Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Ők és mi. Győztesek és vesztesek

Megkísérlem megmagyarázni e rejtélyes címet. A „Mi”-be nemcsak én, családunk és felmenőink tartoznak, hanem országunk lakosságának túlnyomó többsége, talán 8–9 millió ember.

Mi köt össze minket? Mi és felmenőink voltunk az osztályidegenek, a hívők, a kulákok, a kitelepítettek, a Gulágról visszatértek, az ellenforradalmárok, a „fasiszták”. Összefoglalva e csoportot, a hírek szerint Rákosi Mátyás az ötvenes évek elején így panaszkodott Moszkvában rólunk: „nem tudják az elvtársak, milyen nehéz 9 millió fasisztával szocializmust építeni”. Hozzátenném, hogy sem engem, sem felmenőimet bíróság nem ítélt el, nem voltak fegyveres testületek tagjai, 1945 előtt nem voltak párttagok, de voltak vezető értelmiségiek, akik évtizedek és századok alatt sokat tettek a magyarság gyarapodásáért. Hosszú évtizedek, évszázadok múlásával kétségtelen, hogy viszonylag nagy vagyont sikerült összegyűjteni – valószínűleg ez volt a bűnük – a vagyont azonban egy tollvonással elrabolták, így a család mélyszegénységbe esett.

Én már 9 éves koromra megkaptam az „osztályidegen” és „fasiszta” jelzőt, amit persze nem értettem.

A „konszolidációs” Kádár-korszakban ilyet már nem vágtak a fejemhez, a család is kikerült az éhhalál küszöbéről, de mindig éreztem másodrendű állampolgár voltomat.

A rendszerváltozással sok százezer sorstársamhoz hasonlóan úgy éreztem, hogy ledőlnek a korlátok. Tévedtem. Bár lehetőségek nyíltak, elértem sikereket, mégis a tudományos életben, a politikában többször szembesültem régebbi korlátaimmal.

Ezt megtapasztaltam jónéhány „osztályidegen” kortársamnál is, akik egy szint után szintén beverték fejüket a mennyezetbe.

Röviden: mi vagyunk a vesztesek.

Sokak számára talán érthetetlen: három egyetemen lehettem tanár, publikálhattam, könyveim jelentek meg, és mégis panaszkodom? De ha szóba került egy rangosabb státusz, lehetőség, akkor ott biztos alulmaradtam.

Kik voltak a győztesek? Alapvetően a Kádár- és Rákosi-rendszer kiemeltjei, hűséges hívői. Párt- és KISZ-titkárok, párttagok és pártfunkcionáriusok, munkásőrök, karhatalmisták, ügynökök, s mindezek rokonai, leszármazottai. Nem állítható, hogy ez önmagában elég lett volna, hiszen voltak köztük négy és nyolc általános osztályos végzettségűek; ez csak a Rákosi érában volt elég. A Kádár-kor vége felé, a rendszerváltozás után kellett képzettség, tehetség, szorgalom e körben is!

Erkölcsük, lelkiismeretük túlnyomórészt nincs, csak érdekük és hatalomvágyuk. Ez nagy előny velünk szemben. Szívből utálnak és lenéznek minket, annak ellenére, hogy mi gyakran elfelejtjük sérelmeinket, s igyekszünk néha megbocsátásra törekedni, amire nem tartanak igényt. „Köztünk és köztetek az a különbség, hogy mi sokkal jobban utálunk titeket, mint ti minket.” – foglalta össze a lényeget a győztesek egyik illusztris képviselője, Kornis Mihály. Természetesen vannak kivételek, akik gesztusokat tesznek felénk, de nem tudhatjuk, hogy ezt nem viszontbiztosítási szándékkal teszik-e?

A két tömb között volt átjárhatóság, fluktuáció. Ha a vesztesek közül valaki párttag, ügynök lett, ennek örültek, ekkor kinyíltak a kapuk; „Mi meg tudunk bocsájtani” – mondták a győztesek. Ők nagyon hasznos emberek voltak, mivel mindkét csoportba be voltak ágyazva, s biztosan hűségesek voltak. A „győztesek” közül is le lehetett bukni, bűncselekmény elkövetése, alkoholizmus, a „szocialista erkölcs” súlyos megsértése általában megbocsáthatatlan volt, különösen az alsóbb szinteken. Nem mernék ilyet állítani, ha pályám, életem során nem tapasztaltam volna több ilyen „karriert”, illetve minden tehetség, szorgalom ellenére „antikarriert”. Munkám során többször megismertem az ilyen karrierek hátterét is. (A várakozással ellentétben, nem fogok neveket írni. Ismerem a múltjukat, ők tudják, hogy tudom, ezért utálnak szívből.)

Még egy jellemző. Ők ismerik egymást, tudják közös bűneiket, megalkuvásaikat, ez összeköti őket, de az „omerta” törvényei szerint tilos ezekről beszélni. Rólunk is tudnak mindent a mai napig, mert a régi iratok nagy része ma is létezhet, csak mi nem ismerjük őket.

Mi általában csak szűkebb körben ismerjük őket és egymást – ezért van az, hogy időnként nagyon meglepődünk.

Így mi, a vesztesek, akik nem voltunk sem párttagok, sem ügynökök, sem munkásőrök – sőt, felmenőink sem tartoztak e körbe – a mai napig szinte behozhatatlan hátrányban vagyunk.

 

A család – 1945 előtt

 

Családunk történetében külön kell vizsgálni az 1945 előtti és utáni időszakot. Jóval 1945 előtt és minden ágon a köznemesi családok átalakultak vezető értelmiségi magyar polgári családokká. 1945 után viszont az egyéni és családi tragédiákkal kísért időben a család többsége kilátástalan egzisztenciális válságba jutott, s a legkülönbözőbb munkakörökben küzdöttek a mindennapi megélhetésért. Ennek ellenére tizenegy unokatestvérünk közül csak egy távozott Nyugatra 1956-ban, s a hetvenes-nyolcvanas években többségük egyetemi oktató lehetett vagy egyetemet végzett. Egyikük tragikus balesetben meghalt. A többieknek viszont összesen 26 gyermeke született, azaz családonként majdnem három.

A fő vesztes „bűnös” a szülők nemzedéke volt 1945 után, a gyermekeik azonban komoly nehézségeket leküzdve középszinten élő polgárokká küzdötték fel magukat.

A zűrzavaros 20. század után hazánkban az emberek többsége csak négy nagyszülőjének nevét és családját ismeri, a távolabbi felmenőiről semmit nem tud.

Ezt nem volt tanácsos kutatni a szocializmus évtizedeiben; ezért élénkültek fel a családfakutatások az elmúlt három évtizedben.

Családunkban édesapám, dr. Jobbágyi Zsolt és nővérem, dr. Rácz Dánielné dr. Jobbágyi Mária hosszú évekig tartó kutatásai nyomán mind a négy nagyszülői ág története felderítetté vált több évszázadra visszamenőleg.

Felmenőim közül természetesen a Jobbágyiaké az elsőbbség.

A Jobbágyi név eredetét sokan rosszul tudják napjainkban. A név nem a „jobbágy” származásra utal, hanem a Jobbágyi településről származóra. Ilyen a középkorban kettő volt, a Nógrád megyei Jobbágyi és a Vas megyei (ma Burgenland Vasjobbágyi, Jabing). Az Árpád-korban a várjobbágyok a király közvetlen környezetébe tartoztak – így a korai arisztokrácia alapját alkották –, viszont később különböző okokból lesüllyedtek, elvesztették nemesi státuszukat – például nem vonultak hadba, mikor körbehordták az országban a háborúba hívó véres kardot.

A Nógrád megyei Jobbágyi első ismert birtokosa az Aba nemzetségből származó Szalánczi Miklós, aki miután birtokul kapta Jobbágyit, ezt a családnevet használja. Jobbágyi Miklósnak – korábban erdélyi vajda volt – akinek azt megelőzően a királyi udvarban voltak komoly tisztségei (királyi ügyész, főajtónálló), 1344-ben kapott szabad ispánságot Jobbágyira. Fia Péter volt, de a családról itt több adat nincs, viszont az MTA által kiadott Magyar nemzetségek a XIV. század közepéig című mű megemlíti mint az Aba nemzetség Szalánczi ágának leszármazottját. Ezen nemzetségből leszármazóra utalhat a Jobbágyi címer kék alapszíne és a címerben szereplő holló, amely az Abák címerében is látható, s a korabeli címerhagyományok szerint így jelzik a rokonságot. Karácsony János, a korábban említett terjedelmes mű szerzője csak 1400-ig követi a családok életét, ezért a Nógrád megyei Jobbágyiakról itt nincs több adat.

Vas megyében, Árokszálláson bukkan fel Jobbágyi István birtokos nemes a 14. század végén. Ezután Vas megyében több esetben találkozunk a családi iratokban is a „jobbágyi Jobbágyi” családnévvel, de megtaláljuk őket a szombathelyi káptalan hiteleshelyi levéltárában. A kor viszonyai között a „Jobbágyi” családnév jelentése „Jobbágyi” faluból származó (Vasjobbágyi, ma Jabing Ausztria). Vas megye nyugati részén több „őr” falu volt (határőr), melynek lakosai összességben számos kiváltságot élveztek, többek között nemesek (köznemesek) voltak, s birtokaik lehettek. Az 1547. évi 37. törvénycikk elismerte az Őrök nemességét, ez azonban még mindig testülethez kötődött. 1608 után azonban a nemesi jogok már csak egyénileg voltak megszerezhetőek.

A 16. századra az „őr” települések elvesztették eredeti funkciójukat, így ha az „Őrök” elköltöztek kiváltságos falvaikból, meg kellett erősíteniük nemességüket.

Ezért kapott Jobbágyi János II. Mátyástól címeres nemes levelet 1610-ben Miklós, János, István, Ferenc fiaival és testvéreivel, Balázzsal és Benedekkel, s mindezek leszármazottaival. Jobbágyi Jánosnak a 4 fia mellé később született Dániel és Jeremiás, akiknek leszármazottai a most is élő Jobbágyiak.

A Jobbágyi család történetét a kezdetektől napjainkig levezeti Szluha Márton a Vas megyei nemesi családok című művében, Zimányi Vera és Vissy Zsuzsa levéltárosok műveikben részletes adatokkal követik a családtörténetet, felhasználva a családi irattárat is. A Jobbágyi család ősi evangélikus család, s e korban az evangélikusoknál szokás volt, hogy gyermekeiknek néha ószövetségi nevet adtak.

A család leszármazása a címerszerző Jánostól egyenes ágon a mai napig bizonyítható. Megemlítendő, hogy a megyében ma is számos „Jobbágyi” nevű család él, közülük 2005-ben meglátogattuk bátyámmal a Püspökmolnáriban élő Jobbágyiakat, kik a felmenőikről semmit sem tudtak.

A Vas megyei Jobbágyiak fontos szerepet játszottak a megyében a Batthyány-birtokon, többen tiszttartó, provizor beosztásban voltak. A nemességük ezután többször megerősítésre került.

Egyik legnevesebb tagjuk Jobbágyi Dániel volt, akinek tevékenységét díszkúttal honorálták Szalónak főterén. Munkásságát Zimányi Vera külön tanulmányban dolgozta fel. A történész szerint a Batthyány-birtokokon ténykedő Jobbágyiak jellemzője a tehetség, szorgalom, s becsületesség volt, ezért felvirágoztatták a birtokot, de különösebb vagyont nem szereztek a díszkúton kívül. Őket követték a Festetich-ek a birtokok gazdasági vezetésében a 18. század végén, akik kezdetben szintén köznemesek voltak – ekkor a Batthyány-birtok gazdasági helyzete enyhén szólva romlott – viszont a család felépítette a keszthelyi Festetich-kastélyt, és a család grófi és bárói rangot kapott.

Talán ezért döntött úgy a család a 18. század végén, hogy új életet kezd, és az ország akkori fővárosába költözik. A letelepedéshez azonban ott is igazolni kellett a család nemességét, s ehhez össze kellett gyűjteni a szükséges iratokat, de legfőként az elzálogosított (?) nemesi oklevelet. Ezt 59 aranyért (!) sikerült visszaszerezni, s Vas megye is kiadta a szükséges igazolásokat. Ennek eredményeként Pozsony vármegye is elismerte a nemességet, s ezután Mihály és Teofill ügyvédként működött a városban. Ez meglehetősen sikeres lehetett, mert házuk a díszes főtéren állt.

Innen Budapestre költözött a család, ahol Ottó a MÁV főmérnöke lett. Fia, nagyapám, Kálmán, aki fiával, Zsolttal együtt a jogászi hagyományokat folytatta. Apám, dr. Jobbágyi Zsolt nagymamámmal, Wagner Évával élt együtt, míg össze nem házasodott édesanyámmal, Verebély Nadinnal.

Dr. Jobbágyi Zsolt, édesapám a jogi egyetem elvégzése után a Magyar Nemzeti Bank alkalmazottja lett, amely a kor egyik elit intézménye volt. A több nyelven beszélő fiatal jogász gyorsan haladt előre pályáján, munkahelyén megbecsülték. Verebély Nadinnal kötött házasságából 1933-ban Mária, 1938-ban Péter született.

A Jobbágyi család életében két nevezetes esemény történt. A zsidóüldözések idején a Katolikus Egyházzal szoros kapcsolatban álló Lafrancó Istvánt felkereste Raul Wallenberg, aki segítséget kért zsidómentő tevékenységéhez. A terv az volt, hogy az üldözötteknek a Svéd Vöröskereszt menlevelét adják – amit egyébként a németek és nyilasok is elfogadtak. Azonban túl nagy kockázatnak számított, hogy a menleveleket a svéd követségen adják át, ezért úgy tervezték, hogy az okmányokat Wallenbergék magyar nyomdákban nyomtatják, a házunkban töltik ki, s adják át egyesével az üldözötteknek. Ezért a Svéd Vöröskereszt bérbe vette Lafrancóék lakását, a ház udvarát és kertjét, s a kapura egy nagy táblát raktak ki „Ez a ház a Svéd Vöröskereszt oltalma alatt áll” felirattal. Ehhez a ház tulajdonosainak, apámnak és nagymamámnak a beleegyezését kellett kérni, amit ők rögtön megadtak.

Számomra valószínűnek tűnik, hogy a Lafrancó és a Jobbágyi család ezért kerülte el a kitelepítést. Lafrancó Istvánt ugyanis a Mindszenty-per idején egy este bevitték az ÁVH-ra. Másnap reggel a kihallgatását vezető őrnagy megkérdezte: „Magától kaptam én svéd menlevelet?” – Lafrancó válasza: „Nem tudom, nagyon sokat adtam át.” Erre az Andrássy út 60. ajtaja kinyílt előtte.

A háború idején két tragédia is történt a házban. Nagymamám testvére, Wagner Irén – férje Dáni Nándor, aki 1896-ban az athéni olimpián 800 méteres síkfutásban második helyezést ért el, s így a magyar atlétika első olimpiai érmese volt – fia, Szabolcs a Baltikumban volt magyar konzul, a családjával a házunkban lakott. A közeledő szovjet csapatoktól a család pánikba esett, s a papa előbb két gyerekét mérgezte meg, majd feleségével öngyilkos lett. Dáni Nándorné (Wagner Irén) minden támasz és jövedelem nélkül maradt, majd 82 éves korában szociális otthonban halt meg.

A másik haláleset a szovjet csapatok bevonulásakor történt. Az utcai harcok során elfoglalták a házunkat, s ekkor – a kor szokásai szerint – a nők pánikba estek. A pincében bekenték magukat szénporral, zsákruhát vettek fel és elbújtak, így megúszták az erőszakot. A házban élő Nagy Olga és édesanyja nem követték ezt a védekezést, és szépen felöltözve várták a szovjeteket. Körülbelül húsz katona erőszakolta meg őket, s ezután a nagyon szép Olga szégyenében öngyilkos lett.

A ház lakóit még egy dráma érte a bevonuláskor. A ház földszintjén egy öreg katona lakott, akinek régi, használhatatlan fegyverekből álló fegyvergyűjteménye volt a lakásában. Ezt megtalálták a szovjetek, kijelentették, hogy a ház egy náci centrum, s a ház összes lakóját falhoz állították, hogy kivégzik őket. Valaki, aki gyengén beszélt oroszul, közölte a katonákkal, hogy itt egy fasiszta sincs, a fegyverek régiek és használhatatlanok. Ettől a katonák gondolkozóba estek, elküldtek a politikai tisztért, aki leállította a kivégzést. Viszont az összes lakónak el kellett hagynia a házat.

Kőbányára mentek ágyútűzben, mert a szovjetek és a németek kölcsönösen lőtték egymást. Közben halottakon kellett átlépkedni. Mikor családunk visszaérkezett, csodálkozva látták, hogy a lakásunkon elszállásolt katonák a fürdőkádat használták WC-nek, és a WC-ből ittak.

Még az ostromhoz tartozik, hogy apám a család ezüst értékeit számos kollégájával együtt a bank páncéltermében helyezték el, mondván, itt van a legnagyobb biztonságban. Mondani sem kell, ezt a szovjetek is így gondolták, felrobbantották a páncéltermet és mindent elvittek. Érdekesség viszont, hogy a lakásból nem sok minden tűnt el, bár a szekrényeket próbálták felfeszíteni. A Bank dolgozóit még az ostrom előtt evakuálták Németországba, családunk nem ment ki velük. Ez bölcs döntés volt, mert akkor „nyugatosok” lettek volna, mely tízezreket sújtott fekete ponttal a visszatérésnél.

Apai ágon nagymamám, Wagner Éva szintén tragikus életutat mondhat magáénak. Nagyapja, Wagner Dániel a magyar gyógyszerészet neves alakja. A család német származású, de hamar beilleszkedtek a magyar életbe. Wagner Dániel kémikus és gyógyszerész volt, s 1848-ban csatlakozott a forradalomhoz. Kiváló minőségű puskaport gyártott a honvédségnek, mely sokkal hatékonyabb volt, mint az osztrák. A forradalom után ezt rossz néven vették az osztrákok, ezért néhány évre visszavonult. Ő alapította meg 1834-ben a Váci u. 7. alatt az ország első gyógyszertárát és gyógyszerészeti laboratóriumát. Sokat tett a magyar gyógyszerészet megszervezéséért. A Magyar Gyógyszerésztudományi Társaság 1936. évi közgyűlésén „a magyar gyógyszerészet egyik legnagyobb fiának” nevezte az előadó. A pesti oldalon megalapította kémiai és szénsavgyárát. Wagner Dánielnek 8 gyermeke született, akik közül hárman lettek gyógyszerészek. Dániel 1886-ban családjával együtt magyar nemességet kapott. Wagner Dániel egyik gyermeke, Emil, dédapám kultúrmérnök volt, akinek felesége borodini Anders Borbála lengyel bárónő. Fiatalkoromban semmit nem tudtam erről a családról, s eldicsekedtem lengyel rokonságommal lengyel barátnőmnek. Ő ettől majdnem elájult. Kijelentette, ezt a nevet ki ne ejtsem Lengyelországban, mert Anders tábornok a szovjetek ellen harcoló lengyel hadsereg parancsnoka volt. Később az is kiderült, hogy a Monte Cassino-i csatában harcoló lengyel hadtest parancsnoka, majd a londoni emigráns kormány tagja volt. Ma már nemzeti hősként tisztelik hazájában. Azt nem tudom, hogy Borbála és a tábornok között milyen a rokoni kapcsolat.

A Wagnerek komoly vagyont szereztek, Gézának, az ügyvédnek, számos ingatlana volt Budapesten és a Wagner-féle szénsavgyár. Nagymamám, Éva résztulajdonosa volt a gyárnak, s apámmal együtt tulajdonosa a Rökk Szilárd utca 37. alatti háznak, ahol mi is laktunk. Férje Jobbágyi Kálmán ügyvéd, aki korán, 1921-ben meghalt.

A népes Wagner család számos leszármazottja külföldre ment, közöttük több érdekes név van, például Gömbös Ernő, aki Fidel Castro katonai tanácsadója volt, de 1992-ben bekövetkezett halála után a kerepesi temetőben a Wagner kriptában temették el. Wagner Hortense Szent-Iványi Gábor felesége, így Szent-Iványi Domokos is Wagner családtagnak számít a családi krónikák szerint. Megemlítendő, hogy a rákoskeresztúri temetőben van az 1814-ben született Wagner János kriptája, aki szintén neves orvos volt. Itt van eltemetve számos Wagner-rokon, többek közt László (egyetemi tanár), Dániel és fia, Dániel, dédapám, Wagner Emil és felesége, Anders Borbála.

A Wagner vagyon egészét államosították, ez volt az oka számos leszármazott emigrálásának. Velünk élő nagymamámnak 120 Ft özvegyi nyugdíjat állapítottak meg férje után, mely az éhhalálhoz is kevés volt. A család ez időben sálat szőtt, melynek darabját 2 Ft-ért adták el egy KTSZ-nek. Az akcióban én is részt vettem gombolyító segédként, ezért mikor leadtuk a sálakat, jogosult voltam egy 50 filléres fagylaltra.

A Jobbágyiaknak egy szép, fekete márvány sírja volt a Kerepesi temetőben, ahová néha én is elkísértem nagymamámat. Egyszer üresen találtuk az egész parcellát, feltehetően a díszes síremlékeket az állam rabolta el, emlékművek, szobrok készítéséhez! Az 1990-es években kimentem a parcellához, melyet évtizedek óta méteres gaz borít. Az irodán közölték, hogy a holttestek változatlanul a földben vannak, csak a síremlékek hiányoznak(!). Eddig nem tudtuk, hogy Rákosi elvtárs sírrabló is volt.

Nagymamám 1956. november 18-án, kórházban halt meg, egy lakásunkba csapódó szovjet akna miatt, amikor én is életveszélyesen megsebesültem.

Édesanyám a Verebély-Bókay orvos-dinasztiák leszármazottja, Verebély Tibor orvosprofesszor lánya.

A Verebély orvos-dinasztia – ősi magyar nemesi család – legnevesebb személyisége Verebély Tibor sebészprofesszor, aki a Felsőház tagja volt, rektor, az Orvosi Kamara elnöke, a Corvin-lánc kitüntetettje 1941-ben bekövetkezett haláláig. Felesége Bókay Nadine volt, és házasságukból öt gyermek született: Judit, Tibor, Pál, Nadine (édesanyám) és Erzsébet. Verebély László műegyetemi tanár volt, a felesége Bókay Judit, és négy gyermekük született. Testvérük Verebély Margit, akinek férje Pekár Imre, és akinek családjában volt Pekár Gyula, az író.

A Bókay család német eredetű, a 19. század elején érkezett hazánkba ősük, Bock János orvos. Az 1848-as forradalom idején annyira fellelkesedett a magyar ügyért, hogy nevét – barátja, Jókai Mór tanácsára – Bókayra változtatta. („Ha én Jókai vagyok, legyél Te Bókay” – mondta állítólag Jókai.) A Bókay orvosdinasztia tagjai 6 generáción keresztül meghatározó orvosai voltak a magyar gyerekgyógyászatnak, ezért már a 19. század végén nemesi címet kaptak. (A továbbiakban a két család tagjai közül csak azokról szólok részletesebben, akivel vagy a Jobbágyi családnak, vagy nekem közelebbi kapcsolatunk volt 1945 után).

Úgy hiszem, őseink e négy családi ágából látszik, hogy a 20. század első felére tisztes polgári-értelmiségi családdá váltak. Így az 1945 előtti társadalom „győztesei” közé számítottak, a kor viszonyai között nagyon jó anyagi körülmények között. Itt kell megjegyezni egy fontos tényt. 1945 után a vagyonukat vesztett köznemesi családok tagjait a „dzsentri” névvel illették, mert vagyonukat elmulatták, elkártyázták. Földingatlanaik jelentős részét 1848 után államosították, illetve Trianon után a határon túlról kellett a mai országba menekülniük. Valójában a polgári korban jelentős részük diplomát szerzett, állami tisztviselő lett, katonai pályára lépett, vagy egyetemi, tudományos pályára.

A családok helyzetében a nagy törés 1945 után következett be, akkor a családtagok jelentős része vagyonát, egzisztenciáját vesztve a „vesztesek” közé került.

 

A család -1945 után

 

A békákat nem kell mind megölni, elég a mocsarat kiszárítani.

(Rákosi Mátyás)

 

A családunk életében alapvető változás állt be 1945 után.

Bár apámat igazolták a háború után, nagy megnyugvás nem következett. Anyám életveszélyesen legyengült a háborús idők nélkülözései miatt; itt voltak a szovjet csapatok, tombolt a hiperinfláció. Ez többek közt azt jelentette, hogy apám munkahelyén minden nap reggel adtak fizetést, mely délutánra semmit sem ért. Ezért anyám minden reggel bement a bankba a pénzért, s azonnal be is vásárolt a piacon.

Ekkor, 1946 őszén jelentkezett Jobbágyi Gábor, hogy pár hónap múlva világra szeretne jönni. Erősen megoszlottak a vélemények; az orvosok – anyám életveszélyes állapotára figyelemmel – egyértelműen ellenem szóltak. Anyám inkább mellettem állt, megerősítette őt a mélyen hívő Verebély nagymama.

A vita eldőlt. Anyám a kijelölt beavatkozás előtti napon határozott nemet mondott. Így 1947. április 10-én megszülettem. Hozzátenném, hogy anyám 81 éves korában halt meg, és én még most is élek. Az életvédő szemlélet szerint úgynevezett „4. fokozatú abortusztúlélő” vagyok az ötfokozatú skálán, ami azt jelenti, hogy a magzat élete felett az utolsó pillanatig vitatkoznak, s ezt a magzat érzékeli, s ez kihat további életére. Lehetséges, hogy tudományos pályámon ez vonzott – öntudatlanul – az életvédelem jogi kérdéseihez.

Abban az időben jöttem világra, amikor apámat elbocsátották a Nemzeti Bankból. Ezután 6 évig munkanélküli volt. Helyesebben néha 1-1 hónapra felvették valahová, mivel jó szakember volt, de nyilván az elvtársak utánaszóltak, s ekkor rögtön elbocsátották. Apám soha nem szólt arról, miért bocsátották el a Bankból. Sokkal később hallottam a Nemzeti Bank-perről; itt 9 embert ítéltek súlyos börtönbüntetésre, köztük Jankovics Marcell édesapját, aki azonos beosztásban volt apámmal, és csak 1956-ban szabadult súlyos betegen, s két év múlva meghalt. Ha apám marad, 1947 után hasonló sors jutott volna neki. Elbocsátásának valószínű oka lehetett, amit Ordass Lajos evangélikus püspök írt emlékirataiban: itt köszönetet mond név szerint apámnak, hogy segített hozzájutni egyházának a bankban lévő számlán tartott pénzéhez. Hozzátenném, hogy ez teljesen törvényes volt, de nyilván a bank átalakuló vezetésének tetszését az akció nem nyerte el. A börtönbüntetésre ítéltek között is volt olyan, akinek megbocsátottak; valaki, akit rehabilitáltak, visszavettek, főosztályvezető, s egyetemi tanár lett, s példa arra, hogy célszerűbb volt a „győztesek” közé tartozni.

Még egy adat apám egyéniségéről. Hatalmas sporttehetség volt; még ifjúságiként sorra nyerte a felnőtt versenyeket a MAC teniszezőjeként. Az országos bajnokságon bejutott az elődöntőbe, ahol ifj. Horthy Miklós volt az ellenfele. A meccs előtt odament hozzá egy fiatalember és megsúgta: itt van a kormányzó úr is, és nagyon örülne, ha nyerne a fia. Ezután apám 5:0-s vezetés után 7:5-re elvesztette az első szettet, majd a másodikat is 5:0-s vezetés után 7:5-re. Hazament, s nem vett többé a kezébe teniszütőt. Majd a gyeplabdával próbálkozott, itt hamar magyar válogatott lett, de egy szerencsétlen sportbaleset után korán abbahagyta a sportolást.

Anyám sem tudott elhelyezkedni, így fogalmam sem volt, miből éltünk hatan, hat évig. Volt nagyanyám 120 forintos nyugdíja, az egész család vadul szőtte a sálat, s apám eladogatta porcelángyűjteményét, mely érdekes módon nem keltette fel a szovjet katonák érdeklődését. Napi étkezésünkben váltogatta egymást a grízes tészta az üres sárgaborsó főzelékkel. Néha rántott leves színesítette a menüt.

Néhány élményem ebből az időszakból. Szüleim minden hajnalban az ablakban figyelték, hogy megáll-e házunk előtt a fekete ÁVH-s autó a kitelepítési határozattal. Egyszer jött, albérlőnk lelkesen berohant: „itt vannak magukért az ÁVH-sok, gyorsan írassanak rám mindent”. Nyilván csalódott, mert a fekete autó nem értünk jött. Magdival – albérlőnkkel – egyébként jó volt a kapcsolatunk. Egy szép napon szüleim elé állt, hogy házasodni szeretne, s bemutatná vőlegényét, akivel szeretne itt lakni. Szüleim lelkesedése némileg lelohadt, amikor Magdi bemutatta ÁVH-s őrmester vőlegényét. Ekkor már nem lett volna célszerű nemet mondani, s a fiatalok beköltöztek a konyha melletti szobába. Békében éltünk, de ez nekik lehetett terhesebb, mert a család élete vacsoráig a konyhában folyt. (Például anyám születésnapi vacsorára rántott halat készített, de apám és nővérem heves vitába keveredett bent a szobában, mely anyám vacsorára hívó szavára sem akart abbamaradni. Anyám erre haragra gerjedt, s elkezdte földhöz vagdosni a feltálalt halas tányérokat. Én döbbenten és szomorúan szemléltem a krumplipürével kevert röpködő rántott halakat.)

Még egy adat nyomorunkra: új ruhát nem kaptam, sokkal inkább használtam testvéreimtől levetettet vagy ajándékba kapottat. Ebből eredt kellemetlen élményem; nővéremtől örökölt női nadrágban jártam, amely önmagában nem lett volna problematikus. Viszont természetesen a női nadrágnak nem volt slicce, így ha WC-re mentem, térdig le kellett tolnom, ez társaim között élénk derültséget keltett.

1953-ban jött Nagy Imre, s vele együtt némi enyhülés. Ez azt jelentette, hogy apám elhelyezkedhetett Cegléden könyvelőnek egy építőipari vállalatnál. Minden nap hajnalban indult, s késő este érkezett haza. Az általa irányított pénzügyek jól alakultak, ezen fellelkesedve a párttitkár két év után bejelentette, hogy ezt ő is tudja csinálni. Apámat ekkor elbocsátották, viszont év végén küldöttség jött hozzá, segítsen, mert teljes a pénzügyi káosz. Apám reggel hétre megérkezett Ceglédre, szokása szerint elegánsan, s este hétre rendbe rakta a dolgokat, majd csendben távozott. Ezután már Budapesten is el tudott helyezkedni könyvelőnek. Ezt a történetet nekem 40 év után mesélte el egy ceglédi lakos, aki apám munkatársa volt. „Nagyon rendes ember volt” – mondta nekem.

Még egy történet 1956 nyaráról. Kicsit lazult a helyzet, felébredt a remény némi változásra. Egy presszóban összeültek négyen elbocsátott bankosok, mit lehetne csinálni a jövőben. Következő találkozásuk már rosszul sikerült, mert asztalukhoz lépett egy fiatalember: „Ezt hagyják abba az elvtársak, mert ennek rossz vége lesz”. Abbahagyták.

Anyámnak is sikerült elhelyezkednie 1953-ban; abban az épületben lehetett takarítónő, ahol az apja rektor volt. Itt sem volt teljesen zökkenőmentes az élete; az első intézeti értekezleten felállt a párttitkár a következő szavakkal: „Meddig tűrjük még, hogy ilyen úri nőcskék legyenek a körünkben?” Maradhatott, s később takarítónő társa megbarátkozott vele, és egyszer a következő szavakkal fordult hozzá: „Olyan szép név a Verebély, mit szólna hozzá, ha erre magyarosítanánk a nevünket?” Mit lehet erre mondani egy párttitkárnak, a név egyébként sem volt védett. Így lett névrokonunk Verebély Iván, a színész.

Anyám később laboratóriumi asszisztensi oklevelet szerzett, s a Gyógyszertani Intézetben megbecsülték, több fontos gyógyszerkísérletben vett részt.

Apám szakértelmét is elismerték 1960 után a Gyógyszertári Központban, s végül a Pest megyei gyógyszertárak pénzügyi felügyeletét látta el. Haláláig vágyott vissza a Nemzeti Bankba, amire persze esélye sem volt. Ebben szerepe lehetett a kádári „aki nincs ellenünk, az velünk van” politika változásának. Ez más volt, mint Rákosi „békairtó” programja, „aki nincs velünk, az ellenünk!” Mit jelentett ez? A „vesztesek” ha nem politizáltak, és csendben voltak, nem háborgatták őket, hagyták vegetálni az embereket, nagyon alacsony szinten. Természetesen a diktatúra maradt, csak nem volt annyira érezhető az átlag, teljesen passzív többség számára. Megmaradt bennem apám egy mondata a hatvanas évek közepéről: „talán már nincs rólam akta a BM-ben”.

A rokon családok közül kitelepítették az Andorka és a Matolcsy családot.

Idősebb Andorka Rudolf tábornok a katonai kémelhárításnál dolgozott, majd madridi nagykövet lett. Ennek oka németellenessége, s angolbarátsága volt, innen igyekezett londoni kapcsolatokat kiépíteni. Ez a németek előtt sem maradt titokban, ezért az ország 1944-es megszállása után Mauthausenbe, a koncentrációs táborba deportálták 3000 németellenes érzelmű magyar vezetővel. Nem faji okokból, hanem ellenállói tevékenységük miatt. Hazajövetele után anyósa (Verebélyné Bókay Nadine) lakásában – Pesten, a Régiposta utcában – volt egy szobája a családnak (feleségével és két gyerekével). 1950-ben az ÁVH letartóztatta, hosszú időt töltött az Andrássy út 60.-ban, majd internálták Kistarcsára. 1953-ban bíróságon elítélték, a Váci Fegyházba került, ahonnan 1957-ben szabadult nagyon betegen és megtörve. 1961-ben halt meg.

1951-ben a Régiposta utcai lakásból az ott lakókat kitelepítették Besenyszögre egy 10 m2-es szobába: Andorkánét (Verebély Judit) két gyerekével, Matolcsynét (Verebély Erzsébet) három gyerekével, Bókay Nadine-t (özv. Verebély Tiborné), akinek a kitelepítési parancsát fiának, ifj. Verebély Tibor sebész főorvosnak sikerült visszavonatnia, így végül őt nem deportálták.

Az ügyhöz tartozik, hogy nagyapám képét levették az egyetem díszterméből, s helyére egy munkásőr rektor képe került. Nagyapa képe több mint 40 évig pihent a raktárban, ekkor rehabilitálták, és visszakerült a díszterembe. A történelmi kompromisszum jegyében viszont maradt a helyén a munkásőr rektor is, s most nézik egymást nagypapával a díszteremben.

Andorkáék először Budakeszire költözhettek egy ház melléképületébe, majd 1956 után hozzánk. Andorka Rudolf ekkor már megtört ember volt, átélt élményeiről nem beszélt. Mikor kijött az Andrássy út 60.-ból, gerince és karja el volt törve, és mikor kérdeztem, ez hogy történt, csak annyit mondott: „Nem tudom, de Mauthausen az Andrássy út 60.-hoz képest szanatórium volt”.

Hasonlóan nehéz, tragikus volt a Matolcsy család sorsa. Idősebb Matolcsy Mátyás mindenki által elismerten a háború előtt az egyik legismertebb agrárközgazdász volt, radikális földreform-tervekkel, illetve a népi írók csoportjának meghatározó tagja. Mivel elképzeléseit a gyakorlatban is meg akarta valósítani, ezért országgyűlési képviselő lett. 1946-ban börtönbüntetésre ítélték, közvetlenül szabadulása előtt tisztázatlan körülmények között, a börtönben halt meg. Nagynénémet, Verebély Erzsébetet, idősebb Matolcsy Mátyás feleségét három gyermekével kitelepítették Besenyszögre. 1955-ben Izbégre költözhettek, ahol egy földes szobában laktak, és Erzsébet a ház tulajdonosainak gyümölcsös és zöldséges kertjében dolgozhatott napszámosként. 1956 őszén térhettek vissza Budapestre, volt lakásuk udvari szobájába, négyen. Nagynéném ápolónői fizetéséből nevelte fel három gyermekét, munkahelye – érdekes módon – a felmenői által alapított Bókay gyermekklinika. Erzsébet lánya korán meghalt egy közúti balesetben. Tipikusnak és abszurdnak mondható Tamás unokatestvérem pályája. Már a középiskolában kitűnt matematikai képességével. Az egyetemre matematika-fizika szakra jelentkezett, ahol az időben sem volt túljelentkezés. Kiváló felvételi eredményei ellenére öt éven át nem vették fel, míg végül az utolsó esetben a bizottság értesítette, hogy jelentkezzen kutató matematikusnak – oda felveszik. (Csak tanár ne akarjon lenni, „ne veszélyeztesse a szocialista ifjúság nevelését”.) A helyzet abszurditása, hogy később felkérték, legyen a matematika tanszék oktatója.

Bátyja, ifj. Matolcsy Mátyás végül elvégezte a miskolci műegyetemet, de oda az út nem volt egyszerű. Az egyetemi felvételi vizsga után – amelyen a legjobb eredményt érte el – „helyhiány miatt” elutasították, utána pótfelvételit hirdettek meg Miskolcra, mert nem volt elég jelentkező. Háromszori fellebbezés után az oktatási miniszter elé került az ügy. Ekkor a Verebély-Bókay nagymama meghallgatást kért a minisztertől, aki, amikor megtudta, hogy Verebély Tibor unokájáról van szó, azt mondta: „Asszonyom, nyugodjon meg, unokája fel van véve Miskolcra. Amikor én kezdő, szegény újságíró voltam, Verebély professzor úr ingyen operált meg és kezelt”. (Az ő későbbi pályafutása sem volt zökkenőmentes, de végül főmérnök és egyetemi tanár lett.) Ekkor Kállai Gyula minisztertől boldogan így búcsúzott nagymama 1957-ben: „Miniszter Úr, ez még egyszer jól fog jönni magának”. Mikor ezt elmesélte otthon, a család majdnem elájult.

Nagymamám diktatúra elleni harcában fontos lépcső volt a család bélatelepi nyaralója – a kor jogszabálya szerint is törvénysértő – államosítása elleni harca. A nyaraló öt szobás volt, s a korabeli jogszabály szerint a hat szobás házakat államosították. A küzdelem természetesen eredményre nem vezetett. A harcos nagymamának én is sokat köszönhetek, ezért szeretettel emlékszem rá.

Nővérem, Mária érettségi után kétszer jelentkezett eredménytelenül a gyógyszerész karra. Ekkor családsegítő nagymamám levélben a rektorhoz fordult, érdeklődve a folyamatos elutasítás okáról. 1956-ban megtekinthetők lettek a felvételi anyagok, ekkor Nagyanyám észlelte, hogy pályázatára vörös ceruzával nagy betűkkel ráírták „Verebély-unoka” felkiáltójellel.

Nővérem gyakorlatilag színjelesen fejezte be tanulmányait. Péter bátyámat 1957-ben már simán vették fel az orvosi karra. Szerintem azért, mert 1956-ban sok fiatal értelmiségi, egyetemista távozott Nyugatra. A felvétel egyik oka lehetett, hogy szüleim teljesen visszavonultak családi és emberi kapcsolataiktól, sőt evangélikus vallásukat sem gyakorolták, miután szertetett papjukat, Keken Andrást letartóztatták. Ez volt a passzív rezisztencia kora, sok millió magyarhoz hasonlóan.

A hatvanas évektől a család helyzete némiképp konszolidálódott. Apám 1974-ben meghalt, de még megérte azt, hogy végeztem a jogi egyetemen, melynek nagyon örült.

Péter bátyám Népköztársasági ösztöndíjjal, kiváló eredménnyel végezte tanulmányait, a családi hagyományok alapján sebész szeretett volna lenni. De ez lehetetlen volt. A Szemklinikára került, ahol kezdetben megbecsülte a professzor asszony. Később azonban a fiatal orvosok lehetetlen körülményeket észleltek, ezért fellázadtak. Teljesen igazuk volt, csak azzal nem számoltak, hogy a professzor asszony Gerő Ernő barátnője. A lázadást leverték, a fiatal orvosokat szétszórták az országban. Péter Győrbe került, ahol főorvos lett, viszont ígéretesen induló tudományos pályája félbetört.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc lényeges változást hozott életemben, s a család életében, noha a közeli családból senki nem vett részt az eseményekben.

A rettenetes idők után megállapítható, hogy az átéltek ellenére a tizennégy unokatestvérnek csak egyike, illetve Verebély Tibor öt gyermeke közül senki nem távozott külföldre.

Az elmondottakkal azt akartam érzékeltetni, hogy 1945 előtti évszázados értékes értelmiségi tevékenységük után, felmenőim milyen mélységekbe zuhantak.

 

 

« vissza