Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Ultraszubjektív tűnődések 2. rész

"Száz évvel korábban a bécsi kongresszus jobban sikerült, és hosszú évtizedekre biztosította a világbékét. Németország és Oroszország ellen a Habsburg Monarchia tartotta a frontot. Most az utódállamokból csináltak ellenséges védősávot Németország és Oroszország ellen. Magyarország ennek lett az áldozata."

 

2. rész

 

Mégis, térségünk kantonizálása nem volt rossz álom. A béketárgyalásokra is hasonlóval mentünk. De minek? Mint Litván György írta: a tárgyalás előtt már elkészült az ítélet. Ki is kelt a sárkányfogak vetése. A Párizs környéki békék alapozták meg ezt a szép új világot.

Nem lehet eleget kárhoztatni a békecsinálókat, de még inkább azokat, akik a világháborút kirobbantották. De hát ki tudja a mimetikus vágyakat megfékezni? Ezeknek felülmúlhatatlan elemzője, René Girard szépen elmesélte, hogy bizony már Clausewitz megírta, ha egyszer elkezdik a háborút, a végkimerülésig folytatják. Aztán jön a geopolitikai játszma. A békediktátum csak húszéves fegyverszünetet produkált. Hiszen immár közhely, ha hanyatló nagyhatalmak emelkedőket aláznak meg és fejlődésüket brutálisan akarják béklyózni, az újabb háború nem marad el. Ez történt 1919-ben és utána. Száz évvel korábban a bécsi kongresszus jobban sikerült, és hosszú évtizedekre biztosította a világbékét. Németország és Oroszország ellen a Habsburg Monarchia tartotta a frontot. Most az utódállamokból csináltak ellenséges védősávot Németország és Oroszország ellen. Magyarország ennek lett az áldozata. Úgy csonkították meg, hogy mindenki valamiféleképpen haszonélvezője legyen az átrendezkedésnek, és a haszonélvezőket összetartsa az áldozattal szembeni cinkosság. És miközben azok, akik a Monarchiát „a népek börtönének” nevezték, kialakították a fajvédő ketrecállamokat. Churchill, aki maga is elítélte az 1919–20-as békecsinálást, érthetően megmondta, mi a különbség a politikus és az államférfi között: az előző csak a holnapra gondol, az utóbbi az elkövetkező nemzedékekre.

Nem tagadom, a történész szerintem frusztrált politikus, ami még nem baj. Nagyobb baj, ha a politikus csap fel történésznek, és irgalmatlanul kitanítja a történészeket. Hazánkban van is majdnem tízmillió politikus, mert annak analógiájára, amit egy román költő, Vasile Alecsandri mondott a románokról – „a román született költő” –, a magyar született politikus. Jancsó Benedek annak rendje és módja szerint meg is mondta Mester Miklósnak: „[...] »öcsém, nincs ostobább ember a világon, mint az átlagpolitikus«. Azután őszintén kifejtette, hogy a magyarországi buta dzsentri, dzsentriskedő és arisztokrata magyar politikai vezetők az ő és mindenki más történelmi tudományát gúzsba kötik. A történetírók nem mondhatják meg szívük szerint az igazságot, mert máskülönben érvényesülni nem tudnának. Szerinte ez minden országban így van, ahol nincs demokrácia, és ahol klikkuralom van.”1

A dzsentro-bolsevizmus jól kitermelte a középszerűség díszpéldányait. Ennek érzékeltetésére szabad legyen kitalálnom egy képzeletbeli figurát, mondom kellő képmutatással, mert a valóságban akad ilyen, de mivel nem akarok személyiségi jogi pert, és nem tagadom, olyan képtelenségeket nehezen tudnék kitalálni, amilyeneket az én képzeletbeli hősöm a valóságban mondogatott bele a képembe, miután hatalmas lelkesedéssel figyelmembe ajánlotta a karácsonyi ÉS kulináris sajtóterméket, mire én annak rövid összefoglalását kértem, és amit kaptam tőle, azt marhaságnak bátorkodtam nevezni. Ez a kért összefoglalás röviden: Trianonnak előzményei voltak. Mire kérdésem: minek nincsenek? Mire a válasz: a magyar vezetők a hibásak, megérdemelték Trianont. Mire elmondtam volna, hogy geopolitikai összefüggéseiben kellene vizsgálni a dolgot, és nem mucsai békaperspektívából, de nem hagyta, hanem elmondta, ha II. József törekvéseit nem hiúsítja meg a magyar középnemesség, nem lett volna Trianon. Nem jutottam szóhoz. Viszont azt is megtudtam tőle, hogy Wesselényi megjósolta, hogy mi lesz, és tette ezt abban a művében, amelyet álnéven adott ki külföldön, és amikor kiderítették, bebörtönözték. Mire jeleztem, hogy egy mondatban három tévedés nálam három egyeske. (Bár az igaz, hogy egyszer egy vizsgázó hallgatónak percekig rimánkodtam, hogy egyetlen értelmes mondatot bökjön ki, és miután nem tette, ezt a teljesítményt ötösre értékeltem, mert a hallgatás lehet, hogy valami nagy bölcsességet takart, de az is lehet, hogy nem is gondolt semmire, és ez még mindig jobb, mintha a hülyeség gondolkozik.) Azt is jeleztem valóságos képzeletbeli párbeszéd-partneremnek, hogy a román történészektől többet várok, mint a magyar szakácsoktól. Mire megtudtam, hogy a legrosszabb elavult nacionalista illuzionizmusban élek, és a párbeszédet annak ismételgetésével fejezte be, hogy tu es merde és ta gueule! Ami magyarul annyit tesz: szar vagy és pofa be! Próbáltam nyelvészkedni, de nem hagyta. Megteszem most. Éspedig a francia merde a latin merda-ból jön, a románban pedig a dezmierda ige ma már nem azt jelenti, mint amit hajdan, kivenni valakit a szarból, hanem simogatni, hiszen az anya így járt el, amikor gyermekét tisztába tette. A továbbiakban hadd próbáljam tisztába tenni az említett előzményeket. Pontosabban, csak ismétlem magam.

Nem tagadom, nem szeretem II. Józsefet. Mária Terézia többször meg akarta fosztani a trónöröklés jogától, mert alkalmatlannak tartotta. Öccse, Lipót – titkosírással írt naplójában – még őrültnek is nevezte. A kalapos király bizonyított. Reformdiktatúrájával mindenkit maga ellen fordított, és nem egyszerűen a magyar középnemességet, hanem a csehországi arisztokratától a tiroli parasztig mindenkit. Hiszen hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy mindenkinek az érzékenységébe beletaposson, aztán imádott parasztjaiban olyan reményeket keltsen, amelyeket nem is lehetett valóra váltani.2 Egyébként a parasztimádat militarista indíttatásból fakadt, kellett a katona, hogy jól működő imperialista hadigépezetet teremtsen. Bele is ment egy ostoba háborúba a törökök ellen, és koncentrált támadás helyett széthúzta a frontot, bár ezt Hadik András ellenezte, de ez az idős, tapasztalt tábornok már olyan kövér volt, hogy nem tudták feltenni a lóra, így aztán Lacytól, a tehetségtelen kegyenc hadvezértől Laudon vette át a vezényletet, és még Belgrádot is visszafoglalta, de a Monarchia, hála az esztelen reformdiktatúrának, megroppant. Atyai barátom, Hajdu Lajos világosan megírta: a jozefinizmus 1785-ben megbukott, a magyar elit szembefordult a császárral.3 A magyar – szabadkőműves – ellenzék igyekezett a Habsburg-ház helyett angol vagy porosz uralkodó után nézni, amiről aztán később gondosan elfelejtkezett. A magyar jozefinizmus historiográfiai mítosz.4

Jobb híján – ápoltuk ezt a mítoszt is, a notórius bűnözőből, Ráby Mátyásból maga Jókai Mór faragott mártírt.5 Kazinczy Ferenc a nyilvánosságnak szánt emlékirataiban ugyan magasztalta, de maga magának – és nem a nyilvánosságnak szánt elmélkedéseiben – megjegyezte: „A József felvilágosodottsága hadnagyocskai felvilágosodás volt, s igen gyakran csak pajzánság.”6 Persze olyan magyar liberálisok, mint Bölöni Farkas Sándor és Kossuth Lajos olyasmiket írtak és mondtak, hogy milyen jó lenne, ha feltámadna. De nem tudom, hogy ezt komolyan gondolták-e, vagy csak az éppen regnáló uralkodó és a metternichi rendszer kritikájaként tették. Én inkább erre gondolok, hiszen liberálisaink az alkotmányos királyság hívei voltak, a Monarchia egészének alkotmányosítását vallották programként, és annak, aki így gondolkozott, aligha kellett egy olyan militarista totális állam, amilyenen II. József törte és betörte a fejét. Ferenc József, aki gyilkosként kezdte és háborús bűnösként fejezte be, tíz évre élére is állt egy csődbe fulladt posztjozefinista vállalkozásnak – és mi lett a vége?

Wesselényi valóban prófétaként lépett a színre. Trócsányi Zsolt a legjobb magyar történeti életrajzban szépen megírta, hogy nem a Lipcsében 1833-ban kiadott A balítéletekről című könyve miatt börtönözték be, hanem azért, mert a szatmári közgyűlésen kereken megmondta, hogy a kormányzat a parasztvédelem megjátszásával a nemesség ellen fordítja a parasztokat, miközben ők, a liberálisok a parasztságot fel akarják szabadítani, és így a nemzetbe emelni a volt jobbágyokat.7 Trócsányi nagyszabású monográfiája ellenére azért Wesselényi mégis gyanús volt a kommunista mainstreamnek. Azoknak, akik Széchenyi árnyékában osztották az észt, nem tetszett, hogy alapvetően Kossuthtal működött együtt. Amikor az 1970-es évek végén az Erdély történetét írtuk, kellő alázattal jeleztem Kosáry Domokosnak, hogy Wesselényi levelezését olvasom, mire közölte, hogy Széchenyihez és Kossuthhoz képest provinciális, és amikor bátorkodtam megjegyezni, hogy nem látom ennek a provincializmusnak a nyomát, az ősz mester paladinja, akinek beszervezési lapja immár ott ékeskedik a neten, közölte, hogy hallgassak, mert Domokos jobban tudja. Itt ebben a rövid párbeszédben nemcsak arról van szó, amit egyik román barátom a tekintélyek mítoszának nevez, és közben jókat nevet történetírásunkon is, hanem értékelési stratégiákról. A provincializmus minősítés immár minősíthetetlen értékelési stratégiába illik, a bolsevizmus rövid történetének megfelelően rangsorolni kellett „a haladás erőit” is. Az erdélyi arisztokráciát valamiféle bűnbaknak illett és kellett beállítani, őket tették felelőssé a magyar-román viszony megromlásáért, hiszen Vasvári Pál valóban mondott és írt is ilyesmit. (Bosszúból az Erdély történetében meg is írtam, hogy a minisztériumi irodából sietett a harcmezőre Vendée elleni háborút játszva, amiért életével fizetett, ezért tiszteljük, de azért a főszerkesztő az irodát kihúzta.) A történész csak egy módon tud bosszút állni az ideológiai hazudozás miatt, ha megírja azt, ami a forrásokban feltárul. Wesselényi állítólagos provincializmusát Trócsányi már helyre tette, vele nem is mertek kötekedni. De adalékként, hadd jelezzem, hogy Wesselényi Közép-Szolnok megyéhez intézett körlevelében még Széchenyi híres akadémiai beszéde előtt fellépett a magyarosítás ellen: „számunkat nagyítani és terjeszteni erőszak és hatalom szülte módok kezünkbe nincsenek, ilyekre jogunk sem igen, hatalmunk még kevésebbé van”. A Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében című, 1843-ban megjelent művében ugyancsak nemzeti türelemre intett.

Nacionalizmusom itt már tetten is érhető. A román asszimilációs politikát támadom a magyar jó példa felmutatásával, és így is van. De nemcsak az érdekes, hogy Wesselényi úgy szólított nemzeti türelemre, hogy azzal nem próbálta Kossuthot lejáratni, hanem az a levél is, amelyet ugyancsak Wesselényi 1848. június 18-án Klauzál Gábornak írt. Kossuth iktatatlan pénzügyminiszteri iratai között találtam, és csak néztem. Igaz, ezt már állítólag megtalálta valaki, de gondosan elhallgatta. Defetistának tűnhetett, hiszen az immár világtalan levélíró a belső nemzeti és társadalmi ellentétek elmélyülése, de mindenekelőtt az osztrák ellenforradalmi kísérlet lehetősége és a Moldva határán állomásozó cári orosz csapatok fenyegető magatartása láttán felvetette az etnikailag, pontosabban állampolgári tudatában egységes, új, területileg kisebb magyar nemzeti állam alapításának lehetőségét. Ugyanis „az egy conteguitásban lakó tótok, hasonlóan tömegül együtt létező oláhok el fognak tőlünk szakadni, amazok a hegyeiken túl lévő szláv rokonaikkal, emezek pedig a velük határos oláhországi s moldvai testvéreikkel külön s önálló hont s országot fognak alakítani”. A várhatóan kész tények elfogadása mellett – miközben szilárdan ragaszkodott az unióhoz – olyan népességcserét tartott kívánatosnak, amelynek során a románok között lakó magyarok lakhelyet cserélnének „a valódi magyar lakta föld határaihoz közelebb lakó” románokkal. Liberális szemléletére jellemzően a szász-magyar együttélést annyira optimista módon ítélte meg, hogy feltételezte, esetleg a szászok is az új Magyarországon keresnek új hazát. A lakosságcserét pedig a békés egymás mellett élés szellemében látta megvalósíthatónak: e „még példátlan de nem lehetetlen [...] népvándorlás [...] a mostani kor szelleméhez s míveltségéhez illő s békés tractatusok által eszközlendő”. Nem tudjuk, hogy „e hit és nézet” a magyar kormányférfiak körében milyen fogadtatásra lelt.8 Kossuthhoz eljutott e levél, és írójával többé nem állt szóba. Tegyük hozzá, 1918-ban is valami hasonló „békés” megoldásban bízott a magyar közvélemény.

Ez a levél az 1980-as években is kínosan hatott, hiszen Románia lelkileg recsegett-ropogott, miközben tombolt a nacionálkommunista handabanda. Netán még határmódosításra ösztönző aktualizálást olvas ki valaki a levélből. Nem azt kell, hanem eleink gondolkodását megérteni, hogy okosan gondolkodjunk. Nem könnyű. Román barátaink a monumentális és kellőképpen hiányos 1848-as forráskiadásból ezt a levelet is kifelejtették. De nem csak ezt. Az 1848-as Kolozsvárra küldött miniszteri biztos, Perényi József szinte valamennyi jelentését közölték, csak véletlenül egyet felejtettek ki az impozáns dokumentumkiadásból, éspedig azt, amelyből megtudjuk, hogy Szász Károly olyan törvényjavaslatot állított össze, amely legalább valamiféle történelmi jóvátételként hathatott volna: „Az Oláh Nemzetet, mely a Hazának régibb Törvényei szerént többféle meg szorításoknak, s alá rendeltségnek alája vettetve, s a honban maradhatására nézve is ingatag állapotba helyezve volt: Erdély többi be vett Nemzetei ezennel egyenlő jogú és kötelezettségű testvéries koszorojukba szíves örömest be fogadják; s hogy ezen Nemzet régi oláh nevezete helyett, melyhez el nyomattatás és több nemű méltatlanságok emlékei köttetvék, ezentul országgyűlési s egyéb köz igazgatási, valamint a közéletbeni gyakorlatban is Román nevezet használtassék ő Felsége kegyelmes jováhagyásának hozzájárultával meghatározzák.” De a magyar liberálisokban mind a felfokozott veszélyérzet, mind a hegemónia biztosításának a vágya túl erős volt ahhoz, hogy ezt elfogadják. Wesselényi inkább kisebb országot akart, mintsem azt, hogy kitegyék a magyarságot a román hegemóniának.

És miért lehetett ez kínos az 1990-es évek derekán Romániában? A furmányos hátsó gondolat alighanem a következő: ha netán a magyarok ilyen lépésre szánják el magukat, akkor oda az értékelési stratégia, amelynek fő eleme a magyarok nemzeti kizárólagossága, amely legitimálja a románt. Amikor a Tiszatájban 1973-ban azt írtam, hogy az egyik román vezéralak a magyar hegemóniára való törekvéssel a románt állította szembe, egyik ideológiailag érzékeny román barátom szerint ez uszítás, a leben und leben lassen helyett. Igaz, a magyar történetírás az 1848-as magyar forradalom ellen fellépő románokban az ellenforradalom szövetségeseit látta. Ebben a felfogásban az úgynevezett nemzetiségekkel szembeni nemzeti szűkkeblűség a magyar reformellenzék gyermekbetegsége volt. Egyedül Teleki László volt az, aki ezen túllépett, amikor 1849 tavaszán azt mondta, hogy Szent István Magyarországa meghalt, ami azért téves, mert Szent István intelmeit éppen a nemzetiségi tolerancia tanításaként idézgették, éspedig ezt: „az egy nyelvű és egy szokású ország (regnum) gyenge és esendő.” A magyar liberálisok és Wesselényi is kárhoztatta az első magyar királyt, mert asszimilálni kellett volna. A Svájccal való példálózást elengedték a fülük mellett. De nem felejtették.

Csakhogy vessünk egy pillantást Lónyay Menyhértnek testvéréhez, Alberthez írott levelébe, amelyet Pozsonyban 1848. március 22-én a diétai tárgyalások alatt vetett papírra, mint jelezte: „Az ülésben írám, azért olvashatatlan.” De aligha ezért nem közölték azok a történészek, akik megtalálták a levelet, hanem a következő passzus miatt: „Igen sajnálom, hogy nem tudtam, hogy szeretett atyánk 10-dikén a gőzősön volt. Igen szerettem volna beszélni vele. Ennek leveléből értettem, hogy mindnyájan feljöttök, mindenesetre vagy egy esztendeig nem lesz bátorság a falun, azután talán csak consolidaltathatnak a viszonyok országunkban, hanem az aristocratia elveszett, a nemzetiség is alkalmasint. Talán az ország ki nem állja ezen veszedelmes crisist. Egyedüli reményünk [a „remény” szó hozzávetőleges olvasat, a papír ugyanis kitört] van a municipiumokban, ha érzi a vagyonos osztály, hogy élet-halál crisis közt van, talán képes lesz reactió nélküli rendet csinálni, én más jövendőt előttünk nem látok, mint schweiczi canton sisthemát.”9 Lónyay Menyhért a második vonal politikusa volt. De olykor épp ezek kotyogják ki, amit a nagyok nem vetnek papírra.

Ez a levél azért kínos, mert a bolsevik párt rövid történetének koordinátái között lavírozó történész szerint a magyar nemzeti türelmetlenség strukturális adottság. Valójában minden nemzeti mozgalomnak egy bizonyos fokig az. A megoldás a kompromisszum lehetett volna, de kölcsönös kompromisszum, ezért pedig küzdeni kellett. Kossuth ezt tette, nem is szerették. Pontosabban az '50-es évek nemzeti demagógiája felkarolta Kossuthot, de 1956 után elejtette. Úgy vélték, hogy 1848 kultusza előkészítette a forradalmat. A kossuthi Duna-konföderáció eszméje nemcsak azért nem lehetett alternatíva a mi történetírásunkban, mert a magyar kortársak többsége nem lelkesedett érte, hanem azért sem, mert a népek önrendelkezése alapján való társulás a szovjet kényszertársulás kritikájának számított. A Közös dolgainkban nem is lehetett Duna-konföderációs-kötetet kiadni. (Szabad Györgynek valami dodonai halandzsába csomagolva letagadtam, hogy leszavazták.) A Monarchia szétverésével is olykor csínján kellett bánni. Ki is tanított az idősebb kolléga az egyik kézirattal való bajlódás során, hogy mint történész tudnom kell, a magyar uralkodó osztályok szűkkeblűsége szükségszerűen vezetett a Monarchia széthullásához. Viszont azzal is tisztában volt mindenki e hazában, hogy a trianoni utódállamok a maguk fajvédő politikájával felülmúlták a dualista magyar kormány „bűnös” politikáját. A kutyaszorítóból azért valahogy ki lehetett kandikálni. Egyetlen olyan naiv egyetemi oktató akadt csak Hunniában, aki a népek önrendelkezésének eredményét látta abban, amit történt, később ő is megbánta, és megvilágosodott. A kínos dolgot általában Leninnel lehetett elintézni, hiszen a kommunisták kezdetben az imperialista béke tézisét vallották, majd feladták. De hogy a mi historiográfiai berkeinkben maradjunk, az 1970-es években egyre erősödött az a nézet, hogy a Monarchia felszámolása és önfelszámolása szétzilálta a térség gazdasági egységét, megakadályozta további integrációját.10 Ezt felemlegetni némileg veszélyesnek tűnhetett, mert néhány amerikai történész a Monarchia szupranacionalizmusát példaként állította elénk, viszont az amerikai ideológiai fertőzés vádját az hárította el, hogy sokan a szovjet gazdasági és politikai integráció előképeként értelmezték az egészet – a nacionalizmus elleni harc jegyében. Ezek voltak azok az idők, amelyekben tomboltak az ideológiai eunuchok és tanácsos volt annak látszani. Viszont a kelleténél nagyobb ostobaságokat sem lehetett írni, hogy a karácsonyi trianonizálásra utaljak.

Azt is tudományosan és erkölcsileg hamisnak tartom, hogy Jászi Oszkárt kritikátlanul a mai – Vekerdi László szeretetteljesen lesajnáló kifejezésével élve – „zsiványok” negatív prototípusaként és ősatyjaként állítják be. Hanák Péter, aki Jászi dunai patriotizmusát fedezte fel és Jászi életírója, Litván György éppen azt rótta fel az SZDSZ-nek, hogy nem vállalja fel a folytonosságot. De a folytonosság kínos kérdés, sok egyéni és kollektív folytonosságot megtört az idő, így aztán 1990 után akadt, aki hirtelen felfedezte gyökereit, más pedig megtagadta. Tombolt is az álarcosbál. A legkínosabb az volt, ha valakire már ránőtt az álarc. Jómagam is azért vagyok ultraszubjektív, mert kedves barátunk, néhai Vermes Gábor így nevezett meg, miután egy könyvecskében kifiguráztam azt a hamis és a helyi historiográfiai szemétdombon uralkodó dogmát, mely szerint 1794–95-ben megszakadt a felvilágosodás és a liberalizmus közötti folytonosság.11 Egyébként a Párizsban élő kiváló magyar történész, Kecskeméti Károly, akit itt akkor osztrakizáltak is, szépen bemutatta, hogy abban a családban, amelyből kiemelkedett egy-egy szabadkőműves, az elkövetkező időkben liberálisok léptek a színre.12 Például: Wesselényi Miklós és Széchenyi István. Csakhogy az uralkodó dogma szerint apák és fiúk között megszakadt a folytonosság, Széchenyi apja haladóból reakcióssá vált. Hamis, mint ezt már a bécsi Csáky Móric is szóvá tette.13 Talán még arról is lehetne írni, hogy az érzelem miként homályosítja el az értelmet a történészeknél, ha úgy alakul a politikai helyzet. A politikus leegyszerűsít, a történész bonyolít, és erkölcsi kötelessége, hogy azokról is szóljon, akiket megtapos a történelem. Mint például Jászit is. Monumentális szobrot nem érdemel, de egy csokor virágot azért igen, ezt nem lehet elrontani.

Az erdélyi irodalmi transzilvanizmus nem egy vonatkozásban Jásziéhoz hasonló eszményeket képviselt. És kinek ne dobbanna meg a szíve, amikor Szerb Antal Magyar irodalomtörténetében arról olvashat, ha az első kiadást lapozza fel, hogy „az új erdélyi irodalom történetére ugyanaz a belülről vetődő fény fon glóriát, mint Kazinczyék korára.” Az olvasó pedig akkor és ma „a sorok közül valami irodalomfölötti közvetlen valóság szívverését érzi”.14 Ha például többek között Tamási Árontól és Bánffy Miklóstól, vagy Reményik Sándortól és Dsida Jenőtől olvas. De hagyjuk a szépirodalmat! A béketárgyalásokra is készült okos tervezet, hogy miként lehetne Erdélyben az együtt élő népek anyanyelvhasználatát biztosítani a kantonizálás gyakorlatának megfelelően. Kérdés: lehetett-e ennek realitása? Akkor több mint ma, hiszen a maihoz képest fejlett egyesületi élet is némi alapként szolgálhatott volna. Viszont a történelem nem szereti a finom megoldásokat, széles csapásokkal halad – mint Kossuth hangoztatta, és megjósolta: „Magyarország lesz a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik”. Megtörtént. Másik sas után néztünk. Bethlen István, Bánffy Miklós és még ki tudja ki, a román királyt, Ferdinándot szívesen a magyar trónra ültették volna. Szép álom. A román király is álmodozott, görögül és latinul olvasott, oroszul pedig Dosztojevszkijt, amiért már majdnem megérdemelte volna a magyar koronát. Jó király volt, vigyázott a hadseregre, linderkedést nem tűrt.

Nem hiszem, hogy a közös királyság eszméje különösebb lelkesedést váltott volna ki. Az a vonat már elment. Azt sem hiszem, hogy a román történészek utólag fájlalnák ennek a perszonáluniónak az elmaradását. Én már inkább. Mégis bízom román kollégáimban, már akiben bízom, és hogy bizakodásom nem alaptalan, annak érzékeltetésére néhány példával szolgálnék, miközben az is előfordul, hogy ha netán egy jó középkorász feljebb akar jutni, olykor meg kell engednie magának egy kis magyarellenes aktuálpublicisztikát. Közben minden oldalról egyre erősebben vetődik fel annak igénye, hogy készítsünk egy közös történelemkönyvet.15 Lucian Boia szemlélete biztos alapot kínál a sokat emlegetett párbeszédre. Nemcsak azért, mert leszámol a nacionálkommunista klisékkel, hanem európai perspektívája miatt is. Igaz, ez eléggé lehangoló, hiszen a nemzeti önrendelkezés elvét nem lehetett alkalmazni, mert akkor Németország győztesen került volna ki a békéből is: Elzász elvesztése ellentételeként megkaphatta volna Ausztriát és a Szudéta-vidéket.16 Maradt az olcsó machiavellizmus. Egy fiatal történész pedig szépen leírja, hogy ebben a román tárgyalófelek miként remekeltek, és örültek annak, hogy Magyarországot és Ausztriát is sikerült egymással szembe fordítani, ugyanakkor némi együttérzéssel teszi szóvá, hogy a magyar fél ügyetlenül védekezett.17 Az egyik kiváló gazdaságtörténész úgy vélte, „ha a mai világ gazdasági racionalitásának megfelelően gondolkodunk”, Románia belépése az első világháborúba „félelmetes történeti hiba”. A gazdasági fejlődés dinamikája minden történeti régióban vesztett erejéből. Viszont „a kor mércéjével mérve, amikor az állam és a nemzet érdekei fontosabbak voltak az egyéni érdekeknél, a politikai osztály döntése, a hadba lépés teljességgel igazolható”. Az „első világháború hatása – vagy másképpen szólva a Nagy Egyesülést célzó politikai elkötelezettség – magyarázza részben Nagy-Románia gazdasági kudarcát”.18

Lehetett volna másképpen? E kérdés ma már közhely, a kontrafaktuális történetírásnak is divatja járja. 1990 előtt a történelmi szükségszerűséget kellett a kötelező naivitással ünnepelni, és a kérdés: „mi lett volna, ha?” szörnyű naivitásszámba ment. De azért akadtak olyan elszánt naivok, akik éreztették, hogy mi más történhetett volna néhány történeti katasztrófa elkerülése érdekében. Például Szabad György azt vallotta, hogy egy kort éppen az alternatívák jellemeznek. Trianonra pedig úgy utalt, hogy azok is, akik egyetértettek vele, gondosan nem mutatták. Hiszen Szabad úgynevezett „kossuthizmusa” a nemzeti szuverenitás és a demokrácia iránti igényünket is kifejezte. Egyszerűbb és kényelmesebb volt szidni a rendszert, mint helyette valami mást kívánni. Ezért szerettük ófrancia irodalmat előadó tanárunkat, Győry Jánost, aki időnként a marxizmust nemes egyszerűséggel barbarizmusnak nevezte, Lukács Györgyöt pedig botfülű irodalmárnak, és kellő megvetéssel közölte, hogy fogalmunk sincs arról, mi az európai kultúra, és egyszer nemes egyszerűséggel tudtunkra adta: „Maguk ostobák, hisznek a történeti valóságban, ilyen nincs, Győrffy Gyurka Árpádékról írva a rákosizmust írta meg.” Ez dekódolva: az erőszak longue durée jelenség, a történész saját kora valóságát támadja, amikor a múltét idézi meg. Ugyanakkor a múlt valóságát idézi a jelen megértése és megváltoztatása érdekében is. Ma, amikor szemünk előtt zajlik a francia nép tragédiája, az erről szóló televíziós vitákat éppen az fűszerezi meg, ahogy a résztvevők állandó történelmi analógiákkal élnek, azt firtatva, hogy ki a jakobinus, ki a girondista, kik a kommünárok és kik az őket irtó burzsoák, kik a marxisták, netán trockisták és kik a proudhonisták. Jelen van a múlt is. De hogy az árnyalt elemzés pillanatnyilag segít-e, nem tudom, azt már inkább, hogy hosszú távon a kultúra önmagában érték, még a történetírás is, ha erkölcsileg és tudományosan hitelesen foglalkozik a történeti valósággal. A történész sokat nem javíthat, de annál többet ronthat, és aztán egy-egy ilyen Mekk mester – ha más nem is – csak egyetérthet A szőke ciklon úri szabójával: „Az életünk olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan.”


 

Jegyzetek:

 

1 id. Történetírás valahol a tudomány, a politika és az irodalom határán. A történész műhelye. Szerk.: Kovács Kiss Gyöngy. 2015, Kolozsvár, 151–171.

2 Miskolczy: Jozefinizmus Tündérországban, passim.

3 Hajdu Lajos: II. József igazgatási reformjai Magyarországon. 1982, Budapest.

4 Miskolczy Ambrus: Egy historiográfiai hamis alternatíva: jozefinizmus és rendi autonómia, avagy Berzeviczy és Kazinczy vitája. In Debreceni Szemle, 2014. 1. sz. 3–14.

5 Hajdu Lajos: Forradalmár vagy szerencselovag? 1984, Budapest.

6 Miskolczy Ambrus: Kazinczy Ferenc útja a nyelvújítástól a politikai megújulásig I. Orpheus világában avagy a magyar demokratikus politikai kultúra kezdetei. 2009, Budapest, 67.

7 Trócsányi Zsolt: Wesselényi Miklós. 1965, Budapest.

8 Miskolczy Ambrus: Erdély a forradalomban és a szabadságharcban (1848–1849). In Erdély története III. Főszerk. Köpeczi Béla. Szerk. Szász Zoltán. 1986, Budapest. https://mek.oszk.hu/02100/02109/html/509.html

9 id. Miskolczy Ambrus: A magyar demokratikus kultúra „eredeti jellegzetességeiről” 1790–1849. 2006, Budapest, 130.

10 Ránki György: Gazdaság és külpolitika. 1981, Budapest.

11 Miskolczy Ambrus: A felvilágosodás és a liberalizmus között. Folyamatosság vagy megszakítottság? Egy magyar történészvita anatómiája. 2007, Budapest.

12 Károly Kecskeméti: La Hongrie et le reformisme libéral. Problèmes politiques et sociaux (1790–1848). Roma, 1989.; Kecskeméti Károly: Magyar liberalizmus, 1790–1848. 2008, Budapest.

13 Miskolczy Ambrus: Széchényi Ferenc a szabadkőművesség erénykultuszától a katolikus megújulásig. 2019, Budapest.

14 Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet II. 1934, Cluj–Kolozsvár, 245.

15 Miskolczy Ambrus: Magyarok és románok a sors útjain – a közös történelemkönyv felé? In Magyar Szemle, 2019. 11–12. sz. 8–19.

16 Lucian Boia munkáiról írt ismertetéseim: Újraértelmezett német történelem. (Lucian Boia: Tragedia Germaniei, 1914–1945.) In Magyar Szemle, Új folyam XX. évf. (2011), 3–4. sz. 120–129.; „A történelem csapdái. A román értelmiségi elit 1930 és 1950 között” – Lucian Boia könyvéről (Capcanele istoriei. Elita intelectuala románeasca íntre 1930 şi 1950. Bucureşti, Humanitas, 2011. 358.) In Magyar Szemle, Új folyam XXI. évf. (2012), 1–2. sz. 104–120.; Lucian Boia pipája. In Valóság, 2018. 1. sz. 48–53.; Erdély két története – Lucia Boia 1918. december 1-jéről. In Magyar Szemle, Új folyam XXVII. évf. (2018), 3–4. sz.

17 Lucian Leustean: Románia, Ungaria si tratatul de la Trianon. Iasi, 2002.

18 Bogdan Murgescu: Románia si Europa. Iasi, 2010. 211., 215., 218–219., 225.


« vissza