Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

„Új Hungária” – „Pax Hungarica” – „Pax Danubiana” – Ottlik László a magyar jövő kérdéseiről

 

Ottlik László a magyar jövő kérdéseiről1

 

Ottlik László2 (1895–1945) az 1920-as évek második felétől a korabeli konzervatív (–liberális) politikai és tudományos elit tagjaként markáns állásfoglalásokban nyilvánított véleményt a Trianon utáni magyarság Kárpát-medencében betöltött szerepéről, jövőjéről. Alkotói pályája során mindig nagy jelentőséget tulajdonított a régi és új nacionalizmusok, a nemzeti és kisebbségi problémák, a Trianon utáni közép-európai status quo megértése és jövője kérdéskörének. Műveinek központi témájává vált a régió jelenét, jövőjét befolyásoló „neopatriotizmus” felfogásaként megfogalmazott új nemzetpolitika, az „Új Hungária”-koncepció kidolgozása.

Az új nemzeteszme első, vázlatos megfogalmazásával a Magyar Szemle 1928. februári számában megjelent Magyar nemzet – cseh birodalom című írásában találkozunk. A tanulmány elején megállapítja, hogy „Csehország népszavazás nélkül, a fegyverek jogán és a nagyhatalmak erőszakos diktátuma alapján jutott a Felvidék birtokába”. Prága által a Felvidéken létrehozott hatalmi, közjogi rendszer valójában gyarmatosítás, megfosztva „Szlovenszkót” minden autonómiától. Csehszlovákia egy „cseh nemzeti birodalom”, mely önkényuralmat gyakorol a „bekebelezett” nemzeti, kulturális és etnikai kisebbség felett. A Felvidék csak „kolónia” szerepre van utalva. Részletes történelmi, szociológiai elemzést követően megállapítja: „Amit a cseh nemzet nem adhat meg, eo ipso nyugodtan megadhatná a magyar: a felvidéki autonómiát. A Szlovenszkónak a mai gyarmati státusból – a brit gyarmati közjog nyelvén szólva a »dominium«-státusba való emelkedése csakis Szent István birodalmába való visszatérés útján lehetséges.”3 Már e művében „magyarországi nemzetről” (Natio Hungarica) beszél, ahol „minden tót könnyebben fogja elismerni ehhez a nemzethez való tartozását, hogyha nem kell egyúttal magát a magyar etnosszal is azonosítania”.4 A jövőt a több nyelven beszélő és gondolkodó egységes nemzeti létben, a „Szent Korona kebelében” képzeli el, melyben a „magyarországi nemzet a territoriális történeti egységnek a feudalizmusban gyökerező arisztokratikus, de liberális szellemű elvét képviseli”.5

Az ekkortájt megjelent Diktatúra és demokrácia című tanulmányában a trianoni trauma kapcsán a „Magyarország elszakított részeivel megajándékozott új és demokratikus »nemzeti« államok kisebbségi politikáját” is elemezte. Demokrácián a hatalomgyakorlás többségi módját – Tocqueville nyomán –, a többség zsarnokságát értette.6 Szerinte az utódállamokban „demokratikus nacionalista diktatúrák” alakulnak ki, melyek megbontják a kisebbség szellemi egységét és integritását, sőt „materiális boldogulásának megakadályozására”, végső soron „fizikai épségének aláaknázására” indítanak „tervszerű hadjáratot”. Az utódállamok uralkodó nemzetei nem számíthatnak a magyarság „békés” asszimilációjára, ezért „ha nem lehet asszimilálni a magyar kisebbségeket, ki kell őket irtani”. E súlyos szavakat az „eszközök” részletezésével teszi érzékletesebbé: „[...] nem érik be ellenük a kulturális háborúval, hanem soraikat az erőszakos terror és a kiüldözés eszközeivel is egyre ritkítván, egyúttal pénzügyi és gazdasági háborút is viselnek a magyar alattvalóik ellen”.7

E rendkívül baljós helyzetértékelés után körvonalazta „Új-Hungária”-koncepcióját, amely, a Szent István-i állameszme modernizált változatán alapszik.8 A Szent István-i állameszme ilyen értelmezése nem volt ismeretlen a hazai szellemi életben; ideológiai és aktuálpolitikai tartalommal viszont Ottlik töltötte meg az 1920-as évek végén. Elképzelésének alapjául az István király Intelmeiből jól ismert – az egynyelvű és egytörvényű ország gyengeségéről szóló – kijelentés szolgált. Az „Új Hungária”-elméletének két paradigmatikus kiindulópontja: Magyarország nem korlátozódhat csak a magyarok lakta területekre, továbbá a Kárpát-medencében a magyarság hivatott a térség többi népének vezetésére.9

 

Ottlik 1928 szeptemberében Új Hungária felé címmel nagy feltűnést keltő írást tett közzé a Magyar Szemle hasábjain,10 amelyben a „Szent István-i Magyarország” korszerűsített, föderalizált, autonómiákra építkező visszaállítását javasolta. A témakört kutató történészek szerint Ottlik – Bethlen bizalmasaként – a miniszterelnök hatására tette közzé téziseit.11 Igaza lehetett a francia követnek, aki jelentette kormányának, hogy a szerző gondolatai „aligha állnak messze Bethlenétől”.12 A kilencoldalas írás közlésekor a szerkesztő megjegyezte – és ebben nem tévedett –, hogy Ottlik „nagy feltűnést keltő gondolataival” a következő számokban is foglalkoznak. A külföldön is jelentős visszhangot kiváltó esszé szerzőjének reményei szerint nem csupán a magyarságnak, hanem a volt nemzetiségeknek is vonzó javaslattal állt elő.13

Bethlen István – a két világháború közötti Magyarország legjelentősebb miniszterelnöke – igen korán felismerte annak a fontosságát, hogy a trianoni békeszerződés megváltoztatására tett magyar kísérletekről kedvező nemzetközi vélemény alakuljon ki. Minden eszközt megragadott, amitől azt remélte, hogy jelentős hatást gyakorolhat az angolszász és a francia vezető értelmiségre.

Az „Új-Hungária”-koncepció és a Szent István-i állameszme szoros kapcsolatáról szól írásának nyitó gondolata: „Nincsen jó magyar ember, aki kételkednék abban, hogy a Szent István Birodalom területi egysége előbb-utóbb helyre fog állni.”14 A Bethlen-féle stabilizáció kül- és belpolitikai tekintetben ekkorra alkalmasnak látszó környezetet teremtett a trianoni döntések revíziójára. Az első világháború utáni évek életérzésének jellemzésekor irodalmi vénáját is megvillantja: „A mai, magára maradt magyarnak nacionalizmusa valóban eo ipso más kell, hogy legyen, mint volt a háború előtt a belső expanzió napjaiban. A magyar ma kénytelen önmagára eszmélni, elzarándokolni a delphii Apollón szentélyébe és hozzálátni önmaga értékeinek kiépítéséhez. Sohasem érezhettük át nagyobb erővel, hogy »sem rokona, sem ismerőse nem vagyunk senkinek«, de éppen ezért »szeretnők magunk megmutatni, hogy látva lássanak« és vajmi nagyon, vajmi fájdalmasan »szeretnők, hogyha szeretnének«.”15 Józan gondolkodásra van szükség, szembe kell nézni azzal, ami a múltban nem volt helyes. A századforduló és az azt megelőző időszakkal szemben reális, racionális nemzetpolitikára van szükség: „A neonacionalizmus éppen ezért, ennél az attitűdjénél fogva mozdítja elő a neopatriotizmus növekedését is. Neopatriotizmusnak pedig azt a felfogást nevezném, amely belátván azt, hogy Szent István hagyatéka nem kisebbségé és nem többségé, nem uraké és nem magyaroké csupán, hanem mindazoké, akiknek ősei a Kárpátok ölén nyugszanak, akik véreztek vagy izzadtak ezért a földért s akiknek a nagyvilágon e kívül nincsen számára hely, mind kevésbé érti immár az ellentéteket, amelyek magyart, horvátot, tótot, erdélyi románt elválasztanak egymástól és mindinkább látja, hogy e népek szenvedéseiket csak egymás keblén pihenhetik ki és problémáikat csak egymás támogatásával oldhatják meg: hogy különválva legázolás, megalázás, nyomorult helóta sors lehet csak az övék.” Majd később így folytatja: „Tudjuk, hogy tíz év alatt nagyot fordult a világ s tudjuk, hogy a Pater Familiasnak akkori fölényes helyzete helyett ma már legföljebb az idősebb testvér szerepében vagyunk otthon. De azt is tudjuk, hogy az új »kiegyezés« korántsem egyedül a mi érdekünk.”16

Ottlik részletesen vázolja az „Új Hungária” területrészeit, az egységes országba való visszatérés körülményeit és eltérő feltételeit a horvátok, a „tótok” (Felvidék), Erdély és Ruténföld (Kárpátalja) vonatkozásában. Szembeállította egymással az „Új Hungáriában” a nemzetiségekre váró boldog jövőt az utódállamokhoz került nemzetek, illetve nemzetiségek negatív tapasztalataival. Az általa megálmodott, egyes elemeiben föderalisztikus államalakulat túllépne a 19. század liberális nacionalizmusán és az üdvözítő neopatriotizmus talaján – visszatekintve a középkori rendi eredetű patriotizmus felfogásra, mely a területi integritáson alapult – a náció helyett a terrénumot tekintette elsődleges összetartó erőnek. Mindezt hungarocentrikus megközelítésben, a magyarság számára történelmi jogon járó vezető szerep mellett tudta csak elképzelni, amit a történeti tények és tapasztalatok alapján utópikusnak minősíthetünk. Szent István-i állameszme szöges ellentétben állt a modern kelet-közép-európai nacionalizmusokkal.

 

Ottlik esszéjének kedvező hazai fogadtatása mellett kiemelendő egy kritikus vélemény. Bajcsy-Zsilinszky Endre, a bethleni konszolidáció hajlíthatatlan kritikusa, ez idő tájt fajvédő politikus és újságíró, az Előörs című hetilap hasábjain éles támadást intézett a neopatriotizmus ellen, melyet a magyarság valódi problémáiról való figyelemelterelésnek tekintett.17 Úgy vélte, hogy Ottlik megközelítése „feltűnően hasonlít” Jászi Oszkár „Keleti Svájc”-felfogásához. A Horthy-korszakban egy ilyen minősítés negatív jelentéstartalmú volt. Még hozzátette, hogy „ezt a neopatrióta új Hungáriát jó magyarok gondolták el, a Keleti Svájcot pedig a magyarsággal szemben legalább is indifferens kultúrsznobok, idegenek”.

Ottlik egy év múltán a Magyar Szemlében reagált a megfogalmazott észrevételekre, vádakra.18 Új Hungária és Keleti Svájc című értekezésében így fogalmaz: „[...] valóban az Új Hungária »feltűnően« hasonlít a Keleti Svájchoz: éppen úgy, mint ahogy az összedrótozott váza hasonlít a széttört vázához. Mindazonáltal fennakadni azon, hogy a törés nyomai meglátszanak a drótozás után is, éppen olyan naivitásra vall, mint aminő sajátságos elfogultság kell ahhoz, hogy ezzel igazolva lássuk azt, aki az ép vázát annak idején mindenáron össze akarta törni.”19 Az összedrótozott váza-hasonlatot részletesebben is magyarázta: „Jászi föderalista programja annak idején helytelen volt: 1. azért, mert nem számolva a tényleges társadalmi szituációval s a fennálló erőviszonyokkal, nem vette észre, hogy akkor ezt a programot egyáltalában nem lehetett végrehajtani, 2. azért, mert erőszakos megvalósítása esetén a helyett, hogy nyugvópontra juttatta volna a nemzetiségi kérdést, még jobban kiélesítette volna és végül 3. azért, mert végrehajtása esetén az a program csak az egységes Magyarország szétbontását mozdíthatta volna elő. Viszont meggyőződésünk szerint »ugyanaz« a program ma igenis éppen azoknak a tényezőknek erősítését szolgálhatja, amelyek Hungária területi egységének helyreállítását mozdíthatják elő.”20 Ottlik a Jászi-féle 1918-as autonómia-javaslatot az ország területi integritása feladásának tekintette, ezzel szemben a trianoni határok meghúzását követő egy évtized elteltével az „Új Hungária”-koncepció – a megváltozott nemzetközi politikai kontextusban – nem felad, hanem újraintegrál. Úgy véli, hogy Közép-Európa számára a „Brit birodalomhoz hasonló változatos »státus«-viszonyokat felölelő Nagy-Hungária keletkezhetnék, amely igazi hazája, »otthona« lehetne a benne egyesülő összes népeknek [...]”.21 Ugyanakkor ő sem kívánt szembenézni azzal, amit a politikai történések keserűen bizonyítottak. A korabeli Magyarországnak és a „Natio Hungarica”-gondolatnak az egykori kisebbségekre gyakorolt vonzereje 1928/29 táján – tíz évvel az első világháború után – nemhogy erősödött, hanem gyöngült.22

 

1934-ben Ottlik a Magyar Szemle hasábjain ismét visszatér korábbi koncepciójához úgy, hogy az „Új Hungária”-eszmét a „Pax Hungarica” fogalmával egészíti ki.23 Ez alkalommal is kifejtette, hogy a történelmi magyar királyság képes volt a „Közép-Duna” vidékén, a Kárpát-medencében megteremteni az itt élő népek harmonikus együttélését. Trianon revíziójának ügye viszont nem ért el sikert, mert Magyarországgal szemben kialakult egy sztereotípia: „Ez a kép, amellyel szemben állunk, egy apokaliptikus lovasnak az alakja: a honfoglaló magyarnak ijesztő lovasalakja, úgy amint az az egykori jámbor keresztény népek rémült fantáziájában megjelent, hogy ott mélyen meg is ragadjon. Idővel ez a kép, igaz módosult, finomult: lassan átformálódott egy barbár díszruhás, gőgös keleti nagyúr alakjává, aki azonban még mindig fegyveresen és magas lóhátról, kemény ököllel uralkodik a hatalma alá tiport szolganépeken.”24 Ez a kép táplálta az „ezeréves igazságtalanság” vádját, és igazolta a trianoni döntés helyességét. Sőt a történelemből is jól ismert klisét – az elnyomott nép és az uralkodó réteg közötti harcot a demokráciáért folytatott küzdelemként beállítva – jól tudták kamatoztatni: „E szerint Magyarország megcsonkítása és feldarabolása jogos volt, mert a demokrácia szent nevében történt.”25

Ottlik szerint a történeti valóság ennek az ellentéte: „Magyarország politikai szerkezete nem egy népnek más népek fölötti uralmán alapult, hanem egy civilizációs eszmén: a nyugati kultúra határán fekvő egységes földrajzi terület, a Kárpátok medencéjét egy nyugati szellemű keresztény királyság politikai abroncsaiba fogni. Az uralom stílusa [tehát] [...] nem »nemzeti«, hanem nyugati »keresztény«, azaz kozmopolita.”26 A középkori magyarországi uralkodó osztály (főpapok, főnemesek) igen jelentős része idegen eredetű, többnemzetiségű volt, mint ahogyan a városi népesség, illetve a parasztság is. Magyarországot pedig nem azért hívják így – érvel Ottlik – mert „magyarok uralkodtak fölötte”, hanem azért, mert a lakosság túlnyomó többsége a 18. század végéig magyar volt.

Az újragondolt „Új Hungária”-koncepciót és az ennek alapján kialakítandó új magyar állameszményt a következőképpen jellemzi. A Kárpát-medencében római mintára mint természetes életegységet fogott politikai keretbe a „magyar állameszme”, melyet a Pax Romana fogalmát stílszerűen aktualizálva, „Pax Hungarica” névvel illet: „[...] a Pax Hungarica, a magyar civilizáció eszméje volt az, amely az idők folyamán szolgálatába állította számos, a Kárpátok ölében élő vagy ide bevándorolt »idegen«, azaz nem-magyar népnek vérét és géniuszát, hogy itt a civilizált, keresztény életnek és a nyugati kultúrának virágzó keretét és erős végvárát teremtse meg”.27 Ebben az egységes, szabad civilizációban békében élt egymással „a magyar és tót földművelő, a vlach hegyi pásztor, a német polgár, a szerb, görög és örmény kereskedő”. A Pax Hungarica szellemisége a törökdúlás utáni nagyarányú betelepítések, majd a modern (liberális) nacionalizmus hatása következtében háttérbe szorult. Álláspontja szerint a magyar nacionalizmus legradikálisabb képviselői a városi polgári értelmiség „neofita” rétegeiből kikerülő német, szláv és zsidó eredetű írók, tudósok és politikusok voltak, akik a nemzetiség fogalmát csak politikai értelemben tudták interpretálni. Az „asszimiláló nacionalizmusnak” nevezett felfogás szerint a „magyarság” nem volt egyéb, mint civilizációs, eszmei egység, az a népsokaság (démosz), amely a „Pax Hungarica misszióját hordozza”. E nemzetfelfogásban a nép mint „etnosz”, nem volt egyéb, mint kuriózum, „muzeális emlék”, amelynek el kell tűnnie a történelem süllyesztőjében.

Úgy véli: „napjainkban” az új nemzedék színre lépésével – melyhez magát is sorolja – egy modern felfogás született meg, mely hegeli értelemben vett szintézise az „individualisztikus” politikai és a „népi nacionalizmus” felfogásnak: „A helyes megoldás szerintünk az, hogy vissza kell térni a régi magyar civilizáció, a Pax Hungarica, két alapeszméjéhez: az egyik a tér primátuszának eszméje, amely arra utal, hogy az egy geoökonómiai térhez tartozó népek sorsközösségének elemi tényeiből kell kiindulni, abból, hogy ezek a népek szükségképp összetartoznak, mert egymásra vannak utalva; a másik az összetartozó népek egyenlő szabadságának eszméje, az ősi magyar jogeszme: »una eademque libertas«. Az új magyar elmélet, az »Új Hungária« elmélete annyiban új, hogy a régi magyar hagyományokból merített eszméket egy új történelmi helyzetre alkalmazza. Egyebekben azért magyar, mert a magyar hagyományban, a magyar szellem múltjában gyökerezik.”28 Ottlik koncepciója a történeti eredetű hungarus-nemzettudat modernizált – a kisebbségek számára autonómiát kilátásba helyező –, „haladó” változata, amelyet nem kevés elfogultsággal nevez „magyar gondolatnak”, amely „az egyetlen teremtő gondolat a Duna-medencében”.29

Írása végén az új nemzedék látókörének kiszélesedéséről tesz említést. Úgy véli, hogy a „Pax Hungarica” eszméjében semmi olyan nincs, amit a Kárpát-medence térségéből ne lehetne a Duna-medence régiójára kiterjeszteni, következésképp itt is érvényes a geoökonómiai észszerűség és a népek egyenlő szabadságának elve, ami nélkül nincs „új rendezésre” lehetőség.30 Másrészt fölveti, hogy a „népek” ma már nem érik be a demokrácia igényével, annak „valóságát” akarják, amit az angol szállóige „democracy is selfgovernment”-ként fogalmaz meg. Úgy véli, „az új magyar állameszme lényege is ez: önkormányzó demokrácia”.

Két évvel később a Magyar Szemle hasábjain tovább folytatja a kisebbségi kérdés múltjával és jelenével kapcsolatos okfejtését. A kisebbségi kérdés tegnap és ma című írásában31 megállapítja, hogy a „régi magyar nacionalizmus” a nemzeti indeterminizmus, a történeti nemzetiség mint „politikai nemzet”, az „ifjabb”, jórészt asszimilánsoktól vezetett nacionalizmus pedig a nemzeti determinizmus talaján áll. Utóbbi elméletből „kényszerűen fakad a faji kizárólagosság és a nemzeti imperializmus, amely végeredményében egy nemzetiszocializmusra, a nemzet- és államközi együttműködés teljes lehetetlenülésére és az örök, kényszerű és általános háborúra vezet”.32 Ottlik szerint a régi magyar nacionalizmus szintézise nem valósítható meg egy olyan politikai közegben, ahol minden népcsoportot áthatott az „új nemzeti öntudat”, és bár nem teszi hozzá, de nyilvánvaló tény, az önálló nemzetállami lét lehetőségének a kipróbálása. Írása végén, talányos módon a „Pax Hungarica” helyett egy új, nem részletezett fogalom bevezetéséhez folyamodik: „Az asszimilációs folyamatok ideje végképp lejárt. A megoldásnak csak egy útja van: a Dunavölgy politikai szerkezetét a népek együttműködésével az egyenlő igazság és szabadság: »suum cuique« és az »una eademque libertas« vezéreszméi alapján úgy kell átépíteni, hogy abban minden nép, amelyet a sorsa a Dunatájhoz köt, megtalálhassa a maga helyét és boldogulását. A népek egymás elleni harca és egymás fölötti uralma helyébe a közös munka és közös béke érája kell hogy lépjen: a »Pax Danubiana« új korszaka.”33 Ottlik ugyanakkor nyitva hagyja azt a kérdést, hogy ebben az „új” korszakban a magyar hegemónia szempontja játszik-e szerepet. Hogy ezt tudatosan tette vagy sem, illetve mindebben a történeti-politikai racionalitás hatott közre vagy valami egészen más, abban nehéz állást foglalni, mindenesetre a korábbi megközelítésekhez képest érdemi eltérésről van szó.

 

A következő pár évben nagyot változott a világ. 1938-ban, majd 1940-ben az első, illetve a második bécsi döntés következtében sor került a magyar határok revíziójára, aminek következtében a Felvidék egy része, majd Észak-Erdély ismét magyar fennhatóság alá került. 1940 augusztusában, vagyis a második bécsi döntést közvetlenül megelőző időszakban látott napvilágot az utolsó Magyar Szemlében közzétett írása. A magyar nemzetiségi politika feladatai címmel a nemzetiségi kérdés gyakorlati megoldásainak módjáról értekezett.34 Az időközben bekövetkezett határrevízió lehet az oka annak, hogy Ottlik ismét visszatért a Szent István-i Magyarország eszméjéhez, ugyanakkor elismerte, hogy a háború előtti Magyarország nemzetiségi politikájának voltak téves pontjai. Nyíltan beszél a Trianon előtti korszak anomáliáiról: „A magyarosítás politikáját hibásnak kell mondanunk, nem azért, mintha katasztrófába vitte volna a nemzetet: hiszen ezt nem tette; hanem azért, mert lehetetlen célt tűzött maga elé.”35 Röviden bemutatva a háború előtti magyarosítási politika ellentmondásos fejleményeit, kijelenti: „[...] nem kétséges, hogy ezzel a politikával előbb-utóbb szakítanunk kellett volna akkor is, ha a világháború és a trianoni szerencsétlenség nem lép közbe [...] Nem mondhatjuk azt, hogy Magyarország jövője, Szent István koronájának újabb ezeréves fénye csak akkor lesz biztosítható, ha a Szent Korona összes népeit sikerül nyelvileg is egyesíteni a magyarosodás útján, mert ez a feladat lehetetlen volt a múltban, a jövőben még fokozottabban lehetetlen lesz.”36 Szembenéz a trianoni döntést követően eltelt két évtized hatásaival: „[...] a Kárpátmedence összes népeiben a nemzetiségi érzés és öntudat az utolsó két évtized folyamán erőteljes fejlődésnek indult. Hiábavaló volna kétségbe vonni, hogy a nemzetiségi öntudat ma már a népesség széles rétegeit áthatotta és ez már magában véve is lehetetlenné teszi a régi állásfoglalásokhoz való visszatérést.”37 Ottlik e helyen véleményt nyilvánít az úgynevezett népi elv szélsőséges túlhajtásával kapcsolatban. Úgy véli, két dolgot kell szem előtt tartani: „Az egyik az a felismerés, hogy minden nép csak a maga anyanyelvén juthat a kulturális fejlődés áldásaihoz, miért is nemcsak elemi joga a maga anyanyelvi kultúráját kifejleszteni, hanem azt is elvárhatja, hogy ebben őt az állam erejéhez képest támogassa. A másik az a tanulság, hogy minden népnek szüksége van a maga kebeléből kinőtt intelligens vezetőrétegre, amely ugyanazzal a hűséggel adózik népének, mint a hazájának és államának.”38

Írásában nem utal az egyes népeknek, nemzetiségeknek biztosítandó, korábban már kifejtett széles körű autonómia kérdésére. A megváltozott történelmi szituáció hatása, hogy fejtegetéseiben a nemzeti kisebbségi egyenjogúságot és a méltányos bánásmódhoz való jogot hangsúlyozza. Írása végén idealisztikus, moralizáló kijelentést tesz, amikor a „nagymértékű jogi reformok” helyett a helyes, „erényes” nemzetiségi politika alapjait a következőkben határozza meg: „Tárgyilagosság, igazságosság és tetterős jóakarat: ezek azok az erények, amelyekre tartós nemzetiségi politikát építhetünk. Ez a politika biztosítani fogja a testvér nemzetiségek ragaszkodását ehhez az ősi állami kötelékhez és kivívja a külföld megbecsülését is. Ezen túlmenően pedig talán visszaszerzi számunkra azoknak az elszakított népeknek a rokonszenvét is, amelyeket az utolsó két évtized nacionalista áramlatai elidegenítettek tőlünk.”39

E gondolatkör utolsó darabjaként a bátyja, Ottlik György által szerkesztett Pester Lloyd 1940. évi augusztus 18. és 20. számában német nyelven tette közzé Szent István birodalma az új Európában című írását, mely az erdélyi Hitel folyóirat jóvoltából magyar nyelven is megjelent.40 Ottlik egy sajátos történetfilozófiai esszé keretében vázolja Európa egyes történeti régióinak politikai, társadalmi, gazdasági fejlődési tendenciáit. Írásában többek között olyan korabeli frazeológiát használ, mint „élettér”, „természetes téregység”, „politikai erőcentrum”. Az utóbbi évek történéseit értékelve megállapítja, hogy a Hitler által életre hívott „észak-déli” Berlin-München-tengely kiegészült egy „új közép-európai tengellyel”, a Berlin-München-vonal meghosszabbításával Rómáig: „A »tengely« [...] nem csupán Közép-Európának, hanem az egész kontinensnek irány- és mértékadó központjává lett.”41 Mindezek a változások a Kárpát-medence mint „természetes téregység” számára is új perspektívát teremtettek: „[...] a Berlin-München-Róma tengely a maga befolyását abban a pillanatban automatikusan kiterjesztette a Keleti Kárpátokig, amikor önmagát egy Budapestig nyúló melléktengellyel egészítette ki”.42 Történelmi párhuzamot látva, a Római Birodalom fénykorát, a „Pax Romana” áldásait felemlítve megállapítja: „A Berlin-Róma tengely áldozatos nagy háborújának végcélja sem lehet egyéb, mint egy Pax Romano-Germanicának megteremtése, amelynek legfontosabb keleti hajtása nem lehet más, mint a történelmi hivatásában oly becsülettel bevált Pax Hungarica.”43 A Kárpát-medence így képes egy „újjárendezés” formájában egyensúlyát visszanyerni, amelynek központja értelemszerűen csak Budapest lehet. Ottlik meggyőződéssel vallja, hogy az európai „újjárendezés” révén a kontinens „organikus részei” a maguk „természetes központjai” körül fognak csoportosulni.

Az írás végén az új status quo-ról szólva megállapítja: „[...] ma már Európa helyreállítását a tengely végső győzelmétől várjuk, ugyancsak tisztában vagyunk azzal, hogy a Kárpát-medence problémáinak megoldása is csak e medence vezető nemzetének, a magyarságnak további megerősödésétől és hagyományos politikai bölcsességétől várható. Hogy az emberek mit látnak meg a világból, mindig attól függ, hol állnak, milyen magas kilátópontra sikerült feljutniok. A hegycsúcson egészen más a kilátás, mint a lejtő alján.”44 A második világháború kezdeti, magyar szempontból „sikerei” Ottlik nézőpontját, világlátását megváltoztatták. Miként maga is írja, a „hegycsúcsról” más kilátás esik a „lejtő aljára”. A tengelyhatalmaknak köszönhető határrevízió feletti öröm ekkortájt nem csak Ottlik éleslátását homályosította el.45

Ottlik „Új Hungária”-koncepciója, illetve annak különböző továbbgondolásai azzal a céllal születtek, hogy modernizált formában tovább éltessék a Szent István-i állameszmét. Egyes írásaiban ugyan maga is fölvetette, hogy a nemzeti kisebbségi egyenjogúság garanciáin túl elérkezett a kisebbségi autonómia biztosításának ideje, amely a régió (Kárpátmedence, „Dunatáj”, „Dunavölgy”) népei számára a békés együttélés közjogi kereteit biztosíthatná. Ugyanakkor visszatérő módon a magyar hegemónia, a történelmi előjog különböző fölemlegetésével nem tudta átlépni azt a határt, amit a kelet-közép-európai nemzeti mozgalmak és nacionalizmusok érdemben akceptálni tudtak volna. A modern nemzetállamiság gondolatával Ottlik „ajánlata” nem volt versenyképes. Érdemes itt idézni egy mai kortárs amerikai történész megállapítását: „Az Új Hungária sok hívőre tett szert Magyarországon, de éppen azok nem hallották meg, akikhez szólt volna.”46

 

 

Jegyzetek:

 

1 E tanulmány alapját a szerző Ottlik László életművét feldolgozó kismonográfiája A magyar jövő kérdései című fejezete képezi. Vö. Szabadfalvi József: Egy konzervatív állam- és politikatudós: Ottlik László (1895-1945). Dialóg Campus–Debreceni Egyetemi Kiadó, Budapest–Debrecen, 2019. 147–162.

2 Ottlik (István) László 1895. október 7-én született Budapesten. Egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán végezte, ahol 1919-ben államtudományi doktorátust szerzett. Egyetemi évei alatt Concha Győző gyakorolta rá a legnagyobb hatást, akit a „magyar politikai tudomány nagy mesterének” tekintett. A jogi kar elvégzése után a központi közigazgatásban helyezkedhetett el. 1921-ben a Teleki-kormány működése alatt a Miniszterelnökségre nevezték ki fogalmazóvá, ahol a hivatali ranglétrát végig járva – az osztálytanácsosságig eljutva – 1940-ig dolgozott. Az évek során Bethlen István kormányfő egyik bizalmasává vált. 1923-ban a kecskeméti református jogakadémián a jog- és állambölcsészet előadásával bízták meg. 1927-től egészen 1940-ig a jogakadémia rendes tanáraként tevékenykedett. Írásai a húszas évek elejétől elsősorban a hazai konzervativizmus legszínvonalasabb folyóiratában, a Magyar Szemlében jelentek meg. Ottlik ifjú kora ellenére a periodika szerzői körének jellegadó és tekintélyes képviselői közé tartozott. Szekfű Gyula, Grate Gusztáv, Kovrig Béla, Kornfeld Móric, Jancsó Benedek mellett a sajátos „Szemle-esszé” műfajának kiváló művelője volt. 1927-ben alma matere falai között magántanári képesítést szerzett. A sikeres habilitációs eljárást követően a „társadalomtan” magántanárának nevezték ki, és egészen 1940-ig e minőségében hirdetett meg előadásokat. 1940-ben a Szegedről Kolozsvárra visszatelepülő Ferenc József Tudományegyetem Jogi Karára, a „politika” tárgy oktatására hívták meg. 1941. február 8-án nevezték ki az egyetem nyilvános rendes tanárának. 1944 júniusában családostul Kolozsvárról Budapestre menekült. 1945. január 29-én – Buda ostroma alatt – otthonából eltávozott, ekkor látták őt utoljára. Feltehetően ötvenedik életévének betöltése előtt a háború áldozatául esett az alkotói életének teljében lévő társadalomtudós.

3 Ottlik László: Magyar nemzet – cseh birodalom. In Magyar Szemle, II. köt. (1928) 2. sz. 119.

4 Uo.

5 Uo. 120–121. A magyar és „tót” történelmi együttélés viszonyait elemzi Ottlik a Magyar Szemle egyik 1930-ban megjelent számában. Az írás apropója a „cseh uralom” jó évtizedes hatása, mely Ottlik szerint sok szempontból éket vert a magyar és szlovák közé, annak dacára, hogy e két nép „ezer évig testvéri életet élt egymás mellett”. Majd így folytatja: „A magyart nem érezte idegennek, magával ellentétesnek a tót, nemcsak azért, mert megszokta a vele való együttélést, hanem, mert a magyarnak pusztán nyelvét kellett megtanulnia, hogy többé semmiben sem különbözzék tőle. De a csehen felismeri a nyugtalanító idegent, ellentétest, visszatetszőt, annak dacára, hogy nyelvében rokon.” [Ottlik László: „Tótok” és „magyarok. In Magyar Szemle, VIII. köt. (1930) 1. sz. 27. o.] Ottlikot a későbbiekben is foglalkoztatták a csehszlovák politikai történések, a nacionalizmus ügye és a kisebbségi problémák, melyet a szudétanémet kérdés csak tovább árnyalt. Vö. Ottlik László: Democracy and the Multi-National State. In The Hungarian Quarterly, Vol. IV. (1938/39) no. 4. 586–594.

6 Vö. Ottlik László: Diktatúra és demokrácia. In Társadalomtudomány, IX. évf. (1929) 1–2. sz. 85.

7 Uo. 86. Szó szerint ugyanezt ismétli meg Asszimiláció és kisebbségi kérdés című publicisztikai jellegű írásában. Vö. Ottlik László: Asszimiláció és kisebbségi kérdés. In Magyar Külpolitika, X. évf. (1929) 3–4 sz. 48.

8 Ugyanakkor egy ekkoriban megjelent írásában – nem ejtve szót az „Új Hungária”-elképzelésről – azt vallja, hogy az utódállamok nem konszolidálódhatnak, ha nem lesznek képesek a kisebbségi kérdést megoldani, amely során megkerülhetetlen a „területi autonómiák” problémája. A megoldás egy lehetőségeként nevezi meg „a kisebbségi jogok rendszerének őszinte és a legvégső konzekvenciákig menő kiépítését”. Vö. Ottlik László: Asszimiláció és kisebbségi kérdés, 48.

9 E megállapítás a kérdés egyik kiváló amerikai történész kutatójától származik. Vö. Caples, Matthew: Ottlik László Új-Hungária-koncepciója, 15. (Ottlik számos írásában történeti kontextusba helyezve mutatta be a történelmi Magyarország népeinek békés együttélését és egymásra utaltságát. Mindezt a külföldi érdeklődő olvasók számára közérthető módon kívánta bemutatni. E mögött a korabeli hivatalos Magyarország külpolitikai szándékai, törekvései sejthetőek. Vö. Ottlik László: A Period of National Peace in Hungary 1526–1790. In The Hungarian Quarterly, Vol. I. (1938) no. 2. 215–226.

10 Ottlik László: Új Hungária felé. In Magyar Szemle, IV. köt. (1928) 1. sz. 1–9.

11 Kettejük viszonyát és „munkakapcsolatát” jól példázza Ottlik 1929. július 18-án kelt – már hivatkozott – levele. Ottlik – hat gépelt oldalon – részletesen beszámol az angol és német egyetemeken (Oxford, London, Frankfurt am Main) neves professzorokkal folytatott megbeszéléseiről, melyet a revízió, az utódállamok megítélése és a kisebbségi kérdések tárgykörében folytatott. Sőt arról is olvashatunk, hogy Frankfurtban egyetemi tanárok és újságírók előtt előadást tartott „a magyar közéletben ma uralkodó szellemi áramlatokról s különösen a magyar nacionalizmusnak új orientációjáról”, a „neopatriotizmusról”. (Ottlik László 1929. július 18-án kelt levele Bethlen Istvánnak. MTA Kézirattár Ms 4743/40.)

12 Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz, 182. (Van olyan vélemény, miszerint a miniszterelnök revíziós elképzeléseit Ottlik útján közölte a Magyar Szemlében. Vö. Zeidler Miklós: A revíziós gondolat, 153. (270. lábjegyzet). Más történészi vélekedés szerint Bethlen meghatározó szerepét az írás megszületésében az tanúsítja, hogy a miniszterelnök ez idő tájt elhangzott beszédei sok vonatkozásban rokon vonást mutatnak a bizalmas munkatársa által kifejtett gondolatokkal. Vö. Caples, Matthew: Ottlik László Új-Hungária-koncepciója, 17.

13 A hazai és nemzetközi visszhangról részletes beszámolót közöl a Magyar Szemle 1929. évfolyam első száma. Vö. kl.: Új Hungária felé – Sajtóvisszhang. In Magyar Szemle, V. köt. (1929) 1. sz. 72–77.o. Ugyancsak itt kell megemlíteni azt a rövid Ottlik-írást, amelyet A magyar jövő kérdései cím alatt a magyar név „becsületéért” aggódó Tunyogi Szűcs Kálmán cikkére reagálva közölt, védelmébe véve és értelmezve a „neopatrióta” fogalom használatát. Vö. Ottlik László: A magyar jövő kérdései II. Megjegyzések Tunyogi Szűcs Kálmán cikkére. In Magyar Szemle, V. köt. (1929) 4. sz. 361–362.

14 Ottlik László: Új Hungária felé..., 1.

15 Uo. 3.

16 Uo. 4.

17 Bajcsy-Zsilinszky Endre: Neopatriotizmus? In Előörs, 1928. október 14. 1–3.

18 Ottlik László: „Új Hungária” és „Keleti Svájc”. In Magyar Szemle, VII. köt. (1929) 2. sz. 113–124. Fontos megemlíteni, hogy Ottlik a korszellemnek megfelelően szükségesnek tartotta kijelenteni: „[...] minden habozás nélkül lehet állítani, hogy Jászi és elvbarátainak tevékenysége nélkül világháború és háborúvesztés dacára sem jutottunk volna el – Trianonhoz”. (Uo. 117.)

19 Uo. 114.

20 Uo.

21 Uo. 121.

22 Elgondolkodtató, hogy a reménykedő hangnem mellett Ottlik maga is utal a „fiatal” és éppen ezért igen „agresszív nacionalisztikus lelkületű” megnyilvánulásokra, amelyek az „új” nemzetek az idő tájt formálódó „új” értelmiségét jellemzik. (Uo. 120.)

23 Ottlik László: Pax Hungarica. In Magyar Szemle, XXII. köt. (1934) 3. sz. 289–299.

24 Uo. 289.

25 Uo. 290.

26 Uo. 290–291.

27 Uo. 291.

28 Uo. 297.

29 Uo. 298.

30 Uo.

31 Ottlik László: A kisebbségi kérdés tegnap és ma. In Magyar Szemle, XXVII. köt. (1936) 2. sz. 105–115.

32 Uo. 115.

33 Uo.

34 Ottlik László: A magyar nemzetiségi politika feladatai. In Magyar Szemle, XXXIX. köt. (1940) 2. sz. 57–65.

35 Uo. 58.

36 Uo. 60.

37 Uo. 60–61.

38 Uo. 61.

39 Uo. 65.

40 Ottlik László: Das Stefansreich im neuen Europa (1. Raumordnung und politische Gestaltungskraft – 2. Das völkische Prinzip im Karpathenraum. Sonderdruck aus dem Pester Lloyd vom 18. und 20. August 1940.). Druckerei der Pester Lloyd-Gesellschaft, Budapest, 1940. Magyar nyelvű kiadás: Ottlik László: Szent István birodalma az új Európában. In Hitel – Nemzetpolitikai Szemle [Kolozsvár], V–VI. Évf. (1940/1941) 3–4. sz., 247–257. A magyar kiadás legvégén egy lábjegyzetben kijelenti: „[...] nem kevés megnyugvással látom, hogy az eredeti [német nyelvű – Sz. J.] szövegen egy betűt sem kellett változtatnom. Tételeimet pontról-pontra igazolta a bécsi döntés – alig két héttel cikkem megjelenése után –, Magyarországnak, mint első európai középhatalomnak a hármas paktumhoz való csatlakozása, az elszakított Délvidék tetemes részének visszatérése.” [Ottlik László: Szent István birodalma az új Európában..., 257. (3. lábjegyzet)]

41 Ottlik László: Szent István birodalma az új Európában..., 250.

42 Uo. 252.

43 Uo. 253.

44 Uo. 257. (3. lábjegyzet)

45 Végül itt kell megemlíteni a Hitel 1943. márciusi számában – a háború kellős közepén – megjelent rövid írását, amelyben Bárdossy László védelmére kel az őt ért hírlapi támadásokkal szemben. A polémia tárgya az önálló magyar államiság fenntartásáért folytatott politikai küzdelem történeti megítélése volt. Vö. Ottlik László: Két világ között. In Hitel – Nemzetpolitikai Szemle [Kolozsvár], VIII. évf. (1943) 3. sz. 167–172.

46 Caples, Matthew: Ottlik László Új-Hungária-koncepciója, 18.


« vissza