Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Feri bácsi vadászkabátja

Már annak is félszáz éve, hogy odafent, a hajdani Liptó megye egyik nagy múltú és szürke jelenű városában zárványként megőrződött családi fészekben pergett a harmincas években készült, amatőr felvételnek kiváló minőségű film. A kályhában a tűz pattogott, a szobában nemcsak a vetítés fényei tették láthatóvá a részben már egy másik világba költözött családtagokat, barátokat, hanem a lángok kiszűrődő narancsvöröse is eleven színt adott arcuknak. A valahai Magyarország északi peremvidékéhez közeli kisvárosban, mint annyi más hasonló városkában sokfelé, nem voltak ritkák az ilyen, süllyedőfélben lévő, vagy már szinte egészen víz borította szigetek. A felnőttek nem akartak arra gondolni, ami gyerekként eszünkbe sem jutott, hogy miként nyeli el őket és velük valami visszahozhatatlant az idő, pedig a történelem már elvégezte a sorsukat. Tudhattuk volna persze akkor is, hogy elmennek mind a még megmaradt öregek, akiket azóta már az akkori ifjabb generáció is követett – hogy majd, a gyökerek szakadtán, az ő gyerekeiket is elnyelje a megváltozott világ. Hogy ők mire emlékeznek abból, amitől el kellett búcsúzniuk, nem tudom. Nekem legalább maradt valami emlékem az önmagát túlélt, elköszönőben lévő múltról, még érezhettem a 20. századi atlantisziak testmelegét, szívhattam azok szivarfüstjét, akik számára még tapintható volt az a régebbi múlt, amit már Mikszáth is elsiratott. Dédnagyanyám öccse még kacagva-dörmögve idézte egy valahai tisztújítás emlékét, amikor a szomszéd járás küldötteit az asztal alá itták, hogy azután egy újabb társaságot hívjanak ki hasonló nemes versengésre. Mondani sem kell, ők győztek, és diadaljelvényként a vesztesek elgyalázott alsóneműjét akasztották ki az ablakba...

Erről, talán szerencsére, még nem készülhetett film, mert azt csak később találták föl. Nagybácsim ösztönei viszont pontosan jelezték, hogy elmúlik az a világ, amibe született. Derűsen tudomásul vette mint megváltoztathatatlant, de nem tudta elfogadni. És ezért, mert ő már és még megtehette, beszerzett egy filmfelvevő gépet. A család természetesen örvendezett a megörökítésének, mintha csak ennyi lett volna az egész. De többről volt szó, mint amiről beszélni lehetett: egy süllyedő világ dokumentálásáról. Hogy legalább ezek a néma filmkockák őrizzenek meg valamit abból, amit lenyel az idő.

Bő tíz év, és évszázadosak a hajdani felvételek. Ma már digitalizálva nézhetem őket a számítógépemen. Akkor a felső ajtófélfára akasztott vásznon jelent meg az a téli táj is, melyben vadászok koccintottak, vidáman topogva. Nagybácsim másra bízta a felvevő indítását, miután beállította a képet. így látható ő is, a vadászok között, félkabátban, aminek prémgallérját alighanem még egy farkas viselte saját bundája gyanánt. (Állítólag Liptóban máig ezen a tájon él a legtöbb farkas.) Vállán vadászpuska, belenevet a kamerába. És mellette az öreg vizsla – akinek foga nyomát apám örökre viselte, mert egy légy után kapva a vele játszó kisgyerek kezét is sikerült megfognia. Apám egy pillanatig sem haragudott meg e furcsa baleset miatt, és mindig arra vágyott, hogy kutyája legyen.

A vadászok közé azonban nem vágyott, pedig egy nyulat vele is lövettek. Nem volt szép találat, a sebzett állat vergődése egy életre letétette vele a vadászpuskát – amit később úgysem vehetett volna föl. Rövidesen jött még egy háború, mely után véget ért az a kor is, amiben, impériumváltás ide vagy oda, még megőrződött valami a békeidők atmoszférájából. Nagybácsim sem vadászhatott többé, a magafajták nem tarthattak puskát. Az új világ nem tűrhette a régi, jóízű, ártatlan vadászatokat. Hogy mi mindent nem tűrt még, hogy mi vált lehetetlenné, hogy a puskán kívül mi mást kellett leadniuk, beszolgáltatniuk, miként lettek túlélő tanúi annak a vízözön előtti világnak, amelynek korábban folytatói voltak, ezúttal nem érdemes beszélni – hiszen úgyis erről van szó. Apám a háború után egy évtizedig nem látogathatott gyerekkora városába, és amikor azt hitte, hogy legalább ennyi megengedtetik neki, újabb tíz évre elzárták ezektől az utaktól is.

Valamiféle kapcsolat azonban maradt az ottani és az itteni családrészek között. így, amikor az ostromban bombatalálatot kapott lakásban a mindennapi élethez szükséges holmik oda vesztével apámnak sem volt télikabátja (másmilyen se), elküldték neki nagybátyjának a filmen látható, vadászatok híján nélkülözhetővé, sőt fölöslegessé vált vadászkabátját. Igaz, már gallér nélkül. A meleg, rövid kabát alkalmas volt köznapi viseletre is, olajzöld színe nem rítt ki a lóden-korszak tónusai közül.

Aztán megint eltelt vagy másfél évtized. A kabát már régen nem volt nyilvánosan viselhető állapotban, de ez a kor a minden hasznosítható (kényszerű) megőrzésének kora volt. A legrosszabb ingek, nadrágok, kabátok, cipők még használhatók voltak kerti munkához, favágáshoz, hólapátoláshoz. Aztán megint eltelt néhány évtized. Apám már más, jobb karban lévő kabátromokban vágott fát és lapátolt havat, ha kellett. És öregedve, talán az egyetlen megvalósult gyerekkori álmaként, saját kutyájával járta a hegyoldalakat, mint ha vadászaton, de nem a vadászkabátban. Nagybátyja öröksége még megvolt, ott lógott a használhatatlan darabokat rejtő szekrényben. Megmaradt, mert senkinek nem volt szíve kidobni, romjaiban is kézzel fogható emlékeként egy örökre leáldozott világnak. Amitől már nemcsak történelmi korok választották el apámat, hanem a maga életének lassú múlása is.

Talán ezért is volt olyan fontos neki a kutyája, mintha gyerekkora üzent volna vele. A kutyák persze cserélődtek, mert az élet igazságtalansága folytán bő évtizedeként váltották egymást. Apám egyikük nagyszerűségével sem tudott betelni, a családi ismerősök gyöngéden éles iróniával jegyezték meg, hogy az élet sokféle bizonytalansága közt csak az a bizonyosság, hogy apámat nem „úszhatják meg” kutya-történetei nélkül.

A vadászkabát ekkoriban első pillantásra méltatlan, valójában nagyon is megbecsült szerepet kapott. A kutyák alvóhelye lett – ami nem is volt olyan nagyon távol ősi feladataitól: a mesebeli messzeségbe került világban nagybácsim is leterítette a hóra, egykori, kezéhez szokott vizslája alá.

Aztán persze elmentek ezek a kutyák, elment apám is. A vadászkabát azonban ott maradt az elárvult vackon. Évekig néztem kegyelettel, mintha attól, hogy én sem dobom ki, visszatérhetne valami az elengedhetetlen múltból. Olyan elveszett időket idézett, amelyekre öröm volt emlékezni, miközben az elmúlásukon érzett fájdalom gyönyörűségével simogattam szememmel éveken át.

Azután be kellett látnom: nem őrizhetem tovább, meg kell válni tőle. Sem kidobni nem lehetett, sem eltemetni: „Itt nyugszik egy molyrágta vadászkabát. Emléke szívünkben örökké él”. Egy nyárvégi tűzrakás végeztével terítettem a lángokra. Olyan kegyeletteljes mozdulattal, ahogyan a nyitott sírgödör mellől egy búcsúrögöt dobunk ősi szokás szerint a koporsóra. Meg kellett tennem, hiszen ha én még meg is őrzöm a kabátot, utánam valaki úgy dobja a szemét közé, hogy közben a fejét csóválja: miként lehetett egy ilyen ócska, molyrágta kacatot őrizgetni? Csak az adhatja meg egy tárgynak is a végtisztességet, aki tudja, minek a történetét zárja le, és tudja azt is, hogy ezzel az ismerettel neki kell elszámolnia. Kívülállónak a hajdani farkasprémes vadászkabát ekkor már csak koszlott, molyfészek, avíttas kutyaszagot árasztó, eredeti rendeltetésére már nem is emlékeztető rongydarab volt.

Füst és hamu lett, ahogyan lassan elparázslott. És ahogyan hívő ember számára a halál a test romlandó sátrának levetése, egy romló földi arc égi másának megtalálása, úgy a foszladozó múlt elhamvadó darabja is az örökkévalóságba költözött. Ahogyan lassan kialudt a tűz, leszállt az őszi este, el kellett köszönni mindattól, amit a kihunyó parázs még üzent. A múlt feneketlen kútjával szemben a jövő sötétlő égbe nyúló végtelenje állt, valamiként egymásban tükröződtek. Közéjük szorulva tanulgattam a megtanulhatatlant.


« vissza