Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A római Birodalomtól az Európai Unióig

 

ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj,

el ne feledd – hogy békés törvényekkel igazgass,

és kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad!

(Vergilius: Aeneis VI. 851-853. – Lakatos I. ford.)

 

A latin falucska hét dombjából kiemelkedő Róma hosszú évszázadokon át gyarapodva a Mediterraneum vezető hatalmává nőtte ki magát, és hatalmát sokáig sikerrel megőrizte. Több mint egy évezredet átívelő nagyhatalmi története az utókort ma is csodálatra, a történészt pedig e teljesítmény titkainak kifürkészésére készteti. A siker két egyszerűnek látszó feltétel teljesítésétől függött: a területek és népek meghódításától és a birodalom keretein belül tartásától. Míg az első gyakran csak katonai erőfölény kérdése volt, az utóbbi sokkal bonyolultabb feladatnak bizonyult. Rómának el kellett érnie, hogy a hatalmába került területek lakóiban erősebben munkáljon az együttmaradás, mint a függetlenedés vágya. Ez a legtöbb esetben sikerrel járt.

Róma sokáig olyan hatalom volt, amely Itálián kívül csaknem kizárólag a tengerpartok közelébe eső területeket mondhatta magáénak. Az antik felfogás szerinti orbis terrarum, a földkerekség nagy részének birtoklása minőségileg is új helyzetet teremtett, mivel első ízben vetette föl a terjeszkedés önkéntes megfékezésének, leállításának a szükségességét, amint arról Augustusnak az utódaihoz szóló intelméből értesülünk. Sem a földrajzi ismeretek megbízhatóbbá válása, sem a provinciákban is gyors ütemben meginduló útépítések nem feledtették azt a tényt, hogy hetekbe, esetenként hónapokba telt, míg emberek, javak és hírek a birodalom egyik részéből a másikba eljutottak. Nem véletlen tehát, hogy a Római Birodalom mindvégig tengerközeli, bizonyos értelemben folyammenti állam maradt, amelyben a centrum a Földközi-tenger volt. Ettől csak olyan helyeken távolodott el jobban, ahol vagy tenger (Atlanti-óceán, Északi-tenger, Fekete-tenger), vagy nagyobb folyók (Rajna, Duna, Eufratesz, Nílus) biztosították a távolságok gyors és olcsó áthidalását.

Pannonia akkor került Róma látókörébe, amikor Iulius Caesar galliai hódításai bebizonyították, hogy szárazföldön is lehet sikeresen terjeszkedni, ha kellő alapossággal és szervezettséggel biztosítják a nehezen járható utakon az összeköttetést, és ha ügyes politikával megnyerik a törzsek vezető rétegét. Az illyricumi terjeszkedést a görög városok elfoglalása is szükségessé tette, így lehetett biztosítani az Itália és Balkán közötti szárazföldi összeköttetést. A hódításban fontos szerepet játszott a Kr. e. 181-ben, az Adriai-tenger északi partján megalapított Aquileia, a mai Ljubljanán, Szombathelyen, Sopronon és a Morva-völgyén áthaladó ősi kereskedelmi út, a Borostyánút kiinduló pontja. Az itt tevékenykedő kereskedők, akik közül bizonyára sokan értették és beszélték az Észak-Itáliában is honos kelta nyelvjárásokat, megismerték a tájat és lakóit, tapasztalataikat pedig továbbadták Rómában. Európa Dunáig terjedő részeinek, azon belül Pannoniának, a Kárpát-medence jelentős területeinek csaknem pontosan kétezer éve bekövetkezett meghódítása a Caesar örökébe lépő Octavianus nevéhez kapcsolódik.

A Római Birodalom – ókori viszonylatban különösen – óriásivá nőtt, összetartásához, prosperitásának biztosításához alaposan átgondolt politikára és kiérlelt igazgatási rendszerre volt szükség. A döntő kérdés a centrum és a periféria viszonya volt, amelyben a központi fekvésű és döntő politikai szereppel bíró Itália állt szemben a nyelvileg és kulturálisan rendkívül tarka képet mutató meghódított népekkel és területekkel. Róma politikai nagysága éppen abban mutatkozik meg, ahogy az ilyen helyzet kezelésére szolgáló rendszert a történelem során elsőként kidolgozta és a gyakorlatban bátran alkalmazta. Ennek az elvnek a gyakorlati megvalósulását jelzi, hogy a meghódított népeknél elsősorban az arisztokrata réteget vonta be a hatalomba, illetve széles rétegeit fokozatosan római polgárjoggal ruházta fel. Gondoljunk csak a szabin nők elrablásának legendás történetére, az idegenek befogadására, a plebejusoknak, igaz, nem csekély küzdelem árán kivívott jogegyenlőségére, majd az itáliai, fegyverrel levert, és szövetségesekké előlépő népek római polgárjogának megadására. Micsoda ellentétben állnak ezek az elvek és e tények a görög városállamok vagy Karthágó idegeneket kirekesztő, a meghódítottakat szolgának tekintő felfogásával és gyakorlatával, ahol az anyaváros jogainak rájuk való kiterjesztése föl sem merült! Mit is írt Tacitus: „Ugyan mi okozta a spártaiak és az athéniak vesztét? Az, hogy bár katonailag erősek voltak, de legyőzött ellenfeleiket idegenekként távol tartották maguktól. A mi városunk alapítójának, Romulusnak oly nagy volt a bölcsessége, hogy akárhány népet ugyanazon a napon fogadott a polgárok közé, amelyen legyőzte őket” (Annales XI. 24. – Borzsák I. ford.). Ez az elv hatotta át a császárkori integrációs folyamatot, a romanizációt is. A római polgárjog személyeknek és közösségeknek való megadása, a romanizált életformának a terjedése, a gombamód szaporodó, római jogokkal fölruházott városok sokasága, a fejlett gazdálkodási módot népszerűsítő villagazdaságok ezrei, de különösen a római szokásoknak és a latin nyelvnek a hadsereg hosszú, 20–25 éves katonai szolgálati kötelezettsége által való terjesztése fémjelezték a folyamatot.

Ez a befogadási készség, a római életforma és kultúra kívánatossá tétele, a lojalitás vállalásának belső késztetésre történő elfogadtatása döntő jelentőségű volt a Római Birodalom egysége és hosszú fennmaradása szempontjából. Róma tudatosan felépített és alkalmazott politikájában tehát érdekesen ötvöződik a gátlástalan imperialista hatalmi törekvés és a békés egymás mellett élés elve – még a határokon túl élő népek vonatkozásában is. E politika különleges jellemzője volt a célzatossága: másként alakították azt az övékénél fejlettebb városi civilizációval rendelkező görög és keleti tartományokban, mint a társadalmi és gazdaság tekintetében elmaradottabb afrikai és európai törzsekből, királyságokból szervezett provinciákban. A tömegek romanizációja, civilizációs szintjének emelése, a birodalom iránti hűség és áldozatvállalás érzésének kifejlesztése és fenntartása létfontosságú volt Róma számára. A római polgárjognak a tartományi lakosság körében való fokozatos kiterjesztése végső soron a birodalom ügyeibe való cselekvő beavatkozás lehetőségét rejtette magában. A technikai civilizáció terjedésével, az olcsó használati és iparcikkek tömeges előállításával, forgalmazásával és alkalmazásával a birodalom népei jobb, biztonságosabb megélhetési körülményeket teremthettek maguknak. A kényszerrel és csábítással, erőszakkal és engedékenységgel teli, pontosan adagolt politika megtette hatását. A frissen meghódított népek egy-két nemzedék alatt Róma birodalmi érzésektől fűtött, engedelmesen adózó és lojális alattvalói lettek. A kemény, de nem elviselhetetlen adózással és a politikai hűség feltétel nélküli megkövetelésével szemben olyan előnyök sorakoztak, mint a római polgárjog, és ezen keresztül a gazdasági és politikai karrier lehetősége, a magasabb civilizációs szint, és a korábbival össze sem vethető létbiztonság.

A császárkori kultúra birodalmi szintű egységesülése és viszonylagos kiegyenlítődése természetesen nem mehetett olyan színvonalon, mint a birodalom központjában. A birodalmi adminisztrációnak arra kellett ügyelnie, hogy a kiegyenlítődés legalsó szintjén is tudjon fölmutatni olyan romanizációs értékeket, amelyek az egység és nem a szeparatizmus felé sodorják a tartományokat. A romanizáció minimális szintjét, a latin nyelv felületes ismeretét és a római szokások legegyszerűbb formáinak elsajátítását a hadsereg biztosította, amely szervezeti sajátságai és mobilitása miatt ugyanakkor az etnikailag és kulturálisan erősen különböző népek olvasztótégelyévé is vált, hiszen az átcsoportosításokkal a katonák sokszor messzire kerültek szülőföldjüktől. Az idővel állandósuló katonai táborok, erődök a környező polgári lakosság számára a romanizáció kútforrását jelentették.

A szomszédos népekkel való kapcsolatok kialakítása, ápolása, barátsági szerződések kötése a köztársaság, Augustus korára nyúlik vissza. A különböző szintű szövetségekkel Rómához láncolt szomszédos népek gyűrűjét egy találó mondás a Római Birodalom láthatatlan határainak nevezte. A katonai erő és a diplomácia teljes kelléktárát, de elsősorban a divide et impera, „oszd meg és uralkodj” elvét alkalmazó gátlástalan nagyhatalmi politika végigkísérte a császárkor történetét, ez azonban idővel önmaga karikatúrájává, szánalmas próbálkozások és tűzoltó akciók egyvelegévé vált. Az igazi megújulásra képtelen vezetés elsősorban az európai frontokon a – mind fenyegetőbben fellépő és a régi módszerekkel megzabolázhatatlan – barbár népek újabb és újabb tömegeivel került szembe. A Római Birodalom 3. századi válsága volt az integráció első igazi próbája. Érdekes, hogy míg a keleti és nyugati tartományok szorongató helyzetben az elszakadás útjára léptek, addig az illyricumiak, a Kárpát-medence és környéke tartományai és hadseregei az egység következetes hívei, és végül sikeres megvalósítói lettek Aurelianus és Diocletianus császárok vezetésével. Mi volt ennek az oka?

A Dunáig való előrenyomulással Róma a mediterraneumból átlépett az eurázsiai népmozgások térségébe, és végső soron bukásához is hozzájáruló konfliktussorozatba bonyolódott a határain föltorlódó germán, iráni és török népekkel. Ez a magyarázata annak, hogy a Duna-vidéki, és azon belül a pannoniai hadsereg a birodalom egyik legerősebb és legütőképesebb hadseregévé vált, amit polgárháborús helyzetben Itáliához való közelsége révén az 1. és a 2. században többször is kihasznált és érvényesített. Septimius Severus a pannoniai legiók élén vonult be Rómába 193-ban, és néhány éven belül legyőzte összes riválisát. Bár a művelt történetíró, Cassius Dio, aki egy időben Pannoniában is helytartóskodott, lesújtó véleményt alkotott a pannoniai katonák barbár, parasztos viselkedéséről, hamarosan bebizonyosodott, hogy éppen ez az erő, a Duna-menti tartományok voltak egyedül képesek megvédeni természetes hátországukat, a birodalom területi egységét jelképező Itáliát a Kr. u. 3. század zűrzavaros viszonyai között. A diocletianusi reformokat követően ugyancsak a Duna-vidéki tartományokból származó Constantinus- és Valentinianus-dinasztia gyakorolta a főhatalmat, de Romulus Augustulus, az utolsó nyugat-római császár atyjának, Orestesnek is Pannoniában ringott a bölcsője.

A birodalmi összetartozás nem csupán fizikai, hanem érzelmi és gondolatvilágbeli egységének egyik fontos további összetevője a vallás volt. A capitoliumi triász isteneinek, Iuppiternek, Iunónak és Minervának, majd az egyre erősödő császárkultusznak a példáira és számtalan megnyilatkozására lehet és kell hivatkozni, amelyet a 4. században az előbb elismert, később pedig uralkodóvá váló kereszténység váltott föl. Az antik világképet, filozófiát és hitvilágot teljességgel átformáló új eszmerendszer világtörténelmi jelentőségű változásokat hozott, miután az egyéni és közösségi gondolkozás- és viselkedésmódot alapvetően megváltoztatta, és korábban a hagyományos vallások világában fel sem merülő szempontokat, szabályokat vezetett be. Jelentőségét megsokszorozta az a tény, hogy a nyugati birodalom megszűnése után annak területén a keresztény közösségek alkották az egyetlen olyan erőt, amely a római kultúra, művelődés és szervezet hagyományait, rendjét továbbvitte. Idővel kiderült, hogy a püspökségek és a szerzetesi közösségek valóban képesek voltak ennek a hatalmas feladatnak az ellátására, majd pedig arra, hogy előbb az egykori birodalom területén megtelepedő újabb népeket a kereszténység aklába tereljék, később pedig arra is, hogy az azon kívül élő népekhez is elvigyék a krisztusi tanításokat. Elmondható tehát, hogy az antikvitás emlékezete, a Római Birodalom öröksége nemhogy nem enyészett el, hanem a kereszténység révén a népvándorláskor sötétnek mondott századaiban tovább élt, sőt bizonyos szempontból még terjeszkedett is. Ebből fakadt politikai vonalon a Nagy Károly-i Német-Római Császárság létrehozása, később pedig – elsősorban kulturális vonalon – a reneszánsz mozgalma.

Európa népei és kultúrái tehát a hosszú évszázadok alatt megőrizték és megtartották a Római Birodalom emlékét és legfontosabb vívmányait, annak szellemi örököseivé váltak akár azáltal, hogy a területükre is kiterjedt a római uralom. Így bizonyos folyamatosság, kontinuitás mutatható ki, vagy pedig csak a kereszténység közvetítésével jutottak annak birtokába, mint a legtöbb germán és szláv nép. A magyarság ebben a tekintetben kettős helyzetben van: birtokosa ugyan egy korábbi római provinciális területnek, Pannonia kulturális örökségének, de késői beköltözése miatt csak a kereszténység fölvétele révén lett ennek az örökségnek igazi tulajdonosa és szellemi-kulturális továbbvivője. A kereszténységhez, azon belül a katolicizmushoz való csatlakozása kései romanizációként is fölfogható, ami olyan mértékű volt, hogy a latin nyelv a múlt század negyvenes éveiig hivatalos nyelvként a tudomány nyelve is volt. Érdemes ezzel kapcsolatban megemlíteni, hogy a 9–12. században a bizánci kereszténység is igen jelentős szerepet játszott a Kárpát-medence népeinek életében. Az éppen a Balkánon húzódó, máig meglévő vallási választóvonal szintén római kori örökség. Ugyanis a görög és a latin nyelvterület határa húzódott itt, nagyjából a Thessaloniki–Skopje–Szófia vonal mentén, és a Bizánci Birodalom a későbbi évszázadokra is konzerválta mind a nyelvi-kulturális hovatartozást, mind pedig a katolicizmus és az ortodoxia közötti határvonalat, egyben közvetítve az arab világ felé az antik műveltség értékeit. Ez a határvonal lényegét tekintve mind a mai napig él, még a török uralommal terjedő iszlám vallás sem tudta eltörölni.

Régi, első pillantásra érdektelenül távolinak tűnik ez a világ, de kérdés, hogy valóban oly távoli-e tőlünk, amint azt talán sokan gondolják. Valóban minden tanulság nélkül való dolog felidézni a klasszikus múltat és kulturális örökségét, valóban érdektelen-e mai integrációs törekvéseink kapcsán a Római Birodalom államrendszerét tanulmányozni? Elődeink kétezer évvel ezelőtt létrehoztak egy olyan államot, amely nemcsak a mai Európa jónéhány országát, hanem Afrika és a Közel-Kelet számos országát is magában foglalta az Eufratesztól Gibraltárig, Asszuántól Skóciáig. Való igaz, ez a birodalom nem önkéntes társulással, hanem kemény küzdelmek, hatalmas véráldozatok révén alakult ki, a nyers nagyhatalmi törekvések ősi szabályait követve. De ezen a birodalmon belül néhány olyan dolog is megvalósult, mint amilyen soha korábban. Mai kifejezéssel élve az emberi jogok kiteljesedésének addig ismeretlen módját láthatjuk a római (eredetileg és valóságosan: Róma városi) polgárjognak mind szélesebb kiterjesztésében, végül pedig Caracalla híres edictuma alapján a birodalom összes szabadon született polgárának való megadásában, megteremtve ezzel a regionális és birodalmi hovatartozás, azonosulás alapfeltételét. Az egyetlen hatalmas birodalom a gazdaságot hihetetlen mértékben fellendítette, még akkor is, ha néhány belső vámhatárt fenntartottak. Igaz, hogy az állam első nyelve a latin volt, de a keleti tartományok részben hivatalos nyelve a görög maradt, és azt is tudjuk, hogy nyelvi, kulturális vagy vallási asszimilációt nem követelt meg a hatalom. A keresztény, a zsidó és néhány további vallást nem hittételei miatt, hanem politikai szempontból üldöztek, mivel ezek követői egyistenhitük alapján nem voltak hajlandók a császárkultusz és a hagyományosan tisztelt istenek oltárain áldozatot bemutatni. A Római Birodalom nem volt rendőrállam. Mai fogalmainkhoz mérten elképesztően alacsony volt a rendfenntartó alakulatok száma, létszáma. Ugyanilyen alacsony a hivatalnoki kar is, mivel a birodalmat alkotó többnyire városi közösségek az adóügy és a lojalitás követelményeit leszámítva teljes autonómiával rendelkeztek. A birodalom összetartó erejét tehát nem csupán kényszer, hanem a jól felfogott érdekek, egyéni és közösségi előnyök jelentették, szeparatista törekvések akkor jelentkeztek, ha a központi hatalom nem tudta biztosítani egy adott térség vagy tartománycsoport lakóinak békéjét, nyugalmát. Persze demokratikus államnak sem nevezhetjük a Római Birodalmat. Az egyes társadalmi rétegek között jelentős, bár nem áthághatatlan falak emelkedtek. A rabszolgaság intézménye mindvégig fennmaradt, de egyre jobban terjedt a rabszolga-felszabadítás és a vele járó gyümölcsöző kapcsolat úr és korábbi szolgája között. A kisebb-nagyobb lázadások, felkelések azonban nem szeparatista érdekektől vezérelve, hanem a jobb életlehetőségek megteremtése céljából törtek ki.

A történelmi analógiák mindig veszélyesek, vitatható és csalóka nézetek megfogalmazására adnak alkalmat, az egyéni érdektől vezérelve olykor ellentmondó következtetésekre lehet jutni. A Római Birodalom példája azonban több szempontból megérdemli, hogy mérlegeljünk néhány lehetőséget. Az első, hogy területe – a Földközi-tenger térsége – Európa és érdekterületének kiterjedésével részben megegyezik, mondhatni a helyszín ugyanaz. A másik már tovább vezeti gondolatainkat. Napjaink egyik legégetőbb és legtöbbet vitatott kérdése az integráció, a nyelvi és etnikai csoportok, országok, etnikumok sorsának, jövőjének a megítélése. Nem tanulság nélküli felhívni a figyelmet a Római Birodalom sikeres integrációs politikájára, amely ugyan teljesen más politikai és társadalmi körülmények között ment végbe, de kétségtelenül éppen ez volt a birodalom majd' ezeréves megmaradásának az alapja. A római integrációs politika legfontosabb két követelménye a feltétlen politikai hűség (császárkultusz) és a pontos adófizetés volt, ezen túlmenően azonban politikáját nagyfokú engedékenység jellemezte az autonóm közösségek létrehozásával, a nyelvi, kulturális és vallási szokások meghagyásával.

Most, kétezer évvel később Európa népei közel állnak ahhoz, hogy ismét létrejöjjön a kontinens egysége. A tizenötök az egykori Római Birodalom számos jelentős tartománya területén és a kereszténység révén virtuálisan kiterjesztett birodalmi területeken indította meg ezt a folyamatot, és hamarosan huszonnyolcra emelkedett a tagországok száma. Ez a szám ugyan az Egyesült Királyság kiválásával nemrégiben huszonhétre csökkent, de kölcsönös törekvések vannak a társadalmi, politikai és gazdasági együttműködés fenntartására. Az Unió létrehozásának és fejlesztésének alapfeltétele az önkéntes társulás elve, a rész és egész dialektikus egységének elve. Afrikai ország felvétele egyelőre nincs napirenden, de Törökország jelentkezése mindenképpen arra utal, hogy előbb-utóbb szembe kell nézni a Földközi-tenger országainak valamilyen újabb integrációjával. Mindehhez nemcsak jelenünket, hanem múltunkat is ismerni kell, a korábbi példák, törekvések, részben vagy egészében megvalósult birodalom-alakítások és azok szervezeti megoldásai mind-mind tanulsággal szolgálnak. Ezek sorából pedig magasan kiemelkedik a legnagyobb, a legsikeresebb, a leghosszabb életű integrált állam, a Római Birodalom példája.

 

Tájékoztató bibliográfia

 

Alföldy Géza: Birodalmak tündöklése és bukása: a római történelem tanulsága. In Doctores Philosophiae honoris causa Universitatis de Iano Pannonio nominatae I. Alföldy Géza, 1993, Pécs, 7–23.

Géza Alföldy: Das Imperium Romanum – Ein Vorbild für das vereinte Europa? (Jacob Burckhardt – Gesprache auf Castelen 9), 1999, Basel, 50.

Richard Hingley: Ancient Rome in modern Europa. JRA 13, 2000, 827–828.

Catherine Edwards (ed.): Roman presences: Receptions of Rome in European culture, 1798–1945. Cambridge Univ. Press, 1999.

Richard Jenkyns (ed.): The legacy of Rome: a new appraisal. Oxford, 1992.

Anthony Padgen: Lords of all the world: ideologies of empires Spain, Britain and France c. 1500 – c. 1800. London, 1995.

Norman Vance: The Victorians and ancient Rome. Oxford, 1997.

Visy Zsolt: Befogadás és kirekesztés: a birodalom és a barbárok. Hatalmi politika az ókorban. In Rubicon 1991/4, 7–9.


« vissza