Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Új Szellemi Frontok történelmünkben – 2. rész

Az 1945-ös Új Szellemi Front központi eseményére június 2-án került sor, amikor „az elmúlt korszak legjobb emberei”, jogászok, matematikusok, orvosprofesszorok, zenészek, írók „hosszú asztaloknál, tea vagy feketekávé mellett” Rákosival, Révaival a meghívók által feltett három kérdésről beszélgettek. A három kérdés: hogyan lehetne gyorsabban bevonni az ország újjáépítésébe az értelmiséget, hogyan lehetne a nyomorán enyhíteni, és milyen kifogásaik vannak az MKP-vel szemben?

A később történtek fényében nem volt dicsőség erre emlékezni, ezért a teljes névsort nem ismerjük. Ám az 1935-ös találkozón is jelen volt Illyés Gyula, aki naplójában néhány vezetéknevet feljegyzett: Kodály Zoltán, Szekfű Gyula, Szladits Károly, Füst Milán, Domanovszky Sándor, Rusznyák István, Kosáry Domokos jelenlétét biztosra vehetjük.1

A néhány nappal későbbi Értelmiség és demokrácia című vezércikkében Révai röviden írt az eseményről: „25–30 java író, művész, tudós” a minap Rákosinál teázott. Írását annak a „makacsul és csökönyösen” állított téves nézetnek a kipellengérezésével kezdte, mely szerint „a régi értelmiséggel nem lehet kezdeni semmit, mert túlnyomó többsége reakciós és annyira össze volt nőve a letűnt rendszerrel, hogy nem akar és nem is tud átállni a demokrácia oldalára”. Ezzel szemben azt a kommunista álláspontot ismételte meg, mely szerint a középosztályt és az értelmiséget „nem lehet egyszerűen azonosítani”, „az értelmiségre a magyar demokráciának szüksége van, mert az ország újjáépítését a magyar értelmiség tevékeny részvétele nélkül elképzelni sem lehet.”

Magyarország újjáépítése a régi értelmiség zömének megnyerését követeli meg. Ezért nyújtja oda pártunk kezét a régi értelmiség legjobbjainak, ezért követ el mindent, hogy a régi értelmiség megbékéljen a demokráciával és felsorakozzék az ország építő erői közt.” E kommunista erőfeszítések eredményeként említette a Magyar Szakszervezeti Tanácsnak a Pázmány Péter Tudományegyetemmel együtt rendezett azon tudományos előadássorozatot, amelyen – mások mellett – Trócsányi Zoltán, Moór Gyula, Szekfű Gyula, Navratil Ákos is előadott. Ez azt mutatja, hogy a „régi intelligencia” „legjobbjai”, akiknek egy-két esztendeje „nyilván nem jutott volna eszükbe előadássorozatot tartani a vasas otthonban” „kezdik megérteni az idők szavát.” „Becsületükre válik, hogy most eszükbe jutott és élnek a demokrácia nyújtotta alkalommal.”

Rákosival történt teázásuk ebbe a fordulatba illeszkedett.

1935-ben Zilahy Lajos, 1945-ben Darvas József hirdette meg az Új Szellemi Frontot.2 Mindketten csak hopmesterek voltak. A főszereplő mindkét esetben egyik oldalról a politikai, másik oldalról a szellemi hatalom volt. A politikai hatalom közeledési készségét 1935-ben Kozma Miklós előkészítő munkája, 1945-ben pedig Révai Józsefnek a részletesen elemzett április 19-i, Szekfű előadását a nagypolitikába emelő vezércikke alapozta meg. 1935-ben a Frontba hívott szellemi hatalmat kizárólag a népi írók reprezentálták, 1945-ben ellenben mellettük ott volt Szekfű Gyula, és a mögöttes (avagy csupán mögé képzelt) tábor.

1935-ben Gömbös Gyulának esze ágába se jutott a frontba Szekfű Gyulát is bevonni. Abban sem vagyunk bizonyosak, hogy egyáltalán eljutott-e hozzá a Három nemzedék előző évi megjelelésének híre.3 1945-ben viszont a politikának szüksége volt Szekfűre, hiszen társadalmi támogatottságának gyors növekedését a megszálló hadsereg nem erősítette. Szekfű pedig azzal a természetességgel állt az új Magyarország mellé, ami felette volt a szokásos átállásoknak, bő évtizedes előélete minden ilyesmi fölé emelte. Ráadásul a népi írókkal való mély ellentétben volt. Annak kiaknázása nagyszerű manipulációs teret nyitott a kommunisták számára. Bár pártjuk nevet váltott, de nemzeti kötődésüket nem feledték el. Aki megismeri azt a vádözönt, amelyet Kádár János börtönben a megkínzott Rajk Lászlóra öntött nemzeti hovatartozása miatt, annak felesleges érvelnem. A kifogástalan nemzeti kötődésű Szekfűvel hatékonyan lehetett a népi írók „nacionalizmusának” hatását mérsékelni.

Bár az elmúlt 85 esztendő során az Áfonya utcai összejövetelt4 a népi írókat nagy kedvvel lejáratni akarók szeretik szent borzadállyal emlegetni, annak a súlya 1945-ben szerény volt. Németh László már a teázás másnapján lemondott a Rádióban betöltött állásáról, Gömbös pedig azt mondta belügyminiszterének, Kozma Miklósnak, hogy ezekkel semmit nem lehet kezdeni.5 A fronttal való kísérletezés ugyan folytatódott, 1943-ban Lillafüreden a nevezetes találkozó is szellemi front akart lenni, de Gömbös akkor már nem élt, és a rendszer sem bírta tovább egy évtizednél.

Az 1945. június eleji találkozó után újabb összejövetelekre került sor.6 Lényeges különbség, hogy a szocialista korszak jóval tovább tartott. És bár ehhez a Szovjetunió adta a döntő erőt, a rendszer szellemi támaszában nem kevés volt a zsoldos elem működött közre. Több alkalommal előfordult az is a rendszer történetében, hogy a szellem emberei nem zsoldért, hanem a szocializmus céljának közössége jegyében, a nép, az ország, a nemzet érdekében vállalták az együttműködést. Gondoljunk Németh László, Illyés Gyula életére, az MTA egész tevékenységére vagy akár arra a tényre, hogy bukása pillanatában is olyan személy állt az állam élén, mint Straub F. Brunó.

A két alaphelyzet is merőben különböző volt. 1935-ben az országban a hatalmat külső erő nem korlátozta, az államfő személye másfél évtizedes országlása nyomán a szimbolikus térbe emelkedett. 1945-ben a háborút vesztett, idegen hadsereg megszállta országnak ellenben még államfője sincs. Képviselői 1945 januárjában Moszkvában, az ott aláírt fegyverszüneti megállapodásban tudomásul vették, hogy a békekötéséig az ország nem független, a szuverenitást az addig működő Szövetséges Ellenőrző Bizottság gyakorolja. Az országlás elkerülhetetlen feladataira fügefalevélként 1945. január 26-tól Nemzeti Főtanács elnevezéssel 1946. február 1-ig (ekkor lesz hazánk köztársaság, élén elnökkel) háromfős testület működött.

1935-ben a kormányfő ugyan a szokásosnál is galádabb eszközökkel nyerte meg a képviselőházi választásokat, ám kivívott nagy fölénye még magabiztosabbá tette. 1945-ben a kormányfői székben ideiglenes jelleggel az a Dálnoki Miklós Béla ül, aki a bukott rendszernek korábban az egyik főtisztje volt.

A két front azonos neve egyértelműen a partnerek szándékainak rokonságára utal, miközben közéjük természetesen a bekövetkezett hatalmi és társadalmi fordulat mély árkot húzott. Ugyanakkor mindkettő az együttműködésről szólt. A hatalom mindkét esetben nagy ívben kerülte egy másik eszközét. Az elnyomást.

Előbb és utóbb is a szellem embere jelentkezett a hatalomnál. 1945-ben a hatalom egyszerre volt előnyösebb, s ugyanakkor előnytelenebb helyzetben az előzőhöz képest. Előnyösebb, hiszen nem terhelte a háború elvesztésének morális terhe. Ám annál inkább viselnie kellett annak minden következményét: egyrészt a megszállást annak minden koloncával, másrészt rá nehezedett a trianoninál még szűkebb határok közötti berendezkedés ódiuma.7 A demokratikus többpártrendszer egyszerre jelentett az új hatalom számára hatalmas felhajtó erőt, és egyben rengeteg bizonytalanságot is. Olyan bizonytalanságot, amely rengeteg manipulációnak nyitott teret. Ebben a térben a pártok egymásnak ádáz ellenfelei voltak. Az 1944. március 19-i német megszállás előtt az országban parlamentarizmus működött, igaz, korlátok között. Ezért a jövő felé való nyitottságot bizonyos mértékig a múlt szelleme is befolyásolta. Mert a múltat nem lehet végképp eltörölni.

1945. július 12-én sérült házfalak és átlyuggatott háztetők között, a mai Blaha Lujza téren, az akkor még ott álló Nemzeti Színház körül felállított sátrakban megnyílt az első szabad könyvnapoknak nevezett háromnapos esemény. Ünnepi beszédet a kommunista miniszterelnökségi államtitkár, Kállai Gyula mondott. Hangsúlyozta, hogy első szabad könyvnapi rendezvényről van szó, amelyen a dolgozók is jelen vannak és vásárolnak. A rendezvény nem volt előzmény nélküli: 1928-tól évente rendezték meg hazánkban a könyv ünnepét. Az ünnepi tömegben ott volt a Magyar jövőért című könyvét dedikáló Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád és Kovács Imre is. Olvasóinak a Szabad Nép azt írta, hogy Rákosi elvtárs az MKP vezére, Szakasits elvtárs az MSZDP vezére, Kovács Imre pedig a Nemzeti Parasztpárt vezetője.

Az eseményre 56 könyvet dobtak piacra, köztük a Szikra, az MKP kiadója kilenc munkával szerepelt. Ezek egyike volt Darvas József Város az ingoványon című szociográfiája, valamint az Új Szellemi Front című puhafedeles, 48 oldalas füzet. Külleme a sanyarú helyzetet tükrözi, ugyanakkor a papírhiány ellenére bizonyosan magas példányszámban jelent meg. Hiszen ma is könnyen megvásárolható. Az elő- és utószó nélküli brosúrában kilenc cikk olvasható. Négy írás először jelent, öt az előző hetek frontvitáiból válogatás, csakis az igent részletező szemle. Négy kommunista, három parasztpárti és két párton kívüli szerzőtől olvashatunk benne. Az első csoportba tartozott a kötetet nyitó Kállai Gyula és záró Horváth Márton, áprilisi írásával Révai József, valamint Nincs tódulás című lehangolt cikkével Gábor Andor. A Parasztpártot Illyés Gyula és Erdei Ferenc mellett a front lobogóját kibontó Darvas József reprezentálta. Szekfű Gyula és Zilahy Lajos volt párton kívüli.

Cikküket mindketten e kiadvány számára írták. Tehát egyikük sem vett részt abban a május-júniusban zajlott vitában, hogy kell-e Új Szellemi Front vagy sem. Egyiküknek sem volt kétsége, hogy kell. És egyiküknek sem volt kételye, hogy ennek a frontnak a kommunisták lesznek a vezetői. Realisták voltak. Tudták, hogy e térséget a győztes hatalmak közül a Szovjetunió birtokolja. Az új Magyarországnak megnyerő arcot kellett mutatnia Moszkva felé. A májusi pártértekezletén az MKP leszámolt azokkal az elvtársaival, akik azt gondolták, hogy ott kell és ott lehet folytatni, ahol 1919. július végén Kun Béla és elvtársai abbahagyták. Ez jó jel volt.

Szép és terjedelmes írásában Zilahy Lajos az irodalom és a demokrácia kapcsolatát taglalta. Miközben tudta – e kötet szerkezete is aláhúzta –, hogy olyan demokrácia formálódik hazájában, melyben a kommunistáknak lesz döntő szavuk. A jelek szerint nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy a kettő összeférjen. Miért ne vélhette volna így, amikor az 1935-ös történet kapcsán ekként formulázott: „ha bűntudat nélkül is, de marcangoló önváddal állunk valamennyien a magyar Marianne ítélőszéke előtt, de lélekben mégsem összetörten, mert akkori harcaink legalább szándékaiban mégsem voltak egészen dicstelenek.”

Ezzel a fordulattal Zilahy nem csupán azt írja alá, hogy 1945-ben hazájában forradalom zajlott, hanem azt is, hogy abban a kommunisták szava a döntő. Mint ahogy a francia história Marianne alakját megteremtő időszakában is a kommunistákkal párhuzamban állítható jakobinusok mondták meg, hogy merre van az előre.

De mit tehet az író, ha népe sanyarú sorsán javítani akar? Ha nem forradalmár, és nincsen forradalmi helyzet – 1935-ben egyikről sem volt szó –, akkor együttműködést keres az országot irányító hatalommal. Rákosi Mátyásék a felszabadító/megszálló seregek fedezékében érkeztek haza, a bekövetkezett összetörtséggel szemben csakis a szándék másságát állíthatta. És mivel a forradalmi ítélőszék jogosságát elismerte, ezért a szándék nemességével sem érvel. Helyette csupán azt mondja, hogy e törekvések „mégsem voltak egészen dicstelenek.” Innen nézve pedig teljesen logikusan fogadja el a kommunisták vezette Új Szellemi Frontot.

Nem csupán nagyobb súlya, hanem a kiépülő kommunista diktatúrával haláláig együttműködést vállaló életútja okán is Szekfű Gyula írását hosszabban kell taglalnunk.

Új Front – Régi út címet adta írásának. A nem kimondottan jó hangulatú régi út fordulat minden bizonnyal a népi íróknak a historikust deprimáló fronton belüli politikai súlya miatt került a címbe. Olvasóinak azt üzente, szíve szerint félreállna, nem venne részt semmiben. Ám nem teheti, mert az Úr tettre sarkallja. (Egy árva hang nincs itt erről, mindezt e sorok írója, szerény utódja életútjából deriválja.) Mivel Darvas Józsefnek a frontot 1945. május 13-án meghirdető, e füzetben újraközölt, Szekfűről „sokat beszélő” cikke „folyvást” a szekfűi értelmiségi tábor „kicsiny” voltát sulykolta, ezért a historikus ráduplázással igyekezett Darvas állítását hitelteleníteni. „Nekem – vallja – soha nem volt csoportom, s nem is hittem abban, hogy valaha is valamely csoportnak vezetője lehetek.” Ezután rögvest rátér élete nagy fájdalmára: „Engem valamikor úgy meghurcoltak, mint egyetlen könyvért még senkit sem valamely nemzeti társadalomban s ebből az a 'hasznom' támadt, hogy amit utóbb mondtam vagy írtam, szélesebb körökben vették tudomásul, semmint ez Magyarországon egy tudományos írónak kijárt volna.”

Való igaz, hogy az 1913-ban publikált Száműzött Rákóczi című munkája országos botrányt keltett, a tudományos életben is bőven lettek üldözői, s akik védték, azok is többnyire felemásan vagy legalábbis nem a támadásokat hatékonyan elerőtlenítve tették. Az is tény, hogy a botrány országos hírű nevet szerzett számára. Munkájával Szekfű nagy szolgálatot tett a romantikus történetírás valótlanságainak cáfolása terén. Jászi Oszkár polgári radikális tábora erőteljesen kiállt mellette, ám abban Szekfű a halál csókját látta és nem kért belőle. Az is tény, hogy labanc felfogásából következően Szekfű a másik véglet felé került, és jól kiérezhető áthallással a kossuthi emigráció felett is pálcát tört. Nem beszélve arról, hogy mindenfajta emigrációt (megalapozatlanul) meddőnek mondó felfogása majd jól kamatozott azoknak, akik az 1919 utáni emigráció ellenlábasai voltak. Ám 1920-ban a Három nemzedék – amely azután 1943-ig hét kiadást ért meg – az egész ellenforradalmi rendszer eszmei épületének lett egyik fontos pillére, és innen nézve teljesen lényegtelen, hogy volt e Szekfűnek csoportja vagy sem.

Darvas József nem alaptalanul, de méltánytalanul azt rótta fel neki, hogy nyilas- és németellenessége „inkább csak »konszolidációs«„ alapú volt, a kicsiny tábor pedig „új Széchenyire vagy Deák Ferencre” áhítozott.8 Erre Szekfű azt felelte, hogy nem hagyott kétséget az iránt: e „beteg országban Széchenyire vagy Deákra hiába várnánk.” A konszolidáció óhajtásának vádját ellenben vállalta. Mert „a konszolidációnak csak az szokott ellensége lenni, aki a zavarosban akar halászni”. Az új helyzetben is azt vallja, hogy a revolúciónál jobb az evolúció. Ám az evolúció nem sikerült, „minélfogva kikerülhetetlenül be kellett következnie a mai forradalmi helyzetnek.” 1918/1919 forradalmairól most sem hajlandó egyetlen jó szót sem mondani. A Három nemzedék kemény liberalizmusellenességét stilizálja olyanná, amely „hatásával tényleg hozzájárult a világháború előtti cinikusan áldemokrata 'úri' világ alapjainak megrendítéséhez.” Saját 1934-es fordulatának okát pedig abban jelöli meg, hogy „utóbb észre kellett vennie [...] Széchenyi példája és a morális követelések nemzeti életünkben csak frázisként szerepelnek.” Így vonta le „ennek is tanulságait” „s a 'neobarokk' korról”. Vagyis az egyetlen „s” jellel – vagyis „és” szóval – tesz különbséget a másfél évtizedes ellenforradalmi rendszer gyatraságai és aközött, hogy nem teljesült Széchenyi példája, a morális követelések figyelmen kívül maradtak.9

Karakánság volt Szekfű részéről, hogy kiállt Bethlen István mellett, bár ezzel természetesen a Magyar Szemle körüli saját szerepét is menti. Olyannak ismerte meg Bethlent – írja – „aki képes evolución átmenni”. Hite szerint „ha nem rohanja le őt Gömbös képében a durva hitlerizmus, a revolucióra talán nem lett volna szükség. A Magyar Szemle ezt a távolabbi, haladottabb Bethlen Istvánt akarta követni, s nézetem szerint ő ritka belátást, toleranciát és szerves nemzeti gondolkodást tanúsított, amikor ezt nekem lehetővé tette.”

A baj nem Bethlennel, hanem a nemzettel és az ősgonosz Gömbössel volt. Mert idővel kiderült, hogy „a nacionalista reformokat, melyeknek részleteit a Magyar Szemle vázolta, megrajzolni, az államhatalom és a közvélemény tényleges birtokosai nem akarják, a nemzet sokkal betegebb volt, semhogy ily gyógyszerekkel lábra állhatott volna.” Mielőtt bemutatnánk, hogy miként fog Szekfű Gömbös Gyula ismételt – természetesen messze nem alaptalan, de mégis ugyancsak eltúlzott – lejáratásába, elmondjuk, hogy bár teljes joggal Szekfű illesztette a lírai történelemszemlélet minősítést Németh Lászlóra, az bizony – sok-sok realizmusa közepette – legalább három okból reá is illett:

1. Szekfű nemzetfelfogása mit sem akar tudni arról, hogy a nemzet háromosztatú képződmény (fenn az egymást gyilkoló „nemzetiek” és „nemzetietlenek”, lenn pedig a nemzet fenntartását munkájával döntő mértékben megalapozó nép) voltáról. Amikor ő újból és újból beteg nemzetről beszél, akkor „csak” a hagyományos uralkodó elitet, az ellenforradalmi Magyarország társadalmi bázisára illett.

2. Bethlen István nem egy magányos, nemes törekvései keresztülvitelében megakadályozott hős volt, hanem az az államférfiú, aki ennek az osztálynak a bázisán (és természetesen az alatta keményen dolgozó nép munkájával) tudott a trianoni romokból országot és társadalmat teremteni. Ám olyan országot teremtett, amely döntően feudális eredetű nagybirtok túlnyomó hányadának megóvásán nyugodott. Mert egész életében nem tudta – miért is tudta volna – feledni azt az 1918. november eleji éjszakát, amikor saját cselédei akarták őt felkoncolni. A tömegek „nyers uralmáról” szóló eszmefuttatásait nem íróasztala, nem is a kandalló melletti borozásai mellett ötölte ki. Az bizony családja és benne saját maga lúdbőröztető élményéből deriválódott.

3. Roppant lehangoló egy nagy historikussal szemben elmondani, hogy az általa megfestett tablóból kínzóan hiányzik a külvilág. Abban, hogy még ma is itt tartunk, bizony Szekfű tanár úr felelőssége is kimutatható. Mert ő sem tudta elképzelni hazája jövőjét birodalmi alakzat nélkül. Miközben egy új Hungáriában – vagyis, hogy a volt nemzetiségek visszavágynának – aligha hitt. A „hitlerájt” alapvetően nem Gömbös Gyula importálja magyar talajra. Jelentős szerepéről természetesen hiba lenne megfeledkezni. A nemzetközi korszellem, 1918–1919 forradalmi értékének az eltagadása, valamint a trianoni ketrecbe való végleges beilleszkedésünk követelménye még a legfelső körökben is felfoghatatlan. S ez nagyon sokakat taszított ebbe az irányba. Való igaz, hogy az 1938–1941 közötti – döntően Németország erejéből, akaratából, támogatásával megvalósított – területi változtatásokhoz az 1932–1936 közötti miniszterelnöknek több köze volt, mint az 1921–1931 közöttinek. Ám az a koncepció, hogy Magyarországnak a majdani német-olasz együttműködés révén kell megszabadulnia a Trianonban rá szabott világtól, az az első időszak terméke.

Elkövetkezett Gömbös uralma – olvassuk tehát –, s azzal a lejtő, melynek végén történetünk legnagyobb katasztrófája várt reánk.”10 Ezen a lejtőn ellenben 1938. augusztus végén sikerült megállni. Ez faktum. És minden további – immáron más természetű lépés – szintén faktum. Az is faktum, hogy ezekre a lépésekre hazánkat történelmi útja, trianoni végzete, geopolitikai adottságai, a korabeli nemzetközi politika eseményei erősen késztették. Ám mindezt lineárisan egy halott (vagyis Gömbös Gyula) uralmához kötni, miközben nem csupán a korábbi kormányfő élt itt, hanem rendszere is – a gömbösi torzításokkal – túlélte az elhunytat, az bizony meglehetősen történetietlen beállítás.

Darvas Józsefnek joggal veti szemére Szekfű, hogy a népiesek zárt csoportot alkottak volna. Nem így volt. De mégis történeti tény, hogy minden politikai szembekerülésük sem akadályozta őket egymás védésében. Amint ezt – például – Illyés Gyula is azonnal megtette, amikor az 1945-ben proskribált, majd letartóztatott Szabó Lőrincet kellett kiszabadítani.

Amikor ellenben a historikus azt állítja, hogy a népiesek tábora „inkább a jobboldali mozgalomnak nyújtott kísérőzenét”, mint a baloldalnak, akkor nagy ívben elkerült a tárgyilagosság követelményétől. Mert e jobbratolódás az egész korabeli magyar társadalom ilyen irányú mozgása keretében történt, s körükben az országosnál bizonyosan több volt az ellenmozgás. Szekfűnek igaza volt abban, hogy a népiek rostáján megengedhetetlenül hullott ki a magyar múlt és kultúra sok értéke. Ám szintén nem a történész tolla vezeti, amikor bizonyságként csak az akkor nem könnyű helyzetben lévő Féja Gézát és Németh Lászlót említi. Darvas József neve csak azért nem bökte a szemét, mert tudta, hogy e vonatkozásban nem szabad reá néznie.

Nem alaptalanul említette Szekfű az 1943-as lillafüredi találkozó kapcsán a népiek részvételét, ám azt a sem a történészi mérlegelés, hanem kiérezhetően az ellenfélnek ártani akarás szándékával tette. Még lentebbre ereszkedett, a Gömbössel poharaztak kitétel leírásánál, és akkor, amikor Féja és Németh megérdemelt támogatottságát Karády Katalin híveinek egyesületeivel rokonítja.

Illyés Gyula egyetlenként mindkét frontban ott volt. Volt tehát oka, hogy írását az elsőben való részvételének megindokolásával kezdje. Négy év Párizs után – vallja – nem ismert hazájára. Áruló lett volna, ha csak író akar lenni. Tettében ez mozgatta. És a többieket is. Illyésnek igaza van abban, hogy szerinte a Zilahy kezdeményezte front „sose alakult meg, sose indult el, mindössze a toborzás próbájáig jutott. Az emberek épp csak találkoztak, épp csak jelet adtak egymásnak. Aztán ment ki-ki – magányosan vagy egy-két társával – a maga útján, fölfelé vagy lefelé, a semmi vagy az új tábor-ütés felé, vagy a kalandba. Külön-külön végezték el, vagy rontották el a dolgot.”11 Ezek a „maga utak” ellenben – kritikusan mondjuk – fontos emberek saját útjai voltak, s a politika megszedte rajtuk a maga hasznát. Ezért jogos a szakmai igény, hogy egyszer az egész történet egybefüggő feldolgozást nyerjen. Amelyben helye lesz – mondjuk – Féja Géza, Németh László, Szabó Lőrinc 1945-ös esztendejének is. Amikor számukra a „felszabadulásba” beleszövődött az új hatalom számonkérő tekintete is.

Illyés Gyula világosan látja: itt most másként megy. Akit a hatalom meginvitál, az asztalához ül. Következőleg ez a Front a korábbi nyolc fősnél sokkal szélesebb lesz. A probléma már a kiválasztással kezdődik: „rengeteg közbeszólásra számíthatunk”.12 Tehát azért kell harcolnia, hogy a népiek mind ott lehessenek. Ez így természetesen kimondhatatlan volt. Ezért általában hangsúlyozta, hogy a csatlakozásnak döntően ne a múlt vizsgálata legyen a feltétele. „Nem kívánom, hogy ne beszéljünk arról, hogy ki mikor mekkorát tévedett, de ne ezen legyen a hangsúly. [...] A dolog könnyebb vége helyett, hogy egymást vádoljuk, fogjuk meg a nehezebb véget, hogy az, akin a karcolás ellenére is rajta van az érték és a tisztesség próbája, az hol tud azonnal használni. Aki ezt hittel és emberséggel vállalja, azt úgyis először a saját felismerése állítja ítélet elé. Esztendőkig középpontból nézhettem – utal fontos lapszerkesztő pozícióira – a különböző szellemi táborok hadakozását s azt a rengeteg félreértést és félremagyarázást, amely a hadakozások nagy részének oka volt. Egy újabb szellemi hadba állás első célja csak az lehet, hogy a hiedelmek helyett a valóságra irányítsa a figyelmet. A valóság pedig: egy romok alá temetődött nép, amelynek még hangja sincs.”13

A költő emelkedett szavait a történésznek természetesen folytatnia kell. A népnek ma sincs hangja. Ma nem a romok, hanem a megélhetés gondjai, alacsony kultúrája, és a – rendszereken át mába tartó – politikai szerkezet tartja némán. Amelyben nem történt meg – és ki tudja meddig – az állam és a politikai hatalom társadalmasítása. 1945 valóságának ezért igazából a ki kit győz le kérdése volt a tétje. Amelyből következően ennek az Új Szellemi Frontnak sem lehetett meg a költő által vágyott, elképzelt szerepe. Következőleg oly hamar elenyészett, a kiépülő kommunista diktatúra oly hamar torkollott terrorállamban, hogy nem dicsőség, hanem vastag felejtés tárgya lett a Rákosi Mátyás asztalánál történt kávézás, teázás.

Következőleg azon is van kutatni való, hogy miként festett a harmincfős névsor.

Erdei Ferenc a kormány belügyminisztereként a Frontban fizikai valóságában egyesítette a politikai és szellemi hatalmat. Nem csupán a tudós volta, hanem hatalmi pozíciója is magyarázza, hogy a bukott rendszer értelmiségéről oly élesen formuláz: „A magyar értelmiségi középosztály minden más rétegnél jobban belenyomorodott a két háború közötti korszak reakciós politikájába és a régebbi történelmi fejlődés szerencsétlenségei is legmélyebben az értelmiségnek a társadalmi és politikai alakulását torzította el. Ezért van az, hogy ma olyan nehezen leli meg a demokratikus fejlődés útját, és ha egy-egy példamutató elindulás történik is, a többség nem tud utána menni. S annak is itt a magyarázata, hogy minden ilyen kezdeményezést nehezen leküzdhető bizalmatlanság kísér mind a munkásság, mind a parasztság részéről.”14

Mint ahogy a munkásságnak és a parasztságnak az értelmiséggel szembeni ezen bizalmatlansága nem a valóság, inkább ideológiai konstrukció szülötte, hasonlóképpen ilyen az értelmiségi középosztály Erdei Ferenc adta rajza is. Szerinte a jobb, fejlődőképes része Szekfű mögé sorakozva „a bethleni ellenforradalom alapján fordult szembe a fasiszta ellenforradalommal”, „a tömegesebb és fejlődőképesebb” része pedig „a szabódezsői radikalizmus” mögött „nem tudta lelkiismeret furdalás nélkül viselni a bethleni konszolidációt és nem tudott szövetségese lenni a kapitalizmus polgárságának.” Következtetése is a konstrukciók világa. Az utóbbiaknak nehezebb a megtérés. „Itt nem antifasisztából kell demokratává válni, hanem a fasizmussal érintkező népi-faji radikalizmusból kell átlendülni a népi demokráciába. [...] itt mélységesebb ellentéteknek a feloldásáról van szó, nagyobb megrázkodtatás és súlyosabb önkritika az átalakulás útja.”15

Mivel jól tudjuk, hogy mit is jelentett a valóságban az, amikor Rákosi Mátyás országa a népi demokráciába lendült át, ezért nem Erdei Ferenc gondolatmenete volt az igazi tragédia. Mivel Erdei Ferenc tudományos életművének ma is van relevanciája, ezért az ellentmondást fel kell oldani. Vélhetőleg egyszerűen arról van szó, hogy a politikus elnyomta a társadalomkutató szakembert.

Nem egyedi történet.

Gábor Andor anno Szekfű Gyula barátja volt. A historikus a Bécsben élő emigráns kommunistával is levelezett. Most a Front megszólítottjaként a későbbi humorista lehangoltan írt. Mert annak ellenére nem tapasztalta a frontba jelentkezők tódulását, hogy „senki sem panaszkodhat [...] hogy nincs megbocsátás, azokon kívül, akik igazán megbocsáthatatlan aljasságok részesei voltak.” Számára az a gond, hogy nem tudja megállapítani: „néhány kiváló vezető emberén kívül az értelmiség megindult-e az új szellemi front felé, megkezdte-e a demokráciához való csatlakozását, amelyre innen-onnan már fél esztendeje volt, holott megelőző csatlakozásokhoz sokkal kevesebb idő is elég volt neki.” Tehát értsük egymást: számára a Front azért hirdettetett, hogy megtörténjék az értelmiségnek a demokráciához való csatlakozása. Miközben mélységesen disztingvál. Nem a „tódulás tódulói”-ról beszél. Akik „szemmel láthatólag abban a hitben vannak, hogy semmi új nincs a nap alatt, Új Szellemi Front nincs, hanem ennek az országnak a története mindig ugyanaz: ugyanaz fehérben, ugyanaz zöldben és ugyanaz pirosban (ami együttesen és kellő sorrendben – Kommün – Horthy – Szálasi – a nemzeti színt adja ki, az ő véleményük szerint most megint a pirosnál tartunk, de majd jönnek még a többi színek is).”16

A tódulás tódulói ma is megvannak, és természetesen igazuk lett. A piros 1989. október 23-án váltatott le, amikor a Parlament kupolájának csúcsán kialudt a vörös csillag. Tartalmilag ellenben a rendszer már 1962-ben hozzáfogott önmaga felszámoláshoz. Amikor iskolarendszerében megszüntette a származási kategorizálást.

Hogyan is mondta Illyés Gyula? „Ellensége vagyok minden előnynek vagy hátránynak, amelyben származása részelteti az embert. Mégis megértettem, amikor Szovjet-Oroszország azt kérdezte az iskolapad és az íróasztal felé tolongóktól: mi volt az apád? Paraszt, munkás? – Akkor tessék. A többit megváratta addig, amíg az előbbiek – századok óta várakozók – helyet nem foglaltak. A magyar értelmiség cseréje is folyik. De semmi lényeges csere – semmi lényeges változás nem fog történni, ha adataik bediktálása közben a belépők nem ejtik ki valamelyikét a két szónak, munkás, paraszt. Tulajdonképpen erről kellett volna beszélnünk. Ez még döntőbb, még nehezebb, még sürgősebb.

 

 

Jegyzetek:

 

1 Illyés Gyula: Naplójegyzetek. 1929–1945. Szépirodalmi, 1986, Budapest, 365. Június 2. akkor szombatra esett, Révai alább elemzett 6-i vezércikke szerdai. A naplóban olvasható Kozáry név bizonyos, hogy Kosáry Domokost jelenti.

2 Egyik sincs feldolgozva. Az 1935-ösről Lackó Miklós írt Az Új Szellemi Front történetéhez címmel 1972-ben tanulmányt. (In: Uő: Válságok – választások. Történeti tanulmányok a két háború közötti Magyarországról. Gondolat, 1975, Budapest, 52-170. Két évtizeddel később ismét publikálta. In: Sziget és külvilág. Válogatott tanulmányok. MTA Történettudományi Intézete, 1996, Budapest, 99-164.) Az Új Szellemi Front és Ignotus Pál című 2017-es – jelen sorok szerzője által szignált – félíves tanulmány abból a szempontból érdemel figyelmet, hogy az érzékeny témát 1956 utáni utóéletébe illesztve tárgyalja. In: Könyv, kontextus, medialitás. Tanulmányok a 60 éves Széchenyi Ágnes tiszteletére. Szerk. Buzinkay Géza, Martin József. 2017, Eger, 199-208. Az 1945-ös Frontról Standeisky Éva készített magvas tanulmányt. (Lásd az első rész 1. sz. lábjegyzetét.) Ám a szakma e front történetét nemigen tartja számon, és az is tény, hogy Rákosi Mátyás, tehát az egyik főszereplő egy sort sem szán rá memoárjában.

3 Gömbös közismerten nem volt szorgos könyvolvasó. Attól tartott, hogy sok könyv olvasása eltompítja az ember tisztánlátását. Ő pedig nagyon tisztán akart látni.

4 Zilahy Lajosnak a rózsadombi Áfonya utcai, 1942-ben lebombázott villájában történt a kormányfő találkozója a népi írók maroknyi csoportjával.

5 Lackó Miklós 1975, 130.

6 Ezt Szekfű Gyula említi meg Az értelmiség átállása a felszabadulás idején címmel 1955-ben írt, folyóiratban és gyűjteményes kötetben is publikált tömör tanulmányában. Legutóbbi megjelenési helye uő. Nép, nemzet, állam. Válogatott tanulmányok. Osiris, 2002, Budapest (Szerk. Erős Vilmos). Az idézet helye: 226-227.

7 A három falu nevét szokás ilyenkor felsorolni, ám a veszteséget az érzi át jobban, aki megnézi a falvakkal elcsatolt külső terület nagyságát is.

8 Új Szellemi Frontot, 15.

9 Uo. 40.

10 Uo. 41.

11 Uo. 27.

12 Uo. 28.

13 Uo. 31.

14 Uo. 33.

15 Uo. 34., 36. és 37.

16 Uo. 24.


« vissza