Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Budapest–Róma: 1922–1944 – Magyar diplomaták az olasz politika alakulásáról – 1. rész

Az első világháború lezárása a magyar-olasz kapcsolatokban is új fejezeteket nyitott. Az önálló államiságát elképesztő áron visszanyert Magyarország a porig levert vesztesek táborába tartozott, s ilyen módon a hivatalos Olaszország ellenfelének számított. Ettől függetlenül, alighogy a trianoni szerződésen megszáradt a tinta, a diplomáciai viszonyt azonnal felvette a két kormány. 1921. december 10-én már „Magyar királyi követség Olaszországban” felzettel ellátott íveken terjesztette fel jelentéseit a római magyar követ.1 Ez persze nem jelentett baráti viszonyt a két kormány között, a hivatalos vélemény továbbra is vesztes ellenfelének tekintette az új Magyarországot. Ezt a római magyar követség ügyvivőjének világosan a tudtára adták a római külügyminisztériumban, néhány héttel a Marcia su Roma előtt. Az ügyvivő 1922. szeptember 5-én hosszabb beszélgetést folytatott az olasz külügy „vezértitkárával”, aki kijelentette, hogy Olaszország álláspontja szerint a trianoni békeszerződések vitán felül állnak. Amennyiben a békeszerződések rendelkezéseit megsértenék, azt Olaszország „casus belli”-nek tekinti – vagyis részt vesz a kisantant Magyarország ellen indított fegyveres akciójában. A súlyos fenyegetést tartalmazó szavait a „vezértitkár” azzal zárta, hogy a jelenlegi helyzetet „ma” fenn kell tartani – a „ma” jelezte időhatár azonban kétségkívül hagyott egy ezüst csíkot a Magyarország felett komoran tornyosuló viharfellegek peremén.2

Mussolini hatalomra kerülése aztán váratlan fordulatot hozott, mivel az ő közép- és dél-európai aspirációi miatt Magyarország nem remélt szövetségesre tett szert revíziós célkitűzései tekintetében. Budapest élt is az új helyzet kínálta lehetőséggel anélkül, hogy szoros politikai kötődést akart volna kialakítani a fasiszta Olaszországgal. Az 1927-ben megkötött magyar-olasz barátsági és döntőbíráskodási szerződés a korabeli magyar diplomácia egyik nagy sikere volt.

Attól függetlenül, hogy a magyar miniszterelnök római látogatásakor a két fél egymásra licitálva zengte a dicshimnuszokat a ducéról, illetve a kormányzóról, a magyar külügyminisztérium elég józanul és mértéktartóan kezelte a később aláírt szerződés előkészületeit. Ez egyébként jól tükrözte a Monarchia liberális légkörében szocializálódott magyar diplomáciai kar nagy részének az idegenkedését a sokak által valamiféle társadalmi panaceának gondolt fasizmustól.3

Khuen-Héderváry Sándor rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, a külügyminiszter állandó helyettese arról tájékoztatta Hory András4 római magyar követet a Durini di Monza budapesti olasz követtel folytatott megbeszéléséről, hogy benyomása szerint egyik fél sem kíván szoros politikai megkötöttséget eredményező szerződést kötni. A cél csupán egy olyan döntőbírósági és barátsági szerződés létrehozása, amelyikben egy melegebb hangú klauzula szólna a két állam közötti barátságról, és sejtetné a két állam közötti együttműködést. Hozzáfűzte, hogy a baráti hangvétel nem jelent politikai lekötöttséget. Amennyiben ezt az olasz fél nem tartaná kielégítőnek, annyiban magyar részről javasolhatnák, hogy a döntőbírósági szerződés mellett legyen egy titkos jegyzékváltásban nyilatkozat is, amely a két állam barátságának a hangoztatása mellett csak azt az elvet szögezné le, hogy a két állam konzultál az őket kölcsönösen érintő kérdésekben. De ez a titkos jegyzék nem tartalmazhat sem szövetségi, sem garanciális, sem semlegességi vagy megnemtámadási kötelezettségeket. Khuen- Héderváry külön aláhúzta, hogy a titkos jegyzék csak akkor lehet megoldás, ha az elkerülhetetlen, de még ebben az esetben is a magyar fél arra törekszik a szövegezés során, hogy az eredmény „enyhe és elmosódott formában” nyerje el végső formáját. Egyébként – fűzte hozzá –, olasz részről sem szándékoznak egy szoros politikai kötelezettségekkel járó szerződést aláírni.5

A külügy politikai osztályának a vezetője, Barcza György is józanságról tett bizonyságot. A budapesti olasz követtel a szerződés előkészítésekor folytatott megbeszéléséről készített feljegyzésében beszámolt arról, hogy az olaszok azt szeretnék, hogy a szerződést a magyar fél kezdeményezze, elkerülendő azt a Róma elleni vádat, hogy ez utóbbi saját hatalmi érdekszférájába akarja Magyarországot beterelni. Egyúttal a követ közvetítette a szerződéshez csatolandó titkos záradékra vonatkozó olasz kívánságot is. Barcza nem hallgatta el azt a véleményét, hogy benyomása szerint az olaszok a Magyarországon ténykedő szövetséges katonai ellenőrző bizottság visszahívására irányuló magyar kérelem támogatásáért cserébe a saját érdemeiket „rendkívüli és túlzó” mértékben akarják felbecsülni annak az érdekében, hogy arra alkalmas időben ezért benyújtsák Budapestnek a számlát.6

A külügyi vezetés oly fontosnak tartotta a szerződést illetően kidolgozott, a saját érdeket védő és a fasizmussal nem rokonszenvező magyar álláspontot, hogy szükségesnek tartotta a genfi magyar misszióvezető útján az angol külügyminiszterrel tudatni: Bethlen miniszterelnök római látogatására kifejezetten Mussolini meghívására kerül sor, magyar részről nem óhaj, hogy „Olaszország oldalán nagy politikai kérdésekbe bevonassunk”, viszont cél a jó barátság ápolása Rómával. Ez illeszkedik az általános magyar külpolitikai vonalhoz: a fő cél a magyar gazdaság erősítése. Chamberlain helyeselte a magyar álláspontot.7 A fentieket még Khuen-Héderváry külön megerősítette a budapesti angol követ előtt, kijelentve, hogy a magyar-olasz szerződés nem jelenti azt, hogy a „magyar fél lekötné magát az olasz politika folytatására”.8

Mi több, arra a Berlinből március 30-án küldött táviratra, miszerint ottani mértékadó körök szerint Mussolini messzemenő konzekvenciákkal járó politikai egyezmény megkötését tervezi Budapesttel, már másnap távirati utasítást küldött a külügyminiszter: a berlini követ közölje Stresemann kancellárral: „Bethlen gróf nem szándékozik magát politikai téren Olaszországgal szemben lekötni s Magyarország fenntartja teljes akció-szabadságát.”9 Ezt az álláspontot később maga Bethlen is megerősítette Grandi olasz külügyi államtitkárnak, mikor ez utóbbi felvetette, hogy Mussolini a tavasszal kötött barátsági szerződést szeretné „bármilyen formában egy messzemenő politikai szerződéssé átalakítani.” A miniszterelnök erre azt válaszolta, megfontolja a javaslatot, hogy „arra egy későbbi időpontban esetleg visszatérhesse[n]”.10 Hory András is ebben a szellemben kapott utasítást arra, hogy tudja meg, Mussolini miként képzeli el a kétoldalú kapcsolatok továbbfejlesztését, „de ne adjon Mussolininak alkalmat arra, hogy fix ajánlatokkal sarokba szorítsa.” Keltse azt a benyomást, hogy a magyar kormány alaposabban akarja a kérdést tanulmányozni.11

Hory jelentése az olasz-magyar viszonyról kifogásolta, hogy az olasz-magyar baráti szerződést nagyon sokan aprópénzre akarják váltani, s minden pillanatban a barátság ünneplésére akarják felhasználni. Ez nem helyes, mert az olaszok már unják és a külügy diplomatái másképpen látják a dolgot. Míg a duce igazi magyarbarát, addig a hivatásos diplomaták „talán nem is osztják teljesen a duce politikáját. Ez utóbbi – ma még fenntartás nélkül a barátunk” – írta. Előbbiek aránytalannak tartják Mussolini irántunk való politikáját, s nem értik, hogy miért kell Olaszország közép-európai politikáját a magyar törekvésekhez szabni. A duce Magyarország iránti politikai bőkezűségét sokallják. Az apparátus sok esetben megpróbálja szabotálni a Mussolinival megállapodott ügyeket. De akik nem tartoznak ehhez a csoporthoz, azok is úgy látják, hogy nem kell az állandó demonstrációkkal felhívni a figyelmet az olasz-magyar együttműködésre.12

Ezt a fajta távolságtartásra törekvést később, a Darányi-kormány idején is lehetett tapasztalni, mikor a budapesti olasz követ hazai utasításra több alkalommal – gyors egymásutánban – felvetette a kétoldalú kapcsolatokban tapasztalható „bizonyos elhidegülést”.13 Darányi miniszterelnöknél kifejtette, hogy a magyar sajtó támadásokat folytat Olaszország és a duce ellen. Mire a miniszterelnök azt válaszolta, hogy nem tudja az ellenzéki sajtót befolyásolni, s nem tulajdonít olyan jelentőséget a sajtónak, mint Mussolini. Egyébként is, a hírek egy része Bécsből ered – a magyar sajtó ezeket veszi át. A magyarok érzelmei nem változtak Olaszország iránt, s ez a lényeg – attól függetlenül, hogy „zsidó és legitimista körök”-nek nem tetszik a német-olasz közeledés. Darányi ezután kijelentette, hogy fontosabbak a gazdasági kapcsolatok kérdései, melyek nehézségekről árulkodnak, s inkább ezek megoldására kell figyelmet fordítani.

Kánya külügyminiszternek a „duce megbízásából” Vinci szintén szóvá tette, hogy a magyar sajtó hangja erősen megváltozott az „olaszországi diktatúra rendszere ellen”, s ez Olaszországban rossz benyomást kelt. A magyar sajtó valóban bőségesen pertraktálta azokat a megnyilvánulásokat, amelyek a parlamenti ellenzék vezéregyéniségei fogalmaztak meg a „parancsuralmi rendszerek”, a „diktatúrák”, a „fasizmus” ellen.14 Kánya kijelentette, hogy ezek a megnyilvánulások nem az olasz belpolitika ellen irányulnak, hanem az alkotmányos és totális állam hívei között zajló csatározások. Előbbiek attól tartanak, hogy a parancsuralmi rendszer hívei felülkerekednek, és a nácizmus ellenségei csak annyiban támadják Olaszországot, amennyiben ez utóbbi túl szoros együttműködést folytat az általuk gyűlölt Hitler-rezsimmel. Viszont – fűzte hozzá – ezek a cikkek nem indokolják, hogy miniszterelnöki, miniszteri szinten kell őket szóvá tenni. Annál is kevésbé – folytatta Kánya –, mivel olasz részről az olasz-jugoszláv barátsági szerződést úgy kötötték meg, hogy Róma nem közölte előzetesen a szerződés tartalmát Budapesttel. Ezt a „nem éppen barátságos eljárást” a magyar fél tudomásul vette, mivel belátta, hogy „jelen körülmények között” Olaszországnak a jugoszláv barátság bizonyos értéket jelent. Akkor sem folytatott nyilvános polémiát Magyarország, amikor olasz részről felmondták a preferenciális magyar-olasz gazdasági megállapodást. Talán – fűzte hozzá Kánya – a követ úr nem helyesen tájékoztatja feletteseit, hogy ilyen hullámokat keltett a magyarországi polémia. A német sajtó nem szűnően támadja Olaszországot, vajon Berlinben is tiltakoztak? Felszólította Vinci követet, hogy jelentse, ő – Kánya – nagy csodálkozással fogadta észrevételeit, de figyelmeztetni fogja az ellenzéki lapokat. Hozzáfűzte, hogy az „el- kedvetlenedés” azért is kevéssé érthető, mert magyar részről védik az olasz érdekeket, például Magyarország nem jelöltette magát a (Népszövetségben) tanácstagságra, mert az olaszok nincsenek ott. Vinci erre visszakozott, és közölte, Ciano a Kánya által megjelölt időpontban nyilatkozatot tesz arról, hogy a jó viszony változatlanul fennáll.

Az olasz követ ezek után még a Politikai Osztályon is eljárt, ahol Bessenyey követ-tanácsosnak kifogásolta az olasz ellenes sajtómegnyilvánulásokat, hozzáfűzve, hogy „Gömbös idején ez nem így volt”. Bessenyey azt válaszolta – némi malíciával –, hogy a fasizmus bírálata olyan óvatos, hogy csak hosszas gondolkodás után lehet érzékelni. Másrészt Magyarországon gyülekezési, és sajtószabadság van, amit nem lehetséges korlátozni. Ugyanakkor a „zsidóságtól erősen szaturált baloldal” figyelmét erősen lekötötte Hitler antiszemitizmusa, amin túl az is reakciókat váltott ki, hogy a Berlin-Róma-tengely révén Olaszország „közelebbi összeköttetésre lépett” az antiszemita nácizmussal. Bessenyey hozzáfűzte, hogy fejtegetései semmi hatást nem gyakoroltak Vincire.15

Andorka ezredes (későbbi madridi követ) a magyar vezérkar küldöttségével tárgyalt Rómában, s a „kis elhidegülést vagy apró bizalmatlanságot” annak tudta be, hogy a Róma-Berlin-tengely fokozatos erősödésével csökkent Magyarország értéke mind Róma, mind Berlin szemében. Ehhez járult hozzá az, hogy a Népszövetségben Magyarország tartózkodott a spanyol kérdést illető szavazás során. Továbbá, az olaszok figyelme a Földközi-tenger térsége felé fordult, így a közép-európai problémák jelentősége csökkent az olaszok szemében.16 Ez idő tájt már a magyar vezetés számára is csökkent Olaszország jelentősége.

A fasizmusnak, mint új, társadalomszervező jelenségnek a mérlegelésénél alapvetően nem tévedtek a magyar diplomaták, s meglehetősen korán számot vetettek azzal, hogy e feltörekvő, diktatórikus politikai mozgalommal számolni, s arról jelenteni kell. A „fascio”-ra utalás először a „magyar királyi kormány teljhatalmú képviselője az olasz királyi kormánynál”17 titkos minősítésű jelentésében fordul elő. A dokumentum a képviselet beosztottjának, Ambró Ferenc követségi titkárnak a Firenzében lakó Türr Stefániánál18 tett látogatásáról számol be. A látogatás apropója az Olaszországban átmenetileg letartóztatott Károlyi Mihály irataiba történő betekintés lett volna. Az iratok Türr Stefániánál voltak egy ideig, mivel ez utóbbi a firenzei fasiszta mozgalom ismert és befolyásos tagja volt. Az iratokba csak részlegesen lehetett betekintetni, mert a kiutasított Károlyinak azokat az olaszok visszaadták. Azonban a magyar diplomata kérésére Türr Stefánia megígérte, „oda fog hatni, hogy az ottani fascio programjába, hasonlóan a trieszti fascio programjához a Magyarországhoz való szorosabb kapcsolat pontját is felvéteti”.19

Somsich szentszéki magyar követ a Marcia su Roma előtt egy héttel kelt jelentésében helyesen állapította meg, hogy a jövő a fasisztáké, Olaszországban ez a leghatalmasabb és legfegyelmezettebb párt. A fasiszták fennen hirdetik, hogy fel kell oszlatni a parlamentet – pedig még három évre szól a képviselők mandátuma –, új választásokat követelnek, mert mint mondják, lehetetlen, hogy az országban két kormány legyen, ebből az egyik ők maguk. A követ úgy látta – a kor széles körben vallott összeesküvés-elméletének megfelelően –, hogy a pártja felett rendkívüli fegyelemmel uralkodó Mussolini szabadkőműves, a fasiszta párt vezetői közül sokan mások is azok. Lehet, hogy a fascio is szabadkőműves organizátor. A fasiszta had tömege – „mely az intelligencia fiaiból áll” – nem is tudja ezt. A vatikáni nemesi gárda tagjai is erősen rokonszenveznek a fasisztákkal,20 majd hozzáfűzte, hogy tábornoki kar erősen aggódik a fasiszta hatalomátvétel miatt.21 Viszont Mussolini napról napra népszerűbb, s a néppárti opportunisták raja már réges-régen átpártolt a fasisztákhoz – zárta Somsich fejtegetéseit.

Barcza pedig később – majd tíz évvel a lateráni egyezmény aláírását követően – arról jelentett, hogy az olasz papság fasizálódása már a Szentszéket is erősen zavarja.22 A római követ Hory András korábbi jelentésében arra hívta fel a figyelmet, hogy a lateráni egyezményt követően a felső papság kifejezetten a rezsim mellett állt ki, hangoztatva: a választások nem egy párt győzelméről szólnak, hanem a hazáról. Hozzáfűzte, bebizonyosodott, hogy az egyház vezetői és a fasizmus vezetői nyíltan együttműködtek és kétségtelen szolidaritást vállaltak.23

A Politikai Osztály „reservált” iratai között található egy három és féloldalas „Igen bizalmas” jelzéssel ellátott és futárral felterjesztett, francia nyelvű, 1922. november 10-re datált beszámoló „Le coup d'état fasciste en Italie”24 címmel. Fontosságát a döntés-előkészítő szint számára mutatja, hogy a „reservált” iratok közé került, s így elkerülte az irattári selejtezéseket, és állandóan rendelkezésre állt további tanulmányozások számára.

A dokumentum (készítője nem ismert) pontosan leírta a Marcia su Roma lefolyását, a király és a hadsereg szerepét, Mussolini kormányalakítási megbízatását. Jelezte az erőszakos cselekményeket, de hozzáfűzte, hogy „ez a forradalom” minimális felfordulással járt. Rámutatott, a duce előre sorolta a legkomolyabb problémákat, melyek legsúlyosabbika a pénzügyi válság, melynek a megoldására radikális takarékossági intézkedéseket tűzött ki célul. A közigazgatás létszámcsökkentése a közvélemény széles támogatásában részesült. A parasztság Mussolini korábbi ígéreteinek a teljesítését várta: a parlagon hagyott földek felszámolását – s ennek a reménynek a kifejezése, hogy a korábban néppárti, 20 ezer paraszt átiratkozott a fasiszta pártba.

A személyes szabadság elleni számos intézkedés kétségkívül sérti „a mi demokratikus érzékünket”, de meg kell mondani – így a szerző –, hogy a fasiszta forradalom sok, mérsékelt nézeteket valló olasz szerint is szükséges volt. Ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy Olaszország megszabaduljon „az ügyeskedő üzleti és politikai klánoktól, melyek mással sem foglalkoztak, mint saját ügyeikkel, s képtelennek bizonyultak arra, hogy harcoljanak a szocialista veszedelemmel szemben, és, hogy helyreállítsák az ország hitelét”. A folyamatosan zavarokkal működő kormányzás meggyőzte a közvéleményt arról, hogy az állam és a fennálló rezsim képtelen az országot a szociális haladás és a gazdasági virágzás felé vezetni.

Nem szabad elfeledkezni arról sem – folytatódik a jelentés –, hogy a háború utáni olasz politikai életet megbénította a szocialista párt. Ez utóbbi folyamatosan arra törekedett, hogy megsemmisítse a polgári erényeket, az erkölcsi erőt (hazafiság, vallásos érzelmek, a katonai kötelességtudat és a munka tisztelete), melyek szükségesek a nemzet létezéséhez. A fasiszták azt állítják, hogy ennek a rendszernek véget vetnek. Kormányra kerülésük előtt egy évvel már leállították a szocialista propagandát, meghiúsították a sztrájkokat és megfordították a közvéleményt. A korábban mindenütt lobogó vörös zászlók eltűntek, a kommunisták a csendőrség segítségére szorulnak – (értelemszerűen a fasiszta támadásokkal szemben). „Mindez az olasz közélet csodálatos átalakulása” – zárul a dokumentum.

Korábban a politikai osztályt is vezető Barcza emlékirataiban visszaidézi az 1923-as benyomásait az új Olaszországról – mikor is ideiglenes ügyvivőként szolgált rövid ideig a Szentszék melletti követségen. Azt látta, hogy aki nem lelkesedett az új rendszerért és ennek hangot is adott, megverték, ricinussal itatták. Az ellenállás a megtorlások hatására lassan megszűnt, s az értelmiség ellenálló részét szigetekre deportálták, egy másik része emigrált. De – fűzte hozzá – aki elfogadta az új rendszert, háborítatlanul élhetett. Mikor odaérkezett, a közállapotok zavarosak voltak, később – bár a felszín erkölcsösebbnek tűnt –, ami a színfalak mögött zajlott, visszataszítóbb volt, mint a liberális rendszer romlottsága, mert erőszakon és korrupción alapult. „Mussolini rendszere kívülről újnak, frissnek és fegyelmezettebbnek tűnt, de belülről korhadt.” – írta.25

Ettől függetlenül úgy látta, hogy Mussolini rendbe szedte az olasz népet, s egy harmadrendű, sokak által lenézett állam szintjéről egy modern állam színvonalára emelte. Kormányzásának első periódusában sok előremutató intézkedést hozott a fasiszta kormányzat: rendet, fegyelmet, pontosságot, tisztaságot, útépítéseket, mocsarak lecsapolását, kereskedelem- és iparfejlesztést; így ezt a periódust nem érheti kifogás. A második szakasz viszont a háborús kalandok eredményeképpen a rezsim veszte lett. Belpolitikai bűne volt, hogy hagyta garázdálkodni párthíveit, és nem állt a fasiszta vezetők meggazdagodásának útjába. Magyarország viszont hálával tartozik Mussolininak, mert Magyarország mellé állt.26

Bár a szentszéki követnek nem feladata az olasz belpolitika fejleményeit figyelemmel kísérni, Barcza e szolgálati helyéről nem mulasztotta felterjeszteni a rezsimre vonatkozó, általa fontosnak vélt információkat. Bizonyára ad usum delphini jelentette Neurath német quirináli (király mellé akkreditált) követtel folytatott beszélgetését. Neurath nem tagadta, hogy a fasizmus az utóbbi időben számottevő eredményeket ért el, mégis úgy látja, hogy itt minden a „fasizmus reklámjára van beállítva”, kritikát nyilvánítani senki nem mer, a lapok üres öntetszelgések. A tisztviselői kar dilettánsokból áll. A gazdasági helyzet egyenesen katasztrofális, a rezsim viszont annyira erőszakos, hogy utcai megmozdulásoktól sem kell tartania.27 Majd a brit ügyvivővel folytatott beszélgetéséből Barcza azt emelte ki, hogy Anglia, ha kell, háborúzik Olaszországgal, s ennek ez utóbbi veresége lesz a vége, Mussolini kardcsörtetését betudják nagyzási hóbortjának. Hasonlóan nyilvánult meg Barcza előtt a francia és ismételten a német követ, mondván, hogy az olasz közvélemény a teljesen kormánykézben lévő sajtónak már semmit nem hisz el, az abesszíniai háborút mindenki ellenszenvvel nézi, ide értve az olasz felső katonai, gazdasági és pénzügyi köröket is. Mussolini elveszítette józan ítélőképességét, és olyan vállalkozásokba kezdett, amelyek romlásba taszítják Olaszországot. A belga nagykövet mindehhez hozzáfűzte, hogy a háborúval a fasiszta rezsim uralkodásának utolsó fázisába lépett. Barcza hozzátette, hogy ezek a vélemények nap mind nap hallhatók az olaszok józanabb részéről is. Jóformán minden olasz a legsötétebb pesszimizmussal beszél a helyzetről, és elítéli „Mussolini urat”, aki ezt a pénzben és nyersanyagban szegény és háborús erényekben sem bővelkedő nemzetet oly háborús helyzetbe hozta, amelynek más kimenetele nem lehet, mint a szégyenteljes visszavonulás, vagy pedig a legnagyobb háborús vereség.28 Később sem hallgatta el a nyugati kollégái véleményét az olasz gazdaság teljesítőképességéről, a majdnem katasztrofális pénzügyi helyzetről, az olasz hadsereg gyenge teljesítőképességéről – az „itteniek”, vagyis a duce „színészkedő, blöffölő, mindig szuperlatívuszokban szónokló, nem komoly mentalitásáról”.29

A belgrádi magyar követ is fontosnak találta, és felterjesztette Petruccinak, a belgrádi olasz követség tanácsosának távozása előtt tett kijelentéseit, miszerint „a fasiszta kormány egy abnormális alakulat, mely a szokásos diplomáciai formulákat félredobva, túl nyíltan és durván megmutatja az akaratát és szándékait. Így az a veszély áll fenn országára, hogy esetleg egy háború felidézésének ódiuma rá fog szakadni.”.30

A római magyar követség több jelentésében mutatott rá arra, hogy a fasiszta parlamentáris rendszer teljes látszatjellegét mutatja a rendeleti úton történő kormányzás, parancsuralmi rendszer. A kétkamarás struktúra csak arra jó, hogy a külföld felé a parlamenti munka látszatát mutassa, másrészt a parlament helyet biztosít az egyéni ambíciók számára.31 A rendeleti úton történő kormányzás a gyakori minisztertanácsok tartásával fokozottabban jutott kiteljesedésre, s e jelenségek folytán a totális állam jellege az elmúlt időszakban élesebben kidomborodott. Az alkotmányos irányzat háttérbe szorításával egy időben feltűnően erősödött a párturalmi tendencia. Ennek eredményeképpen erős centralizációs törekvés bontakozott ki, amely az államélet minden fontos szervezetének ellenőrzését a párt kompetenciájába kívánta utalni.32 A totalitárius államvezetés rendszerében átalakított, korporatív elemekből álló törvényhozó szerv az elődjénél – a korábbi, jelentéktelen parlamentnél – szakszerűbb, de a rendszerben ismeretlen a váltógazdálkodás, jelentősége nem mérhető a parlamenti rendszerekhez – egyszerűen a duce akaratától függ minden.33

Az olasz fasizmus első részletes elemzését a külügyminisztérium vezetése számára Hory András követ34 1930. február 21-i, éves beszámoló jelentésében végezte el. A fasizmus elmúlt hét évére tett történelmi visszapillantással kezdte, és megállapította, hogy a fasizmus, mint minden forradalmi akció, két ellentétes irányban hatott, mivel konstruktív céljai megvalósításához először kénytelen volt romboló munkát végezni. Először a fasiszta vezetés nem volt tisztában azzal, hogy milyen nagy mértékű az ellenállás és a status quóhoz való ragaszkodás. S nem látták előre, hogy elveiket a maguk teljességében csak a doktrína enyhítésével tudják megvalósítani. Ebben a vonatkozásban a fasizmus aktivitása először ingadozott, aminek az egyik bizonyítéka, hogy a fasiszta kormány 1924-ben letért a diktatúra útjáról és átmenetileg a titkos választás útján létrejött parlament útján gyakorolta a hatalmat. Később az elhatalmasodó antifasiszta propaganda, a disszidens képviselők számának gyarapodása és az Amendola vezetése alatt álló, úgynevezett Aventinus ellenzék kivonulása kétségtelenné tette Mussolini számára, hogy a fasizmus csakis diktatórikus alapon tudja megvalósítani céljait, és a diktatúrához való visszatérés be is következett.

Hory szerint a fasizmus fejlődése három szakaszban történt:

- A Marcia su Roma-tól az 1924-es választásokig tartott az első szakasz, amely alatt a fasizmus diktatórikus módszerekkel hajtotta végre programjának romboló részét, vagyis a liberális államszerkezet és gazdasági berendezkedés romjainak az eltüntetését;

- A második szakasz a diktatórikus elv kiiktatását és a parlamentizmushoz való visszakanyarodást jelenti. Mussolini megejtette a titkos választásokat és a fasiszta párt tagjainak többségéből álló parlamenttel alkotmányos úton kísérelte meg reformterveinek a megvalósítását, de az ellenzék magatartása és a Matteotti-gyilkosságot követő események meggyőzték a ducét, hogy miként a rombolást egyedül végezte a párt, az építőmunkát is egyedül kell végeznie;

- A harmadik szakasz jelenleg is tart.

Az alkotmányjogi reformok, majd az 1929 márciusában lezajlott választások az új törvény alapján teljes sikert hoztak a rezsimnek, 9 és fél millió választóból 8 és fél millió rá szavazott, ellene csak 135 ezer, míg 10 és fél százalék nem szavazott.35 A fasizmus nagy erőpróbája volt ez a választás, és elsősorban azt dokumentálta, hogy csupán kisebb ellenzéki csomók vannak az országban. Maga a rezsim nagy többségre támaszkodva folytathatja gazdasági és szociális programjának a megvalósítását. Az új parlamentben a trónbeszéd rámutatott arra, hogy a fasiszta kormány milyen hatalmas és fegyelmezett erőkre támaszkodhat, s a kormány minden zavar és nehézség nélkül vezette át a nemzetet egy új, modern, de teljesen az olasz léleknek megfelelő elvekre épült államba. A fasiszta nagytanács átszervezése bizonyos izgalmat keltett, mert egyes körök attól tartottak, hogy saját reprezentánsaikat eliminálják. A Központi Korporációs Bizottság létrehozása a fasiszta párt irányítását erősíti a gazdasági irányelvek tekintetében, életet ad a teljes testületi államnak, és lehetőséget ad arra, hogy szervezetileg szélesebb alapokra helyezzék a hivatásos szervezkedés erőtényezőit. A kormány 1929. szeptember 18-i átszervezése fasiszta körökben elégtételt keltett, mert helyet kaptak a quadrumvírek, így a kabinet konzervatív fasiszta jelleget kapott. Az átalakításnak nem kell nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mert Mussolini kijelentette, hogy továbbra is ő gyakorolja a fő ellenőrzést a kormány felett.

Az új, korporációs parlament munkája szimbolikus, mert a fasiszta nagytanácson és a kormányon átment javaslatokat lényegében változtatás nélkül fogadják el a parlamentben és a szenátusban. Ezek szerepe az ellenőrzésre szorítkozik, s tagjai az elődeiknél nagyobb szakértelemmel rendelkeznek.

Mussolini beszédeiben kijelentette, hogy a változások nem jelentik azt, mintha a kormány munkájában változások következnének be. Ne ábrándozzanak a régi idők liberális-demokrata csuszamlásairól. A diktatúra a tettekben van. Hory kiemelte Mussolini szavait, miszerint a párt és az állam összeolvadása 1924-ben megtörtént, és nincs dualizmus az állami és a pártbürokrácia között.

A lateráni szerződés kimagasló jelentőségű volt. A fasizmus doktrínája az egyházzal szemben is: minden az államon belül, semmi az államon kívül – húzta alá Hory. A fasiszta gyarmatpolitikát illetően a követ megállapította, hogy az erőteljes aktivitást mutat. A meghódított területek az olasz kereskedelmi tengeri áruforgalom számára, és a gyarmati termelés az önellátás számára fontos – a hazai emberfelesleg elhelyezése szempontjából is.

A külpolitikáról megállapította, hogy a legtöbb súrlódás Franciaországgal és Jugoszláviával történik. A magyarok mellé Mussolini a személyes rokonszenv mellett a túlmenően magasabb politikai érdekek miatt állott, és ez a politikai érdekközösség fontos együttműködést eredményezett Budapest és Róma között.

Olaszország számára kétségkívül hatalmas előny az a fasiszta rezsimből eredő és elismerésre találó nyugalom, rend és fegyelem, amelynek köszönhetően az olasz nemzet az általános krízis következményeit elviseli. Összességében – állapította meg Hory – a sikerek meghaladják a balsikereket, s talán ami a legfontosabb, hogy a duce személyes presztízse hét év kormányzás dacára emelkedett otthon és külföldön. Ez pedig a jövő szempontjából Olaszország számára nagy előnyt jelent.36

A római követnek a fasizmus felívelő szakaszáról írott elemzése mellett más források is rendelkezésére álltak a külügyi döntéshozó szint számára ahhoz, hogy többé-kevésbé pontos képet kapjon az olasz rezsimről. A milánói főkonzul 1930. november 16-i dátummal, „Adalékok a fasizmus kritikájához” címmel jelentett. Ő úgy látta, hogy egy idő óta az ottani fasiszta körökben bizonyos demoralizáltság, fáradtság észlelhető, amely állítólag nemcsak lokális, hanem országos jelenség. Ebben minden bizonnyal szerepet játszik az a sok nehézség, amellyel a fasiszta rendszernek, illetve a diktatúrának szünet nélkül küzdeni kell, viszont az antifasiszta tevékenység is jelen van. De talán az ismert fasiszta személyiségek morális eltévelyedései is szerepet játszanak ebben, például a kegyvesztettségek, az egymás elleni intrikák, stb., aminek a következtében a „nyáj” bizalma a vezetőkben erősen inogni kezd. A főkonzul felhozott egy sor milánói példát ezekre az eltévelyedésekre, korrupcióra, panamákra, s megállapította, hogy korántsem lokális jelenségekről van szó. Persze – fűzte hozzá – ennek alapján nem lehet az egész fasiszta rezsimet elítélni, mert ezek minden forradalmi rendszerváltásnak természetes kísérőjelenségei. Fontos, hogy a rendszer a salakot idejében kisöpörje.

Adódik a kérdés – tette hozzá a főkonzul –, miképpen lehetséges, hogy a fasizmus – amely, ha nem is minden tekintetben tökéletes rendszer, hiszen ember alkotta –, de mégis annyi kedvező reformot hozott, az osztályellentéteket méltányos módon oszlatni kívánja, az olasz nemzetet felrázta a letargiából, a világpolitikában is fontos tényezővé tette, mégis az önzetlen olasz hazafiak körében is annyi ellensége van? Az még érthető, hogy a kommunisták, a szocialisták, a szabadkőművesek az ellenfelei, de a nemzet zömét képező, a politikai élettől távol álló elemek, különösen a nemzetfenntartó, intelligens középosztály miért van olyan nagy számban az ellenséges táborban?

A főkonzul jelentése azt sugallja, hogy az olasz nép egy jó része a fasizmus lényegét – a totalitárius rendszert utasítja el. Vagyis: nem bírja a fegyelmet, született forradalmár. Nem tűri a személyes szabadságba történő beavatkozást, a sajtó- és szólásszabadság megszorítását, a katonai fegyelemnek a polgári életbe való átplántálását, az útlevél-korlátozást, általában a kényszert, az egyén érdekeinek a közérdek alá rendelését, aminek a megnyilvánulásai tömegesek a fasiszta rendszerben. Nem felel meg az olaszoknak a szindikalista (korporációs) rendszer, amely kötelező és számos megszorítással jár. Nem tetszik az állandó felvonulások rendszere, amely majdnem kötelező. További kifogás, hogy a fasiszta hierarchia klikkszerűen összetart, legszemélyesebb önző érdekeiket tartják legfőképpen szem előtt, sokszor nemcsak az ellenségeiket rendelik önkényüknek alá. Azok az önző emberek is az ellenségei, akik nem jutottak a remélt, személyes előnyökhöz.

A főkonzul azzal folytatja, hogy Vatikán nem nézi jó szemmel, hogy a fasizmus vallási ügyekbe is beavatkozik. A dinasztikus körök, a hadsereg sincs elragadtatva attól, hogy Mussolini hatalma már a királyig ér fel. Az ősfasiszták kifogásolják, hogy a fasizmus d'Annunzio megfogalmazta alapgondolatát Mussolini magának vindikálja. Mi lesz, ha a duce nem lesz? Ma főleg a „duce lángesze és törhetetlen akaratereje, személyes varázsa adja meg az életerőt.” Ha nem lesz, a vezetők között súlyos vetélkedés indul meg, alapjaiban megingatja a rendszert. De ma már annyira belenőtt a nemzetbe a fasizmus, hogy a korábbi mintákba való visszatérés nem lehetséges37 – így a főkonzul.

Jelentése a külföldi sajtóban megjelent, tömeges letartóztatásokról szóló, olaszországi híreket illetően megállapította, nem lehet tudni pontosan, hogy mi történt, mert a fasiszta illetékesek hallgatásba burkolóznak. Nemcsak ellenzéki körök tagjait vették őrizetbe. Sok letartóztatás történt panamák, tiltott spekulációk miatt, és ezekben az ügyekben számos fasiszta vezető volt érintett. Bankárok, ügyvédek, üzletemberek buktak le, de ezeknek a letartóztatásoknak nagyobb jelentőséget nem érdemes tulajdonítani – írja –, mert epizódját képezik a fasiszta rezsim által megkezdett, immár oly nagyon szükséges erélyes purifikációs eljárásnak.38

Hory is úgy látta, hogy bár a gazdasági válság hatására voltak bizonyos, kisebb megmozdulások, antifasiszta kísérletek, de ezeket a kormány erős kézzel elfojtotta. A korrupciós jelenségekkel együtt ez sok jogosulatlan kritikát váltott ki. „De számunkra az az érdekes, hogy a rezsim stabil marad-e?” Erős, mint eddig, nem kell hallgatni a mendemondákra – tanácsolta.39 Horynak egyébként igaza volt, ekkor a fasiszta rezsim a sikerek hullámtaraján siklott, nemzetközi tekintélye nem volt elhanyagolható, és Magyarországnak érdeke volt az őt támogató nagyhatalomnak tűnő Olaszország stabilitása.

Ennek ellenére beszámoló jelentésében utalt arra, hogy Olaszországban a fasizmus kormányzati módszerei következtében – „a mi értelmezésünk szerinti belpolitikai életről nem lehet beszélni”. A politikai pártok teljes hiánya, a felfogásoknak s meggyőződéseknek hangoztatására a nyílt polémia kiküszöbölése miatt nincs lehetőség arra, hogy a feltételezett politikai erőviszonyok alakulása befolyást gyakorolhasson a kormányra. A párton belül jelentkező súrlódások komolyan számba sem vehetőek, ezeket Mussolini hatalmi szóval intézi el, hol az egyik, hol a másik pártárnyalat javára. Komolyabb politikai jelentőséget nélkülöznek mindazok a különböző baloldali áramlatok, melyek jelentőségét a külföldi sajtó eltúlozza. Ezek az antifasiszta elemek – bár számuk nagy lehet – szervezetlenségük és vezető híján belpolitikai erőként nem vehetők számba. Amennyiben beszélni lehet belpolitikai rossz hangulatról, annak elsősorban a gazdasági válság okozta nehézségek az okai. Ez azon alapszik, hogy a kormány a sikereket önmagának vindikálta, s így a balsikerek ódiumát is viselnie kell.40

A világválság hatására sem ingott meg a fasiszta rezsim – írta a követ. A munkanélküliség nőtt, a költségvetési egyensúly megbomlott. De a rezsim nem ingott meg, s ennek oka, hogy a munkanélküliek támogatására szánt összegek a józanság határán nem mennek túl, a rövid lejáratú hiteleket korlátozta a kormányzat. Ráadásul, az olaszokat „erős fegyelem alatt” tartja. A korporációk lehetővé teszik az ellenőrzést, amennyiben valamelyik tag a közérdek ellen megy, drákói eszközökkel kényszerítik ártalmas tevékenysége beszüntetésére. A párt több alkalommal hangsúlyozott feladata, hogy a nép felé menjen, mivel ezt parancsolóvá teszi az alsóbb néprétegek egyre súlyosabbá váló helyzete, a munkanélküliség. A párt célkitűzése a napi kenyérgondok enyhítése, a meglévő fasiszta népjóléti intézmények kiszélesítése, és a nagy tömegek szociális jólétének a biztosítása. A példátlan fegyelem alatt álló fasiszta sajtó is hozzájárul, hogy a közönséget álhírekkel nyugalmából ne zökkentsék ki.41

A fasiszta rendszer szilárdságát Hory annak tulajdonította, hogy a rezsim egyre jobban abszorbeálja az ország állami és társadalmi megnyilvánulásait, erre mutat egyebek mellett az új állambiztonsági törvény is. A szorosan vett politikai események a pártban történnek, és ezek következményei az egész országot érintik. Bel-, és külföldön erősödtek az antifasiszta fellépések, de a fasiszták semmi engedményt nem fognak tenni.42 Az egyre intenzívebb propaganda azt sugallja – írta –, hogy a párt belső helyzete és a rezsim szilárd. A belpolitikában semmi újdonság, a rezsim az állam minden alakulatát bevonja. A fasiszta párt az elmúlt év során a gazdasági válság ellen küzdött, és az eddiginél intenzívebb propagandatevékenységet folyatott. A rezsim fennállásának tízéves évfordulója erre remek alkalmat adott. 300 szónokból álló propagandacsoportot hozott létre, és ezek járják az országot. Az egyre nagyobb gazdasági és szociális szükségletek fedezésére költségvetésen kívüli összegeket szabadított fel. A tömegnyomor enyhítésére gyűjtéseket szerveztek. A párt belső helyzete és a rezsim szilárd. Mussolini szerint a 20. század a fasizmus százada lesz. A tagfelvételi stopot megszüntették, így most a pártnak 2 441 000 tagja van.43 (Ez később négymillió fölé emelkedett.)

(Folytatjuk)

 

Jegyzetek:


1 Sajnos, a két világháború közötti időszak iratanyaga hiányos és sok esetben sérült (a politikai osztály ide vonatkozó iratállománya – a kevés „reservált irat”-tól eltekintve – csak 1928-tól követhető). Ettől függetlenül, a fennmaradt akták arról tanúskodnak, hogy a korszak rendkívül képzett, Rómában is szolgált diplomatái sok esetben elismerően kommentálták Mussolini tevékenységét, de kritikus szemmel nézték az „olasz csodát”, s szakmai lelkiismeretüktől vezetve nem mentek el süketen és vakon az olasz fasizmus, az olasz belső helyzet olyan jelenségei mellett, melyek lényegesen eltértek az ottani, illetőleg a hazai propaganda hozsannáitól. E jelentésekből tudjuk meg egyebek mellett például a fasiszta tömegtüntetések titkát, ugyanis ezekre piros színű, névre szóló meghívókkal vezényelték ki a párttagokat, s a „meghívókat” a tüntetés helyszínén tartózkodó ellenőröknek kellett leadni. Így nem volt kibúvó.

2 K 64, 1922. 3. csomó, 23. tétel.

3 Az idegenkedés kölcsönös volt Ciano néhány naplóbejegyzésének tanúsága szerint.

4 Hory kiadott naplója érdekes bepillantást enged a m. kir. diplomácia történéseibe. Sajnálatos módon kéziratos naplófüzeteiből éppen a római évek hiányoznak. A naplóját és egyéb írásait az MTA kézirattára őrzi.

5 K 64, 1927. 24. csomó, 13. tétel.

6 K 64, 1927. 24. csomó, 13. tétel.

7 Uo.

8 Uo.

9 Uo.

10 Uo.

11 Uo.

12 K 64, 1929. 35. csomó, 23. tétel. (Megjegyzendő, hogy Teleki miniszterelnök 1939. április 18-20. közötti római látogatását követő kérésére a követség rendszeresen kezdett felterjeszteni az olasz népművelődési minisztérium által legyártott cikkeket a fasizmusról, amely cikkek a fasiszta rendszert, az olasz állami, gazdasági, kulturális berendezkedést, a rezsim által létesített különböző intézményeket tárgyalják, érzékeltetve azokat a különbségeket, melyek a fasizmus és más rendszerek között fennállnak. Az olasz fél szívesen fogadta azt az elképzelést, hogy a magyar sajtó hetenként három cikket közölne a Budapestre küldött asszortimentből. K 64, 1939. 81. csomó, 23. tétel.)

13 Erről Ciano nem írt naplójában, annál többet viszont az antikomintern paktum előkészületeiről.

14 Pesti Hírlap, Pesti Napló, Az Újság, Nemzeti Újság, Pester Lloyd, Népszava 1937. októberi számai bőségesen idézték Friedrich, Zichy, Sigray, Eckhard, Rassay beszédeit.

15 K 64, 1937. 71. csomó, 23. tétel.

16 Uo.

17 A magyar követ tehát még nem adta át megbízólevelét, s követség sem működött még.

18 Türr István leánya, szoros kötődésekkel a fasiszta mozgalomhoz. Egy 1920-ban kelt bizalmas jelentés szerint a forradalom alatt Budapesten járt, hivatkozott olasz kormány kapcsolataira, s Károlyitól pénzt kért és kapott.

19 K 64, 1921. 3. csomó, 41. tétel.

20 B. Lőrincz Zsuzsa: A vatikáni magyar követ jelenti. Kossuth, 1969, Budapest, 111. 1922. okt. 16.

21 Uo. 113.

22 Uo. 163.

23 K 63, 1929. 271. doboz, 23. tétel.

24 „Fasiszta államcsíny Itáliában”.

25 Barcza György: Diplomataemlékeim 1911–1945. Europa historica, 1994. 172-175.

26 Uo. 246-256.

27 K 63, 1929. 271. doboz, 23. tétel.

28 K 63, 1935. 273. doboz, 23/1. tétel.

29 K 63, 1937. 280. doboz, 23/1. tétel.

30 K 64, 1927. 24. csomó, 23. tétel.

31 K 63, 1935. 273. doboz, 23/1. tétel – Beszámoló jelentés 1934-ről.

32 K 63, 1938. 281. doboz, 23/1. tétel.

33 K 63, 1940. 283. doboz, 23/1. tétel.

34 Aki a toll embere volt, miként ezt tanúsítja írásainak terjedelmes hagyatéka.

35 K 63, 1929. 271. doboz, 23. tétel. Az ezt megelőző választásokkal kapcsolatban azonban jelentette, hogy a rezsim a választási lajstromokból törölt vagy 2 és fél millió polgárt, vélhetően a rezsim ellenzékének nagy részét. Megjegyezte azt is, tekintettel arra, hogy a régi szocialista és liberális vezetőket eltávolították a politikai életből és új vezetők hiányában a hajdani tömegeik a rezsim táborába sodródtak. Bár voltak a rezsim elleni szavazatok, Hory hozzáfűzte, hogy ezek jelentéktelenek és „szerény nézetem szerint”, ha lesz is a rezsimnek komoly ellenzéke, „az csakis a pártnak a kebeléből támadhat”. A következő választásokat értékelve Villani követ (aki rokonszenvvel figyelte Mussolini tevékenységét) megállapította, hogy a rezsim csaknem 100 százalékos győzelmet aratott, s az eredmény talán még a várakozásokat is meghaladó arányban dokumentálta a rendszer feltétlen szilárdságát, a fasiszta gondolatnak a legszélesebb néprétegekben való elterjedését és ezáltal a fasizmus megdönthetetlen erejét.

36 K 63, 1930. 272. doboz, 23/1. tétel.

37 Uo.

38 Uo.

39 K 63, 1931. 272. doboz, 23/1. tétel. (Magánlevele kollégájának, Apor Gábornak.)

40 Uo.

41 Uo.

42 K 63, 1932. 272. doboz, 23/1. tétel.

43 1933. jan. 28. 1932. évi összefoglaló jelentés.

 

« vissza