ott, abban a pillanatban komolyan gondolták. A magyar kommün csak rontott a helyzeten. Az ezt követő magyar javaslat, hogy a román uralkodó üljön a magyar trónra is, és hozzanak létre egy közös magyar-román királyságot, legfeljebb sajtószenzációnak volt jó.

Erdélynek azonban megvan a maga kultúrmorfológiai sajátossága. Ezt éppen a múltjából hozta magával. Többek között a rendiségből és a polgárosodásból. A rendiségben élő nemesi és polgári jogok és szabadságok ugyanis az egyéni emberi jogok prototípusaként érvényesültek. Az európai demokratizálódás ugyanis jogkiterjesztés, természetesen konfliktusok árán. A közép-európai polgárosodás eredményeként pedig Erdélyben viszonylag erős és öntudatos román városi és paraszti középosztályok alakultak ki, itt a társadalmi rétegződés arányosabb és folyamatosabb volt, míg a Kárpátokon túl jóval erősebb a társadalmi polarizáció, kiáltóbb a luxus és a nyomor ellentéte. A politikai hatalmi technika szintjén ez a centralizáló a kemény kéz iránti igényt erősítette.

I. C. C. Bratianu – akit Nagy-Románia „megalapítójának” is lehet tekinteni – tudta, hogy az erdélyi testvérekkel is baj lesz, és mondta is, hogy „akarom Erdélyt, erdélyiek nélkül”. És valóban, a királyi hatalmat manipuláló – keményen centralizáló – liberális párturalommal szemben a képviseleti demokrácia alternatíváját az erdélyi Iuliu Maniu képviselte. Őróla leírhatta Bárdossy László, magyar nagykövet – aki el-elcsevegett Titulescuval, a nagy européerrel – nem tagadta, hogy Maniu „azoknak a román politikusoknak a sorában, akikkel eddig találkoztam, nézetem szerint az egyetlen államférfi. Nem színészkedik, nem blöfföl, amit mond, őszinteséget revelál, és nagyobb perspektívára vall.”7 A bukaresti szerb nagykövet pedig így láthatta: „Maniu ragaszkodik a parlamenthez régi hazája hagyományának megfelelően, ahol a parlamentet Magyarország dicsőségének tartották, mivel ez volt Európa legrégibb ilyen intézménye (mert ezer éve alapították).”8 A Maniu vezette Nemzeti Parasztpártot nyugati szemmel az angol Munkáspárthoz lehetett hasonlítani.9 De akkor is, ma is sokan egzotikus jelenségnek tekintették és tekintik azt, aki a balkáni viszonyokban nem ismerte ki magát. Mártírként is fel lehet őt mutatni, Krisztus sebeit idéző Maniu-szobrot állítottak a királyi palota elé. Övé lehet a múlt dicsősége, de a két világháború közötti polgári világból egyvalaki jöhetett át államférfiként: Petru Groza, akinek a kommunisták piszkos munkájához kellett asszisztálnia, miközben embereket hozott ki a börtönből, határokon innen és túl, a magyarokkal pedig eddig egyetlen román politikus sem bánt olyan tisztességesen, mint ő. De hát fordult a kocka, a nevét őrző köztereket Budapesten és Bukarestben át kellett keresztelni. Igaz, fel lehetne fedezni, mert 1940 augusztusának elején még Maniut is be akarta ugratni abba, hogy kiáltsák ki Erdély függetlenségét. De ennek a szándéknak a tisztaságát az utókor szemében megkérdőjelezi az, hogy mindezt szovjet hátszéllel tették volna.

Hogyan lesz ebből a történelemből közös tankönyv? Egyelőre sehogy. És ennek sok oka van. A tankönyv nehéz mesterség. Ellenáll a tudománynak. Hiszen a tudományt a problémák átgondolása jellemzi, és az, hogy hamarább kimerülünk a problémákban, mintsem azokat kimerítjük. A tankönyv nem ismeri a valószínűségeket és a vélemények pluralizmusát. A tankönyv hőstörténet. Legfeljebb zavaros, mert romlik a stílus. És 1989 után Romániában már kétszer is rosszul sült el a kísérletezés. Egyszer, amikor az egykori legionárius, ám kitűnő történész P. P. Panaitescu 1943-as tankönyvét vezették be újra, a tanárok nem ismerték fel, hogy román történelem az, amit kaptak, és nyelvi nehézségeik is támadtak. Egyszerűen szólva, nem volt eléggé nacionalista. Aztán az ezredfordulón az újabb kísérleti tankönyvben túl sok volt a magyar, ráadásul még Wesselényi és Kossuth arcképét is betették. Ezzel a tankönyvvel alaposan meglékelték a szenvedéstörténeti modellt. Igaz, ez a modell már imbolyogva utazik az idő vizein. Számos olyan új román könyv látott napvilágot, amelyek a két világháború közötti pluralizmusból is éltetnek valamit, és megfelelnek a bolzanói és oslói ajánlások szellemének, nem is beszélve a legfontosabbról, szakmánk deontológiájáról.

De egy közös tankönyvhöz több kell. Minden hiteles történetnek, amit eddig írtak, van transzcendens távlata, szublimálnia kell(ene) a gonosz ösztönöket. A jó történetírás terméke „igaz regény” – írta Paul Veyne 1970-ben. Előtte pedig 1946-ban Hajnal István fejtegette, hogy „a történet legyen igaz mese”, olyan, amely a szabadságra törő embert állítja központba. Aztán őt állították ki az egyetemről, és megindult a forradalmat érlelő tömeges szabadságfosztás.

1956 nyarán az 500 éves Hunyadi-évforduló alkalmával egy magyar és román kormányküldöttség ment koszorúzni Gyulafehérvárra, Hunyadi János szarkofágjához, s amikor a delegátusok be akartak hatolni a Szent Mihály- székesegyházba, a templom kapuja váratlanul feltárult, és Márton Áron teljes püspöki díszben köszöntötte a látványtól és a gesztustól meglepett, és némileg megrázott delegációt, melyet így figyelmeztetett: „Személyével kapcsolatban a történetírók bizonyos kérdéseket vitatnak, de nem vitás, hogy az eszméket, melyeknek Hunyadi János kivételes hőse és képviselője volt, mind a két nemzet magáénak vallotta.”

Arról, hogy a nagy püspök mit értett ezen eszmék alatt, és mit értünk mi, hosszan vitatkozhatunk, sőt, kell is vitatkozni. De az nem kétséges, hogy civilizációnk zsidó-keresztény alapokra épült, amelyek alapvető elemeit a szekularizáció is élteti. A szavak jelentése a szókörnyezettől függ. Az '50-es évek uralkodó közbeszédét a nép kultusza uralta, ez felelt meg a totalitarizmus természetének, a népi demokráciának nevezett kollektivizmusnak. Ezzel szemben a nemzet az egyén és közösség szabadságát és önrendelkezését kifejezésre juttató demokrácia igényét fejezte ki. A közös tankönyv tétje az, hogy meg tudjuk-e úgy jeleníteni a magyar és román nemzeti történet egybefonódását, hogy abban románok és magyarok önmagukra ismerjenek. Egyelőre csak a Ceausescu-kori viccben ismerünk önmagunkra: Ion egyik este átmegy Jánoshoz, és közli: azért jött, hogy megölje, mert a magyarok megölték Mihai Viteazult. Mire János azzal védekezett, hogy az már rég volt. A válasz: Igaz, de én csak most tudtam meg.

Az érem másik oldalára Horatius szatírája világít rá: De te fabula narratur! Az külön vita tárgya, hogy miként és milyen szellemi vagy szellemtelen tereken. Mikor tudjuk meg, hogy összeülhetünk-e közös tankönyvet írni a siker reményében? Mert mi tagadás, magunktól aligha vállalkozunk ilyesmire. Gondoljunk arra, hogy a példaként emlegetett közös francia-német tankönyvet politikailag gondosan előkészítették, és még üzleti számítást is végeztek arra nézvést, hogy kiadás esetén mekkora példányszámnál lehet anyagilag rentábilis. Ez még 2006-ban történt, azóta egyre inkább elsötétül a láthatár. A politikai korrektségen kívül és belül élünk, érte és ellene – ki-ki a maga mértéke szerint. A koherens nemzeti történet nemzeti regénynek minősül, dekódolva: elavult vacaknak. Útjaink Párizsba vezetnek. A historiográfia erőteret a nemzeti és a nemzetfölötti elkötelezettség polarizálja. Egyik oldalon Éric Zemmour ezer évet átfogó sorstörténeti esszéje, A francia végzet,10 a másikon Franciaország világtörténete11 monumentális ötoldalas esszék halmaza, melyben mindegyik többé-kevésbé jellegtelen iromány egy-egy év nagy, vagy annak tartott eseményét tárgyalja. És az idők változását mi sem jelzi jobban, mint hogy a náci kollaboráns és kommunista szimpatizáns Simone de Beauvoir önálló fejezetet kap, míg ebben Albert Camus egy dehonesztáló félmondatot. Az a Camus, akit a legtöbb idegen nyelvre lefordítottak, és akiről 1952-ben Hannah Arendt azt írta egyik magánlevelében, hogy „kétségtelen, ma a legjobb ember Franciaországban. Fej- és vállhosszal nagyobb a többi értelmiséginél.”12 És talán a legkellemetlenebb, amikor klasszikus érvénnyel olyasmit írt, hogy „a reflexiót felváltotta a reflex”,13 vagy mint 1949-ben vélte: „a mai orosz, amerikai és olykor az európai vezetők háborús bűnösök – a nürnbergi törvényszék meghatározásának megfelelően.”14

Mit tehet ilyen világban a történész? Idézheti az idealista zeneköltőt, Bartók Bélát, aki két román kolindából megírta és megkomponálta a Cantata profana mítoszát, a jelszóként ható végszavakkal: „Csak tiszta forrásból!” Idézhetjük a politikai mocsárban iszapbirkózást folytató Tisza Istvánt, amikor 1913-ban a magyar parlamentben a magyar és a román nemzet érdekközösségére úgy figyelmeztetett, hogy az ma is megszívlelendő: „A dolgok mélyében van az érdekharmónia, csak azokat a felső geologikus rétegeket kell eltávolítanunk, amelyek évszázados történelmi fejlődésnek viszontagságai, küzdelmei, szenvedései és félreértései között egy idegenszerű anyaggal vonták be ezt az azonos alapréteget.”15 Hogy ezeket a rétegeket miként lehet eltávolítani, az a jövő kérdése. Egyelőre annyi biztos, hogy nem tudunk sokat javítani, de annál többet rontani. De erről sem árt beszélni.

Végül megint egy személyes élmény: az említett 1991-es történésztalálkozó alkalmával Radu Popa a középkori hátszegi román világról szóló könyvét a következő ajánlással adta át nekem: „Abban a reményben, hogy ez a találkozásunk azt az utat jelzi, amelyet egyaránt értéknek tartunk; ezt éreztem itt Budapesten”. Kérdés: Mit érzünk itt és most? És abból mit mondunk el?

És csak óvatosan! Amikor mintegy három éve közzétettem Koronka Antal, székelykeresztúri gimnáziumi tanár 1836-ban írt disztópiáját, amelyben egy képzeletbeli amerikai utazó otthoni barátjának beszámol arról, hogy mi mindent látott 2836-ban Európában, többen is azt hitték, hogy én hamisítottam ezt az írást; holott ennek egy része még megjelent a korabeli sajtóban, és én ezt még a cenzúrán fennakadt folytatással együtt hoztam nyilvánosságra. Mi adhatott okot a gyanúra? Talán az, hogy 1940-ben az orosz kalmük néptörzs meghódította Franciaországot? Vagy az, hogy utazónk olyan Európából írt, amely Oroszország és Amerika összecsapásának nyomán romos és mocsaras amerikai gyarmat? Ki tudja? Viszont tény, hogy egyik külhoni barátom szerint az írás tanúsítja, hogy Magyarország esze elment Erdélybe.16 Végső kérdés: mit mondhatnak az erdélyiek...
 

 

Jegyzetek:



1 „Együtt az úton magyarok és románok.” A Charta XXI Egyesület konferenciáján (2018. III. 23.) elhangzott előadás teljes szövege.

4 Cristiana Visan, Gabriela Lupu: Revolutia lui Djuvara cucereste elita istoricilor. https://www.hotnews. ro/stiri-arhiva-1060533-revolutia-lui-djuvara-cucereste-elita-istoricilor.htm#self (2019-02-13)

6 Szilágyi N. Sándor: Bozgor. http://adatbank.transindex.ro/html/alcim_pdf457.pdf (2019-03-24)

7 MNL, K 63, Külügyminisztérium, Politikai osztály, 245. cs. 1935:27/7. 61. (márc. 10.)

8 Jovan Ducic: Rapoarte diplomatice din Bucuresti (1937–1939). Bucuresti, 1998. 34

9 Joseph S. Roucek: Contemporary Roumania and her Problems. [1932] New York, 1971. 95.

10 Éric Zemmour: Le destin français. Paris, 2018.

11 Histoire mondiale de la Francé. Paris, 2017.

12 Tony Judt: The Burden of Responsability. Chicago, London, 1998. 87.

14 Camus: Essais, 384.

15 M. V. [Mangra Vazul= Vasile Mangra]: Magyarok és románok. Nagyszeben, 1918. 4.

16 Kontinensünk disztópiája székely szemmel: „Utazás a régi Európa romjai felett 2836-dik évben”. In 2000, 2015 (27. évf.) 9. sz. 62-78. 
 

« vissza