Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Budapest vérfürdőváros

Vettem hajdan egy szép könyvet, antikváriumban. A címlap és a hátsó borító tetszett meg először: színes térkép volt, egy réges-régi atlaszból vett részlet; középen a kék Duna kerengette hullámait, elöl a felirat: Duna-Ofen és Pesth, alatta egy dátum, 1541, hátul Pressburg, Poson megyében, dátum nélkül. Kinyitottam: Antalffy Gyula exlibrise volt beleragasztva, gyönyörű acélmetszet: egy dundi, szőlőfürttel koszorúzott görög faun mosolygott egy folyótükörbe; a habokból egy elszontyolodott, karikás szemű, sápadt árny meredt rá vissza, beharapott szájszéllel. – Talán csak a macskajaj emblémája, gondoltam, de Antalffy történeti érdeklődését ismerve, jó filoszként továbblapoztam és megnéztem a belső címlapot is: Szalatnai Rezső: A Duna költői, Öt évszázad versei a Dunáról, Hungária-kiadás, Budapest, 1944.

Ötvenhárom vers, vagy versrészlet, Janus Pannoniustól Győry Dezsőig, a szerkesztő nagy bevezető tanulmányával. Az ő nevét piciny gyermekkorom óta ismertem, mert nagy kedvvel olvastam Kempelen, a varázsló című életrajzi regényét. Most már csak azt kellett megfejtenem, hogy a térképen miért szerepel Buda-Ofen mellett az ominózus dátum, amely olyan, mint a Gellért-hegyen a Szabadság-szobor. Köszönet Szathmáry Tibornak, a kitűnő térképész-történésznek, akinek Descriptio Hungariae című hatalmas kötetében (1986) megtaláltam azokat a Kölnben, Amszterdamban és Augsburgban, 1596-ban nyomtatott térképlapokat, amelyek fontosnak tartották a magyarországi török előrenyomulás dátumait is megörökíteni, tehát évszámokkal ellátni a meghódított várakat és városokat. (Szathmáry Olaszországban kiadott könyvében – nagyon helyesen – azért harcol, hogy rést üssön a nyugat-európai és amerikai történészi tudatlanság falán, amely a Trianon-felejtésből táplálkozik.)

Tehát a tizenöt éves háború kora érezte először, hogy az időt is, a múltat is lehet a térképen ábrázolni. Különösen akkor, így vélték 1595 körül, mikor visszahódíthatónak látszott az elveszett, Felső-Pannóniától, azaz Bécstől keletre fekvő terület. És tényleg: például egy rövid időre Pest újra a keresztény hadaké lett 1602-ben. „Midőn sokáig ilyenképpen harcoltanak volna, végtére hátat adván a jancsárok [sic!], az szerencse és győzedelem a mieinknek szolgála, s míg az ellenségek megfutamván a hajókra visszaszaladnak, avagy a hídon általszaladni igyekeznek, a mieink hátokon lévén, s válogatás nélkül vágván őköt, sokan elhullnak bennek. Végtére az Dunában szökdösni kénszeríttetvén, ocsmányul a víztől elnyelettetnek, annyéra, hogy azoknak vérétől az folyóvíz veresülni láttatnék” – olvashatjuk Tállyai Pál 17. századi fordításában Istvánffynál. Később a törökök ugyan vissza-visszacsaptak Pestre, de a mieink sem hagyták magukat. Egyszer például egy hadnagy „azokra, akik az Musztafa melegfördőjébe firednek vala, mindkétféle nemű emberekre az általfagyott folyóvíz jegén véletlenül rájok üte, az mezítelen ellenséget, mely eléggé még az fegyverhez sem nyúlhatott s harcolhatott, mind egyig megölé, egyet vagy kettőt megtartván az gyermekekben. Az asszonyállatok penig, amint az fürdőben alámentenek vala, levetkezve és hirtelen lepedőkkel betakarván magokat, míg az férfiak viaskodnak, az várasban a jégen által nagy félve és jajgatva csak elig futhatnának”.

Tehát a Duna-antológia a démoni Dunáról szól, amely táplál és öl, összeköt és egymás ellen fordít népeket. (Vén kujon, vén róka az Iszter, hogy az antológia által természetesen fölvett Ady-versből csak a szalonképesebb jellemzéseket idézzem!)

Pedig ez az ország jutott nekünk, ezt szerezte a Honfoglaló. Nagyon helyesen Szalatnai Rezső föl is vette Vörösmartytól azt a sírvers-epigrammát, amely a legszorosabban kapcsolódik a Szózat gondolatköréhez, élet és halál ambivalenciájához:

 

A puszta sír

 

A Duna habjainál ki van itt a kisded üregben,

Pusztán, s omladozó hamvai jeltelenül?

Menj harsogva, folyam! mely gyakran vitted emelve

A győző seregét, zengj hadat álmaihoz:

S melyet szerze, te légy, ország! az erősnek örök jel:

Népvezető Árpád hamvai nyugszanak itt.

(1831)

 

Eltöprengtem. Ugyanis Óbuda szélén, a Kaszásdűlőben egy olyan kis utcában lakom, amely a hajdani Rádl-malom patakjának árka volt. A patak nem sokkal messzebb a Dunába folyt. Partján emelték Anonymus szerint Árpád sírját. Később fölé építették az Alba Ecclesia (Fehéregyház) templomát. Eddig sajnos még nem találták meg, akárcsak azt a föld alatti rablótanyát, amely szintén itt volt, legalábbis Kuthy Lajos: Hazai rejtelmek című, Móricz Zsigmond által igen sokra becsült rémregénye szerint. (Minden éjjel demokratikusan ott osztották szét az alvilági elemek által aznap a fővárosban rabolt szajrét.)

Őseim egy része viszont ragaszkodott a szülőhaza és a Duna kapcsolatának ősi hagyományához. Egyik apai ükapám például Csiliznyárádon született, ahol a Csiliz-patak folyik a Dunába. Később ugyan Aradra költözött, de meg is kapta a magáét, szülőfalvát később Csehszlovákiához csatolták, Aradot pedig Romániához. Édesanyám pedig Gomboson született, Dél-Bácskában, a falut el is csatolták a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz. (Megjegyzendő: anyai nagyapám Görgényszentimréről költözött a Duna mellé, de a vén kujon őt is megbüntette: az ő szülőfaluját Románia kapta.)

A Szalatnai-antológia sok meglepetéssel szolgál, elfeledett költőket is joggal ragyogtat fel. Nekem a legnagyobb meglepetést Vargha Gyula: A Dunaparton című, 1890 körül írott verse okozta, amelyben hirtelen megjelenik a jövő; idézzük a végét, a Mátyás-templom harangjáról:
 

S megkondul fenn a vár harangja

Mély, tiszta, érczöngésű hangja;

Oly átható e méla dallam,

S rá visszazeng, felelve karban,

Észak, nyugat, dél és kelet...

Mintha egy nagy halott felett

Zokogna, zúgna, kongana

A gyász-harangok bús kara.

 

Arany-követő költőről beszélünk; és szerintem az volt Mécs László is, noha ezt nem szokták róla tudni. Van egy testvér-antológiája a Szalatnai-féle versgyűjteménynek: ez a Szvatkó pál által szerkesztett Szlovenszkói magyar elbeszélők (1936 körül, Pozsony-Budapest). Ez – címe ellenére – egy szabadverssel kezdődik. Mécs László írta, címe: Bolond Istók bábszínháza. Egy vásári mutatványos adja elő a magyar történelem úri meséjét Botondtól Kinizsiig; majd póri meséjét Markalftól Ludas Matyiig és Dózsáig; szentimentális változatát tündéresen és boszorkányosan; legendás változatát minorita módra; de a végén megjelenik maga a bábjátékos is, imígyen:

 

A dísz-bábu magam vagyok. Kezdem

a vetkező, következő táncot:

mint hársfáról a tápláló háncsot,

lehántom a vágyakat,

(holtak szeme rámtapad)

lehántom a bőröm burkát,

(úgy gusztálnak mint a hurkát)

lehántom az inakat,

táncol a csont-kirakat,

a hold szinte beleretten,

csontvárivá vetkezetten

a tapsoló publikumba rontok,

ölelnek és csókolnak a csontok,

míg a kakas nem tesz

a szép mulatságra pontot.

 

Vegyük még egyszer kézbe a Duna-antológiát. Eldugva, szerényen, a hetedik számozatlan lapon ez olvasható: „Ezt a könyvet 1943. húsvétján Pozsonyban gróf Esterházy Jánosnak, a szlovákiai Magyar Párt elnökének irodalmi díjával tüntették ki.” E díj adományozójának azóta már elkezdődött a boldoggá avatási pere. Idézzük róla barátom, Molnár Imre történész és diplomata szavait: „Esterházy János gróf, megalázottak és megnyomorítottak János bácsija. Neved és sorsod immár örökre összefonódik a XX. század magyar kálváriájával, melynek stációit, néped keresztjét magadra véve jártad végig Krisztus áldozatának részesévé válva. Egy véglegesen magunk mögött hagyott, százszor elátkozott évszázadban láttad meg a napvilágot egy olyan országban, amelyet akkor és később is, a sajátodnak vallva szerettél, s ettől a hazaszeretettől halálodig soha semmi nem tudott eltántorítani. Utódaidként és örököseidként, engedd, hogy köszönetet mondjunk neked földi pályafutásod és a vele összefonódó kálváriád minden stációjáért.”

Hallgassuk meg végül magát a mártírt: „Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, s amelynek mindig szeme előtt lebeg azok példát adó munkássága.”


« vissza