Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Magyarország külpolitikája 896–1919 – Herczegh Géza kötetéről

Szerencsésebb lett volna, hogy ha ezt a könyvet azt megelőzően olvasom el, hogy körülbelül másfél, két évtizedet eltöltök a külpolitika területén. Mentségemre szolgáljon, hogy a második kötetet olvastam, de ezt az elsőt most olvastam el. Jobb későn, mint soha. Tökéletesen egyetértek azzal, hogy önmagában véve az olvasása ennek a könyvnek külön élvezetet jelent. Függetlenül attól, hogy valaki külpolitikus-e, nemzetközi jogász, történész vagy bárki más, ezt a könyvet minden körülmények között érdemes elolvasnia. Egy könyvismertetésnél, ha lehet ezt annak nevezni, mindig fölmerül az a kérdés, hogy elsősorban a szerzőről beszéljünk-e, vagy pedig a könyvről. A szerzőről én nagyon szívesen beszélnék ez alkalommal is, de nem olyan régen beszéltem róla Pécsett egy konferencián.

Azt mondtam ezen a konferencián, hogy Herczegh Géza „értette, látta, hogy a világ lényege kulturális természetű, és a világot döntően, sok minden más tényező mellett, – bár a különböző filozófiák különböző tényezőket ragadtak meg –, döntően a kultúra határozza meg. A kultúrát pedig a kulturális örökség határozza meg, a kulturális örökséget pedig nem lehet megérteni a történelem nélkül.” „Mint nemzetközi jogász, vajon realista volt-e, vagy idealista? Ő egy érték-vezérelt realista volt. Pontosan tudta, hogy a nemzetközi jognak nagyon jelentős korlátai vannak. De azt is tudta, hogy a nemzetközi jognak egészen különleges lehetőségei is vannak. Azt is tudta, hogy szabadon kell gondolkodni a nemzetközi jogról is; a korlátok, a lehetőségek mögött ott van valami, a legfontosabb. Ezek az értékek. Ezért volt Ő érték-vezérelt realista.” Aztán később, „de a személyiségének a legmélyebb, a legerősebb rétege, legmeghatározóbb tényezője a magyarsága volt. Ő volt a nagykaposi magyar.” Nos, kedves barátaim, ebben a könyvben benne van a szerzőnek a leglényege, nevezetesen a magyarsága. Tisztán látva azt, hogy a külkapcsolatok, a külső tényezők hatásának megértése nélkül a magyar történelmet és Magyarországot megérteni nem lehet.

A történelemmel kapcsolatban nagyon sokszor fölmerül az a kérdés, a laikusok részéről különösen, hogy vajon történhetett volna-e másként. Azt hiszem, erre a konvencionális válasz az, hogy nem, hiszen így történt. Ez nem igaz. Történhetett volna másként. Nem úgy történt, így történt, de történhetett volna másként. Azért történhetett volna másként, mert a világ nincs minden elemében és mozzanatában meghatározva. Azt a bizonyos Laplace féle, mindenre kiterjedő, mechanikusnak nevezett determinizmust már elfelejthetjük. Ebből következik, bár a tudomány erre csak a 20. században jött rá, egy Heisenberg nevű fizikusnak köszönhetően, hogy a világban benne van a véletlen. Ennek ő megtalálta a mikrofizikai alapját, amely az egész rendszerre vonatkozik. Valaki, aki ezt a rendszert megalkotta, elhelyezte benne a véletlent. És ha a véletlen benne van a rendszerben, akkor a dolgok másként is alakulhattak volna. Például a külső tényezők másként hatottak volna, olyan külső tényezők, amelyek a mi rendszerünkhöz képest véletlenként jelentkeztek. Maga a véletlen filozófiai értelemben véve nem más, mint különböző okfolyamatoknak a találkozása, amelyek keresztezik egymást. És a történelem pedig – és úgy érzem, hogy ez a könyvből is erősen átjön – a véletleneknek a sorozata. Nincs zárt rendszer. Ha zárt lenne a rendszer, nem volnának külső hatások, akkor a termodinamika alapján egy adott rendszerben totális rendezetlenség állna elő. De nem így van, mert van külső energia, van külső hatás. Például vannak értékek, vannak elvek. És van nemzetközi jog, ami beavatkozik. Tehát én azt hiszem, hogy persze, visszatekintve, a múlt az múlt, úgy történt, ahogy történt. De annak kapcsán, hogy a múlt történhetett volna másként is, azt is könnyű belátni, hogy a jelent és a jövőt tudjuk alakítani. Tehát, aki a rendszert megcsinálta, az nemcsak a véletlent helyezte bele a rendszerbe, hanem belehelyezte az embert a maga szabad akaratával és felelősségével. Tehát a jövő alakítható. Nincs minden meghatározva. Ennek az országnak a jelene és a jövője is alakítható.

Nagyon gyakran föltesszük azt a kérdést – ez egy szintén vissza-visszatérő kérdés –, hogy vajon mit rontottunk el, hogy rontottuk el, mikor rontottuk el, miért rontottuk el, ki rontotta el. Van egy egyszerű válasz erre: nem rontottuk el. Nem rontottuk el, itt vagyunk. Ez után az ezer év után is, itt vagyunk. Itt is maradunk. Persze rengeteg hibát elkövettünk, mint ahogy mások is elkövettek nagyon sok hibát, sőt bűnt, ne feledjük Radnóti szavait, hogy „bűnösök vagyunk”, de ő folytatta, „akár a többi nép”. Semmivel nem vagyunk bűnösebbek, és semmivel nem vagyunk bűntelenebbek sem, mint a többi nép. Olyanok vagyunk, mint a többi nép. Nos, ezek a kérdések is eszébe jutnak az embernek. Van egy ismert mondás, hogy a történelem ismétlődik, de nem tanulunk belőle. A másik változat az, hogy a történelem nem ismétlődik, de tanulunk belőle. A külpolitika olyan dolog, ami nagyon sok tudományra tud vagy próbál támaszkodni, de valójában a külpolitikának az igazi forrása nem lehet más, mint a történelem. Tehát ami már valamilyen módon megtörtént, abból tudunk tanulni, levonni következtetést, sokszor talán túlzott következtetéseket is, mivel azt hisszük, hogy a történelem ismétlődik, pedig soha nem ismétlődik, legalábbis úgy nem, mint ahogy az megtörtént. Ettől függetlenül a történelem az, amire tudunk támaszkodni. Ezért is gondoltam, hogy jobb lett volna nekem ezt a könyvet korábban elolvasnom, de most már így esett.

Néhány alapvető külpolitikai tételt vagy következtetést most még így megkésve is, azt hiszem, hogy érdemes levonni. Az egyik az, hogy alapvetően a külső és belső tényezőknek a versenye, viaskodása irányítja mindig egy országnak a történelmét. A legfontosabb – és ez már egy külpolitikai tétel – a szomszédság, az a régió, ahol vagyunk. Ezen nem változtat az, hogy időközben a külpolitikai cselekvés rádiusza a többszörösére nőtt, ezt nevezik úgy, hogy globalizáció, vagy bármilyen más néven, de a legfontosabb, ettől függetlenül mindig a régió. Ez egy alaptétel, és azt hiszem, hogy a mi külpolitikánknak is egy fontos felismerése volt, hogy a legfontosabbak a szomszédokkal fenntartott kapcsolatok. Nálunk ez persze különösen fontos a magyar nemzet sorsának az alakulása következtében, de akárhogy is van, az egész könyvből világosan kitetszik az, hogy itt a régióbeli fejlemények voltak azok, amelyek az ország sorsát döntően meghatározták. Az is igaz persze, hogy 1919-nél ez a könyv véget ér, és az Európán kívüli világnak a hatása inkább később jelentkezett, ez kétségtelen, bár az Egyesült Államok beavatkozása – mint véletlen – az első világháborúba végső soron eldöntötte a mi országunknak a sorsát is.

Kezdődik a dolog a dinasztiákkal. Izgalmas témája a könyvnek, hogyan kapcsolódtak egymáshoz a dinasztiák és az országok. A dinasztia volt a fontosabb, vagy pedig az ország. Mind a kettő fontos volt, hiszen a dinasztiának kellettek országok. A dinasztia úgy tudta növelni a hatalmát, hogy ha országokat szerzett meg, házasság vagy háború útján. Evvel tudta akár a gazdasági, akár a politikai hatalmát erősíteni, de nem volt még világos, hogy egy országnak, vagy egy adott dinasztiának az érdekéről volt-e szó. A külpolitika egyébként a dinasztikus uralkodónak szinte a magánügye volt. A külpolitikát ő akként kezelte. Mert hiszen az a dinasztiának volt az ügye, hogy annak az adott országnak a külkapcsolatai, hódításai, területveszteségei, házasságai, házasságtörései hogyan befolyásolják az ország sorsát. A külpolitika tehát magánügy volt. Ma is van egy hatalmas ország, ahol a vita lényege jelenleg éppen az, hogy a külpolitika lehet-e magánügy, vagy kizárólag közügy. Ezt a kérdést kell most a washingtoni Kongresszusban megválaszolni. Föl lehet-e használni külpolitikai kapcsolatokat magántermészetű célok érvényesítése érdekében? Ez érdekes kérdés, de ez a dinasztiák korában föl sem merült. Természetes volt, hogy az uralkodó a saját szempontjait érvényesíti a külkapcsolatok terén is.

A dinasztiák az ország sorsát döntően meghatározták, az Árpád-ház végével tulajdonképpen három-négy közép-európai – mert megint csak a régióról beszélünk – dinasztia versengése, viaskodása határozta meg az ország történelmét – Jagellók, Luxemburgiak, Habsburgok, Anjouk –, és végül is úgy tűnt, hogy ebből a versenyből, ebből a rivalizálásból a Habsburgok jöttek ki legerősebben. Ők ezt a versenyt megnyerték, de nem voltak elég erősek ahhoz, hogy megvédjék ezt a régiót az új, hatalmas veszéllyel, az Ottomán Birodalommal szemben. Ahhoz nem volt elég erejük, mert a Habsburg dinasztia minden örökös tartományával együtt is kevés volt ahhoz, hogy egy ilyen hatalmas világbirodalommal szemben sikerrel fölvegye a harcot.

És itt jön a következő nagy kérdés, ami az egész magyar történelmen végigvonul. Mi a teendő akkor, amikor egy országnak a határain megjelenik egy hatalmas erő. Egy láthatóan sokkal nagyobb erő, mint amit az adott ország képvisel. Ma sokan mondják, hogy bölcsebb lett volna a törökkel kiegyezni. Ismert példa a román fejedelemségeknek az esete, amelyről Borsi-Kálmán Bélának most jelent meg egy kiváló könyve. A román fejedelemségek megegyeztek, és hosszabb távon lehet, hogy ez számukra előnyösebb volt. Persze van más példa is, ott van például Bosznia esete. Nem biztos, hogy jobban járt volna Magyarország, ha azon az áron egyezik ki, hogy a lakosságának a 30–40 százaléka iszlám hitre tér, és egy olyan sajátos társadalom jön létre, amely később súlyos gondokkal küszködik. Az ellenállásnak, a harcnak, az állva-halásnak és a megegyezésnek, kiegyezésnek, kompromisszumnak, együttműködésnek a dilemmája továbbra is fennáll. Már csak azért is, mert a magyar történetírásnak az egyik fő jellegzetessége a bűnösöknek és az árulóknak a keresése. Nem véletlen, hogy akik a megegyezést pártolták később nem ritkán árulónak minősültek. Ez az a bizonyos bűnbakkeresés, ami ebből a könyvből tökéletesen hiányzik. Mert a szerző tudta pontosan, hogy nem ez a lényeg. De ettől függetlenül az a kérdés változatlanul fönnáll, ellenálljunk-e, vagy pedig megegyezzünk. Összefügg ezzel az az alapvető kérdés is, hogy kizárólag reálpolitikai megfontolásokból kell kiindulni, vagy pedig bizonyos alapvető értékekhez súlyos áldozatok vállalása árán is ragaszkodni kell.

Ez a dilemma továbbra is megvan, és ez a dilemma különösen erős volt a magyar történelemben éppen a török megjelenését követően. És mi, függetlenül attól, hogy nem keresünk bűnbakokat, és nem azt keressük, hogy hol és mikor mit rontottunk el, erre a dilemmára, hogy tudniillik ellenálljunk-e, harcoljunk-e, vagy pedig megegyezzünk-e, az akkor adott korszakban a lehető legrosszabb választ adtuk. Tudniillik egyik részünk azt mondta, hogy álljunk ellen, a másik fél meg azt mondta, hogy egyezzünk ki. Itt még csak két részre szakadt az ország, minden értelemben véve egyébként, nem csak politikailag, fizikailag, és területileg is, hanem kulturálisan is. Később persze három részre szakadtunk, és ez volt a magyar történelemnek az egyik legtragikusabb korszaka. Ebből viszont azt a következtetést lehet levonni, hogy a legrosszabb a megosztottság. És a külkapcsolatok, a külpolitika terén, ha valami igazán fontos az, hogy lehet rossz döntést hozni, lehet jó döntést hozni, de a döntés mögé lehetőség szerint nemzeti konszenzust kell tenni.

A szerző kifejti, hogy a dinasztiáknak volt egy óriási előnye, ameddig tartottak, mondjuk például az Árpád-házi királyok, hogy folytonosságot biztosítottak. Mert lehet, hogy egyéni ügy volt a külpolitika, de ugyanakkor a dinasztia puszta léte több-kevesebb folytonosságot adott a külkapcsolatok, a külpolitika irányításának. Persze házasságoktól és egyebektől sok minden függött, és sok minden változhatott, de azért a dinasztia önmagában hordozta a folytonosságot. És amikor ez megszakadt a magyar történelemben, amikor az Anjouk nem tudták ezt igazán folytatni, később pedig jött a dinasztiáknak a harca, akkor kiderült, hogy már nincs folytonosság, és ha nincs folytonosság, akkor nincs nemzeti egység sem. Tehát a kontinuitás és a konszenzus egymással szorosan összefüggő fogalmak. Ha van kontinuitás, akkor van konszenzus is, és fordítva. Amikor a dinasztia eltűnik, akkor nincs meg a kontinuitás és a konszenzus. Kettészakadtunk, megjelent Ferdinánd és János, és ez így folytatódott a következő évszázadokon keresztül, változó körülmények között.

Andrássy, Deák, vagy Kossuth. Dualizmus vagy föderalizmus. Dualizmus vagy korlátlan nemzeti függetlenség és szuverenitás. Mai napig vitatkozunk erről. Vannak kiegyezés pártiak, megegyezés pártiak. Valószínűleg, a lényeget tekintve én is ezek közé tartozom. De nem tudom megmondani, hogy mi lett volna, ha nem ezt az utat választjuk. És találó megállapítása a Szerzőnek, hogy, akkor, abban az időpontban Andrássy Gyula külpolitikája volt a helyes külpolitika. Akkor és abban az időpontban. De nem tudhatta, hogy mi lesz 40-50 évvel később. Tulajdonképpen sok mindent előre is látott. Tisztában volt például az orosz veszéllyel. Az orosz veszélyt egyébként is megéreztük, akárhogy is, 1849-ben az orosz veszély nagyon konkrétan megjelent, és ettől kezdve világos volt az, hogy nekünk egy nagyobb államalakulathoz kell tartoznunk ahhoz, hogy az orosz veszélyt valamilyen módon kezelni tudjuk. Az orosz veszélyt egy darabig talán kezeltük is, de olyan események következtek be a világpolitika színpadán – az előbb utaltam az Amerikai Egyesült Államok beavatkozására –, amelyek alapvetően megfordították a globális geopolitikai konstellációt. Kiléptünk a térségből, kiléptünk az észak-dél, nyugat-kelet összefüggésekből, és egyszer csak egy globális tényezővel találtuk magunkat szemben, ez a Deák–Andrássy politika számára nem volt előrelátható. Mert ezt nem lehetett látni, ez volt az a bizonyos szempontból véletlennek tekinthető fejlemény.

Valójában, megjelent a 19. században az a jelenség, ami szintén itt számunkra az egyik meghatározó tényező volt. Átalakul a világ. Megjelent egy új erő, úgy tűnt, hogy ez az új erő, nevezetesen Németország az, amelyik Európa sorsát döntően meg fogja határozni. Nem lehetett akkor még a külső, globális fejleményeket pontosan előre látni, nagy valószínűséggel nem lehetett tudni, hogy a létező első világhatalom mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ha kell, akkor ezt háborúval is megakadályozza. Nem úgy, hogy közvetlenül háborút indít Németország ellen, ennél bölcsebb volt az angol diplomácia. Sokkal inkább egy olyan francia-orosz szövetséget próbál összeállítani, amely aztán ezt a felemelkedő hatalmat megállítja. Ez az a bizonyos Thuküdidész csapdája, amikor megjelenik egy új hatalom, amely kétségbe vonja a fennálló status quo-t, a fennálló rendszert, át akarja venni a vezetést, mint Németország, de végül is az a hatalom, amelynek a hatalmát akarják csorbítani, ezt nem engedi. Erről szólt az I. világháború. És itt jön a következő nagy kérdés, hogy ez a hatalom, amely úgy érzi, hogy a hatalmát különböző új erők felemelkedése veszélyezteti, mit tegyen ennek a megakadályozása érdekében? Ezt most éljük. Erről már nem szólhat a könyv. Most az a kérdés, hogy az Amerikai Egyesült Államok a veszélyeztetett hatalmát milyen eszközökkel tudja stabilizálni, és milyen eszközökkel tudja megállítani, vagy legalábbis lassítani, megakadályozni Kína felemelkedését. Egy dolog a lényeg: hogy lehetőleg ez ne háborús eszközökkel történjék. Ez az I. világháborúnak is a legfontosabb tanulsága.

Én csak néhány dilemmára akartam utalni, mert a könyvnek szerintem a legnagyobb erőssége az, hogy mély bölcsesség és tárgyilagosság sugárzik belőle. Kritikus, de sohasem bántó. Őszinte, és elhelyezi a felelősséget is. Persze mindig józan korlátok között. Van benne valami, amit én úgy fogalmaznék meg, hogy az a nyugodt derű, ami egyébként az egész személyiségét is jellemezte. Ami mögött hihetetlen mennyiségű idő, energia, munka, szorgalom és alaposság állt. A derű, a nyugalom akkor biztos, ha e mögött olyan adottságok vannak, amivel a szerző rendelkezett. A szerzőnek egész életében, de ebben a könyvben is sikerült elkerülnie a magyar, azt is mondhatnám nyugodtan, közép-európai komplexusokat. Neki nem volt egyáltalán se itthon, se Hágában, sehol máshol kisebbrendűségi komplexusa. Mert hiszen ezt mi közép-európaiak gyakran hordozzuk magunkban. Még azt is lehet mondani, hogy megvan rá az okunk, vagy megvolt rá az okunk. De nagyon fontos, hogy ezt a kisebbrendűségi komplexust hárítsuk el. Ne essünk bele a csapdájába, és legfőképpen ne egy felsőbbrendűségi komplexussal próbáljuk kiegyenlíteni. Mert erre is történtek és történnek kísérletek. Ez nem jó. Találjuk meg a középutat. Körülbelül azt, ami ebben a könyvben van és körülbelül azt, amit a szerző egész életében sugárzott történészként, nemzetközi jogászként és legfőképpen magyarként.

Nekem ennyi jutott eszembe a könyvről, és az utolsó, amivel tulajdonképpen egyetlenegy mondattal megoldhattam volna a feladatot, hogy lehetőleg mindenki olvassa el, élvezni fogja, és rengeteget fog belőle tanulni.

(Elhangzott 2019. december 5-én, a Magyar Szemle Könyvek sorozatban megjelent kötet bemutatóján.)


« vissza