Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Ártéri fokgazdálkodás és ökohidrológia, klímaadaptációs lehetőségek

"Egy kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy minden vízzel kapcsolatos klímaadaptációs lehetőség ökohidrológiai stratégia, és a fokgazdálkodással azért függ össze, mert ez is az egyik fontos stratégiai elem lehetne. Idehaza a legnagyobb klímaváltozási gondot talán az egyre növekvő árvizek és aszályok jelentik, és ezek térbeni összeesése. Különösen veszélyesek a domb- és hegyvidékeinken egyre növekvő villámárvizek. Mindezek kezelését legjobban két alapvető beavatkozás, a víztározás és átvezetés oldja meg. Minden léptékben ez lehetne a megoldás."

Magyarországon az ártéri fokgazdálkodás újjászületése egy, a klímaváltozás miatt egyre fontosabb és sürgetőbb ökohidrológiai stratégia együttes része lenne. Ezért röviden ismertetem az ökohidrológia lényegét. Erre azért van szükség, mert az olvasók többsége bizonyára sohasem hallott erről az újszerű határtudományról, amelynek egyik jellemző stratégiája kellene legyen a fokgazdálkodás. Annál is inkább szükség lenne rá, mert az EU előírja a tagállamai számra a Természetes Vízvisszatartási Intézkedéseket (NWRM), amely stratégiák egyike az ártéri víztározás sokféle használatra, majd folyóba visszaengedése. Az NWRM stratégiákat bemutató honlapon egyértelműen az látszik már a címoldalon, hogy ez a rendszer kínálja a fokgazdálkodás különböző megoldásait – a beemelt kép jobb oldali alsó ábrája pont egy ilyen elrendezést mutat.

Hazánk sokszor nem felel meg ennek a követelménynek. Az NWRM az ökohidrológia részhalmaza és kötelező jellege miatt nagyon fontos lenne az alkalmazás, amit – miért, miért nem – nem végeznek el az érintett hazai hatóságok. Az ökohidrológia lényege nagyon röviden: mindazon hidrológiai és vízmérnöki módszerek alkalmazása, amelyekkel a szárazföldi és vízi ökoszisztémák állapota feljavítható vagy rehabilitálható, oly módon, hogy azok így helyreállva maguk is tovább javítják a vizeink mennyiségi és minőségi állapotát. A fő feladat a resiliancia, azaz az ökoszisztéma helyreálló-képességének növelése a vizek útjának és lefolyásának módosítása révén, vízmérnöki, hidrológiai eszközökkel. Az ökohidrológiának nagyon sok másféle megfogalmazása is ismert, hiszen könyveket írtak, írtunk erről. Ez a megfogalmazás a vízi-környezetmérnöki megfogalmazás, amelyet mint az UNESCO ökohidrológiai programjának első vezetője, tehát e sorok írója fogalmazott meg és publikált igen sokféle ökohidrológiai saját projekteredménnyel együtt (1). Fontos még bevezetésként az ökohidrológiai eszközeinek jobb megvilágítása érdekében megemlíteni, hogy a legnagyobb hazai (de talán összeurópai) alkalmazás a Kis-Balaton rehabilitációja, a régi helyreállítása volt, aminek a Balaton mai jó állapotának jelentős része, vagy, akár a nagyobbik része köszönhető. Ebben jelentős szerepet játszott a VITUKI kutatógárdájának munkája (2., 3., 4., 5.).

De térjünk vissza az ártéri fokgazdálkodásra és arra, hogy miért nem alkalmazzák ezt az egyre fontosabb stratégiát az illetékesek. Először azonban nagyon röviden arról, hogy mi is az a fokgazdálkodás. Ez saját szavaimmal, senkit nem idézve: a fokgazdálkodás egy sok évszázad alatt kifejlődött, hagyományos mező- és halgazdálkodási stratégia volt. A folyót sok helyen övező magas partokon, övzátonyokon lévő természetes vagy kissé bővített nyílásokon át (ezek voltak a fokok) árvízkor kifutott a víz és elárasztotta a mezőket, valamint a korábbi, sokszor sorozatban egymáshoz csatolódó, régi folyómedret, azaz holtágrendszert. Az árvíz levonulásának kezdetekor elrekesztették a fokokat, és csak lassan engedték vissza a vizet a folyóba. Ennek célja az volt, hogy a kint rekedt nagy halakat megfogják, illetve hogy a tápanyagokban és szerves anyagban gazdag vízből ezek az anyagok a kiülepedés révén gazdagítsák a mezők talaját, növeljék víz- és tápértékét. Ezen a talajon nőtt a legjobb széna, és ezen híztak kövérre a legeltetett állatok. Járulékos eredményként közben a kiöntésekben megnövekedtek az apróhalak, és visszajutva a rekesztőn át, vagy annak megnyitásakor gazdagították a halállományt. Ekkoriból származott a mondás, hogy a „Tiszának fele hal és csak fele a víz”. Napjainkban a legeltetett állattartás örvendetes növekedésével és vizeink halgazdagságának növelését célzó, sokak által vitatott intézkedésekkel újra a régi fontosságú volna az ártéri fokgazdálkodás felújítása, amint ezt országunkban jelentős számú ökológus kutató, tájgazdálkodó és vízmérnök is sürgetné. Az utóbbiak ezt már csak jelentős árvíz-szabályozási hatása miatt is támogatják.

Hát akkor miért nincs még egyetlen jól üzemelő fokgazdálkodás sem a Tisza mentén, vagy akár máshol? A fő ok az, hogy másfél százada eleink védőtöltések közé szorították a Tiszát, és így a folyó mindenütt megszabott mederben fut a gátak között, amelyeket csak néha tör át. Utoljára Tarpánál, évtizednél régebben volt gátszakadás, ámbár pár éve Szolnoknál csak az őrangyalok tartották egyben a hosszában szétnyílni akaró tönkreázott töltést. Árvízcsökkentési hatást az összes többi kedvező gazdálkodási hatással együtt csak az árvízvédelmi töltésen túli területek elárasztásával lehetne csinálni. Ehhez azonban át kell törni a gátat, nyílást kellene csinálni rajta. Ez már csak a töltések egyre növekvő (de még mindig sok helyen veszélyesen alacsony) mérete miatt hatalmas vízépítési műtárgyakat igényel, amelyek jól megszemlélhetők a tervezett tizenhatból megépült néhány árvízi vésztározó esetében.

Ez a műtárgy hatalmas méretű, és ennek megfelelően drága, ami jórészt megmagyarázhatja, miért nem kapkodják el ezek megépítését. Amikor még csak tervezték az árvízi vésztározókat, akkor a vízi-környezetvédelmi, ökológiai és az ezek kombinációját képviselő ökohidrológai szakemberek reménykedtek, hogy az építmények bizonyos mértékig betölthetik a fokgazdálkodás szerepét, és eredményül azok mező- és halgazdálkodási előnyei is bekövetkeznének. További jelentős előny lenne az ökoturisztikai bevétel, hiszen Európában már nagyon kevés ilyen hatalmas ártéri erdőség és holtágrendszer található, mint a Tisza mentén. Sajnos ezek a remények nem teljesültek, mert nem olyannak épültek meg a tározók és a műtárgyak, hogy a sokféle fokgazdálkodási haszon bekövetkezhessen. Már az a körülmény, hogy a kivezető műtárgyak máshol vannak, mint a bevezetők, nem támogatta az eredeti fokgazdálkodási elképzelést. Persze ilyen hatalmas műtárggyal nem is lehetett volna a halak megfogására és a kis halak felnevelésére koncentrálni, és a legeltetett állattartást sem szolgálhatták ezek a létesítmények. Ennek elsődleges oka, hogy ma még mindig kevés helyen van legeltetett állattartás a Hortobágyon, és még néhány erre alkalmas füves, pusztai területeken kívül. Sajnos a mentett oldalon, azaz a gáttól nem a folyó felé eső oldalon, igen sokféle területhasználat található, az ipari létesítményektől, a horgásztanyákon és egyéb nyaralóépületeken át, a tanyákig. Sok a bozótos és inváziós, gyorsan terjeszkedő, értéktelen fákkal történő erdősülés is. Talán az egyik legnagyobb probléma a mezőgazdasági területek sokféle tulajdona, a nadrágszíj-parcelláktól a mezőgazdasági nagyüzemekig. A fokgazdálkodási célú kisajátítás szinte lehetetlen feladatokkal nézne szembe. Elég jól szemlélteti az állapotokat és a fokgazdálkodás szempontjából is jószándékú vízgazdálkodási törekvéseket az úgynevezett Új Vásárhelyi Terv egy ábrája.

Pedig lenne hely, ahol meg lehetne építeni a fokgazdálkodási műveket. A Műegyetem Környezetmérnöki és Szanitációs Tanszékén jó tíz éve elkészítettek egy felmérést a helyekről, ahol lehetne fokgazdálkodást alkalmazni, és ha jól emlékszem, 100 körüli helyszín lenne kijelölhető.

Talán a legnagyobb baj azonban az, hogy az alkalmas vizes élőhelyek, morotvák, holtágak, de főként az ezeket összekötő csatornák feltöltődtek, sőt, szándékosan feltöltötték őket, néhol jelentős földmunkával. Nagykörű térségében található egyetlen többé-kevésbé sikeresen üzemelő fokgazdálkodási célú létesítmény rendszer, melynek lényege a szerteágazó vízrendszer és az azokat üzemelésben tartó kis vízépítési műtárgyak.

Az ábrán látható számozott pontok kisebb-nagyobb vízépítési műtárgyakat jelölnek. Talán a legnagyobb probléma a fokgazdálkodás újraélesztésében az, hogy manapság nem képeznek sehol vízmestereket, akik az ilyen összetett vízrendszerek sok, apró vízépítési műtárgyát szakértő módon meg tudnák építeni. Miután nem maradtak az ősi pákász mesterség fokgazdálkodási rőzsefonatból készült, halrekesztő, vízbeeresztő műveit előállítani képes, folyómentén élő emberek, így az egyetlen megoldás a professzionális kis vízépítési műtárgyépítés lenne. De erre sem képzünk szakembereket. Jelen tanulmány szerzője többször tett kísérletet egyetemi szakindítási kérelmek bírálatakor arra, hogy a BSc. szintű vízmérnök-képzés egyik lényeges eleme a vízmester-képzés legyen, de nem tudok róla, hogy ez valahol megtörtént volna.

Végezetül fejet hajtunk a valaha volt vízmesterek előtt, akik szinte lehetetlen körülmények között, nagyon kevés anyagi erőforrásból csodálatos alkotásokat, vízépítési műtárgyakat, apró zsilipeket, kisebb földmunkákat, vas és tégla szerkezeteket voltak képesek előállítani. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy három ilyen, a fokgazdálkodási munkákhoz is elengedhetetlen szakembert is ismertem és velük dolgozhattam, csodálhattam alkotásaikat és a gyorsaságot, ahogy azok elkészültek.

Szólnunk kell még a klímaadaptációs lehetőségekről is, amelyeket az ökohidrológiai árvízvédelmi stratégiák nyújtanak. Egy kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy minden vízzel kapcsolatos klímaadaptációs lehetőség ökohidrológiai stratégia, és a fokgazdálkodással azért függ össze, mert ez is az egyik fontos stratégiai elem lehetne. Idehaza a legnagyobb klímaváltozási gondot talán az egyre növekvő árvizek és aszályok jelentik, és ezek térbeni összeesése. Különösen veszélyesek a domb- és hegyvidékeinken egyre növekvő villámárvizek. Mindezek kezelését legjobban két alapvető beavatkozás, a víztározás és átvezetés oldja meg. Minden léptékben ez lehetne a megoldás. A villámárvizek kezelését a hegyvidéki és dombsági aprócska tározók oldhatnák meg, amelyek egyúttal a hegyvidéki erdők vízellátását is javíthatnák. A nagy folyók árvizeinek szabályozását szintén a hegyi apró tározókkal kellene kezdeni, és körülbelül a fokgazdálkodáshoz hasonló alföldi tározással befejezni. Közben szükség van a folyami vízlépcsőkre, amelyek igen sokféle hasznosítást biztosítottak a múltban is (lásd az Alföld öntözőrendszereit és a Tisza-tó világhíres vadmadár-paradicsomát) és amelyek az éghajlatváltozási hatások elleni küzdelemben egyre fontosabbá válnak. Az aszálykezelés megoldása is tározással kezdődne, és elsősorban a rengeteg belvíz betározásával és későbbi öntözéses felhasználásával hasznosulna, ami nagymértékben csökkenthetné az egyre súlyosbodó aszály-problémát. Közismert, hogy milyen hatalmas összegeket emészt fel a rengeteg belvízszivattyú üzemeltetése, és azt is tudják a vízi környezettel foglalkozók, hogy milyen mértékű szennyezést okoz ez a vizekben. Nem lenne mindenütt megoldható a belvíztározás és -hasznosítás, de elég sok helyen igen, és a kialakuló mocsárvidék egyúttal fontos élőhelye lenne sokféle vadnak és madárnak, valamint hozzájárulhatna az ökoturisztikai bevétel növekedéséhez. Érdemes még megemlíteni, hogy globálisan is az ökohidrológiai beavatkozások lennének a legfontosabb klímaadaptációs stratégiák, ahogyan erre a ClimateWater (7) című EU-projektünk keretében rámutattunk.



 

Hivatkozott irodalom:


 

(1) Jolánkai G., Bíró I., (2008): Nutrient budget modelling for lake and river basin restoration. In Ecohydrology: Processes, Models, Case Studies (Editors: D.M. Harper, M. Zalewski, N. Pacini), CABI, Wallingford, UK, (ISBN 978-1-84593-002-8), 138–171.

(2) Jolánkai G. (1984): A Zala foszfor hossz-szelvény vizsgálata. In Vízügyi Közlemények No. 1984/1. 91–103.

(3) Joó O., Jolánkai G. (1986): Modelling Phosphorus Loads in the Tributaries of Lake Balaton, Hungary. Proc. Int. Symposium Monitoring to Detect the Changes in Water Quality, Budapest, IAHS Publ. No. 157., 1986, 207–214.

(4) Jolánkai G., Bíró I., Mándoki M. (2008): Ecohydrology for wetland revitalisation: lessons learned during two European Union Projects. Proc IVth Int. Conf. ECRR on River Restoration, Publisher Centro Intaliano per la Riqualificazione Fluviale, 723–733.

(5) VITUKI/Jolánkai (1993): Kis-Balaton Védőrendszer Hatásmechanizmusának Modell-vizsgálata – előkészítő munkák. Témabeszámoló. VITUKI tanulmánytár sorszám: 6143/B

(6) VITUKI / Jolánkai G. (2005): Final reports of the Tisza River Project: Real-life scale Integrated catchment models for supporting water- and environmental management decisions. (Contract No.:EVK1-CT-2001-00099)

(7) VITUKI / Jolánkai G. (2012): Final reports of the FP7 Project ClimateWater (GA 211894): Bridging the Gap between the Adaptation Strategies of Climate Change Impacts and European Water Policies.


« vissza