Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Budapest–Róma: 1922–1944 – Magyar diplomaták az olasz politika alakulásáról – 2. rész

 

2. rész


 

A harmincas évek végére a diadalmenet lassult, tagadhatatlan volt a rezsim „elfáradása”, amit jól kifejeztek a különböző forrásból származó jelzések. A magyar belügyminisztérium bizalmas forrásból származó és a külügyminisztérium politikai osztályához továbbított információi szerint Olaszországot az általános bizonytalanság és elégedetlenség jellemzi, a németek iránti ellenszenvvel együtt. A közvélemény a király mellett áll, a duce elveszítette korábbi népszerűségét, s mellette már csak a hivatalos személyek állnak. „Általában a fasizmussal baj van.”1 A követség fontosnak tartotta, hogy a fasiszta párt vezetésében végrehajtott változások kapcsán leírja,2 „az irányvonal változatlansága”, a fasiszta forradalom „demokrácia, burzsoázia és bolsevista ellenessége” még hangsúlyosabbá teszi a fasizmus hatalmi és totalitárius stílusát a birodalom faji3 és autarchikus politikájában. A pártvezetés által meghatározott feladatok – figyelemmel kell lenni a közhangulatra, a felvilágosító munka intenzitásának fokozása azért, hogy a hivatalos intézkedéseket helyesen értse a közvélemény, a munkásosztály szociális támogatásának változatlansága – a budapesti külügy értő döntéshozói számára nyilvánvalóan azt sugallták, hogy pontosan ezeken a területeken néz szembe a fasizmus komoly gondokkal.4

A követség már korábban sem mulasztotta el jelezni azokat a korrekciós szándékokat, amelyek a fasizmus mindennapi működését hivatottak javítani. Beszámolt arról, hogy Mussolini a vidéki fasiszta titkárok figyelmét egyszerű, szerény életmódra hívta fel, mert egyesek a tekintélyes hatalom és anyagi eszközök birtokába jutva olyan életszínvonalat biztosítottak maguknak, amely a gazdasági válság miatt súlyos helyzetbe jutott néptömegekben erős visszatetszést keltett.5 Ezek a problémák folyamatosan jelen voltak, a háború során mélyültek, s a követség azon túlmenően, hogy a fasiszta pártvezetés önkritikus hangjait sem mulasztotta el tolmácsolni – gyanús üzletek, álláshalmozás, illetve hogy a párttagok egy része a nép áldozatvállalásával szemben a maga érdekeit a haza elé helyezte –, megállapította, hogy a pártban és a közvéleményben feszültség uralkodik, a helyzet „csaknem katasztrofális”.

A sorozatos katonai vereségek és az egyre nehezedő életviszonyok miatt, illetőleg ennek társadalmi következményeit kivédendő, a párt radikális elemei támadást indítottak a „plutokrata szellem” ellen, de a folyamatban lévő tisztogatások nem voltak képesek levezetni a tömegek elégedetlenségét – attól függetlenül, hogy Mussolini elismerte a legnagyobb terhet viselő rétegek követeléseinek jogosságát. Máriássy követ hozzáfűzte (Ciano ünnepelt budapesti látogatása után néhány nappal), hogy amíg a német birodalomban a szociális kiegyenlítődés, az osztálykülönbségek eltüntetése „a nácizmus megvalósult vívmányainak tekinthető” – addig ezek Olaszországban még mindig csak a fasizmus hangzatos programpontjai között szerepelnek. Itáliában – folytatta – „a társadalmi klikkek rendszere ma éppen úgy fennáll, mint bármikor.”6 A követ pontosan regisztrálta, hogy az elkeseredett olaszok a fasizmust, a kormányt tették felelőssé a háborúért és az abból fakadó minden bajért. Megjegyezte, hogy a légkör azt sugallja, hogy a fasizmusnak egy küszöbön álló krízissel kell számolnia. E krízis megelőzésének összefüggéseibe állította Mussolini 1943. februári kormányátalakítását, megállapítva, hogy annak célja a németekkel való szolidaritás megerősítése, cáfolata a fasizmus hanyatlásának és elszigeteltségének, bizonyítani, hogy minden hatalom továbbra is az ő, a duce kezében összpontosul.7

A duce derűlátó nyilatkozatai a magyar követ szerint „meglepő és élénk ellentétben” állnak az Olaszországban uralkodó pesszimista atmoszférával – aminek egyik eleme az a felfogás, miszerint a keleti fronton indítandó német offenzíva nem hozhat eredményt, csak az erők végleges elpazarlásához vezet. A fasiszta párt „zilált viszonyai”, az elvesztett tekintély, a párttagok „letargikus érdektelensége” oda vezetett, hogy Mussolini a párt legradikálisabb elemeit mozgósította a beférkőzött „haszonlesők”, a „vagyonosodók”, egyszóval a pártbürokrácia tagjai ellen. A duce a több ezer káder lecserélésével lényegében belső puccsot hajtott végre, és új húrokat pengetett a „nemzeti egység” szükségességének a hangoztatásával, mondván, hogy proletárok, arisztokraták, polgárok együtt küzdenek és halnak meg Afrikában és Oroszországban. Máriássy követ pontosan számolt be a radikális irányzat tevékenységéről, rámutatva, hogy bizonyos sikerei a totalitárius és tekintélyuralmi rendszernek tudhatók be, s kétségtelenül arra mutatnak, hogy Mussolininak volt ereje ahhoz, hogy a válsághelyzeten úrrá legyen.8

A fasizmus működését hol elismerő, hol kritikus szemlélettel leíró jelentések mellett a római magyar követség nem mulasztotta el, hogy törekedjen a fasiszta rezsim „mindennapjainak” valóságos helyzetét bemutatni. Villani a hivatalos Olaszországról szóló jelentéseiben arról írt, hogy a rezsim szilárd, a fasiszta eszmék a nép legszélesebb köreiben terjednek. Majd később, az abesszin háború kapcsán kijelentette, hogy azok is lelkes hívei lettek a háborúnak, akik korábban fenntartásokkal viseltettek. Hatalmas tüntetések tesznek arról tanúbizonyságot a külföld és belföld előtt egyaránt, hogy Olaszország egységes és hatalmas akaratának érvényt tud szerezni minden ellenállás dacára.9

A képet azonban árnyalta lelkiismeretes beszámolója arról, hogy az országot gazdasági válság sújtja, a munkanélküliség nagymértékű, a kereseti lehetőségek állandó romlása és a növekvő adóterhek rontják a lakosság hangulatát, és ezért erősödtek a kormány elleni kritikus hangok. Bár az áremelések és fizetéscsökkentések kedvezőtlen hatását tompította a közüzemi szolgáltatások árának és a lakhatás költségeinek mérséklése. Villani „militarizált nemzet”-ként jellemezte Itáliát azzal, hogy a nyolc és ötvenöt év közötti gyerekek, férfiak katonai kiképzésben részesülnek. A rezsimnek ez a legújabb célkitűzése a katonai erő lényeges növelése mellett minden bizonnyal alkalmas az olasz nép jellembeli gyarapodásának erősítésére10 – fűzte hozzá.

Ugyanő megállapította, hogy a rezsimet súlyos erőpróba elé állította a rendkívüli teljesítményt és óriási áldozatot követelő kelet-afrikai fegyveres konfliktus, ami először népszerűtlen volt, de Anglia ellenállása és a népszövetségi szankciók miatt az olasz közvélemény a duce mögé állt. Így a rendszer sikereként könyvelhető el, hogy kialakult a nemzeti egység, és lépéseket tett a fasizmustól elzárkózó vagy indifferens rétegek megnyerésére. Ezzel együtt a szankciók hatására válságjelek mutatkoztak, a drágaság emelkedett.11

Igen tanulságos Villani 1938 júniusában kelt jelentése az olasz gazdasági és pénzügyi helyzetről, amely arról árulkodik, hogy Mussolininak továbbra sem volt semmi a kezében, amellyel nagyhatalmi aspirációit tartós alapokra helyezhette volna. A követ leszögezte, hogy a gazdasági és pénzügyi helyzet rohamosan romlott. A bevételek növelésére lehetséges a magántőke eddig nem adóztatott részét terhelni, újabb belső kölcsönt meghirdetni – amit az ismert nyomás mellett biztosan lejegyeznek. Az életszínvonal süllyed a drágulás miatt, sok a panasz, az elégedetlenségét már nem titkolja a közvélemény. A drágulás 30 százalékos, gyenge a búzatermés, folyamatosan romlik a kenyér minősége, sok a mérgezés, mert mindenféle „pótanyagokat” kevernek a lisztbe. A pénzhiányra tekintettel az etiópiai beruházásokat csakúgy, mint a fényes flottafejlesztési programokat, felfüggesztették, a vashiány miatt az építőipar stagnál, vaselosztó központok működnek (később jelentette, hogy már a magán vaskerítéseket is be kellett szolgáltatni). A gazdasági problémák radikális megoldása csak nagy külföldi kölcsönnel lehetséges, illetőleg a fegyvergyártás csökkentésével – az utóbbi viszont az iparágban foglalkoztatott nagyszámú munkás szociális helyzetét rázná meg. A külkereskedelmi deficit jelentős mértékű, a fizetési mérleg passzív, a drágaság miatt az idegenforgalom csökken, valószínű a líra devalvációja, a devizatartalék egy éve eltűnt. A kormány a lakosság helyzetén a lakhatási költségekre, illetőleg az élelmiszerekre elrendelt árstoppal igyekszik enyhíteni. Ennek ellenére különösebb aggodalomra nincs ok – fűzte hozzá Villani,12 bár amit leírt, ennek az ellenkezőjét sugallta.

A 19-20. századi nagy antiliberális rendszerkritikák (kereszténydemokrácia, fasizmus-nácizmus, kommunizmus) egyik sarkpontja volt a munkavilág helyzetének a jobbítására, a munkásság megnyerésére irányuló törekvés. Ez Mussolini Olaszországában sem volt másképpen. Az olaszországi magyar képviseletek nem mulasztották el, hogy ha szűkre fogottan is, de a valósághoz hű képet adjanak a vonatkozó fasiszta program helyzetéről. Hory a Rómában lezajlott kisebb éhségtüntetésekről tudósított, mivel „az alsóbb olasz néposztályok nyomora az utóbbi időben kétségtelenül mélyült, s az elégedetlenség ennek hatására itt-ott kitört. Ennek ellenére, e kisebb lázongások nem rendelkeznek különösebb jelentőséggel – fűzte hozzá –, mert a fasiszta kormány minden igyekezetével a szegényebb néprétegek ellátását is igyekszik biztosítani, szükség esetén pedig megfelelő karhatalommal rendelkezik”.13

Villani az 1937 májusában lezajlott költségvetési vita kapcsán megjegyezte, hogy az abesszin háború elvitte a költségvetés egy évi bevételének a felét, és az olasz államadósság már négyévi teljes költségvetésre rúg. Ennek ellenére a munkásokra vonatkozó szociális szempontok kellő érvényesülését biztosítja a kollektív szerződések rugalmassága, a családi járulékok rendszere révén pedig a munkás nemcsak mint termelő, és mint polgár jelenik meg, hanem mint családfenntartó is. Az ipari és mezőgazdasági munkások betegsegélyező rendszere komoly fejlődést mutatott. Mi több, a családi pótlék rendszerét a kormány a mezőgazdasági munkások részére is bevezette, s komoly mértékben fejlesztette a gyermeknyaraltatást, a rászorulóknak nyújtott élelmiszer-támogatás mértékét is. A kormányzat részről megindított szicíliai földreformot félmillió hektáron Villani „korszakalkotó” jelentőségűnek minősítette, amit 10 év leforgás alatt kell termőre fordítani.14

A nyilvánvalóan működő szociális háló ellenére azonban az elégedetlenség jelen volt. A trieszti főkonzul arról jelentett, hogy a munkásság fasizmust illető viszonyáról nagyon nehéz képet alkotni, mert a fasiszta kormány drákói eszközökkel lehetetlenné tesz minden, a fennálló rendszer elleni megnyilvánulást. Ez a rezsim ellenségeit óvatosságra kényszeríti. Trieszt igen távol áll attól – írta –, hogy a fasizmus fellegvára legyen – látható a megvetés és a gyűlölet a mostani párturalommal szemben –, és valószínű, hogy „Moszkva által működtetett sejtek” is tevékenykednek. A fasizmus vonzóerejét a munkásság körében erősen csökkentette a rossz gazdasági helyzet és az alacsony bérezés, mely utóbbi az általános drágulás mellett komoly megélhetési gondok elé állítja a „kisembereket”. A milánói főkonzul arról számolt be, hogy a szegényebb néprétegekben nagy az elégedetlenség a drágulás miatt, és ennek hatására kommunista tüntetések voltak számos északi nagyvárosban – Genovában, Milánóban, Torinóban és Bolognában.

A római követ is arról jelentett, hogy nagyon nehéz a rezsim valóságos helyzetéről adatokat szerezni, mivel mindazt, ami a rendszerre rossz fényt vet, a hivatalok eltitkolják, és a „rémhírterjesztőket” kegyetlenül megbüntetik. Az viszont tény, hogy az utóbbi hónapokban nagyobb az elégedetlenség az „alsóbb néposztályokban” – „a vagyonosok pedig már régóta rossz szemmel nézik a zsebükre menő”, „kiegyenlítő” pénzügyi politikát. Ami utóbbi nem más, mint az, hogy a rezsim a legnagyobb kíméletlenséggel veszi igénybe a magánvagyonokat. Követik egymást a „vagyondézsmák”, az egyszeri (7,5 százalék) magántársulási adók, s mindez nem elég, mert Ciano ráadásul azzal fenyegetőzik, hogy a fasizmus jobban támaszkodik majd a dolgozó tömegekre, s döntő csapást fog mérni a burzsoáziára, amely nem tud, vagy nem akar beilleszkedni az új rendszerbe, és azért is bűnhődnie kell, mert nem támogatja a duce külpolitikai aspirációit.15

A rezsim gyengülésével párhuzamosan világossá vált, hogy a „munkásosztállyal szövetségre lépő fasizmus” mítosza szétolvadt. Abele milánói főkonzul észak-olaszországi sztrájkokról számolt be, különös tekintettel a háborús erőfeszítéseket gátló nehézipari központok munkabeszüntetéseire. Ez volt az első alkalom, hogy a munkásság a „Carta di Lavoro” által tiltott eszközhöz nyúlt. Egyelőre a hatalom fenyegetésekkel és béremelésekkel szerelte le a munkásságot, ez utóbbiak azonban mit sem érnek az általános élelmiszerhiány miatt. A bevezetett árstop következménye, hogy a szezonális, máskor bőséges főzelékfélék, gyümölcsök eltűntek a piacokról, a hivatalos élelmiszeradagok emelése nem lehetséges, minek következtében a nagyipari munkásság hangulata nyomott, terjed a defetizmus és újabb tiltakozások szerveződnek, amelyekre a hatalom szigorral, további letartóztatásokkal felel.16 A kormány a munkások számára folyamatosan szervezi a propagandaelőadásokat a háború céljainak elfogadtatására, de ez falra hányt borsó, semmi eredménnyel nem jár. Az angolszászok elleni gyűlölet nem létezik a folyamatos bombázások ellenére sem, mi több, „bolsevista eszmék” kezdenek teret hódítani, és az orosz frontról hazatérő katonák „kedvező színben ecsetelik az oroszországi munkásság helyzetét.”17

Az ország belső helyzetéről, a mindennapok világáról küldött jelentések erőteljes módon árnyalták a budapesti propaganda fasiszta rendszerről alkotott képét. A római magyar követ szerint az általános gazdasági helyzet rosszabbodása, a közmunkák ritkulása, az abesszin hadjárat, a spanyol polgárháborúval összefüggő jelentékeny kiadások, a líra elértéktelenedése, a drágaság, valamint az államháztartásnak és a pártgazdálkodásnak az ország erőforrásaival nem arányos, presztízscélokat szolgáló, fényűző berendezkedése, a fegyverkezés mindmegannyi okai a szegénységnek, ami természetesen elégedetlenséget szül. Észak-Olaszországban a helyzet jobb, itt nem a szegénység, hanem a kommunista propaganda a gond, Közép-Olaszországban nagy a szegénység, a törpebirtokos parasztság nem tud megélni, míg a városokban késhegyig menő harc folyik a munkáért. Nápolyban és vidékén tömegínségről lehet beszélni. A rezsim abban reménykedik, hogy az új területekre történő kivándorlás és az ott beinduló termelés jobbítja a helyzetet. Tehát – vonta le a következtetés a római magyar követ – arról van szó, hogy az olasz nép még évtizedekig nélkülözzön és viselje a sorsát. Jelentése végén Villani18 természetesen áldozott a hivatalnoki fegyelem oltárán, s hozzáfűzte: a „Duce hatalmas eszméje, szuggesztív ereje és jósága belőle félistent csinált, és ez biztosítja a fasizmus fennállását, amiben az olasz nép nagy része érdekelt”.19 Később még tovább is ment, és éves beszámoló jelentésében már arról írt, hogy az olasz birodalom majd minden állam részről történő elismerése a koronát tette arra a céltudatos és következetes külpolitikára, amit Olaszország évek óta folytat. „E tény fényes bizonyítékát adja annak, hogy egy erős és fegyelmezett nép mennyire képes akár egy egész világgal szemben is politikai célkitűzéseit megvalósítani.” Mussolininak a béke érdekében szerzett elévülhetetlen érdemei, s a Berlin-Róma tengely acéllá kovácsolódott, sziklaszilárd.20

A háborús években – miközben a hivatalos magyar propaganda továbbra is az olasz-magyar sorsközösséget mantrázta21 – az olaszországi magyar külképviseletek továbbra is küldték meglehetősen kiábrándító jelentéseiket. A milánói főkonzul a napról napra fokozódó drágulásról, az ipari munkásság elégedetlenségéről és a háború ellenességéről írt, hozzáfűzve, hogy a kormány minden kísérlete a német-barátság erősítésére sikertelen maradt, olyannyira, hogy Milánóban egy német háborús propagandafilmet le kellett venni a műsorról a németellenes tüntetések miatt. Milánói politikai körök nem veszik komolyan a kormány „kardcsörtető” politikáját. A vatikáni követ pedig megállapítja, hogy a kormány sajtója a lehetetlent is megkíséreli, hogy a lakosság harci kedvét feltüzelje – teljes sikertelenséggel, mivel a lakosság ellenszenvvel fordul a háború felé.22

Mussolini második világháborús kalandjának indulása egyáltalán nem arra ösztökélte az olaszországi magyar diplomatákat, hogy a „szövetségesre való tekintettel” letérjenek a valóság szabta ösvényekről. Kendőzés nélkül leírták, hogy a fegyverkezéssel járó rendkívüli kiadások egyre súlyosbodó adóterheket rónak a lakosságra, az általános gazdasági és szociális helyzetre. Megállapították, hogy az életszínvonalat nem lehetett kellő mértékben emelni, bár erre történtek kísérletek több-kevesebb sikerrel. A népnek a háborúra való felkészítése mérsékelt eredménnyel járt, és a valóság szemben áll az olasz hivatalos szólamokkal, melyek szerint „az olasz nép az akaratnak és az energiának acéltömbjét alkotja a Duce körül”.23 A nagyméretű háborúpárti tüntetések kapcsán a milánói főkonzul megállapította, hogy ezeken kizárólag a kirendelt középiskolások és egyetemisták vettek részt, és a közvélemény egyáltalán nem azonosult a tüntetésekkel, sőt, éles szavakkal elítélte őket. Mi több, a belgrádi követ sem tétovázott felterjeszteni egy ottani olasz diplomata szavait, miszerint Olaszországban az udvar, a nép, a papság, a fasiszta párt túlnyomó többsége és maga Ciano is ellene volt a háborúnak. Az olasz nemzetnek ez a szinte egybehangzó állásfoglalása teljes mértékben megfelelt az ország érdekeinek, melyek nem egyeztethetők össze az egész Európára terjedő német hegemóniával.24 A főkonzul Triesztből arról adott hírt, hogy a nép körében nagy az elégedetlenség, mert az általános nyomor mindenfelé kezdi felütni a fejét a már több mint 100 százalékos drágulás miatt, amit már nem lehet letagadni.25 A szigorú tél, a fűtőanyaghiány, a betegségek még rosszabbra fordítják a helyzetet. Hetenként ezrével bocsájtják el a munkásokat a nagyüzemek nyers-, és fűtőanyaghiány miatt elrendelt munkaszünetek miatt.26

A Kállay-kormány megalakulását követően az itáliai belső körülményekről készült jelentések nem szűnően tájékoztatták a hazai döntéshozó szintet a válságjelenségekről, arról, hogy a lakosság már csak a vegetáláshoz szükséges minimumot tudja beszerezni, s ha nem is éheznek, de állandóan éhesek. Az olaszok „sohasem szenvedtek annyit, mint most.” Az általános közhangulat rossz, a kormányzat egyre kevesebb erőforrással rendelkezik, viszont a duce teljesen bizonyos a győzelemben. Amíg a háborút a kormányzat és más „faktorok” nem látják elveszettnek, amíg katonai katasztrófa nem történik, addig Mussolini hatalma a tömegek felett szilárd, és nem vetődik fel a különbéke gondolata. Ez utóbbi viszont a rezsim bukását vonná maga után – vélekedett Máriássy követ.27

A rezsim megroppanását jól érzékeltették azok a jelzések, amelyek szerint a hadsereg felső vezetésében teret nyert a különbéke, illetőleg a katonai diktatúra bevezetésének a gondolata.28 A tisztikar alacsonyabb rangú része antifasisztává vált, a honi legénység ellátása katasztrofális, a tisztikar egy része német kollégáikkal együtt a lespórolt legénységi fejadagokkal feketézik.29 A követ szerint az olasz közvélemény egy része a bolsevista eszmék iránt mutat hajlandóságot, ami a hadi helyzet válságosra fordulása esetén forradalmi mozgalommá fejlődhet. Ezt nem volna helyes figyelmen kívül hagyni.30 Az észak-afrikai vereséget apátiával fogadták az olaszok, viszont a magyar szempontból sokkal fontosabb keleti hadszíntéri események iránt az érdeklődés igen nagy. Máriássy követ legfelső szintekről származó információ szerint a keleti hadszíntéren a helyzet igen rossz („a lehető legrosszabb”), a kezdeményezés az oroszok kezébe került. A helyzet annyira súlyos egy, a hírszerzést felügyelő tábornok szerint, hogy csak a csoda menthetné meg a németek és szövetségeseik ottani erőit. A német hadijelentések hamisak, sem a németek, sem a szövetségeseik nem rendelkeznek tartalékokkal.31

Máriássy 1943 februárjában (a 2. magyar hadsereg felmorzsolását követően) bemutatkozó látogatást tett Bastiani külügyi államtitkárnál, aki nagy bizalommal beszélt a háborús helyzetről, mire a magyar követ jelentésében megjegyezte, hogy „sajnálatos, hogy bár logikát nem nélkülöző elgondolásai csupa „ha” és „amennyiben”-től függenek és ezért korántsem megnyugtatóak. Egy katasztrófa a keleti fronton, Tunisz elvesztése, vagy olasz földön elszenvedendő nagyobb vereség problematikussá tehetik a jelenlegi politikai vonalat.” (A követ még kötelességszerűen megjegyezte, hogy a kormányzati hivatalosságok jó véleménnyel vannak a magyar hadsereg teljesítményéről.32)

Kállay római látogatása előtt és után Máriássy fokozottan törekedett a valós helyzetről tájékoztatni az illetékes kormányzati köröket. Rámutatott, hogy a hivatalos kormánypropaganda által hangoztatottakkal homlokegyenest ellenkező a közvélemény. Ez utóbbi (ideértve a helyzetüknél fogva jól értesült körök magánvéleményét is) a háború sikeres befejezésének lehetőségét az orosz front (melynek váratlan katasztrófáját katonai körök súlyos aggodalommal fogadták) eseményei miatt figyelembe sem veszik – tudják, ezek ellen nincs mit tenni (a bolsevizmustól nem félnek, mert „úgysem jut el idáig”). A szovjetek elleni német offenzívák nem hozhatnak sikert, csak az erők felesleges elpocsékolását jelentik. Az országon soha nem látott apátia vett erőt, mindenki az olasz fiatalok százezreit elpusztító háború végét várja. A római magyar követ szerint Olaszország a háborút csak feltétel nélküli megadással fejezheti be, mivel a jelenlegi rezsimmel senki nem hajlandó tárgyalni. A megadáshoz a németek nem járulnának hozzá. Mussolini a végsőkig kitartás mellett azzal érvel, hogy a feltétel nélküli megadás sem hozna jobb feltételeket a vereségnél. A Hitler-Mussolini-találkozó után ez utóbbi megerősödött a háború kimenetelét illető hitében, s a propaganda a végső győzelem elérkezését sulykolja, bár inkább német optimizmus-offenzíváról van szó. Ez szemben áll az olasz közvéleménnyel, ennek ellenére nem várható semmilyen komoly kísérlet arra, hogy a hatalomból eltávolítsák. Az ellenzéki elemek szervezetlenek, és ezzel együtt az általános apátia miatt a rezsimet pillanatnyilag nem fenyegeti veszély, bár napi téma a rendszer megbuktatására irányuló óhaj és sajnálkozás, hogy erre ez idő szerint nincs lehetőség – aminek az egyik oka a belső elnyomás fokozása. Mussolini az „egyetlen szilárd pont”, de ő a nép széles tömegei „szidalmazásának a tárgya”, aminek nincs rá nézve következménye, mivel Mussolini a legszigorúbb rendőri eszközökkel tartja pozícióját. Ennek ellenére Észak-Olaszországban széles körű szervezkedések zajlanak, amit a németek (Himmler) kifogásolnak.33

Máriássy szerint a két utolsó észak-afrikai olasz terület – Tunisz és Bizerta – néhány órai (!) védekezést követően a szövetségesek „rémületes mértékben megnyilvánuló, minden eddigi elképzelést fölülmúló abszolút légi fölénye következtében” esett el. Minden ellenállás kilátástalannak bizonyult. A követ nagyon helyesen látta, hogy Mussolini birodalomépítő álmának utolsó foszlányát is széttépte a háború forgószele, aminek következtében az eddig irreálisnak tekinthető fejlemények – a rezsim bukása – nem zárható ki. Egy bizonyosság van – írta – az, hogy Mussolini a végsőkig kitart, mert a megadás egy részére feloldhatatlan problémát vetne fel: mi történjen az ő személyével? A szinte reménytelen helyzetben a kritikus közvélemény részben a hadseregtől, részben a dinasztiától várja a rezsim megbuktatását és a háború befejezését.

A duce megfelelőnek ítélt rendszabályokkal igyekszik úrrá lenni a helyzeten – jelentette a követ. Szociális, rendkívüli juttatások a hadiüzemek dolgozói részére, az özvegyek és a bevonultak családjai szintén segélyeket kapnak – a probléma, mint máskor is, hogy a segélyek nyomában megjelenő keresletnövekedés árfelhajtó hatással jár – így a segélyek elolvadnak. A közélelmezés egyre nehezebb, a súlyos nyersanyaghiány folytonosan csökkenő ipari termeléssel jár. Az áruhiány, a drágaság ellen árrögzítő politikát folytat a kormány, és bevételei növelésére újabb források után kutat: a háborús nyereség 3 százalékos megadóztatása, állami papírok kötelező megvásárlása, jegyzése. Mindezek a súlyos gondok bizonyították, hogy a rövid háborúra készülődött Olaszország megmutatta anyagi gyengeségét, amint szembe került a háború elhúzódásával.34

A Mussolini bukását taglaló jelentések pontos képet adtak arról, hogy a rendszer teljesen elkopott. Nemcsak arról volt szó, hogy a háború bizonyságát adta, Olaszország „nagyhatalmi státusza” blöffnek bizonyult, hanem arról is, hogy a „fasizmus” agyaglábakon állt, és egy pillanat alatt összeroskadt – s „precedenst teremtett egy totális rendszer összeomlására”.35 Mindazonáltal – mint azt Máriássy pontosan regisztrálta La journée des dupes címen36 –, a bukást nem a háborút gyűlölő nép harcolta ki, hanem a fasiszta pártban már hónapok óta gyülemlő elégedetlenség. A puccsisták a fasiszta párttal együttműködő nemzeti koalícióban látták a megoldást. Badoglio és a király csak erre várt, és a rendelkezésükre álló alkotmányos eszközökkel kijátszották őket. Így az új hatalom félreállította a hangadókat (Grandi, Ciano, Bottai, de Veschi), a Fasiszta Nagytanács saját dugájába dőlt, mert esze ágában nem volt a rendszer sírját megásni – a következmény viszont ennek éppen az ellenkezője lett. De végül az olasz népet is kijátszották, mivel a háború befejezése helyett annak folytatása került napirendre mint „kötelesség”. Ez utóbbi viszont a szövetségeseket is kiábrándította, mivel a puccs után az azonnali, feltétel nélküli megadásra számítottak – így az annyira vágyott béke nem jött el.37 Az események tanulsága összességében az volt, hogy a fordulat előkészítetlensége, felületessége miatt nem hozta meg a várt eredményeket – ad usum delphini. Máriássy augusztus utolsó napján készített feljegyzésében a puccs után kialakult olasz-német feszültség kapcsán felvetette egy „észak-olaszországi fasiszta ellenkormány német elképzelését” – amely sejtés a későbbiek során fényesen beigazolódott.

A német megszállást követően a milánói és a trieszti főkonzul jelentései számoltak be az SS-alakulatok kegyetlenkedéseiről, a felső-olaszországi sztrájkokról, az olasz munkaerő Németországba szállításáról, a partizántevékenységről – és Olaszország teljes széteséséről. A salói köztársaság kvázi működéséről küldött jelentések is hozzájárulhattak ahhoz, hogy a magyar kormány nem ismerte el ezt a bábállamot, ami azzal az elképesztő eredménnyel járt, hogy Budapesten két olasz követség működött egy ideig – az egyiket a Mussolinihoz hű, a másikat a királyhű tisztviselők működtették.38

A neo-fasiszta érát a rend és a hadsereg totális felbomlása jellemzi – jelenti a két főkonzul –, Mussolini kormányalakítása átmeneti jelenség, a duce tekintélye zuhan. Elenyésző azoknak a száma, akik hajlandóak kompromittálni magukat a köztársasági fasiszta pártba vagy a fasiszta fegyveres erőkbe való belépéssel. A salói kormány többé-kevésbé ismeretlen a közvélemény előtt, felhívásainak, rendeleteinek nem engedelmeskednek. Ráadásul a németek olyan mértékben vonták magukhoz az irányítást, hogy szuverenitásról szó sem lehet.39

Az 1943 végén, 1944 elején felterjesztett főkonzuli jelentések tükrében világos volt, hogy az Olasz Szociális Köztársaság csak papíron létezik, annak ellenére, hogy az olasz nemzetgazdaság új szerkezetét hagyta jóvá – nagy hangon hirdetve, hogy az „állami szocializmusnak és a munkának a tőkével való egyenjogúságának az alapját veti meg.”40 Ezt természetesen 1944 elején már senki nem vette komolyan.

 


 

Jegyzetek:

 

 

1 Gróf Csekonics Iván olaszországi tapasztalatairól, K 63 1940, 283. doboz, 23/1.

2 Pontosan idézve a hivatalos szövegeket

3 Első lépésként megtiltották az etióp-olasz házasságokat.

4 K 63 1940, 283. doboz, 23/1.

5 K 63 1933, 273. doboz, 23/1.

6 K 63 1942, 286. doboz, 23/1/a.

7 K 63 1943, 288. doboz, 23/1/a.

8 Uo. Máriássy azt is szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy Tunisz és Bizerta eleste „a szövetségesek rémületes mértékben megnyilvánuló, minden eddigi képzeletet felülmúló abszolút légi fölénye következtében” történt.

9 K 63 1935, 274. doboz, 23/1.

10 Uo.

11 K 63 1934. 273. doboz, 23/1.

12 K 63 1938, 281. doboz, 23/1. (A párizsi követ sem mulasztotta el felterjeszteni a Quai d'Orsay főtitkárának véleményét, miszerint az olaszokkal történő megegyezés Róma katasztrofális pénzügyi és gazdasági helyzete miatt nem sürgős.)

13 K 63 1931, 272. doboz, 23/1.

14 K 63 1940, 283. doboz, 23/1.

15 K 63 1938, 281. doboz, 23/1.

16 K 63 1943, 288. doboz, 23/1/b.

17 Uo.

18 Aki egyébként nem rejtette véka alá fasizmus iránti rokonszenvét, mi több, Ciano naplója szerint ez utóbbi 1939. december 10-én előadott külpolitikai expozéja során meleg szavakkal emlékezett meg az olasz-magyar kapcsolatokról, a közönség tapsolt, amit Villani felállva fasiszta karlendítéssel köszönt meg.

19 K 63 1937, 280. doboz. 23/1.

20 K 63 1939, 282. doboz, 23/1.

21 Mi több, Szabó alezredes római katonai attasé 1940. augusztus 16-án kelt jelentése szerint Cianónál járt – a miniszterelnök (Teleki Pál) és a külügyminiszter (Csáky István) megbízásából –, s előadta, hogy „a miniszterelnök úr és a külügyminiszter úr őnagyméltósága nevében jeleztem, hogy a magyar kormány szívesen venne részt egy Jugoszlávia ellenes fegyveres akcióban [...] olyan helyen és hatással úgy tudna beavatkozni, hogy a jugoszláv összeomlást megindíthatná.” K 64 1940, 85. csomó, 23. tétel. (Ciano július közepétől szeptember közepéig betegség miatt távol volt hivatalától – ez a periódus naplójából is hiányzik.)

22 K 63 1940, 283. doboz, 23/1.

23 Uo.

24 Uo.

25 Villani ugyanekkor az alapvető élelmiszerek – olaj, zsiradék, liszt, száraztészta – hiányáról írt, hozzáfűzve, hogy ennek ellenére nem éheznek az olaszok. A bajokra utalt az is, hogy olasz részről folyamatosan sürgették lekötött, 5,5 millió mázsa magyar búza leszállítását.

26 Uo.

27 K 63 1942, 286. doboz, 23/1/a.

28 Uo.

29 Uo.

30 K 63 1943, 288. doboz, 23/1/b.

31 K 63 1943, 288. doboz, 23/1/a. (1943. jan. 28.)

32 Uo.

33 Uo.

34 Uo.

35 Uo. 1943. aug. 5.

36 Utalva XIII. Lajos és Richelieu hírhedt alkujára.

37 Uo.

38 K 63 1944, 288. doboz 23/1-b. (E periódusról követségi jelentések nem maradtak fenn.)

39 Uo.

40 Uo.


« vissza