Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Politikatudomány a Horthy-korszakban – Szabadfalvi József Ottlik László-könyvéről

Az Ottlik nemzetség az egykori felvidéki nemesség patinás családja, amelyből elsősorban Ottlik Géza neve ismert, de kevesen tudnak unokatestvéréről, Ottlik Lászlóról. A magyar politikatudomány jeles, és alighanem nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő gondolkodójáról ma szinte egyáltalán nem hallani, pedig munkássága a Horthy-korszak magas színvonalú, filozófiailag is nívós politikai gondolkodásának egyik fontos dokumentuma. Életművével, amely nemcsak a szűkebben vett politikatudományra, hanem a szociológiára, esztétikára, jogbölcseletre és a politikai publicisztikára egyaránt kiterjedt, néhány, főként a rendszerváltást követően megjelent szakcikken kívül alig foglalkoztak. Ez okból is üdvözlendő Szabadfalvi József vállalkozása, aki a kétezres évektől kezdve szisztematikusan kezdett cikkeket megjelentetni Ottlik életműve kapcsán, és a tavalyi év folyamán – részben a korábban már publikált írások felhasználásával és átdolgozásával – rövidebb monográfiát jelentetett meg Egy konzervatív állam és politikatudós. Ottlik László (1895–1945) címmel. Az informatív életrajzi vázlatot is tartalmazó kötet hét nagyobb fejezetben, jobbára kronologikusan, Ottlik műveinek megszületési sorrendjében tekinti át a társadalomtudós gondolkodását, végigkísérve azt az első világháborút követő „szárnypróbálgatásoktól” Ottlik haláláig, a második világháború végéig.

Szabadfalvi lelkiismeretes és alapos kutatómunkán alapuló elemzést nyújt az ottliki életműről. Nagyformátumú, sokirányú tehetséggel bíró, lendületes gondolkodó pályaíve bontakozik ki előttünk. Az életrajzi vázlatból megtudjuk: Ottlik meglehetősen jól beágyazódott a korszak intézményrendszerébe, levelezőpartnerei közé tartoztak a kor olyan nevezetes alakjai, mint Hóman Bálint és Szekfű Gyula, Bethlen István miniszterelnöknek pedig „közeli bizalmasává vált” (12.). A tudományban Concha Győzőt példaképnek tekintő ifjú hallgató 1924-ben doktorált dicsérettel, Pauler Ákos és Kornis Gyula opponensi felügyelete alatt – disszertációjának tárgya a marxizmus bírálata volt. A fiatal Ottlik azonban nem köteleződött még el teljesen a társadalomtudomány iránt, Szabadfalvi hosszabban értekezik az „esztétikai korszak” kapcsán; a pályakezdő társadalomtudós ugyanis, az 1920-as években művészetelméleti tanulmányokat is publikált az akkor Kornis Gyula és Dékány István szerkesztette Athenaeum hasábjain, és ennek mintegy bevezetőjeként még alig huszonhárom évesen megjelentetett, egy – Tóth Árpád által is méltatott – verseskötetet. A szerző felhívja a figyelmet a fiatal Ottlik e vonatkozásban is megnyilvánuló arisztokratikus szemléletmódjára: Ottlik a „művészetet nem tekinti demokratikus jelenségnek. Az »avatottak« száma valójában kevés, és az avatottságot valójában nem a tanulás, hanem az »eredeti hajlam« adja meg. Mindebből azt a következtetést vonja le, hogy »amily mértékben a társadalmi és politikai élet minden nyilvánulását és a haladó tudományokat is hatalmába keríti a diadalmas demokratikus princípium, oly mértékben lesz arisztokratikusabbá a művészet, amint saját lényege folytonos különböződésen megy keresztül.«” (24.)

A Jogbölcseleti kitekintés című fejezetben a szerző Ottliknak az 1924-ben a Társadalomtudomány című folyóiratban közzétett Jog és társadalom, valamint A társadalomtudomány filozófiája címmel 1926-ban megjelent művei kapcsán bocsátkozik elemzésekbe. Kiemeli, hogy Ottlik jogértelmezése szerint „a jog hatalma fölényes hatalom, vagy precízebben megfordítva: mert csak fölényes társadalmi hatalmat nevezhetünk jognak, államhatalomnak.” (33.) Ottlik jogfilozófiai megközelítését azonban Szabadfalvi összességében némileg kiforratlannak találja. Bibó István 1935-ös tanulmányának szavaival (Kényszer, jog, szabadság) lényegében egyetértve, Ottlik nézetét „a hatalom- és kényszerelméletek egyik említésre méltó válfajának” tartja, valamint, megegyezően egyik korabeli recenzensének, Horváth Barnának véleményével, úgy véli, Ottlik érvei „néha felületesnek, esetenként kategorikusnak tűnnek. Sok helyütt az érvelés egyértelműségét segítette volna, ha az egyes disztinkciók alkalmával használt megkülönböztetésekkor a szerző alaposabb fogalmi analízisre vállalkozik. Az sem véletlen, hogy az egykori recenzens a jogfilozófia addigi teljesítményeinek alábecsülését is felemlegeti, ami persze önmagában nem minősít, ha az új válaszok valóban megalapozottak és argumentáltak.” (34.)

Az elemzés Ottliknak a „marxizmus, szocializmus, és bolsevizmus” kapcsán tett kritikai reflexióival folytatódik, valamint első komolyabb politikafilozófiai munkájával, az 1922-ben kiadott (de már 1920-ban befejezett) A marxizmus társadalomelmélete című munkájával, amely doktori disszertációjának is alapját képezte. Szabadfalvi megállapítja, hogy Ottlik szerint a marxizmus kevéssé eredeti világnézet, melynek hívei „a »vallásos meggyőződés fanatizmusával vakon követik a marxi jóslatot«” (40.), a marxizmus állításai pedig nem felelnek meg a társadalmi fejlődés fő vonulatainak. A szerző szerint Ottlik a marxizmussal a „politika valódi értelmét” állítja szembe, melyet „a mérséklet, a megalkuvás, a kiegyezés művészetének” (43.) nevez és Le Bon alapján elemzi a marxista demagóg és a tömeg viszonyát, megkülönböztetve az igazi államférfit a tömegszenvedélyekre alapozó forradalmár politikustól. Ottlik szavaival: „Államférfi ezért csak az, aki nem az egyesek, hanem a közösség érdekeit tartja szem előtt és ezért nem a szenvedélyek felcsigázására, hanem fékentartására törekszik; aki a nagy tömegeknek nem hízelgő szolgája, hanem megértő gyámola, de egyben parancsoló ura is tud lenni.” (43.)

A szerző ezt követően végigtekint a már érett Ottlik munkásságán nagyjából a művek megjelenésének kronologikus sorrendjében haladva. A kibontakozó életmű széles rétegeit érinti, jobbára ismertető-narratív megközelítésben, de a korabeli reflexiókat, recenziókat és kritikákat is idézve: Ottlik nagyobb lélegzetű tanulmányainak, könyveinek elemzése alapján – Diktatúra és demokrácia (1929), A politikai rendszerek története (1940), Bevezetés a politikába (1941) – bemutatja voltaképpeni politikaelméletét. A politika értelmének filozófiai mibenléte, az antik és a modern szabadságfelfogás közötti különbsége, a többség és a kisebbség, a szuverenitás kérdése éppúgy foglalkoztatta Ottlikot, mint a demokrácia egy sajátos értelmezése, a korszellemnek megfelelő liberalizmuskritika, vagy a diktatúra, a korban újnak számító típusainak: az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus jelenségeinek értékelése. Az államformák sajátos kategorizálása során Ottlik felvette: „A görög államelmélet már rámutatott számos »örök« problémára, melyet a tudományszak művelői mint végső kérdéseket azóta is megválaszolni törekszenek. A politikai gondolkodás történetével azért kell foglalkozni, mert a végső problémák vizsgálatakor minden alkalommal szembe találjuk magunkat régmúlt korok jeles állambölcselőinek a kérdésekre adott, ma is releváns válaszaival.” (97.)

Politikai filozófiájában Ottlik egészen Platón és Arisztotelész államformatanáig nyúlt vissza, korának politikai jelenségeit, államformáit, eszméit és diskurzusait sajátosan ironikus, realista meglátásokkal tarkítva elemezte. Ezek az elemzések nem egyszerűsítették le a társadalomelmélet kérdéseit a gazdaság kérdéseivé: megközelítésükben komplex, az emberi természet számtalan árnyalatával számoló, realisztikus képet festenek a parlamenti rendszer működéséről, a demokrácia vagy éppen a diktatúra elméletéről és problémáiról. Ottlik egyik központi tézisét kiemelve: pusztán propagandisztikus szólam a felfogás, amely korának politikai kérdéseit a „demokrácia” és a „diktatúra” vitájává igyekszik egyszerűsíteni. Ennek az ellentétnek a helyére Ottlik a „polgári demokrácia” és a „totális állam” dualizmusát állította.

Kritikai megjegyzésekkel a szerző jóformán csak a Társadalomtani alapok című részben, a korábban már részben érintett – a pozitivizmussal szembehelyezkedő, a társadalomtudományt a természettudományos logika alapjaitól elválasztani igyekvő A Társadalomtudomány filozófiája című – Ottlik-mű kapcsán él, illetve a korban nagyobb vitát is kiváltott „Új Hungária” koncepciójának elemzésekor, a kötet vége felé. Az „Új Hungária” Ottlik sajátos elképzelése volt az általa sok szempontból rokonszenves Brit Birodalom mintájára felfogott, megújított Szent István-i Magyarországról. Szabadfalvi szerint Ottlik „hungarocentrikus megközelítésben, a magyarság számára történelmi jogon járó vezető szerep mellett tudta csak elképzelni, amit a történeti tények és tapasztalatok alapján mindenképpen utópikusnak minősíthetünk.” (153.)

A kötetből megtudjuk: a Kolozsvárról Budapestre visszatelepült társadalomtudós 1945 januárjának utolsó napjaiban, vélhetően Buda ostroma során veszthette életét. Bizonyosnak vélhetjük azonban, hogy ha életben marad, az országot megszálló szovjethatalom ügynökei hamarosan likvidálták volna azt, aki a szovjetrendszert, egy „reménytelenül patologikus torzszülött”-ként írta le, „amely csupán az anarchia és a despotizmus két konvergens görbéjét kapcsolja egyetlen végzetes körforgásba.” (145.)

Ami Ottlik életművének bemutatása kapcsán a mai olvasónak kifejezetten különös lehet: a modern diktatúra problémájával foglalkozva Ottlik a német nemzetiszocializmus és különösen az olasz fasizmus által kialakított rendszerekről a fenntartások mellett is az elismerés hangján szólt – olyan megközelítésben, amely aligha fordulhatna elő a második világháború befejezése után írt tanulmányban. Ottlik, talán olyanokhoz hasonlóan mint Martin Heidegger, sokszor bizakodva tekintett a gazdasági és társadalmi eredményekre, amelyek a Mussolini vagy Hitler által fémjelzett ideológiák karrierjének első felét jellemezték, és bennük talán a „Hős” Caryle-i archetípusait vélte felfedezni. Nyilvánvaló, hogy Ottlik – csakúgy, mint a Carl Schmitt-hez vagy Vilfredo Paretóhoz hasonló konzervatív gondolkodók – egyrészt a kommunizmustól való ösztönös és nagyon is érthető irtózásuk okán, másrészt pedig a liberális államnak, és az ezzel összefüggő, nemkívánatosnak ítélt jelenségek kapcsán fordult bizonyos „várakozással” e diktatúrák felé még akkor is, ha doktrínáikat a honi viszonyokra alkalmazhatatlannak tekintette, a diktatúra jelenségének abszolutizálásától pedig elhatárolódott. Ottlik szerint „Az angol rendszer [...] egyesíti magában az arisztokrácia és a demokrácia előnyeit: arisztokratikus kormányzást biztosít a legszélesebb demokratikus alapon.” (82.) Ottlik viszonya a demokráciához azonban, alapvetően mégis ambivalens volt. Ahogyan Szabadfalvi fogalmaz: „Ugyancsak elhibázottnak tartja az individualisztikus demokrácia – és így a liberalizmus – egyik alapintézményét, a Locke-nak és Rousseau-nak tulajdonított népszuverenitás-elméletet: »Arra még nem volt példa, hogy a hatalom valóban úgy jött volna létre, amint azt a népszuverénitás spekulatív elmélete elgondolta: az egyes önálló és egyenlő individuumok önkéntes megegyezése és a közöttük létrejött szerződés alapján.« Így vált – véleménye szerint – az 1789-es francia forradalom a demokrácia »nagy világtörténeti laboratóriumává«, amely »kísérletileg« kimutatta, hogy a hatalom az atomizált társadalomból konszenzusos módon nem jöhet létre, »csupán a régi kínos úton, kisebb-nagyobb csoportok bandaszerű összeverődése, terrorisztikus fellépése és végül az alaktalan »atomizált« tömeg alávetése és megszervezése által « [.] »Elemi« lehetetlenségnek nevezi a népszuverenitás »dogmáját«.” (122.)

A „kívánatos demokrácia”1 Ottliknál sohasem jelenti azt, hogy a nép valójában uralkodik, mivel nála a nép alapvetően passzív. Ottliknál a „nép hatalma”, amely megnyilvánul egy kiegyensúlyozott kormányzás keretei között, csak a képviselők által hozott törvényeknek való engedelmesség révén lehetséges. Mindez a „vegyes kormányzat” platóni – vagy akár, híven a szerző angolszász vonzalmaihoz, mondjuk azt, hogy burke-i – elképzeléséhez való visszatérést feltételez, amely nem tisztán demokratikus, hanem benne a demokrácia csupán az egyik elem, amely biztosítja a nép képviseletét és az államügyekbe való korlátozott beleszólását. Megfigyelése, hogy bizonyos modern diktatúrákban is megtalálhatóak a „demokratikus jegyek” az abszolutizmus veszélyére figyelmeztető kortárs keresztény és konzervatív-liberális, elitista gondolkodók véleményével volt összhangban, mint amilyen Ortega y Gasset vagy Kuehnelt-Leddihn.

Amit Szabadfalvi könyve kapcsán érdemes kihangsúlyozni: tárgyilagos, széleskörű, akkurátus elemzés, azonban, talán elbírt volna több kritikai reflexiót is – nem az Ottlikkal szembeni kritikai attitűd felvállalására gondolok, vagy az ottliki gondolkodás „korszerűtlen” és „anakronisztikus” voltának, aspektusainak hangoztatására, hanem a további kontextusba helyezésre: előzmények, nemzetközi politikatudományi párhuzamok, vagy például, az egyébként megemlített schmitt-i politikaelmélet vonatkozásában további témák kibontására.

A szerző azonban maga is felhívja a figyelmet: „első kísérletről lévén szó” (8. oldal) a kötet inkább a reménybeli Ottlik-kutatás megnyitójaként, felvezetőjeként szolgál, mintsem minden részletre kiterjedő mélyelemzésként – ennek a célnak viszont tökéletesen megfelel. Az pedig, hogy ez az „elhallgattatott modern konzervatív”2 több figyelmet érdemelne a jelenleginél, egyértelműen kiviláglik soraiból.

(Szabadfalvi József: Egy konzervatív állam- és politikatudós. Ottlik László [1895–1945]. Dialóg Campus Kiadó-Debreceni Egyetemi Kiadó, Budapest-Debrecen, 2019)

 

Jegyzetek:

 

1 Szabadfalvi szerint Ottlik a „demokrácia felfogásának sajátos krédóját” fogalmazta meg.

2 Major Zoltán: Egy elhallgatott modern konzervatív: Ottlik László. In Új Magyarország, IV. évf. 1994. április 30. (szombat) 13-14.o.


« vissza