Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Frázisok és emberek – Reflexiók személyes emlékek nyomán

"Azt hiszem, értelmiséginek lenni fenntartható feladat. Azaz olyan feladat, mely feladat marad. Tehát ha értelmiségiként okkal elleneztem a kommunizmust, az nem jelenti, hogy most már életfogytiglan értelmiségi lettem. Ezt továbbra is bizonyítanom kell, új kihívásokkal, új képletekkel, új frázisokkal szembesülve. Nem fejeztem be a feladatvégzést. Hozzátenném, hogy bonyolult világban éltünk és élünk. Nem lehet csak a legyőzött vagy elfeledett múlt szerint igazodni, ha valóban látni akarjuk, hogy most hol is vagyunk. A világban, ahol élünk, nem elég hinni vagy tagadni, látni is kell. A jogos elítélés sem helyettesítheti a látást és érdeklődést."

Nagy megtiszteltetés számomra ez az elismerés.1 És hadd tegyem hozzá, hogy ez nem frázis. Őszintén fontos számomra az is, hogy ezt az elismerést Szegeden kapom. Mindig tudtam, hogy a családomnak erős szegedi kötődései vannak. Amikor néhány évvel ezelőtt nagyapám naplóját kezdtem olvasni, pontosabban kerültek elém ezek a kötődések. A naplót az újvidéki Forum kiadó meg is jelentette, és a szöveghez Sajti Enikő szegedi történészprofesszor tett lábjegyzeteket, melyek a történelmi hátteret magyarázzák.

1943. szeptember 21-én ezt jegyezte fel a nagyapám: „Ma van boldogult jó atyám születésének 114-dik évfordulója. Született Szegeden 1829. IX. 21-én. Szeged Alsóvárosi plébánián keresztelték.” Tehát dédnagyapám szegedi.

Aztán ott van a naplóban egy 1944-ben tervezett szegedi utazás, melyet a történelem meghiúsított. Nagyapám naplója szerint: „Tervünk ugyanis az volt, hogy III. 24-én nagyobb társasággal [...] Szegedre megyünk, mert Szegeden az ott megjelenő Délvidéki Szemle, a Dugonics Társaság és a Szenteleky Társaság, a DMKSZ együttes rendezésében délvidéki szellemi találkozót rendez III. 24, 25 és 26-án. Erre engem is felkértek, hogy »a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos vitában én mondanám el a bánáti magyar kisebbség sorsának alakulását a múltban és a jelenben«. Ez előadás megtartására Batizfalvy János egyetemi tanár a szegedi női klinika igazgatója kért fel levélben. [.] De közbejött III. 19. és a határ lezárása”. És hadd tegyem hozzá – némi habozás után – hogy a nagyapám a szegedi államfogházat is megjárta. Erről egy visszaemlékezés van az 1945. december 12-i bejegyzésben. „Kezembe akadt a Dr. Pap Gézával vívott párbaj után, az ügyész által kiadott vádirat. Nagyon hullámzó volt akkoriban – 1902 – a megyei ellenzéki harca. A Nagybecskereki Hírlap felelős szerkesztője voltam. A lap keményen támadta az akkori megyei szellemet. Karlsbadban gyógykúrán voltam s távollétemben Dr. Hollaender László ellenzéki kemény cikket írt volt távollétemben az újságba, s e támadás miatt Pap Géza – akkor országgyűlési képviselő, lovagias elégtételt kért.

A cikkíró vonakodott, s Karlsbadból én vállaltam a provokálást. Hazaérkezve – 1902. VI. 17-én – a regatta házban megvívtam a kardpárbajt, amely Pap homlokán történt sérülésével végződött. Ültem ezért a szegedi államfogházban tán 4-5 napot. Ezóta a vádat képviselő Wiedorn Adolf ügyész, a párbajnál jelen volt Dr. Haidegger Lajos, Dr. Iványi Mór orvosok, Dellimanics Lajos főispán, Poroszkay Béla megyei ügyész, Alföldy Ede, Dr. Kardos Samu segédek, s Dr. Pap Géza is különböző földekben pihennek. Csak én maradtam itt s írom e visszaemlékezést.”

Egyébként a párbajnál (mely akkor is tilos volt) jelen voltak párbajsegédként igen neves jogászok is. Közöttük Alföldy Ede, aki ismert bíró volt, emellett több könyvet és 50-60 tanulmányt jelentetett meg jogtudományi folyóiratokban. Amikor megtaláltam a párbajvétséggel kapcsolatos iratokat, azt is megállapítottam, hogy nagyapámat pontosan öt nap államfogházra ítélték. Ő akkor 35 éves volt. Pap Géza, a párbaj másik résztvevője szintén fogházba került, és három napot kapott. Az ítélet szerint, a homlokán ejtett seb „két nap gyógyulási időt igényelt”. Mivel érdekelt, hogy milyen lehetett nagyapám sorsa a szegedi államfogházban, kutattam egy kicsit. Azt láttam, hogy azoknak, akik párbajvétség nyomán kerültek államfogházba, nem kellett rabruhát viselni, és bort is rendelhettek – naponta maximum öt litert.

Szóval a családomnak nem volt ismeretlen Szeged. Az én személyes kapcsolataim Szegeddel nagyrészt a jogi karhoz kötődnek. A hatvanas évek második felében az Újvidéki Egyetem Jogi Kara külföldi kapcsolatokat is igyekezett építeni. Szegedre és Halleba látogattunk (Halle akkor Kelet-Németországban volt). A sorrendre már nem emlékszem. Halléval kezdem. Ott a jugoszlávnál keményebb kommunizmust és megingathatatlan protokollhűséget tapasztaltam. Hárman utaztunk, a berlini Schönefeld repülőtéren egy sofőr várt, és rögtön megkérdezte, hogy rangban ki közöttünk az első, ki a második, és ki a harmadik. Erre a kérdésre nem készültünk, el akartuk kerülni a választ, de ez nem sikerült. Addig nem ülhettünk be az autóba, míg ezt el nem döntöttük, mert ettől függött, hogy ki hova ül. A sofőr az egyetemig vitt, és ott a dékán fogadott. Nekem másnap egy előadást kellett volna tartanom a jugoszláv belső kollíziós jogszabályokról, és a dékán elkérte az előadás kéziratát, hogy elolvashassa. Nem volt kéziratom, csak jegyzeteim voltak. A dékán közölte, hogy mindenképpen el kell, hogy készítsek egy kéziratot, melyet át kell adnom, hogy később felolvashassam. Gyermekkoromban a magyar és a szerb mellett a német is bevett társalgási nyelv volt Nagybecskereken, három nyelvet használva nőttem fel, így egy előadást meg tudtam még valahogy tartani, de egy német szakszöveg nyelvtanilag is helyes megírása a képességeim felett álló feladat lett volna. Ezt el is mondtam, a dékán mondta, hogy majd segítenek. Utasított egy tanársegédet, hogy segítsen a német szöveg megfogalmazásban. így be lettek tartva a szabályok, az előadásom írásban is olvasható (és talán ellenőrizhető) volt, mielőtt szóhoz jutottam volna. A tanársegéd nevére már nem emlékszem, de arra igen, hogy rokonszenves volt, és azt is elmondta, hogy gyermekáldást vár, feleségének néhány héten belül kellett szülnie. Ez adminisztratív kötelezettségeket is vont maga után. Akkoriban még nem lehetett előre tudni, hogy kisfiú vagy kislány születik, viszont a hatóságokat előre kellett tájékoztatni. A fiatal német kollégámnak a várt szülés előtt három héttel (ha jól emlékszem) tájékoztatnia kellett az anyakönyvi hivatalt, hogy mi lesz a gyermek neve, ha lány, ha fiú, és milyen neveket választanak, ha ikrek (két fiú, vagy két lány, vagy egy fiú egy lány). Rend volt. Az előadásomat megtartottam.

Szegeden is kommunizmus volt, de kevesebb protokoll – és hát itt relevánsabb volt az is, hogy magyar vagyok. Magarasevic tanárral tettem az első látogatást – én akkor tanársegéd voltam. Magarasevic volt az Újvidéki Jogi Kar első dékánja. Nemzetközi jogot tanított. Valamennyire magyarul is tudott. Ő is protokollbarát ember volt, de inkább polgári családbeli illemet követett. Szabadkai szalonkommunista volt. Az első látogatás kapcsán több szegedi kollégára emlékszem, leginkább Nagy Károlyra. Elsősorban ő volt a vendéglátó szerepében. Vélhetően azért, mert nemzetközi jogot tanított. Nem tudom, hogy már első látogatásunkkor vagy később, de vele volt Bodnár László (akkor tanársegéd, ma professor emeritus) is. Találkozásunk kereteit nem csak a nemzetközi jog témavilága szabta meg. Nagy Károly a házába is meghívott – méghozzá disznóvágásra – és ezúttal más témák is felmerültek.

Sok mindenről beszélgettünk Szegeden. Mindenre már nem emlékszem. Szóba kerültek országokat és ideológiákat túlélő jogász témák – és szóba kerültek képletek is. Ebben az időben Újvidéken is – és legalább annyira Szegeden is – képletek uralkodtak, de több értelmiségi élete a képletek ellen irányult. A szembeszegülésnek az első feltétele a képletek látása és megértése. És ez talán könnyebb volt a kommunizmus alatt – mert durvábbak, feltűnőbbek, felismerhetőbbek voltak a képletek. Persze egy kicsit óvatosan kezeltük ezt a témát, mert nem igazán ismertük még egymást.

Mindezt azért mondom, mert az évek során többször láttam magam körül túl sok képletet és képleturalmat, és többször próbáltam írni képletvilágról, frázisvilágról, és a szembeszegülés lehetőségeiről. Szeretnék ezúttal is megosztani néhány gondolatot erről a világról, melyet egész életemben figyelemre érdemesnek tartottam. Abban is reménykedem, hogy ezzel a szűkebb szakmán kívül is esélyem lehet valamilyen érdeklődésre.

De előbb megemlítem, hogy szóba került a jogászmúltunk is. Erről Nagy Károly és Magarasevic professzorok többet tudtak mondani. Én jogászpályám elején voltam. Elmondtam, hogy a szakmámat a családi ügyvédi irodában kezdtem. Nagyapám 1893-ban nyitott irodát, és ez a családi iroda 2014-ig működött. Hadd tegyem hozzá, hogy valamiképpen (ezt szinte csodának nevezhetem) minden irat fennmaradt, és az utóbbi években dokumentum-próza köteteket igyekszem összeállítani az irattárra támaszkodva.

Családi hagyományok révén a joggyakorlat nem volt számomra ismeretlen, de 1962 nyarán kezdtem mindent közvetlen közelről látni, miután diplomáztam és gyakornok lettem az apám irodájában. Azt hiszem, beszéltem szegedi kollégáimnak az egyik első ügyemről, melyben azt láttam, hogy a jognak korlátai is vannak – és ezeket másként látják szakmán kívül és belül. Ez az ügy – mely vacsora közben került szóba – úgy indult, mint egy válóper, de aztán láttam, hogy mégsem erről van szó. Egy körülbelül korombeli szerb tisztviselő keresett fel, aki a város szélén lakott, és akadozva, többször megállva, de a végén kimondta, hogy megcsalta a felesége. Kételyei sem lehettek, mert látta az eseményt a szomszédos kertben egy szénakazalnál. Hogy valahogy kilépjek a kellemetlen hangulatból, egy semlegesebb terepre, a jog színterére léptem át, és magyarázni kezdem, hogy hogyan lehetne válópert indítani. Az ügyfél azonban azonnal félbeszakított. „De hát én nem akarok válni, doktor úr!” – mondta. (Mellesleg, akkor még nem voltam doktor.) Itt én bizonytalanodtam el, és megkérdeztem, hogy mit akar. Mondta, hogy azért jött el, mert hallotta, hogy ez tekintélyes ügyvédi iroda, és bízik benne, hogy jogászként ki tudom járni, hogy a felesége többé ne csalja meg. Ekkor értettem meg igazán – és ezt később több tapasztalatom igazolta –, hogy a jognak korlátai is vannak.

Körülbelül csak egy fél évig dolgoztam ügyvédjelöltként. Utána átjöttem Újvidékre tanársegédnek, de a családi ügyvédi iroda tovább is fontos volt számomra.

És most ismét a képletek világára térve, elmondanám, hogy szegedi látogatásaim alatt az egyik visszatérő téma az önigazgatás volt. Ebben én is és a szegedi kollégáim is egy eredetibb és érdekesebb kommunizmus keresését láttuk. Tito letért a sztálini mezsgyéről, saját utat keresett – és ez érdekes volt. Az önigazgatás jelen volt az egyetemeken is, és voltak különböző hozadékai. Oktatói kérdésekben csak a tanárok döntöttek, de vagyoni kérdésekben mindenkinek egyforma szavazati joga volt. Többször meséltem egy portásról, aki roppant szeretett szavazni, és nemigen lehetett rábírni, hogy ne éljen minden lehetőséggel. Felemelte a kezét az „igen”, a „nem” és a „tartózkodom” mellett is. Viszont emlékszem egy takarítónőre is, akinek voltak valóban hasznos javaslatai, és többször többségi támogatást is nyert. Részletesebb törvény az önigazgatásról csak 1976-ban született, de az önigazgatói gyakorlat jelen volt már a hatvanas években is. Különösen izgalmas volt a kérdés, hogy milyen hozadékai lesznek az önigazgatásnak a gondolatszabadság terén. A kemény kommunista keretek nem mozdultak igazán el, de valamilyen mozgástér mégis alakult. Felhoznék egy pozitív példát. A tantestület elé került a kérdés, hogy maradhat-e Székely László tanársegéd (szociológiát tanított), miután azt állították róla, hogy kommunistaellenes és rendszerellenes véleményeknek adott hangot. Önigazgatás nélkül simán kidobták volna. A pártszervezet (melynek tagja volt az oktatók nagy többsége) arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem maradhat. Viszont a döntés a tantestület kezében volt. Több mint egy óráig vitatkoztunk egy eljárásjogi kérdésről (melynek valójában döntő fontossága volt). Az volt a kérdés, hogy titkos, vagy nyilvános szavazás lesz. Nyilvános szavazás esetén a párttagoknak nemigen lett volna választásuk. Valamelyik kollégánk egy Marx-idézetet tett az asztalra – a titkos szavazás mellett. Tehát ha igazi marxisták vagyunk, titkos szavazás kell, hogy legyen. Én is a titkos szavazás mellett voltam. Ez lett, és Székely Laci megúszta. (Néhány évvel később mégis el kellett mennie.) Ennek a helyzetnek a belgrádi egyetemen volt egy még látványosabb példája. Nyolc ismert disszidensnek sikerült az egyetemen maradnia, mert az önigazgató testület nem szavazta meg, hogy kidobják őket. (Később a szerb Parlament egy külön törvényt hozott a nyolc disszidens oktató elbocsátásáról.) Nyugaton is érdeklődést keltett az önigazgatás, valamennyire ezt az irányt követte a németországi vállalatokban a Mitbestimmung.

Sokat beszéltünk az önigazgatásról szegedi látogatások alkalmával – és akkor is, ha szegedi kollégák látogattak Újvidékre. Én nem igazán hittem az önigazgatásban – de érdekesnek tartottam, és közben vártam, hogy kiderüljön, hogy mi is ez? Nem derült ki – és ebben nagyon nagy szerepe volt annak, hogy politikai szólamok igyekeztek bitorolni a jog térségét, és hogy a jog ezt megengedte.

A Társult Munkatörvény meghozatalát (1976-ban) nagy várakozás előzte meg. Engem is nagyon érdekelt, és – miután a gyakorlatban nem alakult ki világos kép – azt vártam, hogy ha majd a jog területére kerül a kérdés, akkor végre látni fogom, hogy mi is ez. De a törvény szakaszai és fejezetei zömmel csak ideológiai álláspontokat ismételtek, és meg sem kísérelték, hogy jogszabályokat faragjanak. Azt hiszem, itt egyértelműen a jog felségterületének bitorlásáról volt szó. Amikor ezt a törvényt meghozták, az önigazgatás eszméje szent volt és sérthetetlen – és ezért nem volt arra lehetőség, hogy a törvényalkotók komolyan is vegyék azt, amiben hittek (vagy amiben hinni illett). Nem lehet valóban szembesülni egy problémával, ha csak hitet követünk, és ki van zárva minden kétely.

Az önigazgatás valóban érdekes és eredeti elképzelés volt, és a jogszabályba öntés kísérlete arra adhatott volna alkalmat, hogy ez valósággá váljon – de egyszersmind talán arra is, hogy kiderüljön, hogy ez mégsem reális elképzelés. Ezt a kockázatot nem vállalták a jogalkotók. Ahelyett, hogy jogi normákon belül igyekezzenek értelmet adni az önigazgatásnak, és hogy egy működőképes mechanizmust igyekezzenek alkotni, a törvényhozók a törvényszakaszok számottevő részében nem jogi normákat, hanem az önigazgatás felé tett hűségnyilatkozatokat fogalmaztak. Ennek egyik példája a 45. paragrafus, mely azzal foglalkozik, hogy milyen tényezők alapján lesz kiszámítva a jövedelem. A 45. paragrafus 1. és 2. bekezdésében ez áll: „A jövedelem a társadalmi össztermék része, melyet a munkások a társult munka alapszervezeteiben pénzalakban nyernek mint társadalmi elismerést munkaeredményeikért, valamint az össz-társadalmi munka eredményeiért a szocialista árutermelés feltételei között, melyet a társadalmi munka alapszervezeteiben a munkások irányítanak a társadalmi javakkal való rendelkezés joga alapján.

A társult munka alapszervezetében a munkások attól függően szereznek jövedelmet, hogy mennyire produktív a folyó munka, milyen sikeres az igazgatás és a társadalmi eszközökkel való gazdálkodás a saját és társadalmi holtmunkával az alapszervezetben, csakúgy, mint a munka és az eszközök társulásának más alakjaiban, a jövedelem függ továbbá a termelés állandó alkalmazkodásától, és egyéb tevékenységek gyakorlásától piaci feltételek között, a társadalom szükségleteitől, és a viszonyoktól, melyeket a munkások önigazgatást gyakorolva rendeznek és melyekről döntéseket hoznak a társadalmi-politikai közösségekben.” Tehát így lett megállapítva, hogy kinek mekkora lesz a fizetése, ki mennyi pénzt kap az önigazgatói világban – a társult munkaszervezetekben. És most – elhagyva az iróniát – azt mondanám, hogy ez az a hozzáállás, amely miatt nem volt igazi esélye az önigazgatásnak. A jogi normák terében politikai álláspontok, gazdasági kívánságok, jelszavak és más betolakodók helyezkedtek el. Nem maradt semmilyen tér tényleges kérdések megfogalmazására és megválaszolására. Ezzel a jog területét (is) bitorló frázisvilággal akkoriban még nem foglalkoztam jogi szakcikkekben. Ennek szenteltem viszont egy irodalmi próbálkozást, az Egérszürke szoba titka könyvet, mely a hetvenes évek közepén jelent meg magyarul és angolul is, és Szegeden is bemutatásra került egy Symposion-est alkalmával.

Csak később (2002-ben) tértem vissza erre a témára egy jogi tanulmányban, mert ennek szenteltem székfoglaló beszédemet, amikor a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia rendes tagja lettem.

Egyébként, nem csak a kommunizmus idején merültek fel kételyek abban a tekintetben, hogy valóban jog áll-e a jog felségterületén. De iure belli ac pacis híres könyvének előszavában Grotius kimondja, hogy sokan becsmérléssel néznek a nemzetközi jogra, abban a hitben, hogy a puszta név mögött nincsen valóság. Tehát jognak hívják, ott van, ahol a jognak kellene lennie – de nem igazán jog, ami ott van. Grotius ezt 1625-ben írta.

Visszatérve a kommunizmusra, 1917. november 11-én a Szovjetunióban törvény születik, melynek a címe: „A harcról a burzsoáziával és annak ügynökeivel, akik szabotálják a hadsereg étellel való ellátásának folyamatát és akadályozni akarják a béke megteremtését.”2 E cím mögött az ember a jogi szakma szinte teljes tagadását érzi. A jelszavakat minden idomítás és szublimálás nélkül helyezik a jog felségterületére. Nem csak arról van szó, hogy a politika parancsol tartalmat jogi kifejezésformákba – maguk a kifejezésformák is félre lettek söpörve. Hogy egy későbbi példát hozzak fel, 1987. június 30-án a Szovjetunió ezzel a címmel hozott törvényt: „Törvény össznépi vitáról, az állam életének fontos kérdéseiről.”3 De hadd tegyem hozzá azt is, hogy a jog felségterületének bitorlása nem olyan jelenség, mely csak a kommunizmusra korlátozódik. Különösen sok politikai kísértést hoz a törvénycikkek címe – mert erről sokkal több ember értesül, mint a törvénycikkek tartalmáról. Mindössze másfél hónappal a 2011. szeptember 11-i terrorista támadás után, az amerikai Kongresszus Ashcroft igazságügyi miniszter javaslatára törvényt fogadott el, melynek címe: „USA Patriot Act”. Azaz: Az Amerikai Egyesült Államok Patrióta Törvénye. E törvényt többen azzal bírálták, hogy polgári jogokat és szabadságokat áldozott fel a terrorizmus elleni harc oltárán. Maga a cím tulajdonképpen egy akronim (mozaikszó), egy nem igazán elegáns próbálkozás, hogy olyan kezdőbetűkkel induló szavak sorakozzanak, és olyan sorrendben, hogy ebből összeálljon a „USA PATRIOT ACT”. Tehát a teljes cím: „Uniting and strengthening America by providing appropriate tools required to intercept and obstruct terrorism act of 2001”. Ezt így fordíthatnám: 2001-es törvénycikk az Egyesült Államok egyesítéséről és erősítéséről, megfelelő eszközök biztosításával, melyek szükségesek, hogy feltartóztassuk és megakadályozzuk a terrorizmust. (Azt hiszem, a fordítás nem sokkal ormótlanabb, mint az eredeti.) Ezt egy performance mutatványnak is nevezhetném, melyet a jog területére tolakodók mutattak be. Nem igazán sikeres és elegáns, mert a szavak választását csak kisebb részben a tartalom, nagyobb részben a kezdőbetű határozta meg. Azt mondhatnám, hogy így nemcsak maga a jog, hanem valamennyire az angol jogi szaknyelv is ki lett lakoltatva.

Szóval fel kell ismernünk, hogy a jog felségterületén jogásznak maradni nem egy adottság, hanem egy komoly feladat.

Amikor az újvidéki jogi karra kerültem, nem volt nehéz látni a körülöttem alakuló szólam-, jelszó-, és frázisvilágot, de arra nem éreztem esélyt, hogy tanársegédként, nem párttagként, kisebbségiként, megpróbáljam – mondhatnám revizionista hozzáállással – a jog számára visszafoglalni – teszem fel – az alkotmányjog vagy a jogszociológia területét. A nemzetközi magánjogot választottam, melyet elkerültek a politikai lendületek, és ahol olyan kísértés sem volt, hogy hazafias mozaikszó legyen egy törvénycikk címe. Később meg is szerettem a nemzetközi magánjogot. Szegedi látogatásaim idején nemzetközi magánjogon voltam tanársegéd, majd később docens.

Volt még egy téma, mely az első szegedi látogatásom alkalmával még nem, de később többször szóba került. A magyar nyelvű oktatás. Miután tanársegéd lettem és kezdtem megismerni az egyetemi környezetet, esélyt láttam arra, hogy párhuzamos magyar nyelvű oktatás is induljon. Tulajdonképpen ez lett volna első alkalom, hogy magyar nyelvű egyetemi oktatás jöjjön létre Szerbiához tartozó területen. Valamilyen esélyt teremtettek az akkor alakuló jugoszláv és vajdasági jogszabályok, és az a tény is, hogy Tito nem tartozott a többségi nemzethez, és nagyon jó politikus volt (ha nem is nagyon demokratikus politikus). A többségi lelkesedés helyett egyensúlyra igyekezett támaszkodni. És ahogy az egyensúly rendező elvvé vált, ez nemcsak a Jugoszláviát alkotó nemzeteknek, hanem a nemzetiségeknek (kisebbségeknek) is kedvezett. Tehát valamiképpen „vonalon volt” a törekvésem – bár több vonalkövető kollégám ezen a ponton nem volt vonalbarát. Ekkor láttam először a kisebbségi jogok tagadásának néhány sajátos képletét. Például a felfelé hamisítást. Egy szerb barátom, aki párttag volt, mesélte, hogy valamelyik pártértekezleten az egyik kollégánk, akinek kemény szerb nemzeti érzései voltak, és nem egyensúlyban gondolkodott, azt mondta, hogy „a Várady a szerb helyett akar magyar oktatást bevezetni”. Ez persze teljesen értelmetlen (és egyértelműen lesöpörhető) lett volna Szerbiában, egy karon, ahol a diákoknak kevesebb mint tíz százaléka volt magyar és tíznél kevesebb magyar oktató volt. Ha tényleg az lett volna a javaslatom, hogy a szerb helyett legyen bevezetve magyar oktatás – ezt csak visszautasítani lehetett volna. Szóval könnyebb elvetni a felfelé hamisított javaslatot. Nem lett volna igazi esélye a teljes magyar oktatásnak sem. Már csak azért sem, mert erre nem volt tanerő. De úgy láttam, hogy a részleges magyar nyelvű oktatás olyan cél, mely nem elérhetetlen.

Közben szembesülnöm kellett a valósággal – és különböző akadályteremtő retorikákkal. Viszont voltak olyan szerb kollégák is, akik támogatták a kezdeményezésemet. Ezek közé tartozott Magarasevic professzor, aki később maga is hajlandó volt bekapcsolódni. Magyarul nem tudott annyira, hogy részt vegyen az az oktatásban, de támogatta, hogy egy tanársegéd magyarul tartson gyakorlatokat, ő pedig magyarul is vizsgáztatott a tanársegéd jelenlétében. Ezt a gyakorlatot folytatta Dejan Janca tanár is, aki Magarasevic után vette át a nemzetközi jog oktatását. Az első magyar nyelvű órákat nekem sikerült tartanom – római jogból. (Nemzetközi magánjogot tanítottam, de római jogból is tartottam gyakorlatokat.) Igazi áttörést 1970-ben sikerült elérni, és ebben kulcsszerepe volt Nikola Vorgicnak, aki 1969-ben lett dékán. Nikola Vorgic kitűnő eredménnyel diplomázott, tehetséges jogász volt, párttag is volt, de mielőtt elkezdhetett volna várhatóan nagyon sikeres jogászpályát építeni, börtönbe került. Az volt ellene a – minden valószínűség szerint alaptalan – vád, hogy nem Tito, hanem Sztálin oldalán áll. Miután kiszabadult a börtönből, igyekezett, de nem tudott visszatérni a jogászpályára, mert eleinte egy ügyvédi iroda sem volt hajlandó felvenni ügyvédjelöltnek, és arra sem volt esélye, hogy bírósági gyakornok legyen. Aztán mégis ügyvédjelölt lett, mert az apám felvette. És ezután már olyan pályán mozgott, melyen méltányos volt egy valóban jó jogásznak haladnia. Ledoktorált, majd polgári perrendtartás területén jelentek meg figyelemreméltó publikációi. Emellett a pártba is visszatért. Amikor tanársegédként kerültem az újvidéki jogi karra, ő docens volt. Nagybecskereken is ismertem, de Újvidéken ismerkedtünk meg igazán. Többször hangsúlyozta, hogy sohasem felejti el az apám segítségét. Nagyrészt rajta múlott, hogy sikerült magyar nyelvű oktatást bevezetni. A hetvenes években 10-12 tantárgyból folyt magyar nyelvű oktatás.

Volt egy párhuzamos kísérletem is, a magyar nyelvű szakterminológiai lektorátus, mely esélyt adott volna, hogy a diákok azokon a területeken is elsajátítsák a magyar jogi terminológiát, melyeken nem folyt magyar oktatás, és ez képesítette volna őket a – részben létező, részben remélt – magyar nyelven való ügyintézésre az igazságszolgáltatásban és a közigazgatásban. Amíg ezzel próbálkoztam, több beszélgetésben felmerült, hogy helyesebb lenne nemcsak magyarul indítani lektorátust, hanem minden nyelven, melyek a vajdasági tartományban elismert kisebbségi nyelvek. Néha úgy éreztem, hogy aki ezt mondja, az csak akadékoskodni igyekszik, de több esetben azt is láttam, hogy segíteni igyekeznek ezzel a javaslattal. Az is felötlött, hogy így nem valamiféle revizionizmust sejtetne a javaslat, hanem az új vajdasági „testvériségegység” jelszó követését. Én úgy láttam, hogy ha ebben a keretben biztonságosabban helyezkedik el a magyar lektorátus – akkor legyen így. Ezért a tervben, melyet az asztalra tettem, ott volt minden kisebbségi nyelv. 1970-ben még csak magyar nyelvű lektorátus indult, de később sikerült összehozni szlovák, román és ruszin nyelvű szaklektorátust is.

Megemlítek még egy feladatot, mely akkor megoldásra várt, és amely mai szemszögből anekdotává alakult. Amikor megindulhatott a magyar terminológiai lektorátus, a diákok zömmel tudtak róla, de ki kellett tenni egy hirdetést is, jelezve, hogy mikor és melyik tanteremben indul. Ezt le is gépeltem (írógépen) és elvittem az illetékes tisztviselőhöz, kérve, hogy tegye ki a hirdetőtáblára. Ő azonban azzal válaszolt, hogy nem tehet ki olyan értesítést, melyet nem ért, mert ki tudja, mi van odaírva. Ezzel a problémával elmehettem volna a dékánhoz, de nem akartam tovább élezni a tisztviselővel alakuló konfliktust, és egyszerűbb megoldást választottam. Magam tűztem ki a magyar lektorátus órarendjét bejelentő papírlapot a hirdetőtáblára.

Több szegedi látogatásom alkalmával fontos beszélgetési téma volt a magyar nyelvű párhuzamos oktatás és lektorátus.

Rátérnék egy másik időszakra. Amikor 1993-ban a Közép-európai Egyetemre (és Magyarországra) kerültem, nemcsak poggyászt, bútort, de valamennyi tervet is hoztam magammal. Azt a tervet, melyet a legfontosabbnak tartottam, egy amerikai tapasztalat ihlette. Többször jutott eszembe, amit a Harvardon több tanáromtól hallottam. Harold Berman, aki témavezetőm volt, a Yale-n diplomázott, de ő diákkorában elsősorban nem amerikai jogot, hanem Connecticut állam jogát tanulta. A Harvardon korábban massachusettsi jogot oktattak, a Berkeley-n kaliforniai jogot. Amikor a Harvardra kerültem a hatvanas évek végén, már amerikai jogot tanítottak. A váltás nem azért következett be, mert megszűnt a connecticuti, massachusettsi vagy kaliforniai jog. Ma sem szűnt meg. Viszont – azon felül, hogy ugyanabban az alkotmányos rendszerben alakultak a különböző tagállamok jogai – egyre több lett a hasonlóság, születtek mintatörvények, melyeket egyre inkább követtek, harmonizálódott a joggyakorlat is. És így vált taníthatóvá az amerikai jog, annak ellenére, hogy továbbra is léteztek (és léteznek) különböző tagállamok jogszabályai. Ennek a tapasztalatnak az ihletésében az ötlött fel bennem, hogy talán egy hasonló lehetőség alakult a nemzetközi választottbíráskodás terepén – és hogy ez világszinten is taníthatóvá vált. Továbbra is különböző jogszabályai vannak különböző államoknak, de ezek egyre hasonlóbbak. A harmonizációban kulcsfontosságú szerepet játszott az UNCITRAL mintatörvénye is. Egyre hasonlóbbak a választottbírósági szabályzatok is, mert hasonló igényeknek igyekeznek megfelelni. Megvonható egy párhuzam az amerikai alkotmány szerepével is, mert az 1958-as New York-i Egyezmény, ha nem is azonosítható egy alkotmánnyal, de világszinten teremtett keretet, és nyújtott támaszt a választottbírósági ítéletek elismerésének és végrehajtásának. Szóval úgy láttam, hogy amint taníthatóvá vált egy amerikai jog anélkül, hogy megszűntek volna a tagállamok jogai, talán taníthatóvá vált világszinten a külkereskedelmi választottbíráskodás joga is. Elképzelhetővé vált egy tankönyv is, mely gyakorlatilag minden országban használható. Ezt az elképzelésemet egy amerikai kiadóval közöltem. Azt válaszolták, hogy nagyon érdekesnek tartják az elképzelést, engem is becsülnek, de egy ennyire sajátos ötletnek akkor lenne csak igazán esélye (sikeres kiadás szempontjából), ha a könyv címoldalán ott állna egy világnagyság neve is. Ezután megkérdeztem Arthur von Mehrent, aki tanárom volt a Harvardon, és akit a kiadó is a világnagyságok közé sorolt, hogy hajlandó lenne-e csatlakozni. Bevontam John Barcelót is, aki diáktársam volt a Harvardon és azóta a Cornellen tanított. Létrejött az együttműködés, és a tankönyv is, melyet „transznacionális” tankönyvnek neveztünk. 1999-ben jelent meg az első kiadás, most (2019-ben) a hetedik kiadásnál tartunk,4 és valóban használják minden kontinensen.

Visszatérve az emberek és frázisok kapcsolatára, bevonnám a rendszerváltás utáni éveket is. Amikor 1993-ban eljöttem a Közép-európai Egyetemre, oktatói feladataim közé tartoztak felvételi interjúk is. Emlékszem egy orosz jelöltre, akit megkérdeztem, hogy mikor alkalmazandó a Bécsi Vételi Egyezmény. Többek között arról kellett volna beszélnie, hogy a szerződő felek telephelye különböző államokban kell legyen, és hogy ezek az államok Szerződő Államok kell legyenek. A jelölt igen lendületes választ adott. Azt felelte, hogy mivel a Bécsi Egyezmény piacorientált, ezért minél gyakrabban kell alkalmazni. Kérdeztem, hogy alkalmazandó-e például, ha orosz a vevő és angol az eladó. Mondta, hogy Oroszország szerencsére már a piacgazdaság felé tart, bár még sokat kell tennie, de a verseny és a piacgazdaság fontos, és ezért alkalmazni kellene a Bécsi Egyezményt, mert így tovább erősödik a piacgazdaság.

Amikor ezt elmeséltem egy kollégámnak, úgy kommentálta, hogy „átesett a ló másik oldalára.” Szerintem nem. Ott maradt, ahol volt. Ugyanazon az oldalon. Az ideológia oldalán. Azon az oldalon, ahol vannak alaptételek és szókapcsolatok, melyek mindig az igazsághoz (vagy legalábbis az igazság látszatához) vezetnek, és amelyekre akkor is lehet támaszkodni, ha nem készültél – ha nem tudod, amit tudnod kellene a Bécsei Vételi Egyezményről. A „párt vezető szerepét”, a „békeharcot” most egyszerűen felváltották más húzószavak: a „verseny” és a „piac”. A gondolkodás maradt olyan, amilyen volt. Tekintély- és dogmaorientált. Ezt a jelenséget már Mefisztó (illetve Goethe) is megmagyarázta a Faustban. Szerinte: „Denn eben wo die Begriffe fehlen, da stellt ein Wort zur rechten Zeit sich ein.” Jékely Zoltán fordításában: „Mert ahol a fogalom hiányos/idején lelhetsz kellő szót oda”.

Nagyon fontosnak tartottam, hogy a Közép-európai Egyetemen a divatjamúlt jelszavakat ne divatosabb jelszavak, hanem a szakma váltsa fel. A nemzetközi gazdasági jog területén vezettem mesterképzést, itt volt mozgásterem, és próbálkozásomban sokat segített, hogy sikerült olyan embereket alkalmaznom vendégtanárként, akiknek világszintű szakmai elismertségük volt. Tanított például Richard Buxbaum a Berkeley-ről (aki közeli barátja volt Mádl Ferencnek), Peter Behrens a Hamburgi Egyetemről, Peter Hay, aki az amerikai mellett a német nemzetközi magánjognak is egyik legnagyobb szakértője, John Barcelo a Cornellről, Armand De Mestral a kanadai McGill egyetemről. Előadásokat tartott több kitűnő magyar jogász is.

Amikor a nemzetközi gazdasági-jogi program alakult, még friss volt körülöttünk a rendszerváltás. Nem lehetett nem észrevenni a sok fontos változást, felszabadulást, és új esélyeket. De ha az ember figyelmesebben nézte azt, ami körülöttünk formálódott, azt is láthatta, hogy vannak magatartásformák, melyek fennmaradtak – csak más díszletek között kerültek kifejezésre.

Emlékszem, hogy a kommunizmus éveiben részt vettem egy zágrábi konferencián, melynek témája a szocialista felsőoktatás volt. Néhány előadónak voltak értékes gondolatai is, de a legtöbb gondolatmenet inkább hűséget, mint intellektuális érdeklődést tükrözött. Meglehetősen unalmas volt a konferencia. Valami kikapcsolódást keresve jegyezni kezdtem, hogy ki hányszor használ tartalomtól és kontextustól egyre függetlenebb, de pozitív besorolást ígérő szavakat. A délelőtti program utolsó két felszólalójánál kezdtem jegyezni. Körülbelül 15 percesek voltak a felszólalások. Ezalatt az egyik 16-szor mondta, hogy a „Tito elvtárs” és 23-szor, hogy „szocialista önigazgatás”. A következő szónok túlszárnyalta: 17-szer mondta, hogy „Tito elvtárs” és 25-ször, hogy „szocialista önigazgatás”. Hasonló volt a helyzet a többi felszólalónál is, akiknek a közlései alatt még nem jutott eszembe jegyezni.

Szeretnék itt is egy párhuzamot vonni. A kilencvenes évek második felében egy nyugat-európai konferencián vettem részt, mely szintén az egyetemi oktatásnak volt szentelve. Ezúttal nem szerb-horvát, hanem angol volt a tanácskozás nyelve. Most is kb. 15 percesek voltak az előadások. Hallottam több érdekes és értékes gondolatot, de néhány felszólalást inkább képletek jellemeztek. Egy ponton itt is jegyezni kezdtem. Az egyik felszólaló 15-ször mondta, hogy „munkahelyteremtés”, és 21-szer, hogy „fenntartható fejlődés”. Azt őt követő felszólaló csak 11-szer ejtette ki, hogy „munkahelyteremtés”, de 23-szor, hogy „fenntartható fejlődés. Azt akarom mondani, hogy akkor is, ha éssszerű fogalmakról van szó, ha túlhasználat van, ha ezeket a fogalmakat minden kontextusba bele próbálják illeszteni, felmerül a kérdés, hogy túléli-e mindezt a tartalom.

Úgy érzem, hogy szép szavakat sem kellene túl sok alkalommal használni. Tudom például, hogy kisebbségiként valami meghatározót, megindítót éreztem, ha magyarul hallottam Nagybecskereken vagy Újvidéken a „nemzeti” szót. Amivel akkor összekötöttem ezt a szót, az a Nemzeti Dal volt, nemzeti lobogó, nemzeti érzés. Mivel ezeket a szavakat ritkán ejtettük ki, ünnepélyesebbek is voltak. Aztán később Pesten látni kezdtem minden második sarkon, hogy „nemzeti dohánybolt”. Nem hiszem, hogy ez nemzeti érzést erősítene. Kockázatos a túlhasználat. Tisztességes szavakat/fogalmakat is megingathat.

És még néhány szót sodrásokról, szólamokról, divatokról, embereket és valóságot háttérbe szorító frázisokról. Kulcsfontosságú, hogy a rendszerváltás ne csak szólamváltást hozzon – esetleg jobb szólamokra való váltást – hanem hogy gondolkodás helyettesítse a szólamokat. Kreatív gondolkodáshoz kételyre is szükség van. Nietzsche szerint a megingathatatlan meggyőződések nagyobb ellenségei az igazságnak, mint a hazugság. Nyitott gondolkodásra van szükség.

Valóságpótló szavakról beszélve, és frissebb (valamivel frissebb) emlékeimet nézegetve, megemlíteném a „tranzíció” szót is – és a vele kapcsolatos kételyeimet. Nem tartom értelmetlennek ezt a kifejezést. A kommunizmus/szocializmus után nem léphettünk egyik napról a másikra egy másik rendszerbe, természetes volt átmenetet, „tranzíciót” emlegetni. De ez most már régóta tart. És eszembe jut, hogy a kommunizmus alatt sem mondtuk, hogy most kommunizmus vagy szocializmus van. Ez veszélyes lett volna, mert a kommunizmus/szocializmus valami eszményi volt, és ha ezt mondjuk, hogy ami itt van körülöttünk, az már az, ez kételyeket ébreszthetett volna. Ezért az lett hangoztatva, hogy „építjük a szocializmust”, „építjük a kommunizmust”, „büszkén haladunk a szocializmus felé”. Szóval „tranzíció” van még, és így ok van arra, hogy ne nézzük igazán kritikus szemmel azt, ami körülöttünk van, mert ez még nem az igazi. Azt hiszem, a tranzícióban való gondolkodás felválthatja a valóságlátást. És ha néhány évtizedig ezt a gondolkodás ösvényt követjük, eljuthatunk a fenntartható tranzícióig.

A szakmámban is próbáltam, már amennyire tudtam, inkább felismerni, mint követni a képleteket. Azt láttam, hogy néha a választottbíráskodás területén is váltakozik a nyitott gondolkodás és a divatkövető gondolkodás. Bírósági gyakorlatban egyre több elismerést nyer a választottbíráskodás, és egyre korlátozottabb a választottbírósági ítéletek felülvizsgálása. Ezt pozitív irányvonalnak tartom, de közben kialakult egy iránymutató jelszó is. Egyre többen hangsúlyozzák a „pro-arbitration” (azaz választottbíráskodás-barát) hozzáállás jelentőségét és indokoltságát. Viszont a szélesen elfogadott mottók használata néha inkább kényelemigényt, mint valóságigényt tükröz. Közben felvetődik az a kérdés is, hogy tulajdonképpen mi az, hogy „pro-arbitration”.5 Adódnak olyan helyzetek, melyekben valóban értékes gondolatok divatos gondolatokká válnak, diadalmas sodrás alakul, és ez nem csak azokat viszi magával, akik megfontolták, hogy mihez csatlakoznak. Ennek érdekes, és elég bizarr példáját mutatja egy amerikai jogeset. Egy peres ügyben a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara választottbírósága úgy döntött 1994. augusztus 24-én, hogy a Kyocera japán vállalat 257 millió dollárt köteles fizetni a LaPine amerikai vállalatnak. Az ítélet meghozatala után LaPine egy kaliforniai bíróság előtt (District Court for the Northern District of California) kérte a választottbírósági ítélet megerősítését (confirmation), míg Kyocera érvénytelenítést kért. A bírósági eljárásban a kulcskérdés egy szokatlan választottbírósági kikötés érvényessége volt. A kikötés szerint érvénytelenítési eljárásban a bíróság akkor is kimondhatja a választottbírósági ítélet érvénytelenségét, ha arra a következtetésre jut, hogy a választottbírák következtetései nem támaszkodnak megfelelő bizonyítékokra, vagy ha a választottbírák hibás jogi következtetéseket vontak le. Az amerikai törvény nem ismer ilyen érvénytelenítési okokat. Ezeknek a bevonása már nemcsak korlátozott, hanem gyakorlatilag teljes felülvizsgálatot eredményezett volna. A valóban nehéz kérdés az volt, hogy vajon a felek egyezsége, amely megalapozza a választottbírósági eljárást, befolyásolhatja-e a választottbírósági ítélet ellenőrzését is? (És ha esetleg nem, akkor az egész egyezség érvénytelen, vagy csak annak a bírósági ellenőrzésre vonatkozó része?) Az elsőfokú bíróság úgy látta, hogy érvénytelen a felülvizsgálást szélesítő kikötés, és ezt azzal indokolta, hogy ez választottbíráskodás-barát álláspont, mert minél visszafogottabb az ellenőrzés, annál inkább állunk a választottbíráskodás oldalán.6 A fellebbviteli bíróság (Ninth Circuit) is úgy látta, hogy a pro-arbitration irányvonalat kell követnie, viszont azt állapította meg, hogy mivel a választottbíráskodás sarokköve a felek akarati autonómiája, az az igazi választottbíráskodás-barát állásfoglalás, ha elismerjük azt, amiben a felek megegyeztek, akkor is, ha az egyezség kiterjeszti a felülvizsgálatot.7 Szóval a két bíróság két merőben ellentétes választ adott a feltett kérdésre, de az indoklásban egyforma hűséggel tartott ki a pro-arbitration irányvonal mellett.

Azt persze nem mondhatom, és nem akarom mondani, hogy a Kyocera-ügy azonosítható azokkal a brutális jogesetekkel, melyekben a döntéshozók pártvonalat (és nem jogot) követve, ártatlan embereket ítélnek el. Viszont fontos észrevenni, hogy nem csak hamis szemléletek redukálódhatnak frázisokra. A választottbíráskodás-barát irányvonalat (pro-arbitration policy) mint sokan mások, magam is helyesnek tartom, de a jogkövetést nem válthatja fel és nem pótolhatja egy irányvonal követése. Más szóval, a divat nem helyettesítheti a gondolkodást – akkor sem, ha szép divatról van szó.

Miután beszámoltam egyről s másról, amit az életem során láttam és tapasztaltam, hadd mondjam el azt is, hogy eljutottam a nyolcvanadik évemig. És visszatekintve engedtessék meg, hogy egyszer magam is használjam (a korábban szidott) fenntartható kifejezést. Azt hiszem, értelmiséginek lenni fenntartható feladat. Azaz olyan feladat, mely feladat marad. Tehát ha értelmiségiként okkal elleneztem a kommunizmust, az nem jelenti, hogy most már életfogytiglan értelmiségi lettem. Ezt továbbra is bizonyítanom kell, új kihívásokkal, új képletekkel, új frázisokkal szembesülve. Nem fejeztem be a feladatvégzést. Hozzátenném, hogy bonyolult világban éltünk és élünk. Nem lehet csak a legyőzött vagy elfeledett múlt szerint igazodni, ha valóban látni akarjuk, hogy most hol is vagyunk. A világban, ahol élünk, nem elég hinni vagy tagadni, látni is kell. A jogos elítélés sem helyettesítheti a látást és érdeklődést. Nem válunk szabad gondolkodóvá csupán azáltal, hogy korholunk valamilyen izmust (akkor sem, ha nem szép izmus) – és csupán az elítéléssel nem is igazán mozgatunk meg semmit. Nem lehet jó orvos, aki csak elítéli a betegséget – csak akkor gyógyíthat, ha érdekli is a betegség.

És azt sem kell szégyellnünk, ha csömört érzünk. Azt hiszem, Ady megmagyarázta, hogy miért nem, amikor A választás s a pótadó című versében leírta, hogy hogyan érzi magát egy polgár a választási kampányok szókavarodása és a szavazás után:


 

A fönséges, letisztelt,

Becézett szavazó

A mámort most alussza –

Nem kell neki a szó.

Hisz gyomrát megfeküdte

A szó- s betűcsömör.


 

Ady óta sok minden változott – és sok minden maradt. Hozzáteszem, hogy a rendszerváltás sok mindent megkönnyített, kevésbé veszélyes már a gondolatok kifejezése – de ebből még nem következik, hogy könnyebb lett gondolkodni. Sodrások továbbra is kísértenek. Látom például, hogy egy dicséretes sodrással társadalmi elismerést nyert az emberszeretet, de közben azt is látom, hogy nem kevesen vannak, akik sokkal inkább kedvelik az emberszeretetet, mint az embereket.

És odáig is eljutottunk, hogy most már nem elég tagadni a kommunizmust ahhoz, hogy szabad gondolkodónak számítsunk. Az valóságlátás feladat marad. Látnunk kell újra meg újra megújuló környezeteket – és látni kell, hogy kik is vagyunk újra meg újra megújuló környezetekben.

Itt – nem először – Széchenyi nyújthat útmutatást. A világ című könyvének már az alcíme is józanságot sugall. Nem azt jelzi, hogy a könyvet elolvasva majd megtudjuk, hogy melyik az igazi világ (vagy esetleg, hogy miért jó a globalizáció). Az alcím a következő: Vagy is felvilágosító töredékek némi hiba 's előítélet eligazítására. A Politikai programtöredékekben pedig Széchenyi ezt mondja: „[...] az ön- 's körülmény-ismeret minden javulás 's javíthatás legsarkalatosabb alapja [...]” Tehát, ha javulni vagy javítani akarunk, nem csak szólamokat kell ismernünk és követnünk. Ismernünk kell magunkat is, és a mellettünk alakuló körülményeket, azaz a valóságot is.

Itt be is fejezem. Még egyszer, nagyon köszönöm a megtiszteltetést – és nagyon köszönöm a figyelmet.



 

Jegyzetek:

 

1 Az előadás a Szegedi Tudományegyetem Civis Academicus Honoris Causa díjának átadásakor hangzott el 2019. október 3-án.

2 Eredetiben: „O борьбе съ буржуазiей и ея агентами, саботирующими дело продовольствiя армiи и препятствующими заключенiю мира.”

3 Eredetiben: „O всенародном обсуждении важных вопросов государственной жизни.”

4 Várady–Barcelo–Von Mehren: International Commercial Arbitration – A Transnational Approach, 7th Edition, West Academic Publishing, 2019.

5 Ezzel a kérdéssel igyekeztem foglalkozni a What is Pro-Arbitration Today? című írásomban. 21/22 Croatian Arbitration Yearbook 2014/2015, 7–25.

6 Lapine Technology Corp. v. Kyocera Corp. 909 F. Supp. 697. (N.D.Cal. 1995)

7 Lapine Technology Corp. v. Kyocera Corp. 130 F. 3d 884 9th Cir. 1997.


« vissza