Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Katasztrófa után

Kölcsey Ferenc, aki korának születő világirodalmából arra a következtetésre jutott, hogy a népköltészetnek a magas irodalomba emelése fölöttébb kívánatos, nagy figyelemmel hallgatta a szatmári parasztok dalait. Sokra nem ment velük, a dallamokra nem figyelt, részben mert őt a népköltészet, azaz a szöveg érdekelte, a népies zenét – a cigányzene iránti ellenérzése okán – eleve nem nagyon kedvelhette. A szövegüket viszont zavarosnak, értelmetlennek tartotta, csalódásában úgy látta, hogy abból nem lehet nagy irodalmat csinálni. Alighanem olyasféle abszurd, a klasszikus költészeteszmény jegyében képzavarnak számító fordulatok riasztották, amilyeneket másfélszáz év múlva Csoóri Sándor a népi szürrealizmus varázslatos értékeinek tekintett, és amelyekről oly meggyőzően írt Szántottam gyöpöt címmel közreadott, bartóki mélységű esszéjében. De Kölcsey Berzsenyi költészetét is néhol parlagiasnak ítélte, dacára, hogy le volt nyűgözve annak erejétől. Véleményét nyílt szókimondással meg is írta, soha nem gyógyuló sebet ütve Berzsenyin.

A kritikus és esztéta Kölcsey aligha békélt volna meg Vörösmarty (és a magyar irodalom) talán legerőteljesebb hasonlatával, abból a kérdéséből, hogy: „Mi zokog, mint malom a pokolban?” Merthogy ez képzavar: malmok talán még dolgozhatnak is a pokolban, ha már jutnak oda molnárok is, akik sanyarúságukban akár zokoghatnak is – de a malmok ezt már nem tehetik. Egy ilyen kritikus megjegyzést Vörösmarty könnyen kivédhetett volna, hiszen ő nem is ezt írta. Az ő malma eredetileg zuhogott, tompa, monoton dübögéssel, ahogyan a valahai kalló-malmok tették, de most hagyjuk a technikatörténetet. Mint tudós kutatók mondják, az akkori Pest német anyanyelvű nyomdászai olvasták félre a kéziratot (mint ahogy a húsvéti nyulat is egy félreolvasás szülte). De ahhoz Vörösmarty kellett, hogy a véletlenben megérezze Isten ujját, és elfogadja ezt a halhatatlan adományt.

Egy sajtóhiba tehát lehet akár csoda is.

De nem beszélek most már többet mellé. A Magyar Szemle előző számának első nyomdai ívét okkal katasztrófa sújtotta területnek nyilváníthatjuk. Fennállásunk kezdete óta, illetve nyomdánk elmúlt harminc éve során még nem fordult elő, hogy fordítva kerüljön a nyomólemezre a rendben a nyomdába küldött szöveg, és ebből adódóan úgy készüljön el egy lap vagy könyv, mintha a huzat keverte volna össze az oldalait. Tetejébe minderre csak akkor derüljön fény, amikor a példányok java része már postázásra került.

Amivel kapcsolatosan honlapunkon hetek óta olvasható a következő szöveg: „Áprilisi lapszámunk első oldalai egy sajnálatos nyomdai hiba folytán rossz sorrendben olvashatók a postázott példányokban. Az Önökhöz került hibás lapszámot kijavítani nem tudjuk. Egyetlen dolgot tehetünk: következő számunkhoz mellékeljük az újra, javítva kinyomtatott ívet. A honlapunkon természetesen a lapszám cikkei a megfelelő módon olvashatók. A kellemetlenségekért elnézésüket kérve, türelmüket, megértésüket hálásan köszönöm.”

Ez a számunk az a bizonyos „következő”. Aki ezeket a sorokat olvassa, már ki is nyitotta, és meg is találta a javított nyomdai ívet – ettől persze a hibás példányok még nem lettek hibátlanok.

Mindenesetre le kell szögeznünk: áprilisi lapszámunkat nem rossz áprilisi tréfának szántuk, még csak nem is játékos szövegértési gyakorlattal akartuk meglepni olvasóinkat a szobafogság nehéz heteiben. Azt sem mondhatjuk, hogy egy folyóirat rokon volna a bélyegekkel, amiknek tévnyomatai a hibátlan példányok sokszorosát érik, ahogyan állítólag a kézi festésű klasszikus kínai porcelán hibái is értéket növelő tényezők. Nem. Egy folyóiratpéldány maga, tartalmától függetlenül: használati tárgy, amelynek minden olyan hibája, amely funkcionális használatát akadályozza, megbocsáthatatlan. Ezért, ha nem is mi hibáztunk, mégis bocsánatot kérünk olvasóinktól és érintett szerzőinktől, hiszen ők kétszeresen is rosszul jártak.

Ehhez már csak majd' négy évtizeddel ezelőtti szerkesztői pályakezdésem emlékét idézem fel. Minden szerkesztőség és minden nyomda mentségére legyen mondva, tudnivaló, hogy teljes mértékig hibátlan, abszolút tökéletes könyv (vagy folyóirat) még soha, sehol nem készült. Aki szerkesztett lapot vagy könyvet, az tudja ezt, ha szégyenkezik is miatta. Nem is ez a kérdés, hanem az, hogy hol, mennyi és milyen hiba marad az elkészült kiadványban. Szerkeszteni: örök és biztosan vesztes harc a hibák ellen. Ezt nem lehet megszokni, de tudomásul kell venni. A kezdetek idején egy olyan kiadóban dolgoztam, amely egy nyomdával egy intézményként, egy épületben működött. Meglehet, nem is a kiadónak volt nyomdája, hanem a nyomdának kiadója, a sorrend nagyon nem mindegy. A szükségszerűen bekövetkező hibák után pedig jöttek a hol feszült, hol még feszültebb viták, hogy ki felelős értük. Általában nem sikerült megnevezni őket, de azért végül mindig elhangzott a varázserejű mondás: „Felelős X (vagy Y, vagy Z, vagy elölről az ABC összes betűje) elvtárs!” A varázserő azt jelentette, hogy az adott ügy lezárult, és aztán újrakezdődhetett a békés marakodás. Mert jött új kiadvány, új hiba.

E régi időkre emlékezve egy felelőst most is meg tudunk nevezni, éppen annyi okkal és igazságtalansággal, mint egykor. A nyolcvanas évek nyelvezetét idézve: „Felelős Covid-19 elvtárs”, a vírusok koronás királya. Mert a támadása után szükségessé vált otthonmunka szétzilált szokásos termék-utakat, gyöngítette a korábbi többszörös ellenőrzés rendszerét, a rövidebb szállítási pálya csökkentette azoknak az állomásoknak a számát, amelyeken kiderülhet, hogy egy adott sajtótermék hibás. (Amúgy biztos van valaki, volt annak idején is, aki közvetlenül és valóságosan el is követte a lehetséges hibát.) Ilyen ez: az élet nem áll meg, csak akadozik. Túl leszünk rajta, lesz (nagyjából) hibátlan ívekből összeálló Magyar Szemle. Addig is: köszönjük megértésüket, haragos és aggodalmas, vagy megbocsátó jelzéseiket.


« vissza