Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Újjáépítés és gazdaságpolitika Ausztriában a hidegháború sodrásában

"A Szovjetunió nem tekintette Ausztriát saját érdekeltségi területének, mégis gyakori konfliktus keletkezett közte és a nyugati szövetségesek között. A nyugatiak az országot a nyugat-európaiak közé sorolták, és arra törekedtek, hogy anyagi támogatással, tanácsadással, kedvezményekkel biztosítsák a politikai és gazdasági stabilitását."

Több osztrák és külföldi tanulmány foglalkozik Ausztria kiemelkedő gazdasági fejlődésével az 1945 utáni évtizedben és azt követően. Írásomban az 1945–1955 közötti évek rendkívül bonyolult, de nagyon sikeres gazdaságpolitika-történetét és jelentőségét ismertetem.

Nemcsak gazdasági, hanem belpolitikai, világpolitikai és társadalmi folyamatok is alakítják a különböző országok gazdasági fejlődését. Ez különösen érvényes Ausztriára. Mivel a magyarság számára szembetűnő Ausztria gazdasági fejlődése, egy ismert osztrák gazdaságtudóst idézek ezzel kapcsolatban. Hans Seidel alapos munkájában a következőket írta: „A kommunista rendszer megszűnése után gyakran megkérdezték, hogyan sikerült a nyugat-európai államoknak áttérni a második világháború alatti központosított had-gazdasági rendszerről a piacgazdaságra. Engem mint a korszak tanúját kérdeztek, mert mint fiatal gazdasági kutató szerepet játszottam a háború utáni osztrák gazdaságpolitika alakításában. Hamarosan rájöttem arra, hogy az akkori tapasztalatokat nem lehet a jelenkorra alkalmazni. Így foglalom össze felismerésemet: a háborút követő nyugat-európai gazdaságpolitikát a harmincas évek világgazdasági válsága és a második világháború alakította. Azt a reformpolitikát, amely a szovjetrendszer bukása után jött létre, a szocializmus gazdasági és politikai kudarca alakította.”1


 

Politikai-gazdasági helyzet


 

Melyek voltak azok a nemzetközi politikai tényezők, amelyek Ausztria háború utáni gazdaságpolitikáját meghatározták? A lényeget így ragadja meg Hans Seidel: „Ausztria gazdasági és politikai sorsát a második világháborút követően alapvetően a győztes hatalmak két döntése határozta meg: Az 1943. november 1-jén készült moszkvai kijelentés alapján Ausztriát újból mint független államot hozták létre. Az 1945. július 7. – 1945. augusztus 2. közötti potsdami konferencián azt a döntést hozták, hogy a külföldi német vagyont a szövetséges nagyhatalmak mint a háború által okozott károk jóvátételét lefoglalják.”2

Az idézett döntések alapján Ausztria több jelentős gazdasági-politikai jogosultságot kapott. 1945-ben megalakult az osztrák kormány Karl Renner vezetésével, a szovjet parancsnok támogatásával. Ezt a nyugati nagyhatalmak később Ausztria egész területére érvényes kormánynak ismerték el. 1946-ban az ország UNRRA-segélyt (United Nations Relief and Rehabilitation Administration – gazdasági segélyszervezet) kapott az Egyesült Nemzetektől, csatlakozhatott a nemzetközi gazdasági szervezetekhez, például a Marshall-terv rendszeréhez, az IMF-hez és Világbankhoz, és tulajdonjogot kapott az ország területén található német tulajdonhoz.

Az országot négy megszálló zónára osztották. Mindegyik megszálló hatalom egy kijelölt területet foglalt el, és ott kapott katonai, politikai, gazdasági teljhatalmat. A fővárost is négy zónára osztották. 1945 és 1955 között a szövetséges ellenőrző bizottság gyakorolta Ausztria felett a politikai, gazdasági, nemzetközi hatáskört. Fontos tényező volt, hogy a különböző megszálló zónák Ausztria mely területén helyezkedtek el. Burgenland, Bécs és Alsó-Ausztria tartozott a szovjet, Felső-Ausztria és Salzburg az amerikai, Stájerország és Karintia az angol, Tirol és Vorarlberg pedig a francia zónába.

A Szovjetunió nem tekintette Ausztriát saját érdekeltségi területének, mégis gyakori konfliktus keletkezett közte és a nyugati szövetségesek között. A nyugatiak az országot a nyugat-európaiak közé sorolták, és arra törekedtek, hogy anyagi támogatással, tanácsadással, kedvezményekkel biztosítsák a politikai és gazdasági stabilitását. Ezt a Marshall-terv is támogatta, hiszen Ausztria elfogadta a négyéves támogatási rendszert. Az ország végleg Nyugat-Európa rendszeréhez csatlakozott.

A háborús pusztítások és a nagyhatalmi konfliktusok nem garantálták a sikeres fejlődés lehetőségét. Visszatekintve, az osztrák gazdaságpolitikát két tényező határozta meg: egyrészt az újjáépítés, az első szükséges intézkedések, és a külföldi segélyek, másrészt, hogy e lépések lehetővé tettek egy sajátos stratégiai gazdasági szemléletet. Mindez egyeztetések alapján jött létre, melyet Hans Seidel fokozatos gazdaságfejlesztésként ismertet. Egy harmadik tényező is kapcsolódik ezekhez: az osztrák gondolkodásmód, mely különböző gazdasági modellek vizsgálata alapján kialakította, és időnként változtatta a körülmények által indokolt gazdasági modell hasznosítását. Áttekintésemben ezeket a folyamatokat foglalom össze.

Bevezető gondolatként Seidel erre vonatkozó megjegyzését idézem: „Az évezredforduló szempontjából úgy látom, hogy az akkori (1945–1955) gazdasági rendszer egy átmeneti rendszer volt. Az ötvenes években a domináns elemek jelentősége csökkent vagy eltűnt. Az európai belső piac, a világgazdaság globalizációja és a pénzügyi kapitalizmus fokozatosan átalakították saját gazdasági rendszerünket. Ezt az átalakulást Ausztria meghatározó társadalmi csoportjai támogatták, annak ellenére, hogy a »turbó-kapitalizmus« egyes elemeit kritizálták.”3


 

Újjáépítés Ausztriában


 

A háború okozta anyagi károk látványosak voltak, becsült értékük 160 milliárd schilling (57 milliárd euró) volt. 360 000 lakás pusztult el vagy sérült meg. 400 000 osztrák halt meg a háború miatt. A károk túlnyomó része a kelet-ausztriai térséget (Bécs, Alsó-Ausztria, Burgenland) érintette. Itt a vasipar 60 százaléka, a gépipar 70 százaléka veszett oda, a nyugat-ausztriai térségben minimális volt a veszteség. A kelet-ausztriai közlekedési rendszer nagy része megsemmisült a bombázásokban. A nyugati országrészben viszont nagyjából működőképes maradt az elektromos vasúti hálózat. A szovjet megszállók lefoglalták vagy elszállították a kelet-ausztriai ipari létesítményeket, de a nyugatiak az újjáépítést támogatták.4

Az anyagi károkon kívül nagyon sürgős gazdasági kérdések vártak megoldásra: az élelmiszer- és üzemfűtőanyag-ellátás biztosítása, a pénzügyi rendszer bevezetése, a nemzeti bank létrehozása, a várható infláció megfékezése. Sürgető volt az élelmiszer-ellátás megoldása, mivel főleg a keleti országrészben a lakosság nélkülözött. 1945-ben két állami hivatal jött létre az élelmiszer-ellátási rendszer megszervezésére. A német birodalmi jegyrendszer továbbra is működött, de szervezeti és elosztási rendszerét át kellett alakítani. Az osztrák termelés nem tudott elegendő élelmiszert előállítani, szükség volt külföldi segélyekre. Ennek forrása 1946-ban az UNRRA segély volt, a következő évben az USA kongresszusa biztosított rendkívüli segélyt. A válsághelyzet két olyan kérdést is felvetett, amellyel országos szinten foglalkozott a kormány: először, a gazdaság kapacitásának mozgósítása az élelmiszerválság kezelésére, másodszor a gazdaság szerkezeti átalakítása. Létrejött egy válságkezelő csoport, amely javaslatot tett az élelmiszerhiány és az ipari termékhiány megoldására. Mindkét hiány kezelését különálló minisztériumi hatóságok szervezték meg. 1948-ban a külföldi támogatásoknak és a gazdasági lendületének köszönhetően megszűnt az élelmiszerhiány.

Hasonló helyzet alakult ki az ipari termékek előállításában. Ennek megoldását az országos szervezeti-tervezési rendszer nem tudta megoldani, jelentős fennakadások alakultak ki, melyek egy központosított tervezési rendszerben, így például a szovjetben is gyakran előfordulnak. Ennek következményeként 1949-ben feloszlatták az ipari termékek szervezetét. Fontos eredmény volt, hogy országos vita alakult a gazdasági tervezés kérdéseiről, a feloszlatott rendszer tanulságairól. Az osztrák iparegyesület elnöke szerint: „Az iparnak az a véleménye, hogy a jelenlegi körülmények között szükség van egy jól átgondolt és pontosan kezelt gazdasági tervezésre, amely egyik feltétele a gazdasági fejlődésnek. Azonban mindenfajta gazdasági tervezés egy olyan eszköz, amely kizárólag szükséghelyzet idején alkalmazható, és amely átmenetet jelent a gazdasági folyamatok normális működéséhez.”5

A következő fontos lépés egy új pénzügyi rendszer és a pénzügyi stabilitás megteremtése volt. A német birodalmi korszakban a gazdaság minden elemét központilag irányították és ellenőrizték, így a pénzügyet, az ár- és bérrendszert. A háború után a bankpénztárakat bezárták, 1945 júliusában lehetett újra pénzt felvenni, azonban legfeljebb havonta 150 reichsmark értékben. Az új kormánynak a következő feladatai voltak: létrehozni egy osztrák pénznemet, és elválasztani a német reichsmark rendszerétől. A hatalmas mennyiségű reichsmark-forgalmat fokozatosan lecsökkentették és átváltották schilling pénznemre, a különböző pénzügyi intézményeket tehermentesítették a felhalmozódott értéktelen adósságoktól, végül a bankszámla-tulajdonosok veszteségeit korlátozták. Hosszas tárgyalások és egyeztetések után 1945–1947 között sikerült ezt rendezni. Jelentős eredmény volt az 1945 decemberében elfogadott Schilling-törvény, amely bevezette a schillinget mint Ausztria törvényes pénznemét. A forgalomban lévő reichsmark-jegyeket be kellett váltani 1:1 árfolyamon, de személyenként csak 150 schillinget fizettek ki készpénzben, a fennmaradó összeget jóváírták a bankszámlákon. A törvény elfogadása előtti bankbetétek 40 százalékát fizették ki, a többit zárolták. Két évig tartott az új rendszer véglegesítése, amit egy új törvény biztosított 1947-ben.6

Az új pénzügyi rendszer bevezetésének célja a túlzott pénzforgalom csökkentése, illetve a növekedő infláció mérséklése. Az új bankrendszer zárolta, illetve véglegesen lefoglalta a betétek 60 százalékát. Becslések szerint ez az összeg 10,8 milliárd schilling veszteséget jelentett.7 Ugyanakkor nem oldódott meg az infláció növekedése 1948–1952 között. 1948-ban 21,3 százalék volt az évi fogyasztói infláció, 1951-ben pedig 39 százalék. A schilling-dollár árfolyam pedig 1953-ban 1:26-ra emelkedett.8 A vizsgált korszakban általános probléma volt az infláció nagymértékű emelkedése, sőt állandó ingadozása évről évre. Ebben több tényezőnek volt szerepe. Ugyanakkor az osztrák kormány és a munkaügyi szervezetek több módon próbálták mérsékelni az árak emelkedését, ezek is hozzájárultak az ingadozásokhoz, emelkedésekhez, illetve részben a csekély árcsökkenéshez. Azonban 1952-ig az infláció emelkedése továbbra is folytatódott, a fokozatos megoldást az abban az évben kezdődő stabilizációs gazdaságpolitika jelentette.

Az osztrák gazdaságpolitika egyik sajátos intézménye a Szociális Partnerség volt, amely 1947-ben jött létre és a következő évtizedekben a gazdasági rendszer alapvető tényezőjeként működött. Alapkoncepciója, hogy a munkáltatói, szakszervezeti és szakmai intézmények együttműködése alapján megegyezés szülessen a bérek és árak méretéről. Ezek a szervezetek, melyek a gazdaságpolitikai intézkedések egyeztetésében is szerepet játszottak, a következők: a szakszervezetek szövetsége, a munkavállalók kamarája, a munkaadók kamarája, a mezőgazdasági kamara és az iparosok szövetsége. Az első ilyen egyeztetés 1947-ben volt, és az áremelkedés mértéke vezetett a megegyezéshez. Az évi fogyasztói árak 130 százalékra emelkedtek, a bérek viszont csak 85 százalékra. Részben az egyeztetés, részben a bevezetett pénzügyi rendszer hatására sikerült az inflációt jelentősen csökkenteni. Az árak 1948-ban 21 százalékra csökkentek és a következő három évben mérsékelten emelkedtek. Ám a következő évtizedekben ez az egyeztetési rendszer nem teljesítette eredeti rendeltetését. Charlotte Natmessing gazdaságtörténész szerint: „Ezek az egyeztetések – különösen az utolsó kettő – mindinkább kisebb szerepet játszottak, és nem tudták a várakozásokat teljesíteni. A relatív kis hatásokat az erős áremelkedés váltotta ki. Az 1950-es évek kezdetén jelentkező újabb inflációra ezek az egyeztetések nem tudtak hatást gyakorolni, egyrészt a gyakori sztrájkok következtében, másrészt az úgynevezett Raab–Kamite-kurzus miatt, amely egy új gazdaságpolitikát vezetett be.”9
 

Az eddig felsorolt gazdaságpolitikai tevékenységek alkották az Újjáépítés néven ismert átmeneti szakaszt. Hans Seidel ezt átmeneti rendszerként ismerteti. E szakasznak van még egy fontos alkotórésze, és ez az államosított ipar, amely a háborút követő években jött létre. Ekkor az állam gazdaságpolitikai szerepét Európában elfogadták, melynek megvalósítását a Marshall-terv jelentette, amelynek konkrét javaslata Ausztriában egyes létfontosságú ipari vállatok államosításában jelent meg, s amelyet az első osztrák kormány kezdeményezett. A következő kormány két államosítási törvényt hozott: az első olyan vállalatokat vett állami vagy tartományi tulajdonba, melyek a nehézipar, erőforrások, bányák, közlekedés területein játszottak meghatározó szerepet, illetve három nagyméretű bankvállalatot is. A második az elektromosság ellátását biztosító vállalatokat érintette. Államosítás már előzőleg is létezett Ausztriában, a posta, a vasút, a városi közlekedés, városi szolgáltatások területén. Így a háborút követő osztrák gazdasági rendszerben a következő intézmények szerepeltek: államosított vállalatok, szociális partnerség és korlátozott piacgazdasági folyamatok egy demokratikus államrendszerben.

Az államosítás elfogadásában és támogatásában egy további gazdaságpolitikai tényező is szerepelt. A potsdami egyezmény alapján a megszálló hatalom jogosult lett arra, hogy teljes tulajdonjoggal rendelkezzen a külföldi német tulajdon felett. Ez Ausztria szempontjából azért volt rendkívüli, mivel a német tulajdonú vállalatok az ország kiemelt vállalatai közé tartoztak. Az államosítással azt remélték, hogy ezek osztrák tulajdonban maradnak. Ez csak részben valósult meg, mivel a szovjet csapatok által megszállt területeken a szovjet parancsnokság érvényesítette a tulajdonjogát a vállalatok, ipari létesítmények, sőt, az olajtermelő területek felett is. Ezek a létesítmények Ausztria ipari értékének 10 százalékát képezték és 450 ipari vállalat tartozott hozzájuk.10 A nyugati szövetségesek területén a vállalatok átmenetileg osztrák gazdálkodás alá kerültek és a Marshall-terv támogatása alapján elindították az osztrák ipar fellendülését. Az államosított vállalatok hatékonyan járultak hozzá az 1950-es évek gazdasági fejlődéséhez. 1955-ben több mint 120 ezer alkalmazott dolgozott az állami szektorban. Az 1950-es évek végén az osztrák export 30 százalékát ők teljesítették.11


 

Nyugat-európai és ausztriai gazdaságpolitikai elképzelések


 

Az eddig ismertetett Újjáépítés tárgyalásakor azokat a gazdaságpolitikai intézkedéseket soroltam fel, amelyek a háborút követő éveket jellemezték. Felmerül a kérdés, hogy ezek milyen gazdaságpolitikai elképzelések alapján jöttek létre, melyek voltak azok elméleti alapelvei? A kérdésre elsősorban Hans Seidel elemzése alapján válaszolok, mivel így az osztrák gazdaságpolitika alapvető szemléletét is bemutathatom.

A győztes nyugati hatalmak közgazdasági elképzeléseit olyan elméletek jellemezték, melyek az 1929-es gazdasági válság és a háborús gazdasági rendszer hatására jöttek létre. Az alapvető kérdést John Maynard Keynes angol közgazdász fogalmazta meg: hogyan biztosítható a piacgazdasági rendszer keretében a teljes foglalkoztatás? Az általa javasolt közgazdasági elmélet részletes gazdaságpolitikai javaslatokat ajánlott a nemzeti és nemzetközi piacgazdasági rendszerek módosítására. A háborút követő időszakban több Keynes-alapú gazdaságpolitikai intézkedés történt a nyugati államokban: tervezés, előrejelzés, költségvetési elemzés, gazdaságfejlesztési projekt. A javaslatok között kiemelten szerepelt az állam szerepe és feladata a foglalkoztatás biztosítására, de a piacgazdasági rendszer fenntartására is. Ezek az elképzelések nem voltak alkalmasak a háborút követő „újjáépítési” feladatok megoldására, mivel az olyan problémákkal szembesült, mint a lakosság élelmiszerellátása, az ipari termelés visszaesése, a közlekedési rendszer felújítása, a befektető tőke hiánya. Ezek megoldására hirdette meg Marshall amerikai külügyminiszter 1947 áprilisában a róla elnevezett segélyprogramot.

A Marshall-tervnek két fő célkitűzése volt: olyan országoknak nyújtani segélyt, amelyek nem voltak képesek gazdasági fejlődésüket beindítani és lakosságuk ellátását biztosítani, illetve olyanoknak, amelyek jobb állapotban voltak ugyan, de szükségük volt külföldi tőkeforrásokra az ipari, energetikai erőforrásaik támogatására. Ausztria mindkét szempontból készen állt arra, amit Frite Weber gazdaságtörténész kiváló elemzésében kifejtett: „1947-ben az újjáépítés olyan feladatai álltak előtérben, mint nyersanyag és géprendszerek beszerzése külföldi forrásokból, valamint ezek magasabb szintű fejlesztése.”12 A Marshall-terv viszont azt is követelte, hogy a résztvevő országok egyeztessék szükségleteiket és gazdaságpolitikájukat a többiekkel, az újonnan felállított OEEC szervezettel (Organisation for European Economic Cooperation), külkereskedelmi partnereikkel, valamint az 1950-ben létrehozott Európai Fizetési Unióval (European Payments Union).

Az ismertetett nyugati elképzelések bizonyos hatást gyakoroltak az ausztriai gazdaságpolitikai irányzatokra, de ezeket az ország történelmi tapasztalataival kiegészítve és átalakítva fogadta el az osztrák közvélemény. Seidel szerint két fő áramlat határozta meg az osztrák gazdaságpolitikát: a szocialista párt ausztromarxizmus kifejezéssel jelzett szemlélete, és az osztrák néppárt katolikus társadalomelmélete. Az ausztromarxizmus élesen eltér a német, a nyugati, olasz marxizmus áramlataitól a demokrácia, a marxizmus mint közgazdasági elmélet, valamint a munkásszervezetek önálló szervezeti rendszerének támogatásával és a gazdaságpolitika fokozatos átalakításával.

A szocialista elmélet a két háború közötti korszak ideológiája volt, amely a háború után is folytatódott. Egyik fő követelése a nagyipar, a létfontosságú ipari ágazatok, a nagybirtok és a bankok államosítása.

A kisiparosok és a mezőgazdasági termelők továbbra is szabadon gazdálkodhatnak. A gazdasági rendszert céhek szervezetével képzelték el. Viszont elutasították a forradalmi átalakulást, az volt az elképzelésük, hogy fokozatosan demokratizálódnak.

A hidegháború idején több kérdésben is változott a szocialista program. Eredetileg azt hitték, hogy az államosított nagyipari vállalat hatékonyabban működik, mint a magánvállalatok. A szocialisták támogatták a gazdasági növekedést, ezért elfogadták a bérek és az adók szabályozását. Több szocialista vezető Angliába emigrált a háború alatt és ott ismerték meg Keynes gondolatrendszerét. A háború után többen elfogadták, és az osztrák szocialista párt egyeztetésein képviselték Keynes elveit. A közismert vezetőjük, St. Wirlander, javaslatot dolgozott ki, mely Keynes alapelveit fogalmazta meg a pártnak: „Egyszer a munkásmozgalom alapvető alapelve az volt, hogy a piacgazdaság szükségszerűen válsággal és munkanélküliséggel jár. A háború alatt azonban felmerült az a gondolat, hogy a teljes foglalkoztatás elérhető a kapitalista rendszer keretében.”13 Ez az álláspont határozta meg a szocialista párt gazdaságpolitikáját, és ez azt is jelentette, hogy elutasították a marxista ideológiát, elfogadták a piacgazdaság által javasolt gazdasági verseny jogosultságát.

Az Osztrák Néppárt (ÖVP) háború utáni programja több alapvető változás után alakult ki. A háború előtti korszakban az Osztrák Keresztényszociális Párt (Christlichsoziale Partei) volt az elődje. A párt nevének változása egyúttal a párt programját is meghatározta. Eredetileg a katolikus társadalomelmélet alkotta a párt alapelveit, melyet két pápai enciklika fejtett ki. Az elmélet elsősorban az egyén jogait és a társadalmi intézmények szerepét próbálta egyeztetni a szolidaritás és szubszidiaritás alapján. Az osztrák néppárt feladata az újjáépítés korszakában az volt, hogy programot adjon azoknak, akik nem tartoztak a szocialista párthoz. Több társadalmi réteg támogatta a pártot: a mezőgazdasági termelők, a kisipari vállalkozók, a nagyipar vezetői, a középosztály értelmisége, a diplomás rétegek, és mindazok, akik ellenezték a központosított szocialista gazdasági rendszer létrehozását és a piacgazdasági rendszert támogatták. A néppárt elutasította a keresztényszociális programot, alapvető törekvése a háborút követő ipari fejlesztés és a piacgazdaság alapelveinek kidolgozása volt.

Az ismertetett elméletek egyrészt háttérbe kerültek, másrészt beépültek a háborút követő korszak intézményeibe, törekvéseibe. Összefoglalva, a következő intézmények alkották a korszak gazdaságrendszerének alkotóelemeit: az államosított nagyvállalatok, a gazdasági tervezés, a szociális partnerség intézménye.

Az államosítás a szocialista párt kiemelt javaslata és programja volt, ezt az első kormány kezdeményezte és elfogadta. Annak ellenére, hogy a néppárt nem tartotta saját programjának, elfogadta a háború után kialakult politikai helyzet miatt.

A gazdasági tervezés ideiglenes folyamatában a cél az volt, hogy az államosított iparvállalatok részére és több iparágazatra fejlesztési terveket dolgozzanak ki. A terveket a minisztérium készítette el, amit azonban az ipari vezetők, a néppárt és a szocialista párt vezetői elutasítottak, és közös megegyezés alapján megszüntették a terveket kidolgozó minisztériumot. A terveket átadták annak az irodának, amely a Marshall-terv segélyprogramját irányította. A program lefutása után megszüntették a tervezést. Kárpótlásul a szocialista párt kapott egy minisztériumot, amely az államosított ipart irányította.

A harmadik intézmény a szociális partnerség intézménye volt. Az alapeszme az volt, hogy a különböző érdekképviseleti társadalmi intézmények érvényesíthessék tagjaik álláspontját a gazdaságpolitika területén tervezett intézkedésekkel kapcsolatban. Ezek az intézmények egyrészt különböző gazdasági kamarák voltak, másrészt szakmai egyesületek, mint például a nagyipari vezetők egyesülete. Az intézmények jogosultak voltak arra, hogy véleményt mondjanak a tervezett intézkedésekről. Az egyik legfontosabb feladatuk az ár-bérrendszer szabályozása volt, azonban jelentős szerepet játszottak gazdasági, ipari, fejlesztési feladatok megoldásában is. Javaslataik számottevő szerepet játszottak gazdasági, társadalmi, politikai kérdések döntésében. Ez az intézmény a két háború közötti társadalmi egyeztetés gondolatát valósította meg.14


 

A Marshall-terv


 

Ez a terv az újjáépítés folyamatának folytatása volt, és az osztrák gazdasági fellendülés feltétele. 1947 rendkívül kritikus év volt Ausztriában. Az ipari termelés minimálisan növekedett, az építőipar visszaesett, az élelmiszer-ellátás továbbra is megoldatlan volt, annak ellenére, hogy ebben az évben az ország külön segélyt kapott az UNRRA segélyalapjából, illetve amerikai és angol forrásokból. A fogyasztói árindex túlszárnyalta a bérek szintjét, és a külföldi befektetőket nem érdekelte a bizonytalan, négy nagyhatalom megszállta Ausztria mint jövedelmező lehetőség.

Az európai nemzetközi helyzet, a szovjet-amerikai ellentét nyilvánvalóvá tette, hogy Németország és Ausztria gazdasági támogatása ellensúlyozhatja a szovjet terjeszkedést. 1947. június 6-án George Marshall amerikai külügyminiszter kijelentette, hogy az amerikai kormány egy többéves segélyprogrammal támogatja az európai országokat. A Szovjetunió elutasította a javaslatot, de 16 európai ország képviselője részt vett a program párizsi konferenciáján. Ausztria is csatlakozott a programhoz. A Marshall-tervet létrehozó törvény meghatározta a segély összköltségét (17 milliárd dollár), a segély időzítését (négy év) és a célkitűzést: a résztvevő országok újjáépítését.

A program végrehajtása részletes szervezetet igényelt. Legfelsőbb szinten az ECA (European Cooperation Administration) működött, közvetlenül az amerikai elnök hatósága alatt. Az európai országok képviselete (OEEC) Párizsban volt. Minden résztvevő ország javaslatot készített a tervezett támogatásról, melyet a francia fővárosban értékeltek és továbbítottak az amerikai kongresszushoz jóváhagyásra. Minden országban létrehoztak egy ERP-irodát (European Recovery Program), amelynek feladata az ország és az amerikai hatóságok közötti álláspontok egyeztetése volt. Ausztriában ez az iroda a szövetségi kancellár irodájához tartozott.15

Ausztria esetében a segély meghatározását nemcsak gazdasági, de politikai, nagyhatalmi tényezők is indokolták. Ezek a következők voltak:

Lakossága a nyugati országok értékrendjét fogadta el, és ellenezte a kommunizmust; az ország Európa legszegényebb országai közé tartozott;

a megszállás miatt az osztrák kormány nem képes szabad cselekvésre;

földrajzi helyzete miatt – Kelet és Nyugat között – a kormánya óvatos döntésekre kényszerül, hogy elkerülje a társadalmi zavart.16

Miután az amerikai és osztrák kormány képviselői egyeztették a segélyprogram alapelveit, a következő kritériumokban állapodtak meg:

A segélyt olyan összegben kell rendelkezésre bocsátani, amely biztosítja az ország monetáris stabilitását;

az összeget elsősorban ipari befektetésre és a monetáris stabilitás biztosítására kell használni,

nem egyéni vagy közös fogyasztásra; az összeg olyan projekteket támogasson, melyek növelik a termelékenységet és pozitív hatással vannak a fizetési mérlegre.17

A Marshall-terv összege Seidel szerint 1200 millió dollár.18 A segély hasznosítása több kérdést is felvetett. Az egyik: mivel a német birodalmi korszakban nagyarányú fejlesztések történtek Ausztria alpesi területén, ezeknek az újrakezdése indokolt lenne. Nem volt egyetértés abban, hogy ezek az iparágak jövedelmezőek lennének-e a következő időszakban. Több közismert osztrák közgazdász a feldolgozóipar fejlesztését sürgette. Az amerikai szakértők sem támogatták a nagyméretű projekt fejlesztését. Ám több meggyőző érv igazolta, hogy az alapanyagok termelése, a létező nagyipari vállalatok felújítása mindenképpen indokolt. Egyrészt gazdasági szempontból többdimenziós projektek befejezéséről volt szó, másrészt ezek a létesítmények az osztrák állam tulajdonában voltak és a nyugati szövetségesek területén helyezkedtek el. A Marshall-terv tehát alkalmasnak bizonyult a létező ipari projektek felújítására. Annak egyik feltétele az volt, hogy az nem hasznosítható a szovjet zónában, így a terv túlnyomó részét az eredetileg német hadiipari projektek felújítására folyósították. A döntés gazdasági szempontból is indokolt volt, mivel jelentős kereslet alakult ki 1950-től, részben a koreai konfliktus hatására, bizonyos alapanyagok, nehézipari termékek iránt. A segély 62 százaléka az államosított nehézipart támogatta. A szintén állami kézben lévő elektromos szolgáltatóipar fejlesztési költségeinek 70 százalékát a Marshall-terv finanszírozta.19

A Marshall-terv biztosította az osztrák nagyipar és a nagyipar alapján létrejött ipari vállalatok fejlődését. Kiemelten támogatta az elektromos szolgáltatás, a fémgyártás, papíripar, erdészet és bányászat fejlesztését.20 Charlotte Natmessing gazdaságtörténész szerint „az államosított ipar és a Marshall-terv kiemelt befektetései alapján valósult meg Ausztria sikeres áttörése a modern ipari állam irányába az újjáépítés korszakában.”21


 

Válsághelyzet, stabilizáció és piacgazdasági reform


 

Az osztrák gazdaságpolitika és gazdasági fejlődés 1951-ben váratlanul válságba került. A fogyasztói árindex elérte a 40 százalékot, az ország külföldi fizetési mérlege évek óta negatív volt, az állami költségvetés szintén. A Marshall-terv vezetősége értesítette Ausztriát, hogy a következő évben, részben a koreai háborúval kapcsolatos kiadások miatt, jelentősen csökkenti a segély összegét, és az hamarosan véget fog érni. Ausztriának fel kellett készülnie a segély nélküli gazdaságpolitikára. Sőt, az amerikai hatóságok kötelezték az országot egy stabilizációs rendszer bevezetésére, mely a belső és külső monetáris stabilitást biztosítja, tehát az állami költségvetés és a külföldi fizetési mérleg hiányát megszünteti, ugyanakkor csökkenti az inflációt.22

A válsághelyzet, a Marshall-terv vezetőinek felszólítása, bár elsősorban monetáris kérdések megoldását szorgalmazta, egy alapvető gazdaságpolitikai kérdést vetett fel, amely mindeddig nem került előtérbe: milyen gazdasági rendszer működött Ausztriában 1945 óta? Egy olyan rendszerről volt szó, amelyet az állam döntései, államosított ipari vállalatok, egy szovjet ellenőrzés alatt álló gazdasági érdekeltség, államilag irányított bankok, kartellek, ipari és külgazdasági folyamatok, valamint országos gazdasági érdekképviseletek határoztak meg. Mivel a két vezető párt még ingadozott ebben a kérdésben, a Marshall-terv által gyakorolt nyomás jelentősen hozzájárult egy piacgazdasági rendszer elfogadásához. Seidel így értelmezte ezt a folyamatot: „A stabilizáció készítette elő a piacgazdasági reformokat. Az újjáépítés korszakában nem szorgalmazták a szükséges intézkedéseket. Most azonban a reformokat végre kellett hajtani. A pénzügyi stabilitás létrehozása és az arra alapozott piacgazdasági reformok eredményezték, hogy Ausztria a nyugati gazdasági közösség teljes értékű tagja lett a megszállás korszakában.”23

Mit jelentett a stabilizáció? 1951. októberben az országos gazdasági kamara döntést hozott, miszerint az ipari ágazatban nem emelik a fogyasztói árindexet. Nyolcvan ipari vállalat csökkentette az árait. A szakszervezetek elfogadták a döntést és eltekintettek sztrájkok indításától. A jegybanki irányadó kamatot 3,5 százalékról 5 százalékra emelték és az exportszabályokat lazították. Mindez nem elégítette ki az amerikai hatóságokat. 1952 januárjában a következő lépéseket követelték a segély folyósítása feltételeként: az állami költségvetés kiegyenlítése amerikai segély alkalmazása nélkül, a kölcsönrendszer szigorítása, a kölcsönök minőségi szabályozása.

Az 1952. év folyamán az osztrák kormány végrehajtotta az előírt döntéseket a költségvetés, az infláció és kölcsönrendszer területein, ennek következtében a stabilizáció jelentős eredményekhez vezetett. A fogyasztói árindex abban az évben 1 százalékra csökkent, a következő évben pedig 4,7 százalék volt. 1953–1954 között a fizetési mérleg 71 millió dollár többletet ért el. Az 1953. évi szövetségi költségvetés 107 millió schilling többletet mutatott. 1953-ban pedig leértékelték 1 dollár=26 schillingre. Az élelmiszer-rendszer pedig belföldi termékekből látta el a lakosságot.24

A stabilizáció sikere és a piacgazdasági rendszer fokozatos bevezetése az említett politikai, gazdaságpolitikai folyamatok eredménye volt, de jelentős szerepet játszott mindkét folyamat irányításában az új osztrák pénzügyminiszter, Reinhard Kamite. Ez az addig ismeretlen szereplő az osztrák politikában, 1952 januárjában foglalta el hivatalát, de 1951-ben készítette el piacgazdasági koncepcióját, amelynek lényege: „piacra alapozott, ellentétmentes gazdaságpolitika, mint a magángazdasági társadalmi rendszer feltétele”. Az ő alapelve a magánvállalati rendszer szabad kibontakozása, amelynek két jelentős akadálya volt: a magas vállalati adók, valamint az érdekképviseleti szervezetek gazdasági beavatkozása. Az állami kiadások csökkentését is javasolta, miáltal a vállalati adók szintén csökkenthetőek. Ellenezte a túlzott társadalmi segélyprogramokat, közvetlen adók helyett közvetetteket javasolt. Vagyis nem támogatta a jóléti rendszer bevezetését. A szociális partnerség néven ismert intézményt elavultnak tartotta, az árak és a bérek szabályozását állami feladatnak tekintette. Koncepciója tehát ellentétben állt a hagyományos gazdaságpolitikai intézményekkel, reformpolitikája fokozatosan alakította át a piacgazdasági rendszert.25

Reinhard Kamite elismert közgazdász volt, aki 1946-ban az osztrák gazdaságkutató intézetben (WIFO – Österreichisches Institut für Wirtschaftsforschung) jelentős javaslatokat fogalmazott meg a pénzügyi stabilitásról. A kereskedelmi kamarában végzett tevékenysége révén felismerte a második világháborút követően kialakuló gazdaságpolitikai környezet folyamatait. Az amerikai nyomásgyakorlás hatására lehetőséget kapott arra, hogy szigorú stabilizációt vezessen be, s így közelített eredeti céljához: hogy a gazdaságot érintő bürokratikus vagy szociális partnerség jellegű beavatkozásokat megszüntette.26

Oliver Rathkolb közgazdász szerint Julius Raab szövetségi kancellár és Reinhard Kamite pénzügyminiszter alapvetően határozták meg a háborút követő évek gazdaságpolitikáját. Kamite gazdaságpolitikai felfogását egyrészt a Hitler előtti korszak éveiben végzett tanulmányai alakították, majd a Hitler-korszak államilag irányított gazdaságpolitikája, másrészt a háborút követő gazdasági irányzatok, a Marshall-terv és a nyugat-európai piacgazdasági alapelvek.27

Kamite koncepcióját a következő gazdasági kedvezmények jellemezték: jövedelemadók fokozatos csökkentése 1954–1958 között, adóleírások és adókedvezmények ipari befektetők részére, pénzügyi intézetek állami támogatása, hogy egyenleg alapján működhessenek, az üzleti bankokat kötelezték előírt tartalékösszegek biztosítására. Az engedélyezett állami adósság összegét felemelték 1957–1959 között. Az exportforgalmat több rendelkezés támogatta: a fennálló exportkorlátozásokat megszüntették, a schilling 1959-ben teljes mértékben átváltható lett külföldiek részére, 1962-től pedig belföldi személyek vásárolhattak külföldi pénzügyi alapokat. Az exportforgalmat egy államilag támogatott kölcsön- és kedvezményes pénzügyi rendszer támogatta.28


 

Befejező gondolatok


 

Az ismertetett folyamatok alapján nyilvánvaló, hogy az osztrák gazdasági rendszer átalakulását több társadalmi, politikai, gazdasági, intézményes, sőt személyes tényező eredményezte. Több gazdaságkutató egyetért abban, hogy a Marshall-terv segélye, az amerikai tanácsadás és Reinhard Kamite piacgazdasági reformprogramja határozták meg az osztrák gazdasági rendszer eredményességét.

Két másik jelentős kérdés is felmerül. Az egyik a gazdaság növekedésére vonatkozik. Az adatok egyértelműen bizonyítják, hogy az osztrák gazdaság teljesítménye kiemelkedő volt a vizsgált korszakban és az utána következő időszakban. Az 1951–1955 közötti években a GDP-teljesítmény a következő volt: 1951:6,93, 1952 (a stabilizáció éve): 0,29, 1953:3,91, 1954:8,58, 1955:11,48.29 A második kérdés arra vonatkozik, milyen gazdasági rendszer jött létre a Marshall-terv, a stabilizáció és a piacgazdasági folyamatok hatására. Erre Hans Seidel a következő választ adta: „Az a gazdasági rendszer, amely a Staatsvertrag idejére kialakult, több befolyást biztosított a piacnak, mint az előző újjáépítési korszak gazdaságpolitikája. Ez nem jelentett egyelőre mást, mint hogy a gazdasági rendszer egy fokozatos (graduális) átalakuló útvonalon haladt. Az ismertetett haladás ellenére a pénzügyi stabilitás után létrejött piacgazdasági rendszer nem volt teljes, nemcsak a teljes versenyrendszer szempontjából, hanem az amerikai szakértők és az európai integráció által képviselt gazdasági rendszer elképzelései szerint sem. Úgy jellemezhetjük, mint a hagyományos osztrák kapitalizmust, amelyet gazdagítottak és módosítottak azok a koncepciók, melyek a háborút követően mint kompromisszumos megoldások jöttek létre a kormányzó pártok és a szociális partnerek között.”30

(Köszönetemet fejezem ki a tanulmány elkészítésében kapott segítségért a következő intézményeknek és személyeknek: Österreich–Bibliothek György Sebestyén an der Andrássy Universitat, Budapest; Deutsche Zentralbibliothek für Wirtschaftswissenschaften, Kiel; Dr. Bertényi Iván, tudományos igazgatóhelyettes, Collegium Hungaricum–Balassi Intézet, Bécs; Fejér György, Városi Könyvtár, Keszthely.)


 

Jegyzetek:


 

1 Hans Seidel: Österreichs Wirtschaft und Wirtschaftspolitik nach dem Zweiten Weltkrieg. 2005, Wien, 5. (Az idézeteket Bődy Pál fordította.)

2 Seidel 2005, 343.

3 Seidel 2005, 567–568.

4 Charlotte Natmessing: Österreichs Wirtschaft im Kalten Krieg. In István Majoros–Zoltán Maruzsa–Oliver Rathkolb: Österreich und Ungarn im Kalten Krieg. 2010, Wien–Budapest, 152.; Frite Weber: Wiederaufbau zwischen Ost und West. In Reinhard Sieder–Heinz Steinert–Emmerich Tálos: Österreich 1945–1995. Gesellschaft, Politik, Kultur. 1995–1996, Wien, 74.

5 Seidel 2005, 199.

6 Uo. 111., 119., 128., 156.; Natmessing 1995–1996, 154–158.

7 Natmessing 1995–1996, 158.

8 Seidel 2005, 165. A fogyasztói árindex az előző év árainak százalékos változása alapján kerül megállapításra. Ez egy nemzetközileg elismert eljárás. Az általam idézett adatokat ennek az eljárásnak alapján számította ki az osztrák statisztikai hivatal. Ezeket az adatokat minden esetben a megjelölt elismert források dokumentálják.

9 Natmessing 1995–1996, 158–159.

10 Oliver Rathkolb: Die paradoxe Republik. Österreich von 1945 bis 2005. 2005, Wien, 105.

11 Natmessing 1995–1996, 162.

12 Weber 1995–1996, 77.

13 Seidel 2005, 97.

14 Seidel 2005, 101–108.

15 Seidel 2005, 294–297.

16 Uo. 299.

17 Seidel 2005, 316.

18 Uo. 285., 287–293.; Rathkolb 2005, 116.; Natmessing 1995–1996, 164.

19 Seidel 2005, 328.; Natmessing 1995–1996, 165.

20 Seidel 2005, 324.

21 Natmessing 1995–1996, 166.

22 Seidel 2005, 66–67.

23 Uo. 498–499.

24 Uo. 68–70. Felix Butschek: Vom Staatsvertrag zur Union. Österreichische Wirtschaftsgeschichte von 1955 bis zur Gegenwart. 2008, Wien, 38.

25 Seidel 2005, 496.

26 Uo. 67.

27 Rathkolb 2005, 130–132.

28 Butschek 2008, 37–40.; Natmessing 1995–1996, 168–169.; Rathkolb, 2005, 183.

29 Seidel 2005, 69.

30 Uo. 71.


« vissza