Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Hunnia (részlet)

A modern nacionalizmus, amely a nemzetet egy nép etnikumához és ezzel egy nyelvhez kötötte, s így a népnemzet fogalmát teremtette meg, az államot pedig egy ilyen nemzet birtokába adta a nemzetállam formájában, a legsúlyosabb feladat elé állította a dunai monarchiát s benne Magyarországot külön is, összes népeivel. A nemzetállam célja a népnemzet elve alapján csakis a szétbomlás árán valósulhatott volna meg, s erre a hajlandóság meg is volt. E törekvés elhárítása csak a dinasztiának és a magyarságnak állott érdekében. A dinasztia a nacionalizmus elnyomásában s a régi abszolutisztikus, illetőleg rendi államforma fenntartásában látta a monarchia együtt tartásának eszközét. A nacionalista magyarság pedig a népnemzet és nemzetállam alapjára helyezkedve - az általános európai mintára - csakis az idegen országlakó népek asszimilációjától remélhette országának és államának megmaradását. A vélemények eltérők voltak az asszimiláció eszközeire és ütemére nézve, de kikerülhetetlen szükségességében valamennyien megegyeztek. Az asszimiláció varázspálcáját pedig a kor divatos, külsőséges nemzetfogalma szerint a nyelvben látták.

Széchenyi volt az egyetlen, aki mélyebbre alapozott, spirituális és etikus nemzetfogalom birtokában belátta, hogy a nyelv még távolról sem tesz valakit magyarrá, s egyben belátta az asszimiláció kilátástalanságát is. Belátta, hogy az egész országot megmagyarosítani merőben képtelenség. De nem is tartotta szükségesnek, sőt megengedhetőnek sem. Felfogása szerint minden nemzetiség isteni mű, tehát valamennyinek egyformán létjoga van s feladata az emberiség egyetemében. Ő magyarosítani csak a magyart akarta. A nagy problémát, a soknépű „Hunnia” megmaradását egészen más módon képzelte el, mint kortársai.

A „Hunnia” a magyar nyelv hivatalos nyelvvé tétele érdekében készült, de egy olyan nagyvonalú, bölcs és eredeti politikai koncepcióban csúcsosodik ki, mely párját ritkítja egész korszakában. Világosan kitűnik ebből, mily független szellem volt a Széchenyié, őt nem ejtette meg az úgynevezett korszellem, azaz a divatos gondolatok, hanem egyrészt a realitás számbavételével, másrészt tiszta elvekből kiindulva maga alakította ki a követendő eszményeket és megvalósítandó célokat. Az ő politikai terve nem a soknyelvű Hunnia egynyelvűvé tétele volt, s benne a korszerű értelemben vett nemzetállam kiépítése: egy nyelv, egy nép, egy nemzet, egy állam. Tudta, hogy abban semmi veszedelem nincs az állam egységére, ha benne többféle etnikumú a lakosság. Békén élhetnek egymás mellett az állam oltalma alatt a maguk népiségében. A baj akkor kezdődik, ha e népekben feltámad a modern nacionalizmus, a maga népnemzet fogalmával és nemzetállamra való törekvésével. Mindnyájan nemzeti államot akar magának, s ezzel vagy a nemzetiségi elnyomás, vagy az állam szétszakadása következik be. A kor népnemzet fogalmától nem tudott teljesen elszakadni Széchenyi, bárha páratlan mértékben spiritualizálta és etizálta, s látjuk majd jeleit egy másfajta nemzeti közösség lehetősége megsejtésének; a megoldást inkább a másik eszmény, a nemzetállam korabeli értelmezésének elutasításában ismerte föl. A „Hunnia” államkoncepciója nem a kor romantikus-szentimentális álma, hanem racionális és utilista politikai mű, megfelelően az állam lényegének. Ezzel tisztán meg tudta őrizni a nemzetiség eszményét. Állama nem bocsátkozik bele a népek torzsalkodásába, hanem fölöttük marad, s ezzel lehetővé teszi e népek együttélését, ha azok is úgy akarják.

Kiindulási pontja az, hogy a népek joga népiségükhöz, nyelvükhöz érinthetetlen. S amely keményen elítéli a magyarok hűtlenségét sajátosságaikhoz, nyelvükhöz, oly helytelennek tartja az erőszakos magyarosítást. Mert „hatás ellenhatást, nyomás ellennyomást, erőlködés erőlködést szül”, s „nem is volt, minden kedvező jelek mellett nemzeti létünk oly nagy veszélyben még soha mint most”, hirdeti, egyedül az illúziók korszakában. „Ha mi nem ismerünk indulatos felhevültünkben józan czélt és mértéket, midőn magyarságunkat megkedveltetni (!), terjeszteni akarjuk, mikép kívánhatunk tót-, horvát-, oláh-, rácz-, németben stb. hideg vért, mérsékletet s igazságot viszont az ő sajátjuk védelmében? Nekik is mosolygott a nemzetiség angyala, ők is meg vannak híva tökéletesülhetésük által az emberiségnek tán egy láncolat ját alkotni...” így hangzanak a szavak, melyekhez hasonlót abban az időben senki sem hallatott Európában, csak ez a magyar gróf. S hangzik az intés: „hagyjunk fel az Istenért szűklelkű vitatásainkkal valahára már; mert most van még idő szebb frigynek kötésére, vagy soha többé. Elődeink e frigyet könnyen köthették volna, mi mostaniak már csak nehezen, utódaink tán soha többé; ezt ne felejtsük.”

Gátját kell vetni annak, hogy a népek sokszínű szövedéke „túlszövevénnyé” váljék a népi jogok túlzásai, féltékenység és torzsalkodás útján. Az államot racionalizálni kell. „Országlásunkat lassanként az egyszerűség elveire visszavinni tehát legszentebb kötelességünk, mert csak ezáltal menthetjük meg honunkat a veszélyek legnagyobbikától, a közzavartól.” S a legnagyobb akadály, „minden szövevénynek főforrása az, hogy nem értjük egymást”. Az nem baj, hogy a magánéletben annyiféle nyelv használatos, „s ez iránt ne is háborítsuk egymást – hangoztatja számtalanszor –, csak országos- s közdolgaink folyjanak egy hangon, egy nyelven”. Ez a nyelv pedig csak a magyar lehet.

(Joó Tibor: Hunnia, in Magyar Szemle XXXVII. kötet (1939. december) 4. (148.) szám. 261–263.)


« vissza