Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A klasszikus magyar politikai gondolkodás történetéről – Írók a politikában – politika az irodalomban

Abból a módszertani megfontolásból indulok ki, hogy a klasszikus magyar politikai gondolkodást formáló tényezők között – a társadalomtudományok és a politikai filozófiák mellett – mind a rendi alkotmány alapelveire, mind pedig az egykorú történelmi tapasztalatokra reflektáló írói/költői és teológiai meditációk hatásait is vizsgálnunk kell.1 Miután ezek a hatások éppen a 18. század végétől – a felvilágosult abszolutizmus doktrínáinak, a felvilágosodás kora politikai filozófiáinak, nem utolsósorban a jakobinizmus ideológiájának megjelenésétől – erősödnek fel, megkülönböztetett figyelmet érdemel: mikor, milyen mértékben és miért fogékonyabb a magyar politikai gondolkodás a tradíció és a tapasztalat impulzusaira, mint a mindenkori „uralkodó eszmék” vonzerejére. Vitatom azt a tézist, amely szerint a magyar politikai gondolkodásnak azért nem lenne kánona, mert „a teljesítményeiről nem folyt folyamatos gondolkodás”.2 Ez a tézis vonatkoztatható a politikai filozófiák recepciótörténetére, de nem állja meg a helyét, ha tudomásul vesszük, hogy a gondolkodásnak léteznek nem-filozófiai „műfajai” is, s hogy ezek is teremthetnek kánonokat.

A politikai cselekvőképességet megteremtő gondolkodásmód” vizsgálatának Schlett István által kimunkált módszerét3 irodalomtörténészként használhatóbbnak érzem, de úgy vélem, ez a közelítésmód is megválaszolatlanul hagy olyan kérdéseket, amelyeket a történelem esztétikai értelmezésének igénye vetett fel. Ennek az igénynek a „fejlődéstörténete” – az újklasszikától a posztmodern irányzatokig – nemcsak az „izmusok” nyelvi, poétikai és műfaji sajátosságaiban követhető nyomon, hanem a politika és a kultúra viszonyának nemzetenként különböző modelljeiben is. Általában élesen elválik a nyugati és a keleti típus, miként a nemzetek sorsa is élesen elválik egymástól, aszerint, hogy a Rajnán innen vagy túl élnek – mondta már Szerb Antal is az egyetemes regénytörténeti tendenciákat vizionáló fiatal Lukács Györgyöt bírálva4 és ehhez csak azt tehetjük hozzá, hogy a magyar irodalmat éppen egy kanonizálódott politikai gondolkodásmód különbözteti meg a „Rajnán inneni” térségen belül is. A 18–19. századi európai politikai filozófiák között nincs egy sem, amelynek hatása ne lenne kimutatható íróink, költőink életművében, de olyan sem, amely képes lett volna felülírni a szuverenitás elvének a rendi alkotmányban (Corpus Juris Hungarici) gyökerező ethoszát. Bessenyei György, Kazinczy Ferenc, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Katona József, Vörösmarty Mihály, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Petőfi Sándor, Arany János, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán és Bánffy Miklós politikai gondolkodását nem valamely eszmerendszer, hanem ez az – eszméket is minősítő – ethosz hatotta át.5

Ferenczy Béni: Petőfi. (Papír, akvarell, 227 × 177 mm, j. n.) ©FCSMA

A 19. századi szépíróink politikai gondolkodásának sajátosságairól fogok beszélni, de ezt megelőzően arról kell szólnom, hogy mit értek a történelem esztétikai értelmezésén. Lényegileg azt a szemléletmódot, amit Koscellek így fogalmazott meg: miközben „a jövő mindig ismeretlen marad, a történelmet – legalább esztétikai okokból – egészként kell elképzelnünk”.6

Ez az „egész” természetesen nem a távoli múlt és a messzi jövő harmonikus illeszkedésének a vízióját jelenti, hanem egy olyan létszerkezetet, amelynek nincs hierarchikus rendje sem a politikában, sem a privát szférában, sem a kultúrában. Amelyben az egyén társadalmi státuszának, a személyiség identitásának és szuverenitásának problémája szétbogozhatatlanul összefonódik lokális és tágabb közösségeinek ügyeivel. Egyszóval olyan világképet feltételez, amely a művészt is érzékennyé teszi közössége alkotmányos rendjének és geopolitikai státuszának mindenkori hogyléte iránt, másfelől a politikust is arra ösztönzi, hogy számoljon személyiségalkata természetének és kulturális környezete felgyorsuló változásának minden következményével.

Azaz a történelem egésze nem értelmezhető az egyes ember sorsában mérhető hatása nélkül, de az ember egésze is csak saját világa történelmi dimenziójának ismeretében tanulmányozható. Ahhoz, hogy kétszáz évvel ezelőtt alkotó íróink eljussanak erre – az azóta evidenciának tekintett – felismerésre, egyszerre kellett újraértelmezniük a saját nemzeti hagyományaikhoz és hazájuknak a nyugati civilizációhoz fűződő viszonyát. Rá kellett döbbenniük arra, hogy – miként Kölcsey mondja – „nem jó úton kezdettünk a rómaiaktól tanulni. Ahelyett, hogy segédöknél fogva tulajdon körünkben emelkedtünk volna, szolgai követésre hajlottunk; ahelyett, hogy az ő szellemöket magunkba szívtuk és saját világunkban sajátunkká tettük volna, az ő világokba költöztünk által; de ott egészen fel nem találhatván magunkat, honunk felé visszapillongunk, s örökre megoszlott képzelettel itt is, ott is idegenek maradunk”.7 Nos, Kölcsey Nemzeti hagyományok című tanulmánya, majd Széchenyi Hitele egybehangzóan amellett érvelnek, hogy a „saját világunkban sajátunkká tenni” az idegen hatásokat már nemcsak a kulturális identitás, hanem a gazdasági és politikai szuverenitás követelménye is. Ahogyan a klasszikus ókor és a kortárs világirodalom szellemi örökségét a reformkor magyar irodalma kezdi elsajátítani, úgy vág bele Széchenyi is abba a – később többször elakadó, félresikló – kísérletbe, amely a nyugati civilizáció élvonalához való felzárkózásunkra irányul.

Két kérdéssel kellett e nemzedéknek szembesülnie. Kínálkozik-e még olyan minta, amelyet nemcsak lehet, de érdemes is követniük, s ugyanígy válaszra várt az is: Van-e még egyáltalán sajátjuk: identitástudatuk, életprogramjuk, vannak-e életképes hagyományaik? Ezen a ponton a szuverenitás klasszikus jelentését kell rehabilitálnom.

Vitám van azzal a felfogással, amely szerint „a szuverenitás klasszikus tartalma és magyarázata összeegyeztethetetlen a modernkori szuverenitás fogalmával”.8 Okkal nagy tekintélyű kollégáim, miután szinte megszámlálhatatlan bizonyítékát sorolják mind a nemzetállam, mind az államnemzet omlatag konstrukciójának, magát a nemzet fogalmát is értelmiségi illúziónak, jobb esetben – Niklas Luhmann nyomán – értelmiségi konstrukciónak minősítik, s a szuverenitás eszméjét is utópisztikusnak, illuzórikusnak, és mint ilyeneket, korszerűtlennek nyilvánítják. A szuverenitás „fantomjáról”9 a szuverenitás „káprázatáról”10 és az „elgázolt szuverenitásról”11 értekeznek, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a szó nemcsak empirikus, hanem teleologikus jelentéstartalmával is az ember fogalmához kapcsolódik, éppúgy, miként a szabadság, az egyenlőség, a testvériség/nemzetiség uralkodó eszméi.

Ezért – anélkül, hogy ezúttal részletes ismertetésükbe bocsátkoznék – azokat a fogalomelemzéseket tartom használhatónak (pl. Hankiss Elemér,12 Hunyady György,13 Rathman János14), amelyek a szuverenitást, illetőleg szinonimáit: a függetlenség, az önállóság, az autonómia elvét nem jogfilozófiai és politológiai tartalmukra redukálva, hanem a hatalom, a gazdaság, a politika, a kultúra és az erkölcs, az egyén és a közösségek egymás – hol inspiráló, hol korlátozó – interakcióiban vizsgálják. Klasszikus íróink, költőink felfogásában az anyagi javakhoz való viszony éppoly hangsúlyosan szuverenitás-probléma, miként a nemzeti identitástudat az eszmetörténész vagy a közgazdász számára.

Kezdjük ez utóbbival!

A nemzetfogalom – az S. Varga Pál által elemzett eredet-, állam- és hagyományközösségi változatait15 követően a reformkorban új értelmet is nyer: megfogalmazódik a szó hangsúlyozottan spirituális tartalmú definíciója, amely szintén Kölcseytől származik. Eszerint „.. .a hazának szent neve nem csatolja magát a föld porához. Ezen tartomány, melynek kiterjedését most magyar hazának nevezzük, századok előtt más néptől mondatott hazának. őseink a Don mellett, a Kaspium partjain is, magokkal hordozták a magyar hazát, s magokkal hozták azt ide. Emberek teszik a valóságos hazát, nem az élet nélkül való halmok és térségek, melyek ezerféle népnek egyforma érzéketlenséggel adhatnak lakást”.16 „A régiség [...] emlékezete köti öszve az élőket az elnyúgodottal továbbra is; és e kötelék az egymásra következő nemzetségeket szellemi kapcsolatban tartja öszve.”17

Hogy mennyire tudatos Kölcsey részéről, hogy az egyén és a közösség ideális egységét – Kanttól, Schillertől, Hegeltől eltérően – nem az államban, hanem a „tiszta nemzeti lélekben” és a hazában keresi, azt az is bizonyítja, hogy18 a Parainesis egyik forrásának, Cicero A kötelességekről című művének állam szavát is hazának fordítja.19 Tudom, hogy nem filozófiai érv, csupán empirikus irodalomtörténészi tapasztalat, hogy a 19–20. századi magyar nemzettudat egyik tartópilléreként a nemzeti szuverenitás eszméjét ez a spirituális hazafogalom tartotta életben. Mégpedig nem szimplán passzív tudati tényezőként, hanem egy aktív közéleti magatartás ösztönzőjeként.

Reformkori íróink többségének munkássága a nemzettudat – Kölcsey szellemében történő – megtisztításának, spiritualizálásának szándékáról tanúskodik. Miközben kíméletlen bírálat tárgyává tették a hivalkodó nemzeti büszkeséget, és megdöntötték a vérségi – eredetközösségi nemzetfogalom egyeduralmát (és ezzel lehetővé tették egy Franz Schedelnek, hogy Toldy Ferencként, valamint egy Petrovicsnak, hogy Petőfiként a magyar szellemi elithez tartozónak tekinthesse magát), pellengérre állították azokat a politikai eszméket és intézményeket, anakronisztikus jogi, vallási és mentalitásbeli normákat, amelyek útjában álltak a nemzeti polgárosulásnak. Korunk felől értékelve a hosszú 19. század magyar irodalmát, még eme radikális tudatkritikai irányultságánál is szembetűnőbb, hogy érzékelte és jelezte a modern kor civilizációs mechanizmusainak nemzet-és emberellenes tendenciáit.

Katona József, amikor arra a kérdésre keresi a választ, hogy Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni?, egyik akadályként a nemzeti dicsekedést nevezi meg.20 Berzsenyi Dániel szerint a magyar azért „nem kedveli [...] a tudományokat, / elme s a kéz remekjeit, Mert Werbőcziben arról egy szó sincs, / Más könyv pedig nem kell a gavallérnak. / Elég, Ha tudja, hány faluja van, / S minden jobbágy helyétől hány robotja.”21 Vörösmarty szemében ez a karaktertípus „Ura s rabja millióknak / Kik gyűlölnek és dacolnak; Zsarnok, szolga egy személyben / Ki magával sincs békében.”22 Költőnk olyan országot szeretne látni, ahol „a legalsó pór is kunyhajában/ Mondhassa bizton: nem vagyok magam! Testvérim vannak számos milliók; / Én védem őket, ők megvédnek engem. / Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.”23 Petőfi számos itt idézhető verséből talán elég, ha közülük háromnak néhány sorára hivatkozom. „Csak a magyar büszkeséget, / Csak azt ne emlegessétek!”24 „Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, / Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! / Itt minálunk nem is hajnallik még, / Holott máshol már a nap úgy ragyog.”25 „Egy új hazát, mely szebb a réginél / És tartósabb is, kell alkotnotok, / Egy új hazát, ahol ne légyenek / Kiváltságok kevély nagy tornyai, / Sötét barlangok, denevértanyák, / Egy új hazát, hol minden szögletig / Eljusson a nap s a tiszta levegő, / Hogy minden ember lásson s ép legyen.”26 Arany János így jellemzi korát: Midőn a renyhe társaság / Büzhödt állóvizében / Új bűnök milliárdjai vannak keletkezőben; / Midőn munka és vagyon / Egymástól messzi esnek, / És a tökélyre vitt csalást / Mondhatni rendszeresnek.”27

De ne csak a lírikusokról essék szó!

Fáy András, Jósika Miklós, Eötvös József, Jókai Mór, Nagy Ignác és Kemény Zsigmond prózájában az egyén, a nemzet és az emberiség éppoly egyenrangú szubjektumai a történelmi világnak, miként Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi és a fiatal Arany költészetében.

A próza, a dráma és általában az elbeszélő műfajok eleve tágabb teret kínálnak a hétköznapi életvilág ábrázolására, különösen annak a társadalomtörténeti folyamatnak az elemzésére, amelyet a nemesi polgárosulás fogalmával szoktunk megnevezni. Ez esetben nem csak a nemesi-földbirtokosi osztály politikai státuszának megrendülésére gondolok.

Ez a folyamat ugyanis magával hozta az évszázadokon át formálódott személyiségtípusok identitásválságának egyre kezelhetetlenebbé váló tudati-pszichikai tüneteit is, és a spirituális és a politikai talajvesztés traumatikus élménye ellentétes irányú életstratégiákat generált. Ha ezeket az ellentétes irányokat csak a politológia vagy a történeti szociológia nézőpontjából írnánk le, nagyjából ilyen kép rajzolódna ki előttünk: a többséget elindította a lejtőn a gazdasági és a morális összeomlás útján, a mindig kisebbségbe szoruló szellemi elitet pedig új típusú, új minőségű identitás kialakítására ösztönözte. A többség sodródott a korszellem Nyugat-Európa felől érkező áramlataival: ízlése a rokokó, a szentimentalizmus, a stílromantika és a biedermeier igénytelenebb divatjait követte, nemzeti karaktere az újkori (francia és német) nacionalizmus járványának esett áldozatul, míg szellemi arisztokráciánk a romantikus világképben és attitűdben is a cselekvő magatartás impulzusait lelte fel.

Nos, a politikai gondolkodás irodalmi módszertana ennél bonyolultabbnak tűnhet, de pontosabban érzékeli, hogy mik azok a civilizációs vírusok, amelyek a minőségükben és dinamikájukban is végletesen különböző életstratégiákba egyaránt belopóznak. Két olyan mentalitástörténeti jelenségre figyeljünk, amelyek napjainkig kísérik az egyenlőtlen és meg-megtorpanó, olykor hektikusnak is mondható magyar polgárosulás történetét. Az egyik az anyagi javak, a pénz felértékelődésének személyiségfüggő megítéléséből vezethető le, a másik a közösség önvédelmi képességének drámai fogyatkozását jelzi. Hogy a két civilizációs tendencia szorosan összefügg egymással, azt elsőként Bessenyei György, őt követően pedig Berzsenyi Dániel vette észre.

A pénz személyiségtorzító hatalmának, a szociális egyenlőtlenségeket konzerváló és kiélező, illetőleg az erkölcsi értékeket relativizáló szerepének az ókortól kezdődően gazdag irodalma van, és nálunk különösen a késő barokk kori, főként protestáns iskoladrámák aknázzák ki a jellemábrázolásnak és a társadalomkritikának ebben a motívumban rejlő lehetőségeit. Ezt a tradíciót magas művészi szinten – vígjátékaiban – Csokonai fejleszti tovább,28 annak politikai időszerűségét azonban elsőként Bessenyei fedezi fel. A filozófus című vígjátékában ő mondatja ki a hőseivel először, hogy kora háborúi már nem hazája biztonságának védelmét – azaz nem az ország függetlenségét, az állam szuverenitását –, hanem a világkereskedelem, a világpiac új hatalmasságainak érdekeit szolgálják. Berzsenyi 1811-ben ezt írja egyik barátjának (Horvát Istvánnak): „Rómát, Athenát, Spártát álmodtam, a magyart magyarnak képzeltem, mint kalpagja, s fényesnek mint ruhája; nemzetiséget kerestem, hol tán már nemzet sincs, polgári virtusokat kívántam gerjeszteni, melyek nékünk szükségtelenek, s tán helyzetünkkel egészen ellenkezők. Nékünk mármost egyéb nem kell, csak fabrika, manufaktura, pénz, sőt egyéb luxus is! Ezekről pedig én ódázni nem tudok, s következésképpen hallgatok.”29 Ugyanaz a költő, aki korábban leírta: „Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet! / Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély: / Nem félek. A kürt harsogását, / A nyihogó paripák szökését / Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.”30 – két évvel később már úgy látja: „Igaz, hogy alkotmányunk talptámasza a nemesség, de már most a nemesnek ereje nem a kezében, hanem a zsebjében vagyon. A mái taktikában a szívnek is kevés befolyása vagyon”.31

Berzsenyi versénél is mélyebbre hatol Kazinczy kordiagnózisa. A gazdagság, a jólét elembertelenítő hatásával a tisztes szegénységet állítja szembe, amikor a gazdag erdélyi szász városok polgárainak hidegségét az alföldi tanyák lakóinak szeretetteljes közösségével veti egybe (Erdélyi levelek), Az én életem című önéletrajzi művének első változatában pedig sokkolóan naturalisztikus képet rajzol az örökrészeikért testvérháborút folytató fivéreinek erkölcsi összeroppanásáról. Hogy az anyagi (gazdasági) érdekek és a morális értékek konfliktusáról vallott nézetei mennyire összefüggenek politikai elveivel, annak illusztrálására az 1810-ben kelt, Berzeviczy Gergelyhez írott levelének egy részletét idézem: „Neked, tisztelt barátom, mindig csak arany kell, mintha annak a gaz kabinetnek volnál minisztere, amely a maga haszna miatt egész Európát fellázította, és a fellázított nemzeteket segély nélkül hagyta veszni, s eltiportatni. Nekem is kell az arany, mert tudom, hogy annak mily haszna van az eszes ember kezében, és hogy anélkül még a kultúra sem haladhat. De én az aranyat nem tartom sem egynek, sem elsőnek azok között, amit keresnünk kell. Mind ezt, min azt kell keresni, de úgy, hogy ahol az aranykeresés a nacionalizmusnak kárt teszen, ehhez kell állani, és azt keresni megszűnni; eljő a boldogabb idő, s kereshetjük ismét azt.”32

Kazinczy tehát nem antagonisztikus ellentétet tételez, hanem fontossági sorrendet állapít meg az anyagi jólét megteremtésének és a közösségi szuverenitás megőrzésének programja között, s nem lehet nem érzékelnünk, hogy ebben az értékrangsorban csírájában már benne rejlik az a politikai konfliktus is, amely előbb Wesselényi és Széchenyi, majd Kossuth és Széchenyi, végül Teleki László és Deák Ferenc között fog kiéleződni. Ne feledjük: ez a konfliktus csak kibontakozásának végső szakaszában veti fel a választás kényszerét a békés vagy erőszakos átalakulás lehetőségei között, és akkor sem a pártpolitikai erőviszonyok, hanem a külpolitikai végzet erői sodorják háborúba, illetőleg kényszerítik majd kiegyezésre az országot.33 Az a dilemma, amely végigkíséri a reformkor politikai küzdelmeit, döntően nem politikai, nem ideológiai, hanem társadalomlélektani és morális természetű. Ez pedig – Petőfit parafrazeálva – így fogalmazható meg: vajon meddig tart az az „addig”, ameddig „nincs megnyugvás”, amíg „folyvást küszködni kell”, különösen, ha azt is tudjuk, hogy „az élet, munkáinkért nem fog fizetni semmivel”?34 S ha „Fázunk és éhezünk, / Átlőve oldalunk, / Részünk minden nyomor”, vajon elég vigasz-e, hogy „szabadok vagyunk”?!35 A szegénység, a nyomor elviselésének megannyi életviteli technikája és vallási / ideológiai gyógymódja volt és van, ha elszenvedői végzetszerűnek tekintik; de a szenvedők többsége minden eszközt megragad, ha felvillan a jobblét, a gyarapodás lehetősége. Parasztháborúk, éhséglázadások, forradalmak többnyire nem akkor és nem azért robbannak ki, mert a nyomor okozta szenvedés eléri a lelki-fizikai tűrőképesség határait, hanem mert a szaporodó anyagi javak elosztásának egyre szembetűnőbb egyenlőtlensége – neves szociológusunk, Balla Bálint kifejezésével élve: a „komparatív szűkösség” élménye – válik elviselhetetlenné.36 Nem véletlen, hogy az aszketikus morál problémája a reformkor és a szabadságharc után majd akkor válik újra időszerűvé, amikor – 1861-ben – újra napirendre kerül a választás kényszere egy jólétet ígérő kiegyezés, és a szegénység felszámolásának csak távoli reményével kecsegtető függetlenségi harc között. Madách Mózeséből idézek: „Ha jobban tetszik a husos fazék, / A trón csilláma, mely egy-egy sugárt / Alamizsnául a szolgára vet; / Válaszd az állat nyúgodt jászolát, / Mely gondtalan bizalmat biztosít. / De hogyha jobban tetszik a szegény / Szabadság, és a véres harc, – lemondás / Apáid Istenéért, – összetarts! /”37

Nem követem nyomon szépirodalmi illusztrációkkal a pénz világtörténeti és hazai karrierjét, csak jelezhetem, hogy ennek a tematikának hangsúlyos szerepe volt nemcsak a 19., hanem a 20. századi klasszikusaink fő műveiben is. Hozzá kell tennem, hogy soha nem pozitív szerepe volt. Sem Kemény Zsigmond, Jókai és Arany műveiben, sem démonizálódásának, sátáni hatalommá válásának évtizedeiben, amiként azt Reviczky és Ady lírája, vagy Ambrus Zoltán Midas király című regénye igazolja.

E művek felidézése helyett inkább azt a kérdést vetem fel, hogy a magyar nemesi liberalizmus professzionista politikusai miért nem reagáltak érzékenyebben a nemzetek fölötti tőke természetében rejlő veszélyes tendenciákra? Jóllehet, azt már Széchenyi is tudja, hogy a hitel keresztény vallási jelentése a társasági összeköttetésben nem érvényesíthető,38 mert ahol pénzről van szó, ott a „bizodalmatlanságnak” kell ébren lennie; a legnagyobb magyar tragédiájának döntő oka mégis az lesz, hogy olyan korban tesz kísérletet a pénzviszonyok erkölcsi megalapozására, amikor azok történetében már megállíthatatlan folyamat a tőke mozgásának minden morális kritériumtól való függetlenedése. Ezzel – ha korábban nem is, de 1848 tavaszán igen – a forradalom egész liberális vezérkarának szembe kellett néznie. Nevezetesen akkor, amikor az alig néhány hete működő Batthyány-kormány ellenszavazat nélkül (tehát Széchenyivel és Deákkal együtt) visszautasítja a király követelését, mely szerint részt kellene vállalnunk a birodalom államadósságának törlesztésében; majd amikor „a magyar kormánynak be kellett látnia, hogy lépésével nemcsak az osztrák banktőkéseket, de az ausztriai államadósságban érdekelt európai pénzügyi köröket is magára haragította”,39 vállalták az elkerülhetetlen, megalázó egyezkedést. Nem lehetett ezt megelőzni vagy elkerülni? Lehet, hogy probléma-felvetésemmel a politikai lélektan művelőihez kell fordulnom. Mert lélektani oka is lehetett annak, hogy a nemzeti liberalizmus eszméit képviselő politikusaink nem vállalhatták egy radikálisabb döntés bizonytalan következményeit, hiszen az Európa mainstream liberalizmusával való szembefordulásra sem érzelmileg, sem teoretikusan nem voltak felkészülve. Félreértés ne essék: ez a megjegyzésem a legkevésbé sem jelenti a Batthyány-kormány bírálatát. Náluk felkészültebb politikus csapatot ritkán produkál a történelem. Még csak azt sem gondolom, hogy a klasszikus magyar politikai gondolkodásnak valamiféle nemzetkarakterológiai sajátosságokból fakadó korlátai lettek volna. Csak a második ezredforduló esztendeiben vált láthatóvá, hogy azokban a civilizációs folyamatokban, amelyek a 18. század végén kezdték bekapcsolni a magyar világot a globalizáció sodrába, olyan társadalmi, gazdasági és kulturális létszerkezet formálódott, amely nem írható le (s gondolatilag sem megközelíthető) a klasszikus kor történettudományi, szociológiai és politikai/ politológiai fogalmaival. Sem az „uralkodó eszmék”-ből,40 sem a „politikai beszédmódok”-ból,41 sem a korszellem hétköznapi megnyilatkozásaiból (jóllehet e szakkifejezések nélkülözhetetlenek a 19. századról szól szakmai diskurzusokban) nem vezethetők le azok a fejlemények, amelyek kívül esnek a modernség paradigmáján, és a társadalomtudóst, a közgazdászt és a művészettörténészt egyaránt a semmitmondó „posztmodern” jelző használatára késztetik. Legnagyobb formátumú politikusaink sem gondolták, hogy az a korszakváltás, amelyet a modernség súlyos ellentmondásai készítenek elő, nem fogja elősegíteni a hatalmi erőviszonyok „súlyegyenét”42 sem, és hogy azok helyett a politika intézményi struktúráján túlterjeszkedő, és fogalmi apparátusával megragadhatatlan világállapot fog bekövetkezni. Csak a jelenünk felől visszatekintve láthatjuk, hogy ez az új világállapot a modern kori polgárosulás (enyhe képzavarral) egyenes ági leszármazottja.

Eötvös József A XIX. század uralkodó eszméi az álladalomban című zseniális művében pontosan felvázolja azt, hogy milyen szerepe volt a nagy francia forradalomban, és milyen szerepe lesz a 20. században a szabadság, az egyenlőség és a nemzetiség eszméinek. A szerző látja, hogy mind a liberális, mind a „communisztikus”, mind a nacionalista ideológiák alkalmasak lesznek a világhatalomra törő erők önigazolására, de nem észleli azokat az erőket, amelyek már a tradicionális hatalmi struktúrákon kívül és felül szerveződnek. Nem látja a politikai szféra újkori történetében bekövetkezett legalapvetőbb változást. Azt a fordulatot, amelyre csaknem fél évszázaddal korábban a Girtanner-féle francia forradalomtörténetet – barátja, Kállay Ferenc kivonataiban olvasó – 18 éves Kölcsey már felfigyelt, hogy a nagy francia forradalom kitörésének a király, az állam eladósodása volt az oka. „A Hatalom és a Pénz egy dolog a Statusban. Akinek pénze van, az uralkodik, akármicsoda helyet foglaljon a Statusban. Mig tehát az engedelmeskedő rész a parancsolónál több pénzzel nem bír, a'dig nyugalomban lehet az Ország, ha igen, úgy a revolutiot kikerülni nem lehet. Úgy látszik, hogy ez a tulajdonképen való Theoriája a Status evolutiójának, és minden Politicának fundamentuma...”43

Tanulmányom végéhez közeledve visszatérek kiindulópontomhoz. Mit tehet a történelem egészét érteni akaró író, ha a történészhez, a politikai tudományok művelőjéhez hasonlóan maga sem láthat a jövőbe? Egyetlen példával: Katona Bánk bánjával válaszolok e kérdésre. Vele kezdődik az a fajta történelmi érdeklődés, amely majd – többek között – Keménnyel, Jókaival, Mikszáthtal, Móriczcal, Bánffy Miklóssal folytatódik, és amelyben az aktuális politikai mondandó nem rávetítődik a históriára, hanem annak esztétikai igényű, egyben tudományos értékű elemzéséből fejlik ki. (Megfelel ez John Lukács tételének, mely szerint „az igazi irodalom az igazi történelem mikrokozmikus, nemzeti inkább, mint nemzetfeletti, internacionális”.44)

A bán politikai vállalkozásának a tétje ugyanaz, mint a reformkori közjogi csatározásoké: meg lehet-e őrizni a rendi alkotmányt, a királyi hatalom ellenőrzésének intézményét az idegen hatalom abszolutista törekvéseivel szemben? A vállalkozás sikerrel jár: a királynő meggyilkolásának végül is pozitív alkotmányjogi következményei lesznek, de a hitvesét elveszítő hősünk nem tud elszámolni a lelkiismeretével. Utolsó szavait idézem: „Az Isten engem büntetésre nem / tart érdemesnek; – az angyal, mely jegyezte / Botlásaimnak számát, ily következést / Húzó legelső lépésemkor el / Rémült dicső helyén és félrefordult / Könnyes tekintettel törölte ki / Nevemet az élők könyvéből.” Emlékezzünk rá: az „ily következést / Húzó legelső lépését” Bánk akkor tette meg, amikor – felismervén tragikus tettének elkerülhetetlenségét – ekként biztatta magát: „Szedd rendbe, lélek, magadat és szakaszd / Szét mindazon tündéri láncokat, / Melyekkel a királyi székhez és / A hitvesedhez, gyermekidhez, oly / Igen keményen meg valál kötözve.” Bánknak, hogy meg tudjon felelni politikai küldetésének, a legsúlyosabb erkölcsi törvényt, a szeretet parancsát kell megszegnie. Fordítsuk Koscelleck nyelvére Katona költői történetfilozófiáját: a politika kudarcai és sikerei csak emberi költségük beszámításával teszik ki a történelem egészét. Bánk tragikuma arra figyelmeztet, hogy meg lehet nyerni egy politikai csatát úgy is, hogy közben önmagunkat elveszítjük. A politikai gondolkodás módszertanába így fér bele a történelem esztétikai értelmezése is.



 

Jegyzetek:

 

1 Egy konferencián elhangzott előadás bővített, szerkesztett változata.

2 Takács József: Modern magyar politikai eszmetörténet. Osiris, 2007. 10–11.

3 Schlett István: A politikai gondolkodás története Magyarországon. I–IV. kötet. Századvég Kiadó, 2018.

4 Szerb Antal: Hétköznapok és csodák = Uő: Gondolatok a könyvtárban. Magvető, 1981, Budapest, 481.

5 Szabó Miklós szerint ez az ethosz „erőszakosan kiemelte a sajátos magyar fejlődést az európai fejlődés szerves egészéből, s idealizálva mint magasabb rendűt állította szembe vele a magyar fejlődés eltérő [NB. itt hangsúlyozottan keleti, honfoglalási eredetű],valójában természetesen primitívebb sajátosságait”. (Szabó Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867–1918.) Új Mandátum Könyvkiadó, 2003. Budapest, 106–107.) Ennél érzékletesebben aligha fogalmazható meg a nemzeteszmétől idegenkedő marxista és a liberális történetszemlélet lényege.

6 Reinhart Koscelleck: Elmúlt jövő – A történeti idők szemantikája. Atlantisz, 2003. 162.

7 Kölcsey Ferenc: Nemzeti hagyományok. KFÖM. I. 519.

8 Bihari Mihály: A modern szuverenitás elméleti alapjai. https://jog.tk.mta.hu > uploads > files > mtalwp > 2014_51_Bihari. (Bihari felfogása lényegében megegyezik Szabó József szuverenitás-elméletével. Lásd Takács Péter: Szabó József szuverenitás-elméletének értékeléséhez. Hogyan szökken szárba az elmélet, ha magja magyar földbe hull? In: „Most megint Európában vagyunk...”. Szabó József emlékkönyv. Szerk.: Révész Béla. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged, 69–79.

9 Szilágyi Ákos: A szuverenitás fantomja – avagy a képzelt hely. Kalligram, Bratislava, 2012.

10 A szuverenitás káprázata. Korridor-kötetek. Politikai Kutatások Központja, Budapest, 1996. (A Korridor hét szerzős tanulmánykötete.)

11 Virág Attila: Elgázolt szuverenitás. Geopen Könyvkiadó, Budapest, 2014.

12 Hankiss Elemér: Az Európai Unió és az egyéni szuverenitás alapfeltételei. www.kka.hu > _soros > kiadvány.nsf > Open Document

13 Hunyady Gyögy: A személyes szuverenitás és a kiszolgáltatottság élménye. Magyar Tudomány, 2013. 4.

14 Lásd a „szuverenitás”-szócikket Rathman János filozófiai szótárában! (Rathman János.: Idegen szavak a filozófiában. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996.)

15 S. Varga Pál: A nemzeti költészet csarnokai. Balassi Kiadó, 2005.

16 Kölcsey Ferenc: Játékszín. KFÖM. I. 640.

17 Kölcsey Ferenc: Mohács. (I.m.: 1224.)

18 Lásd Kulin Ferenc: Küldetéstudat és szerepkeresés. Argumentum, 2012. 171. (34. jegyzet), illetőleg Schiller Válogatott esztétikai írásai (Magyar Helikon, 1960. 177.), és Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979. 81–83.)

19 Kulin Ferenc: I.m.: 42. 23. jegyzet.

20 K. J. Vál. M. Szépirodalmi, 1953. 343. „nem mindég a magyarok, mi magyarok a szép.” (Uo.: 344.)

21 Berzsenyi Dániel: Kazinczy Ferenchez (1809. dec. 31.)

22 Vörösmarty Mihály: Országháza (1846. jún.–aug.)

23 Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban (1844.)

24 Petőfi Sándor: A magyar nemzet (1846. dec.)

25 Petőfi Sándor: Magyar vagyok (1847. febr.)

26 Petőfi Sándor: A Nemzetgyűléshez (1848. július 4.)

27 Arany János: Gondolatok a béke-kongresszus felől (1850. szept.)

28 Csokonai Vitéz Mihály: A méla Tempefői vagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon. Karnyóné, vagyis a vénasszony szerelme.

29 Idézi Csetri Lajos: Nem sokaság, hanem lélek – Berzsenyi-tanulmányok (Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1986. 297.)

30 Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz. 1807.

31 Berzsenyi levele Kazinczyhoz. Kaz. lev. 6. 187. 1809. jan. 9.

32 Kazinczy levele Berzeviczy Gergelyhez. 1810. július 23.

33 Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986. 228–229., 304–305.

34 Vö.: Petőfi Sándor: A XIX. század költői. (1847. jan.)

35 Vö.: Petőfi Sándor: A farkasok dala. (1847. jan.)

36 Balla Bálint: Szűkösség. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 138.

37 Lásd Mezei József értelmezését: M. J.: Madách. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1977. 420.

38 Széchenyi István: Hitel. Petrózai Trattner J. M. és Károlyi István Könyvnyomtató Intézetében, Pesten 1830. 186.

39 Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Magvető Kiadó, Budapest, 1986. 303–304.

40 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméi az álladalomban.

41 Politikai beszédmódok (Takács József kifejezése.)

42 Kemény Zsigmond kifejezése.

43 Kölcsey kiadatlan írásai. Akadémiai Kiadó, 1968. 252.

44 John Lukacs: A történelmi tudat – avagy a múlt emlékezete. Ford.: Komáromy Rudolf. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004, 283.


« vissza