Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Válogatások Illyés Gyula 1954-es levelezéséből – 3. rész

 

3. rész

 

NÉMETH LÁSZLÓ

[Budapest, 1954. augusztus eleje]

Kedves Gyula!

Lányom mondja, hogy feleségem hozzátok megy ma este; s kérditek, nincs-e valami kívánságom, üzennivalóm.

Azon kívül, hogy a szép, pontos előszót megköszönjem – semmi. Igen tetszett mindenkinek; én az egész előadásból nem is hallottam mást dicsérni. Kicsit röstellem, hogy zaklatt[al]ak vele, de igazán nem gondoltam, amikor átadtam, hogy ez az ártatlan, igénytelen jószág ilyen tekintély segítségét kívánja, hogy egy rádiójáték formájában, ahol a legnagyobb, rögtönzött csacsiságokat adják, egy órai létet kapjon.

Magamról sokat nem mondhatok; már a kuruzslószereknél tartok, most rizskúrával apasztom inkább magam, mint a vérnyomásomat. Az emberzárlat megtette volna jó hatását; de sajnos, az ősz megint hozza az irodalmi árnyékokat. Major [Tamás] jelentkezett. Én kértem, írásban írja meg, mit kíván, mert a szélütés szélén élek, s csak egy-két emberrel érintkezem. A Galileiről: ha irgalmat ismer, nem adja elő. Ha nem akarja kihívni, hogy minden megmaradt erőmmel küzdjek a bemutató ellen, ne adja ki anélkül, hogy a darab valahol meg nem jelent. A levelemre nem felelt. De Király István [olvashatatlan] leveléből azt látom, hogy készül valami. Elkérte a Rádiótól s tőlem is a Petőfi Mezőberénybent, s közölte, hogy „a szerkesztőségnek még nem alakult ki határozott véleménye a darabról” (tavaly is ilyesmit írt, mielőtt a Galilei ellen az éberségi hadjáratot elindította) – másrészt: „Az, hogy a Csillag nem közölte a Galileit, nem jelenti azt, hogy nem mutatják be”. (Én gyanús örömmel vettem, hogy visszaadta; így a megállapodás értelmében, amelyről te is tudsz, nem is adhatják elő.) Vagyis – miután a Galileivel a „nemzeti egység” félig megölt – most hozzálát, hogy egészen megöljön. Lehet, hogy ez üldöztetési mánia, de a félmegölés: tény.

Különben még mindig gondolok a füredi lemenekülésre; csak nagyon nehéz, anyámmal összeláncolva, a kivitele. Munkám: egyre inkább a fordítás lesz megint. [Veres] Péter ugyan azt írja: írj, írj, és ne fordíts. De így minden írásomból egy fogantyú lesz – amellyel őrlőgépükbe berántanak; a megaláztatás együtthatója is legalább tízszer akkora (a Petőfin lemértem: három lap kérte el s dobta vissza), mint a fordításnál. Az, hogy régi munkáim kiadják: dajkamese.

Kellemes tihanyi nyaralást, szeretettel köszönt

N. László
 

SZABÓ LŐRINCNEK

Krkonose, 1954. augusztus 10.

Kedves Lőrinc, itt vagyunk az óriáshegységben, egy nagy hegy tetején, a felhők közt – a szó szoros értelmében. 22-e tájban indulunk haza. Házigazdáiddal, Vassékkal, Ráczékkal együtt sokszor üdvözlünk, baráti öleléssel

Gyula/Flóra/Ika

Névnapodra minden jót!

 

GELLÉRT OSZKÁR

Budapest, Kútvölgyi Áll. Kórház, 1954. augusztus 21.

Kedves Gyula,

azt mondogatják – még ide is hallom –, hogy „A Nyugat vége” című cikkedre írt válaszomban megint ingerkedtem veled. Tagadom. Legalábbis nem ez volt a célom; csak annyit engedek meg a rosszhiszeműeknek, hogy nem írtam meg szerencsésen a válaszomat. Nem csoda. Újra föllángolt a tüdőgyulladásom – szeptember 5-én lesz ötödik hónapja, hogy nyögöm –, no, nem kicsiség, úgy-e, te is elismered?

Viszont, hogy a Dózsád első két felvonását milyen lelkesen olvastam, arra bizonyíték a mellékelt versem. S mert a harmadikról is nagyon jókat hallok azoktól, akik már ismerik, máris megírtam a versemet. Kedvem volna ki is adni, de csak akkor, ha nincs ellene kifogásod. Kérlek, írj egy sort, helyesled-e azt, hogy a nyilvánosság elé kerüljön? S természetesen a Csillag-ban, ahova már el is küldtem, de visszavonhatom, ha úgy kívánod.

Kézcsókkal, a régi barátsággal

Gellért Oszkár

 

GELLÉRT OSZKÁRNAK

Tihany, 1954. augusztus 30.

Kedves Oszkár,

Köszönöm versedet, leveledet. Ingerkedés? Azonnal ingerültség lehetne a következménye; ilyennek pedig bennem nyoma sincs.

Az Irodalmi Újságban közölt válaszodban van most is kiegészíteni való. Március 20-án nem egyedül hagytam el Pestet, velem volt Németh László s vonatra szállásunknál ott volt Flóra, Ella, Ella apja, anyja. De azt hiszem, ez már nem érdekelné a világot.

Hogy a vers a nyilvánosságra kerüljön-e? Ebben én lehetek legkevésbé a bíró. Én a legkedvesebb emlékeim közé tettem el máris; én már birtokában vagyok annak, amit te közölni akartál vele.

S amiért őszinte szeretettel szorítom meg a kezed; s a régi barátsággal; jobbulást, minden jót kívánok!

Illyés Gyula

 

WEÖRES SÁNDORÉK

Galyatető, 1954. aug. 31.

Nektek Tátra, nekünk Mátra, kóborlunk előre-hátra.

Az utolsó sort én mondtam, tekintve hogy feleségé az utolsó szó. Köszönjük a tátrai üdvözletet!

Amy

Sanyi

 

GELLÉRT OSZKÁR

Budapest, Sziget utca 19/a, 1954. szeptember 4.

Kedves Gyula,

azt írod, hogy a Dózsádról írt versemet a legkedvesebb emlékeid közé tetted el. Ez nekem elég; most már azzal sem törődöm, közli-e a Csillag, vagy nem.

Valamit szeretnék kérni tőled. Goda Gábor írótársammal én már az év eleje óta ú.n. Irodalmi Sétákat szerkesztek a rádió számára. (Havonta egyszer.) Most az a tervünk, hogy írókat szólaltatunk meg készülőfélben, vagy már elkészült legújabb művükről: mióta foglalkoznak vele s más ilyesfajta, a nyilvánosságot érdeklő kérdésekről. Először négy írót szeretnénk megszólaltatni s elsősorban téged a Dózsáról.

Mindössze kb. másfél ritkán gépelt oldalról van szó. Nagyon szeretném, ha nem zárkóznál el attól, hogy a válaszodat a rádióban felolvastassuk.

Engem most pár hétre kiengedtek a kórházból, hogy a Mátrába menjek s ott kiszellőztessem a tüdőmet; de csak azzal a föltétellel, hogy aztán, ha kell, újra befekszem. A mátraházai címemet mindenesetre megírom majd neked szeptember 20-a után, mert addig itthon kell feküdnöm. (Már magam billentyűzöm az írógépemet; sose hittem volna, hogy az ily kis örömök derűsebbé teszik az embert. Vagy a leveled hatása? Ami nem kis öröm.

A régi barátsággal és szeretettel,

Flórának kézcsókkal

Gellért Oszkár

 

NÉMETH LÁSZLÓ

[1954. szeptember 4.]

Kedves Gyula!

Bocsáss meg, hogy csak most válaszolok leveledre, de te szlovákiai úti készületeid közben írtál. S amikor Tompa érdeklődésemre azt mondta: Gyula egy-két nap múlva érkezik; egyszer csak azt hallom valamelyik gyerektől, hogy már Tihanyban van. Most oda próbálok írni – de lehet, hogy közben már Kínában leszel, mert ilyesmit is mondott valaki (ami nagyszerű és nagyon okos dolog volna, hogy lehetőséged és erőd van hozzá, olyasmi, amiért irigyelni tudlak).

Ajánlatodat nagyon köszönöm. Azért szerettelek volna Pesten elcsípni, hogy egy félórát beszélgessünk róla. Nem egészen értettem ugyanis; illetőleg most, hogy Ellával beszéltem róla, már inkább. A halászház nyugalma nagyon vonzana; ha lehet fűteni, akár télen át is. Tavasztól annál inkább, mert Magdáék valami vityillót akarnak felhúzni ott a telkükön, s az építkezésnél képviselhetném őket, s esetleg végleg odaköltözném. De úgy hallom, hogy a ház még nincs a kedvetek szerint átalakítva, berendezve, úgyhogy tán útban lennék most ott. Meg egész nyáron leveleztem egy volt vásárhelyi kollégámmal, aki most Szentesen tanár, s elég nyugodt otthont ajánlott föl ott, akár huzamosabb tartózkodásra is. A Caesart annak idején ővele néztük át, most Shakespeare-fordításomat szeretném. De szeptemberben, úgy hiszem, Tihany még nyitva áll az író- és művészinváziónak is (pl. egypár órai „edző” beszélgetéstek Lőrinccel), úgyhogy okosabb is lenne, ha a tihanyi lennlétet csak szeptember végén-október elején kezdeném; föltéve, hogy sor kerül rá. Az agyam mellett a gyomrom is elromlott újabban, a rizskúrákban s idegességekben; a te bajod kínoz, ismered: egész nap eszem a kekszet, kenyeret. Ennek is veszedelme lenne egyelőre, félek, a halászkonyha. Úgyhogy ha a szentesi házi koszton megerősödtem, legsürgetőbb fordítási terheimet leraktam – s ti is elvégeztétek a házban, amit az őszön el akartatok végezni –, esetleg élek meghívásoddal, s lemegyek, főként ha egy-két hónapi egy helyben tartózkodásra, a hideg miatt, ott lehetőség van. Ugyanis ez a folytonos hányódás, otthontalanság: a betegség fele. Már egy kutyaóllal is beérném, csak magam ura lehetnék benne.

Ella mondja, hogy Flóra milyen kedves hozzá. Nagyon köszönöm neki. Sajnos kettőnk idegrendszere közt a treuga dei most csak a távolság lehet. Ha írsz, az Attila utcába írj – ha üzensz, a családomhoz. Ők majd továbbítják Szentesre, ahova valószínűleg kedden utazom. Szeretettel:

Németh László

 

AZ ÍRÓSZÖVETSÉG ELNÖKSÉGÉNEK

Tihany, 1954. szeptember 10.

Kodolányi János novelláskötetének kiadását helyesnek, a sok halasztás után immár sürgősnek érzem.

Az író előszavát megfelelőnek tartom.

Illyés Gyula

 

SZABÓ LŐRINC

Budapest, 1954. szeptember 21.

Kedves Julius Caesarom,

Beszámolok egy kicsit arról, hogy mi is történt azóta, hogy elköszöntünk tőled és házadtól.

Hát nem sok.

Füreden végeredményben mégis jól töltöttünk három szép napot, a harmadik már a háziak páratlanul kedves erőszakának, a Nagyklára kora őszi örömének volt az eredménye. Mert az idő, mint tudod, pompás maradt. Itthon senki sem várt bennünket, amennyiben vonatkozó levelem csak mivelünk együtt érkezett Pestre. Egy óra múlva Baránszky telefonja, majd ő maga jött; de legalább összefoglalta rögtön a pesti hangulatot. Két óra múlva Zoltán bátyám mérnök-fia állított be, nem kevesebbet közölve, mint azt, hogy az édesanyja agyvérzésszerű tünetek közt váratlanul összeesett. Azóta aztán tart az emberáradat és híráradat.

Rádióbevezetőd, amint Kisklárától tudom, hétfőn befutott. Köszönöm szépen még egyszer. Úgy mondják, október elsején hangzik el, az órát nem tudom.

Az írószövetségi kölcsönjegyzésre bekértek engem is, de minthogy nem értem rá elmenni az előzetes megbeszélésre, Vészi Endre tájékoztatott a kész döntésről, épp ebben a percben, telefonon. 700 forintig a havi jövedelem 1/4-e, 1500-ig a fele, azonfelül a % része kívántatik, de nem muszáj megtartani ezt az általános felajánlást. Csütörtökön, pénteken (és szombaton) folyik a jegyzés a székházban, tízhavi részletben fizethető a pénz, csekkek útján.

A Lafontaine-kötet – nem tudom, érdekel-e közelebbről – három hét múlva meglesz, már kinyomták. Csatlósék boldogok voltak a Moliere-emtől, ez a két kötet is még az idén kijön. Az Új Magyarnál két kötet is még az idén kijön. Az Új Magyarnak nem mertem színe elé kerülni, de ott is nyilván készen van már rég a Tyutcsev-kötet. Én most még hátralevő aprómunkáimat csinálom, aztán napok múlva nekiülök a rengeteg Krylov-nak és akkor kiirtom magam körül a világot.

Schillert máris kiirtottam. Jött ugyanis hozzám egy szerkesztő, Vajda György Mihály, s egy sereg Schiller-vers fordítását kérte. Kettőt vállalhattam csupán. Idő miatt. De különben sem szeretem; és nem értem, hogyan lehetett Goethének nemhogy fölébe rakni, de akárcsak melléje is ezt a vértelen idealistát és eszmebajnokot. Igaz, hogy érett korától kezdve kitűnően szerkesztett; ez a képessége, no meg a kitűnő stílusa, precízsége és harmóniája tartja úgy-ahogy életben. Minálunk az annyira gondolati költők, amilyen ő, rendszerint tanárosan lapos formalisták voltak vagy lehettek, őt viszont sokszor elsőrangúnak mutatja a gépies formatökély. A színdarabjai – az más. Azt hiszem, Schiller egy világirodalmi méretű és egészen megérett Gulyás Pali (mint lírikus). Eddigi éktelenül természetellenes fordításainkból persze azt sem lehet megsejteni belőle, ami csakugyan jó benne; de hallom, hogy most is Gáspár Endre fogja bemutatni vagy 3000 sorát.

Te, nem maradt nálatok a borotvaecsetem? Liptákéknál már hiányzott. Itt nem hiányzik, használom a Lóciét. De ha látsz valahol egy vadonnőtt pemzlit, festetlen fanyelűt, hát hozd majd egyszer magaddal. Vagy – még jobb – vedd birtokodba; a tiéd, ha jól emlékszem, finomabb volt, de már nagyon vedlik.

Mire hozzájutottam egy francia Ruy-Blas-hoz, hogy szétnézzek benne, már kiadták a fordítási munkát egy más színháznál Mészölynek, a házi dramaturgnak. Nem sajnálom, és sehogy se lett volna rá időm tavasz előtt. Vadregényes borzalmak őserdeje: egy spanyol lakáj, aki elnyeri a királynő kegyét és miniszterelnök lesz és végül mérget iszik. A Petőfi-színházban jön majd. És nem képviseli az a Ruy-Blas a „népet”, csak a maga és szerzője szamárságát.

Sajnálom, hogy nem tudok saját verseket írni. 1954 első fele elkapatott s most duplán nehéz visszaszoknom a börtönömbe, ebbe a szüntelen fordításba. Egyszerre pedig, ilyen igénybevettség esetén, nem megy a kettő.

Azt hallottam, hogy a Kiadói Tanács elnöke máris Kállai Gyula. Tompa dr. pedig úgy tudja, hogy Kodolányi ügyében a szombati ülés nem hozott jó eredményt. Püski is elmondta az ügyeit: a kerámiai termékeinek árusítása körül voltak – szerinte jogtalan – kifogások s ebben az ügyben októberben pöre lesz. Sokkal derekabb embernek látszik, mint eddig gondoltam.

Nagyklára preparálja a gombáit, Kisklára recitálja a versezeteket, Lóci félkézzel sportol és két kézzel tanul. Az idő egyre sűrűbben válik pocsékká és egyre kitartóbban. Jelenleg felhőszakadásszerűen ömlik a víz.

Visszagondolva még a Balatonra: a füredi Debrőci főorvos (akihez Tompa október 6-án, mint reméli, lekerül) azt mondta rólam a sok vizsgálat végén, hogy: hát bizony szervi a baj, de a fájdalmakat, a görcshajlamosságot enyhíteni lehet bizonyos svájci szerekkel, melyeket felírt, használjam a Nitromintet előzésül is, akár naponta tízet (!), minden attól függ, hogy a koszorúérszűkülést hogyan fogják ellensúlyozni a környező mellékerek, amelyek átvehetik a szerepét. Meszesedés kisebb, mint várta. Ne izguljak és ne fáradjak sokat. Igenis, mondtam engedelmesen. De azért izgulok és fáradok.

S mért ne tegyem? Egy hete halt meg Lócinak egy röplabdás barátnője, huszonegyéves, szép teremtés. Csattanóan egészségesnek látszott. Lóci gyönyörű aktfelvételeket csinált róla. Egy meccse után az ínye vérezni kezdett, kórházba vitték, két vérátömlesztés sokat segített rajta (fehérvérűsége volt), harmadnapra már egészen jókedvű lett, aztán egy félóra múlva meghalt. Az aktfelvételeket Lóci még át sem adta neki, s most azon tűnődik, átadja-e utolsó emlékként a szülőknek, akiket nem ismer. „Véleményed, tudós?” Én azt mondtam, ne adja át.

Némethet nem láttam, Sárközinét sem. De a „Galilei”-t pár napon belül elolvasom. Klára már olvasta, azt mondja, szép és nagyon jó. Másoktól jutottunk egy gépírt példányhoz.

Azt hiszem, nincs több a begyemben.

Legfeljebb az, hogy Szalatnayval találkoztam. A felvidéki barátunk, akit láttunk, régebben dúsgazdag textiles volt, és csak újabban olyan elszánt írnok.

Köszönjük a vendéglátást, ez a levél csak utózönge hozzá. Jó kedvet, egészséget és időt!

Szeretettel ölellek:

Lőrinc

 

SZABÓ LŐRINCNEK

Tihany, 1954. szept. 24.

Laurentius,

eseted valóban az, hogy itt maradt az ecseted. Flóra ma felviszi, alkalomadtán Klárához juttatja. Addig? Szakáll? Vagy bérelsz egyet?

Köszönöm részletes jelentésed, irigységgel olvastam. Mennyi erő, életfölösleg, egészséges, gazdag egocentrizmus! És mégis egyszerű benne-élés a folyó világban! Taníts meg rá végre!

Lassan már szedelőzködöm én is innen: a fordításokat – a Képzelt Beteget – meg befejeztem.

Okt. 16-ára 400 16-18 év közti nőnemű ifjú személy Debrecenbe hívott. Azon gondolkodtunk, hogy adhatnánk át neked. Kossuth ünnepély lesz – a Kossuth-lánygimnáziumé a színházban, az én Kossuth-darabom előadásával – arra hívtak. Volna kedved rá, komolyan? Elmennél s végre elmondhatnád gondolataid 48-ról, esetleg szerénységemről.

Élőszóval majd többet.

Addig is kézcsók, baráti ölelés

Gyula

 

GELLÉRT OSZKÁRNAK

Budapest, 1954. október 18.

Kedves Barátom!

Megkérlek, hogy a Babits Mihály síremlék-bizottságban tagságot vállalni szíveskedjél. Rajtad kívül Szabó Lőrincet, Keresztury Dezsőt, Zelk Zoltánt és dr. Basch Lórántot kértem meg az emlékbizottságban való részvételre. Egyidejűleg az Írószövetség elnökéhez fordultam – a bizottság nevében –, hogy a Ferenczy Béni által készített síremlék előállításának költségeire hozzájárulást biztosítson.

Az elkészült síremlék megtekintésének, valamint a síremlék felállításának időpontjáról értesíteni foglak.

Barátsággal köszönt:

Illyés Gyula

 

FARKAS FERENC

Budapest, 1954. november 6.

Kedves Gyula!

Mellékelem [a] Babits síremlék elindításának írásbeli dokumentumát. Tihanyban tartózkodásod alatt írtam ezt [Veres] Péternek. A levelet ő azonnal az Írószövetség titkárságának adta át állásfoglalás és megtárgyalás végett. Utóbb azzal indokolta, hogy nem volna ildomos az ügyet az Írószövetség megkerülésével tető alá hozni. Amikor Ferenczy Béni megtudta, hogy esetleg íróktól kerül összegyűjtésre a szükséges összeg, nekem bejelentette, hogy ez esetben honoráriumra nem tart igényt. Mindezeket megnyugtatásodra azért közlöm, hogy végképpen meggyőzzelek arról, hogy az ügy Neved felhasználásával olyan módon intéződött, ahogy általában minden dolgot intézni szoktam s abból egy hajszálnyi árnyék sem származhatik Reád.

Barátsággal köszöntelek

Farkas Ferenc

[Melléklet: Farkas Ferenc levele Veres Péternek]

Kedves Péter!

A Babits Mihály síremlékének megfeneklett problémájával fordulok Hozzád. Keresztury Dezső Babits kézirati hagyatékát megvétette a Széchényi könyvtárral és az özvegy a vételárból 13 000.- Ft-ot bocsájtott Basch Lóránt rendelkezésére azzal, hogy ebből az összegből állítsanak egy Babits Mihály szelleméhez méltó síremléket. Basch Lóránt az özvegy kívánságára Ferenczy Béninél rendelte meg a síremléket, aki azt el is készítette. Az művészileg mindenképpen alkalmas Babits emlékének a megörökítésére. (Ajánlom, hogy Keresztury Dezsővel együtt nézzétek meg Ferenczy Béni műtermében. Telefonja: 310-244.) E síremlék elkészült és annak csak a bronz részének a kiöntéséért a Képzőművészeti Alap vállalata 9 000.- Ft-ot kér, egyszóval a rendelkezésre álló 13 000.- Ft-ból nem futja a síremlék kivitelezése. Nem is beszélek arról, hogy Ferenczy Béni – aki nem tartozik az anyagiakban bővelkedő művészek közé – egy félévig terjedő munkájáért egy vas honoráriumhoz sem juthatna. Keresztury Dezsővel abban állapodtunk meg, hogy Hozzád fordulok és megkérlek arra, úgyis, mint az Írók Szövetségének elnökét, de legfőképpen úgyis, mint minden igaz magyar szellemi ügynek a pártolóját, hogy hívj életre egy Babits síremlék bizottságot és indíts el egy írók közötti gyűjtést – persze azok között, akik Babits szellemiségét elismerik és kerekítsétek ki ilyenformán a meglevő 13 000.- Ft-ot 25–30 000.- Ft-ra. Az emlékbizottságba Keresztury Dezsőt vonjad be elsősorban, hisz ő indította el a zátonyra futott síremlék ügyét, Basch Lórántot, mert ő istápolta eddig az ügyet (no meg azért is, nehogy egy „urbánus-népi” ügyet fabrikáljanak az emlékbizottság összetételéből) gondolom, helyes volna Gyulát is belevonni.

Én úgy keveredtem ebbe az ügybe, hogy láttam az elkészült emlékművet s hallottam Ferenczy Bénitől, hogy miként feneklett meg a kivitelezés előtt az egész síremlék ügye. Szerepem ennek a levélnek a megírásával meg is szűnik.

Nagyon kérlek, Péter, ezt az ügyet tedd a helyére. Ha én bármiben segítségedre lehetek, természetesen állok rendelkezésedre.

Régi barátsággal köszönt

Farkas Ferenc

 

BOLDIZSÁR IVÁN

Budapest, 1954. november 18.

Kedves Gyula,

ama ritka hontársak egyike vagyok ugyan, aki otthoni telefonszámod valóságos belső birtokosa, de nem óhajtok vele visszaélni, ezért írok levelet.

Nagyon-nagyon kérlek, adj ismét verset a Magyar Nemzetbe. A Jeszenyin-fordítás kivételével mind megjelentek, az pedig annyira aratási vers, hogy mostanában nem tudom sorát keríteni. Nem mentség, de megjegyzem, hogy aratási idő alatt szabadságon voltam és nem intézkedtem idejekorán. Olvasom, hogy a rádióban november 26-án új verseidből adnak elő. Nem kaphatnánk belőle?

Többszörös fül- és száj-áttétellel az a hír jutott el hozzám, hogy neheztelsz a Magyar Nemzetre, pontosabban rám, mert verseid nem jelentek meg. Nem tudom, neheztelsz-e valóban, de lelkiismeretem, úgy érzem, tiszta. Az említett fordításon kívül nem tudok meg nem jelent versedről.

Nagyon kérlek, ha lehetséges, nyugtass meg, hogy tévedtem és még inkább, küldj verset.

Sok szeretettel tisztelő híved

Boldizsár Iván

 

BOLDIZSÁR IVÁNNAK

[Budapest], 1954. november 22.

Kedves Barátom,

nehezen válaszolok; közügy keveredik személyessel. Annak idején magam jelentkeztem azzal, kedvem volna folyamatosan verset írni, elsősorban azok számára a vidékiek számára, akiket leghamarabb a Magyar Nemzet ér el. Megállapodtunk, általában kéthetenként közöltök verseimből. Rögtön az első borítékban négy-öt ment.

Nem egy maradt a szerkesztői fiókban, hanem három. Volt, ami nem két hét, hanem két hónapi időközzel jelent meg. Ismerve a szerkesztőségek zűrzavarát, két alkalommal is megkérdeztem tőled, áll az a megállapodás?

Csak most, ráeszmélve, hány vers is maradt miatta megíratlan, fog el némi sértettség már arra a másik gondolatra, hogy írói pályámon soha nem bántak ilyen megalázóan velem, soha nem vezettek így az orromnál fogva; soha nem láttam ilyen közvetlenül szellemi életünknek azt a hazugsági, nem mai keletű elemét, ami csak annál riasztóbb, ha nem a tudatból, hanem az ösztönből folyik.

Nem neheztelek rád, azt láthattad. Ha [Veres] Péter nem faggat, véletlenül sem mondom el véleményemet, amely már akkor kialakult, amikor a versküldést abbahagytam. Nem haragból. Pusztán azért, mert magától a versírástól vették el a kedvem.

A régi barátsággal köszöntlek

Illyés Gyula

 

FERENCZY BÉNI

[Budapest, 1954. november]

Kedves Gyula,

itt járt megint Basch, és arra kér engem, hogy én kérjelek téged, hogy te írj nekem, hogy Babits síremlékére leghelyesebbnek tartanád, hogy az általam proponált szöveg kerüljön rá – éspedig így: „És monda akkor az isten – a szó a tied, a fegyver az enyém, te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem. Ninive nem él örökké, stb., stb., stb. vagy ezer-annyi, az én szájamban ugyanazt jelenti.” Ezt a szöveget (a Jónás végén, 363. oldal) persze Basch választotta. Esküszik, hogy ez a legjobb és a legalkalmasabb, többek közt azért, mert Basch szerint mindenki tudja vagy rögtön megérti, hogy ez antináci jelentésű és Ninive itt Berlint jelenti, stb., stb. Én megsúgom neked, hogy én ezt nem látom és értem – viszont a sírkő úgy van tervezve, hogy szöveg kell rá – vagy legalábbis jó volna –, most a Népnevelési Minisztériumba van két kis vázlatom és egy gipsz makettem, ott persze azt mondták, hogy a szöveget az ő irodalmi csoportjuk (vagy osztályuk) fogja kiválasztani.

A puszták népéhez visszamaradt rajzokat itt mellékelve küldöm – a kiadóék annyira meg voltak elégedve a rajzaimmal, hogy most még egy Urbán novellát is kell illusztrálnom. „Úgy kell neked – mondod te kajánul –, mért ambicionáltad annyira a puszták népét?” A kiadóék különben megígérték, hogy a többi rajzot is visszakapjuk. 16 rajz lesz a könyvben a címlapon, az ispán és a görnyedve répát gyomláló asszonyok – az is csak fekete-fehérbe – a piros, fehér, zöld az én tervemben nem tetszett.

Szervusz, ölel Béni

és Erzsi is

 

FERENCZY BÉNI

[Budapest], 1954. november 30.

Kedves Gyula,

Mint a síremlék bizottság elnökének, megküldöm neked is ezt az elszámolást – melyben én sem ismerem ki magamat. Ezért nem lehetetlen, hogy idővel, mint Pheidias, aki életének utolsó éveit börtönben töltötte, mert nem tudott pár mázsa aranyról elszámolni, amit Pallas Athenae szobrára kellett volna felhasználnia – nekem is bajom lesz. De azt mondhatom akkor – ce sont les dangers du métier, mint Victor Emmanuel, mikor eredménytelenül megbombázták.

Megragadom stb., stb. – hogy szavaid megrázóak voltak és maradandóbb érzésből kovácsoltak, mint az én reliefem. De ez így is van rendjén – nem csak az irodalom, az írók is előbbre valók – mint ez a csürhe, melyhez szerencsém van tartozni.

Térdhajtással ölel Béni

Szombat reggel.

 

BASCH LÓRÁNT

Budapest, 1954. december 10.

Kedves Gyula,

Ilonka megkért, köszönjem meg nevében amit Mihály emlékéért legutóbb is tettél. Engedd meg, hogy ehhez a magam köszönetét is fűzzem. Talán tudsz arról, hogy Ilonka a kéziratoknak a Széchenyi Könyvtárnál történt letételekor kikötötte, hogy a még ki nem adott kéziratok publikációjához rajtam kívül, Kereszturyval, a Te hozzájárulásod kell. Tudsz arról is, hogy még az ostrom előtt ki volt szedve a Babits–Kosztolányi–Juhász kölcsönös levelezés; a szedés megsemmisült. Egy fiatal irodalomtörténész hozzám fordult, hogy a „Tiszatáj” című szegedi folyóiratban publikálni szeretné a teljes Babits-Juhász levelezést, és azt kiegészítő néhány más levelet, szám szerint mintegy hetven darabot, köztük a hagyatékhoz tartozó mintegy ötven levelet. Aggályaim: helyes-e ezt a részt kiszakítani az egységből (a három levelező utalgat kölcsönösen írott leveleikre) és helyes-e ezt a folyóiratot első megjelenési fórumnak választani Babits szempontjából. Felfogásom különben is az, hogy amíg Babits művét nem adják ki (háromnegyed éve kotlik Bóka egy versválogatáson), nincs értelme és nincs szükség arra, hogy fiatalkori levelezésbe adjunk betekintést. Kérdés, hogy ezek a szempontok súlyosabbak-e, mint az irodalomtörténeti érdek, ami a publikáláshoz fűződik? A levelek tartalma teljesen aggálytalan, nem úgy, mint a Kosztolányival váltott leveleké. Erre kérném szíves válaszodat, egyszerűség kedvéért akár telefonon (150–522), a reggeli vagy délutáni órákban.

A „Magvető” prospektusából látom, hogy egyedül Babits nem szerepel azon írók között, akiknek műveit az Írószövetség kiadni kívánja. Vajon ez szándékolt-e?

Hogy egy vádpontot tisztázzak, megírtam az itt küldött tanulmányt. Könnyebbség kedvéért a visszaküldésre alkalmas borítékot is mellékelek; ha tévedtem volna valamiben, köszönettel venném kiigazításodat. Régi barátsággal és legjobb kívánságaimmal hűségesed

Basch Lóránt

 

NÉMETH LÁSZLÓ

Budapest, 1954. december 25.

Kedves Gyula!

Bocsáss meg, hogy nem tudtalak fölkeresni; épp szenteste átvettem a nemzet ajándékát – s most azzal vagyok elfoglalva, hogy játszom vele, illetőleg a vérnyomásmérővel.

Külön is bánt, hogy a feleségem, mint kiderült, részt vett olyan tanácskozásokon, melyeknek céljuk az én „megvédésem” volt. Engem nem kell megvédeni – annál inkább, mert ezzel a karácsonnyal (hat hete árulózott le ugyanezért a jelentéktelen s ártatlan egyfelvonásosért a Szabad Európa) írói pályám, nagy megkönnyebbedésemre, véget ért.

Ha volt írótársaim közül valaki védekezni akar a látszat ellen, hogy hallgatásával a merényletsorozatban, amely a nemzet életéből s általában az életből kiszorított, a tekintély ellenére részt vett, az, mint eddig is, az ő lelkiismeretének s pályájának az ügye, melyre én nem emlékeztethetem.

Jobb ünnepet s boldog új évet kíván mindkettőtöknek:

Németh László

 

NÉMETH LÁSZLÓ

Budapest, 1954. december 28.

Kedves Gyula!

Ma délelőtt összeszedtük a három színdarab – mint kiderült: utolsó példányait (kettő készült, de csak egy van már meg), s még elutazásom előtt (holnap reggel utazom) felküldöm hozzád.

Ne várj a Galileihez hasonló kész, dramaturgokkal átemésztett műveket. A Szörnyeteg és az Áruló a betegségemet közvetlen megelőző időben (decemberben és januárban) készült, a napi fordítás után, az éjszaka óráiban, sokszor a Karilt használva múzsául. Céljuk, persze ösztönösen, már a prevenció volt, kidobni magamból azt a fájdalmat, amely, éreztem, összeroppantja az agyamat. Az Áruló témája rég megvolt bennem, de [Sárközi] Mártáék, Sinkáék hangos „áruló” kiáltozása aktualizálta; bizonyos fokig igazat adtam nekik, hisz minden ilyen vádban van némi igazság, amit a lelkiismeret, ha van, fölnagyítva érez, ugyanakkor persze a nemzetnek is megadtam a magáét, s ez teszi a darabot egyelőre három-négy ember olvasmányává (idáig ketten látták). A Szörnyeteg harmadik-negyedik felvonása elhamarkodott, kifejtetlen: de talán a legélesebb s a valóságot természetesen műszerűen túlzó kifejezése annak a meghasonlásnak, amelybe emberekkel, családdal, barátokkal, pályatársakkal kerültem. A II. Józsefhez nem kell sok magyarázat; április második felében írtam meg Adyligeten. Sajnos ezt is elérte mindannak a sorsa, amit betegségem óta írtam (tán a Levelek a hipertóniárólt kivéve), az áldozat, erőfeszítés, hogy agyam tartalmából valamit megmentsek, nem állt arányban az elért eredménnyel...

S ezzel itt is vagyunk a Petőfi Mezőberénybennél. Nagyon szégyellem, Gyula, hogy mint valami öreg csecsemőt, ebben az évben már háromszor kell dajkaként tisztába raknod. A Galilei-üggyel valóban én terheltelek, a másik kettőben azonban nem vagyok hibás. Több időt vesztegettél a Petőfi Mezőberényben (e jelentéktelen jószág) bevezetésére, fedezésére, megvédésére, mint én a megírására. De, bár korántsem vagyunk még a dolog végén, átállítottam már magam annyira a derűről, amellyel Pestre jöttem, az új atmoszférára, amelyben élni fogok és fogunk, hogy a dupla szégyen mellett az eset előnyeit is lássam. 1. A „magyar irodalom becsülete”, ha ugyan kockára tette ez az írás, mégiscsak „megvédődött”... 2. Írtál egy kitűnő kis műelemzést, amilyen a magyar irodalomban, Kosztolányi Barbárok-elemzésén kívül (nem akarom a két művet összehasonlítani) tudtommal nemigen van. 3. Ha számomra nem is ért véget ezzel az ügy (sőt a tapasztalás szerint a szamárpaták rúgása után ilyenkor az elefánttalpak tiprása szokott következni), mégiscsak hallottam közben az igazság vagy (s betegnek ez tán még kedvesebb) az irodalom szavát is.

Vásárhelyen igyekeztem bezárkózni, s elvágni a világ felé vivő szálakat, ami persze azt is jelenti nálam, hogy állandó készenlétben élek a legrosszabbra. A Bóka [László] bombája azért is bántott – mert egy orvosi, vagy inkább öngyógyítási kísérletbe hullott belé, amelyről azt hittem, igen meggyőző és sok ezer beteg életében utánozható lesz. Végeredményben azonban arról győzött meg, s győzhet meg másokat is, hogy helyes úton jártam: mert ezt a traumát aránylag jól vészeltem át. Épp szenteste délelőttjén mondtam valakinek, hogy kísérletemben, mivel értágító gyógyszereket nem szedek, hanem egy sajátságos diétával nyomtam le a vérnyomásomat, az a veszély, hogy ha agyamat most egy váratlan csapás éri, nem lesz, ami hatását az érrendszerben feltartóztassa. S alig két óra múlva itt volt a csapás, s még aznap este a 230-as vérnyomás. De annak ellenére, hogy három nap igen sokat kellett beszélnem, tárgyalnom is, a megfelelő ellenrendszabályokkal (amelyek közt nem utolsó helyen állt a most tíz éve nálatok is nagyban űzött mosogatás) sikerült a vérnyomást megint leszorítanom, úgy, hogy tegnap már 160-at is mértem. Ez azt mutatja – hogy nemcsak az „agydiéta” gondolata helyes, de, hogy az ellenállásom is fokozódott az alatt a két hónap alatt, ami alatt magamnak voltam orvosa... Hogy aztán azzal az állandó feszültséggel, amelybe most lebocsátkozom, hogy tudok megbirkózni, más kérdés... Ha a világ rosszabbodik, akkor ennek a betegségnek is rosszabbodnia kell. Hisz voltaképp a világ – a szellemi atmoszféra – rosszaságának a tömegbetegsége, éppúgy mint a tüdővész, a lakás és hygiénés viszonyok rosszaságáé.

De hát ezzel már biztos előtted gyanús, az Erdélyi nyelvészetére emlékeztető vidékekre tévedtem. Megköszönve hát, remélem, utolsó asszisztenciádat, búcsúzom tőled s Flórától is, aki bizonyára nemcsak a telefonokban vett részt – ez alkalommal éppúgy, mint tíz éve, amikor a Sarolta-intézetből föl-fölzarándokolt hozzánk.

Szeretettel: Németh László

 

GYÁRFÁS MIKLÓS

[Budapest], 1954. december 28.

Kedves Gyuszi!

Amikor Bóka [László] cikkét elolvastam, azt mondtam, kitűnő dráma lehet Németh László egyfelvonásosa. A cikk hatására el is olvastam és nem csalódtam. De nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy olvastam a mai Szabad Népben Petőfi Mezőberényben című írásodat. Tudod, nekem soha sincsen igazán rosszkedvem, még a keserűségem, a bánatom sem fintor nélküli. De ma, a pillanat közepébe célzó és pontosan találó szavaidon gyönyörködvén, még valami rendellenes, szabálytalan jókedvet is éreztem, külön jókedvet.

Szeretettel üdvözöl Gyárfás Miklós

 

GYERGYAI ALBERT

[Budapest], 1954. december 28.

Bravó! Így szeretünk, így csodálunk! és így hiszünk továbbra is egy szebb irodalmi életben!

Szeretettel és boldog új esztendőt kívánva, öreg híved és tisztelőd

Gyergyai Albert

 

MOLNÁR ISTVÁN

Szeged, 1954. december 29.

Mi olvasók is szeretnénk hallatni hangunkat az egyes irodalmi vitákkal kapcsolatosan. Éppen ezért csupán tájékozódás végett megküldöm a Szabad Néphez intézett levelem másolatát.

Molnár István

[Melléklet:]

Szabad Nép szerkesztősége Budapest

Nem mint „hivatásos”, csak mint egyszerű olvasó kívánok a „Petőfi Mezőberényben” folyó vitához hozzászólni. Éppen ezért nem fogok hangzatos kifejezéseket használni, nem fogok felelősségre vonni senkit, mert egyéni véleményemmel ellenkezőt írt, hiszen a többség nézete majd eldönti, kinek lesz igaza.

Elöljáróban kívánom leszögezni azt is, hogy Bóka László bírálatának olvasása után sok úgynevezett „hátsó gondolat” kavargott bennem, némi borzongással vegyítve. Ugyanígy jól eső, meleg hullám öntött el Illyés Gyula szavainak igazságai után.

Ha megkérdenénk, hogy mi váltotta ki az egyik, avagy a másik érzést bennem, csak azt tudnám mondani, hogy Bóka írásával szemben az olvasó józan demokratizmusának tiltakozása háborodott fel az erőszak igazságtalan követelőzéseivel szemben, míg Illyés Gyula őszinte, az igazságot kereső gondolatai sokban megegyeznek, összhangra találnak a Németh László színművét már ismerő emlékeivel, gondolataival, érzéseivel.

A színdarab valóban nem mindennapi, sablonos, illúziót romboló, az igazságot meghamisító írás. Németh László újat ad, mert a szabadságharc egyik kimagasló alakjának és környezetének vívódásait boncolgatja egy adott történelmi pillanatban: a vesztett forradalom napjaiban. A fonalat úgy bonyolítja, hogy míg egy pillanatra megcsillantja azt a sokakban felvetődő lehetőséget, reménységet, hogy a nemzet szabadságáért küzdő költőt meg kellett volna menteni az életnek, hogy az elnyomatás szörnyű napjaiban lelket öntsön a szenvedőkbe, folytassa a küzdelmet a zsarnokság ellen a népért – mindezt úgy teszi, hogy nem sérti, nem hamisítja meg Petőfi emlékét. Olyannak marad emlékünkben, mint aki felelősséggel győzelemre akarja vinni a szabadságharc ügyét és elítéli az ügy árulóit. „... A forradalom az szent – mondja Petőfi –, de akik csinálják, azokat – tisztelet a kivételnek, két csonka kéz is elég volna az elszámolásukra –, azokat szívből megutáltam... én vagyok a népnek felelős minisztérium.”

A drámai feszültséget az életben maradás kedvezőbb lehetősége és a halálos végzet kettőssége idézi elő. Az emberi humanizmusból folyó természetes ösztön azt diktálja: mentsük meg szeretteinket az életnek, bármily áldozat árán is; a történelmi valóság azonban arra kényszeríti az írót, hogy a hőse elvesszen a szabadságért vívott csatában.

Ezt a feszültséget oldja fel az olvasóban Németh László művészete úgy, hogy a cselekmény során kibontakozik a főhősnek a forradalom ügyéért aggódó, a népet végtelenül szerető, sokrétű, gazdag lelkivilága. A színmű többi szereplői is húsból és vérből való emberek, de emberi tulajdonságaikban, értékeikben kevesebbek, gyengébbek, mint a főhős, nem tudnak felemelkedni annak színvonalára. Ezért Petőfi szinte magára marad vívódásaiban és úgy látszik, hogy sorsát az élet látszólagos véletlenei döntik el.

Németh László élvezetes, gondolatokkal, problémákkal telített színdarabjának élményszerűsége leköti az olvasót, elgondolkoztatja, gazdagítja szellemét.

A kérdéssel kapcsolatosan csupán azért írtam meg ezt a néhány sort, mert az új magyar irodalom ügye nemcsak az írók, az irodalmárok, kritikusok ügye, hanem ugyanannyira az olvasók, vagy ahogy sokszor érezzük a „neveltek” ügye is. Írók, irodalmárok, kritikusok, azaz „illetékesek” sokszor nyilvánítják egyéni véleményüket, az olvasók tízezres táborának nevében is, azok megkérdezése nélkül, tehát véleményük ellenére is. Elítélnek tévesen, vagy magasztalnak hibásan írókat, és írásokat, közben nem veszik észre, hogy legfeljebb csak egyéni, szerény véleményüknek adhatnak hangot és nem az igényes olvasók nagy tömegének kollektív nézeteit tolmácsolják. Ezért nem rokonszenves Bóka cikke, de éppen ezért talált megértésre Illyés Gyula megállapítása. A művészért és a művészetért rajongó közönség neveli, ösztönzi, serkenti az írót újabb és jobb alkotásokra. És az az alkotás, amelyben megcsillan a művész szelleme, alkotó ereje, a művészet „örök értéke”, többé nem vész el, a hivatalos kritikus nem tudja megölni. Úgy érzem ilyen Németh László színműve is. Az olvasók, a hallgatók mindig fogják szeretni, mert megtalálják benne azt, ami után sóvárognak, mert felemelő érzést kelt bennük, feleletet kapnak a felvetett kérdésekre.

Zárszóul csupán annyit, hogy azokat a gondolataimat, érzéseimet vetettem papírra, amelyeket a színmű és a két vita keltettek bennem

Molnár István

 

RUSZVAY TIBOR

[Vác], 1954. december 30.

Kedves Illyés Gyula!

Nagyon köszönöm, hogy Bóka László támadását „hatálytalanította”. Ezt a köszönetet sokan érzik s hogy én le is írom, azért teszem, mert nemcsak Németh Lászlóról van szó (milyen kár, hogy oly keveset van róla szó!), hanem arról a megszűkítésről, amiről Ön is beszél. Sajnos én nem utasíthatom vissza Bóka támadását, mert nincs lehetőségem rá.

Illyés Gyula emberségből is példát adott mindannyiunknak. Mikor lesz már idő, amikor nem kell másokat védenie, hanem írhat is? Most vagyunk néhányan, akik az irodalomban műveket látunk.

És nem furcsa, hogy én, aki majd minden Illyés verset ismerek és sok közülük a legkedvesebb számomra, mégis egy újságcikk ürügyén köszöntöm Illyés Gyulát? Ez mutatja, hogy mennyire közügy lett már a cikk minden gondolata.

Kicsit mélabúsan, de nagy tisztelettel köszönti

Ruszvay Tibor gimnáziumi tanár, Vác


« vissza