Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

„Derűs és keserű rhetorikánk” (részlet)

Trianoni országunk közéletében kétféle rhetorikát figyelhetünk meg. Az egyik a vidám, bizakodó, optimista, mely a jelen legsúlyosabb bajai mellett is könnyedén elmegy, és ha nemzeti állásunk tagadhatatlan nehézségeivel szemben reményt akar nyújtani, a tényleges viszonyok alapos félremagyarázásával egyéb híján külső segélyre mutat rá, ahol pedig ilyennek valószínűsége sem igen hitethető el önmagunkkal, ott egyszerűen a csodaváráshoz fordul: várhatunk, az idő velünk dolgozik. Szinte egy fél emberöltőn át napról-napra szemlélhettük ez optimista felfogás rhetori virágait publicisztikánkban; ma is él még, különösen azon körökben, melyek minden előkészület, tudás és tapasztalás nélkül politizálódnak, de a műveltebb körök mindinkább elfordulnak ez alaptalan, de annál kényelmesebb optimizmustól, s a reánk nehezedő tények mind súlyosabb nyomása alatt terjed közöttük a gond jövőnket illetőleg. A másik rhetorika, melyet említettem, nem ebből a reális aggodalomból származik; a talaj, melyből kinőtt, épúgy érzelmi, mint a derűs, jövőben bizakodó nemzetfelfogásé; reális szemlélet époly kevéssé támogatja, mint ezt, de ahol ez rózsásan színez, ott a másik rhetorika feketébe von mindent, bukásunk fájdalmát köznapon is ünnepi formákban fejezi ki, melyek [az] évek ugyanazon keserűségében megállapodtak, szinte megmerevedtek.

E folyóirat hasábjain, mely a reális nemzetszemlélet ápolásának szenteli kezdettől fogva munkáját, nem kell közelebbről rámutatnunk arra a tétlenségre, cselekvéshiányra, mely mindkét használatos rhetorikánkból következik. Az egyik nem kívánja a cselekvést, mert sincs szükség, hisz ami kevés eredményt ma elérhetnénk, az holnap úgyis csőstül ölünkbe hull, a másik viszont azért kvietista, mert úgysem lehet semmit cselekedni, s mély elesettségünkben lényegesebbnek tartja a mozdulatlanság fájdalmát s annak ceremóniáit, semmint a fájdalomból kilépve valami közhasznos, de egyúttal köznapi cselekvésbe fogni. Vannak e sötétszínű rhetorika gyakorlói között, akik évek óta tartják a nemzet sebein kezüket, a helyett hogy gyógyítani segítenék azokat, s mentségükre valamikor, a történeti számvételkor, talán csak az fog szolgálni, hogy legbelsejükben az átok e sterilis, mert csak szókat alkotó papjai is az optimistákhoz tartoznak: ők is hisznek a Sültgalambban, s rhetorikájukkal egyebet alig céloznak, mint a szükséges érzület fenntartását addig, míg el nem következik az idők telje.

Fekete és rózsaszín messzianizmus akkor, mikor világtörténetben is ritka jelenségként szokatlanul nagy energiák szabadulnak fel és látóhatárunkat mozgásba lendülő óriások állják körül, akik egy lépésükkel széttaposhatnak, ha akarnak – és vajjon miért ne akarnának? – ilyen környezetben fekete álmok közt hányódni vagy rózsaszín pirkadásra várni: gyermekek vagy betegek dolga. Külön tanulmányt érdemel annak a kérdésnek megvizsgálása, vajjon tényleg csökkenőben van-e politikai érzékünk, miként ezt külföldi megfigyelőktől néha hallani. Annyi bizonyos, hogy derűs és keserű rhetorikánk egyképpen gondolkodóba ejthet bennünket, mint a nemzeti élet megfigyelőit – a reális történés talaján pedig, sorsunk alakulását illetőleg, bizonyára nagy veszedelmek forrásainak kell mindkét rhetorikánkat tartanunk. Hogy egyebet mellőzzek, ez a virágos önáltatásunk állott és áll az útjába annak, hogy betöltsük valamikép azon űrt, mely a mi önvallomásunk és a külföldnek rólunk alkotott felfogása között tátong egy igen lényeges kérdésben: azon bánásmódot illetőleg, melyben a magyarság mint uralkodó nemzet részesítette államában a nem-magyar kisebbségeket.

(Szekfű Gyula: Magyarság és kisebbségei a középkorban – Vázlatok egy hazai kisebbségtörténethez. In Magyar Szemle, 1935. szeptember, XXV. kötet 1. (97.) szám, 5–6.)


« vissza