Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Ki a magyar? – Jogászi gondolatok a magyar és a kettős állampolgárságról

A címadó kérdés első látásra provokatív. Viszont, ha áttekintjük hazánk történetét, látható, hogy e kérdés évszázadok óta újra és újra felmerül. Őseink mindig „késhegyre menő”, érzelmileg felfokozott vitákat folytattak róla. A „kedvezményes honosítás” elfogadásának tizedik évfordulója alkalmából tekintem át a kérdést, hiszen ez a jogintézmény ismét a politikai közbeszéd témája.

A 2010. évi XLIV. törvényt az Országgyűlés ritka egyetértéssel fogadta el. Bár ezt az Országgyűlés a 2012. évi LXXVI. tv. 8. § (2) bek. 3. ponttal hatályon kívül helyezte, a benne szereplő rendelkezések az 1993-as állampolgársági törvény részeként máig hatályban vannak, a „kettős állampolgárságról” szóló közbeszédnek máig ez az alapja. A címben szereplő kérdést jogi és szociokulturális oldalról is meg lehet válaszolni.

Jogászként a kérdést két részre bontom:

1) Kinek van magyar állampolgársága?

2) Kinek van szavazati joga/milyen feltételeknek kell megfelelni az aktív és a passzív választójog gyakorlásához?

 

A magyar állampolgársági jog kérdései – Kinek van a törvény szerint magyar állampolgársága?

 

Az állampolgárság megadása és attól a törvényes keretek közötti megfosztása az állami szuverenitás körébe tartozik, és ebben a világ összes jogrendszere egyetért. Ebből az következik, hogy egy adott állampolgárságtól egy másik állam nem foszthat meg senkit, legfeljebb ráveheti őt, hogy mondjon le állampolgárságáról. Vagyis csak Magyarország1 hozhat határozatot a magyar állampolgárságtól való megfosztásról, vagy veheti tudomásul a róla történő lemondást.

A nemzetközi összehasonlítás alapján két elvvel találkozunk az állampolgársági jogban: a leszármazás és a születési hely elvével. A magyar állampolgársági jog az első állampolgársági törvényünk, az 1879:L. tc. óta a leszármazás elvén áll, vagyis a magyar állampolgár gyermeke magyar állampolgár lesz a születés tényénél fogva. A leszármazás elvét az 1879:L. tc. 3. § definiálta, eszerint a magyar állampolgár törvényes gyermekei és a magyar állampolgárságú nő törvényes és törvénytelen2 gyermekei magyar állampolgárok akkor is, ha a születés helye külföldön van. Ezt az elvet vette át az 1948. évi LX. tv. 2. § (1) bekezdése, a leszármazás definícióját kiegészítve azzal, hogy a szülők utólagos házasságkötését is elismerte állampolgárságot keletkeztető ténynek. Az 1957. évi V. tv. a leszármazás kifejezést már nem alkalmazta, azonban az 1. § (1) bekezdés a) pontjában definiálja, hogy a magyar állampolgár szülő gyermeke magyar állampolgár. A jelenlegi állampolgársági törvény, az 1993. évi LV. tv. 3. § (1) bekezdése tartalmi változtatás nélkül veszi át ezt a szabályt. Függetlenül attól, hogy a leszármazás néven nevezése az idők során kikopott a szövegből és azt csak 2010 után vette be újra, a magyar állampolgársági jog folyamatosan a leszármazás elvén áll.

Tekintettel arra a tényre, hogy az állampolgárságot csak az érintett állam tudja – külön döntéssel, vagy a törvény erejénél fogva – megvonni, valamint a következetesen alkalmazott leszármazás elvére, fontos tisztázni, hogy a 2010. évi XLIV. tv. alapján kedvezményesen honosított személyek – vagy felmenőik – mikor és milyen módon vesztették el magyar állampolgárságukat? A kérdés tisztázása két okból jelentős. Egyfelől mert ha az érintett személy már rendelkezett magyar állampolgársággal, azt ismételten nem szerezheti meg. Ha állampolgárságát nem tudja bizonyítani, ennek tisztázására külön eljárásban kérheti annak megállapítását, ekkor a hatóság közigazgatási eljárás eredményeként állampolgársági bizonyítványt állít ki (ez nem egyenlő a személyazonosító igazolvánnyal, mely egy külön hivatalos irat). A másik ok, hogy az állam szuverenitásából következik, hogy amennyiben állampolgára saját elhatározásból másik állam állampolgárságát – is – fel kívánja venni, ehhez különböző jogkövetkezményeket fűzhet (pl. a másik állampolgárság megszerzésének tényével elveszíti ezt a „korábbi” állampolgárságát).

A határon túli magyarság, bár ezt a 2010. évi XLIV. tv. indokolása explicite nem nevesíti, döntő többségben a 20. századi határváltozások miatt a jelenlegi magyar határokon kívül élő személyeket jelenti. A 2010-ben elfogadott új szabály kérelemre azt teszi lehetővé, hogy ezek a személyek, ha igazolják, hogy felmenőjük magyar állampolgár volt, vagy magyarországi származásukat és magyar nyelvtudásukat igazolják, az általános szabályoknál jóval rövidebb idő alatt kaphatnak magyar állampolgárságot magyarországi tartózkodás nélkül is [2010. évi XLIV. tv. 2. § (2) bekezdésével módosított 1993. évi LV. tv. 4.§ (3) bekezdése].

Az állampolgársági jog egyik sarkalatos szabálya, hogy minden személy állampolgárságára az állampolgárságának megszerzésekor hatályban lévő állampolgársági törvényt kell alkalmazni [EBH.2001.482.], ezért az állampolgársági jog területén az állampolgárság vizsgálatakor jogtörténeti jogszabályokat is figyelembe kell venni. Mivel az első állampolgársági törvény, az 1879:L. tc. 1948. december 30. napján vesztette hatályát, ezért nagy számban élnek olyan személyek, akik magyar állampolgársága ezen törvény alapján keletkezett.

Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés rendelkezett arról, hogy a békeszerződés által módosított új magyar államhatáron kívül élő személyek a határváltoztatás tényével magyar állampolgárságukat elvesztették [1921: XXXIII.tc.]. Erre tekintettel, mivel az első és második bécsi döntés alapján megváltozott államhatárok alapján az ott élő személyek magyar állampolgárságot szereztek és ezeken a területeken e döntések érvényben léte alatt születő személyek leszármazásukkal magyar állampolgárságot szereztek, vizsgálatunkat a II. világháború lezárása utáni helyzetre kell összpontosítanunk. A II. világháborút lezáró békeszerződés az állampolgárságra vonatkozó szabályt nem tartalmazott, mindössze a határok visszaállítását a bécsi döntések semmisségének kimondásával eszközölte ki. Ezért szükséges áttekinteni, hogy azok a személyek, akik a bécsi döntések által érintett területen annak hatályba lépésekor éltek, valamint annak hatálya alatt ott születtek, és így a rájuk hatályos állampolgársági törvény(ek) alapján megszerezték a magyar állampolgárságot, elvesztették-e azt bármilyen módon.

Végignézve a vonatkozó magyar joganyagot, az állampolgárságtól való megfosztás szabályait az alábbi jogszabályokban lelhetjük fel. A II. világháborút követően a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény [megkötve 1946. február 27., kihirdette 1946. évi XV. tv.] I. cikk utolsó bekezdés értelmében a lakosságcsere keretében Csehszlovákiába áttelepülő személyek az áttelepülés tényénél fogva elveszítik magyar állampolgárságukat. Ez az áttelepülés döntően cseh vagy szlovák nemzetiségű személyekre vonatkozott. Arról az egyezmény nem rendelkezett, hogy a Csehszlovákia területén maradó magyar nemzetiségű személyek elvesztenék (az első bécsi döntés következtében vagy születésük tényénél fogva meglévő) magyar állampolgárságukat. Az egyezmény ugyancsak nem rendelkezett arról, hogy a határmódosulás miatt Csehszlovákia területén élő (ott lakó) magyar állampolgárok, akik nem estek a lakosságcsere hatálya alá, elveszítenék magyar állampolgárságukat.

A magyar állampolgárságtól való megfosztásról a II. világháború után először az 1947. évi X. tv. rendelkezett. Eszerint megfosztható állampolgárságától az a személy, aki a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló 1946. évi VII. tv-ben meghatározott bűncselekmények3 gyanúja miatt áll büntetőeljárás hatálya alatt, és a Magyar Közlönyben közzétett, hazatérésre vonatkozó felhívásnak eleget nem téve az azt követő hatvan napon belül nem tért haza [1947. évi X. tv.1.§ (1) bekezdés]. Az eljárás alá nem vont személyek magyar állampolgárságát ez a törvény nem érintette. A másik, állampolgárságtól való megfosztásról szóló törvény az 1948. évi XXVI. tv. Eszerint a Kormány megfoszthatja állampolgárságától a külföldön tartózkodó személyt, ha a felhívásnak a Magyar Közlönyben való közzétételét követő hatvan napon belül nem tér haza [1948. évi XXVI. tv. 1. §]. Ez már egy általános felhatalmazást ad valamennyi külföldön tartózkodó személy vonatkozásában, nem szükséges az államellenes bűncselekmény vádja. Viszont a törvény a kormánynak mérlegelési lehetőséget ad, nem kijelentő módban (megfosztja), hanem feltételes módban rendelkezik, vagyis a kormány vagy megfosztja, vagy nem fosztja meg állampolgárságától az adott személyt. Ráadásul a megfosztás csak az erről szóló határozatnak a Magyar Közlönyben való közzétételével történik meg. A kormány a törvény 1948. május 14-i hatályba lépését követően egy pár soros határozatot tehetett volna közzé a Magyar Közlönyben minden külföldön lévő személy állampolgárságtól való megfosztása tárgyában – ez azonban nem történt meg. Azonban a 4.§ szerint a határozat csak akkor terjed ki a megfosztott személy feleségére és kiskorú gyermekére, ha ezt a határozat külön kimondja. Ebből pedig az következik, hogy valamennyi, a felhívásra haza nem tért személy – de legalább a családfők – tekintetében szükséges lett volna határozatot hozni, és azt a Magyar Közlönyben közzétenni. Figyelemmel arra, hogy a második bécsi döntés utáni és a párizsi békeszerződés szerinti határok között a lakosság szempontjából több milliós különbségek voltak, még ha csak családonként egy határozattal számolunk, akkor is közel egymillió állampolgárságtól megfosztó határozatnak kellett volna megjelennie a Magyar Közlönyben. Áttekintve a Magyar Közlöny időszaki lapszámait, ilyen határozatokat nem találunk.

A II. világháború után hatályban volt az 1939. évi XIII. tc., amely az állampolgárság elvesztése tárgyában módosította az akkor hatályos állampolgársági törvényt, az 1879: L. tc-t. A módosítás szerint elvesztette magyar állampolgárságát, aki honosítás útján külföldi állampolgárságot szerzett, vagy a kormánytól kapott megbízás nélkül tíz évet meghaladóan külföldön tartózkodott. Ez viszont nem alkalmazható, két oknál fogva. A világháború utáni határmódosítások következtében a lecsökkentett államterületen kívül „került” személyek nem honosítási eljárás, hanem a határmódosításról szóló nemzetközi egyezmény és állandó lakhelyük alapján szereztek állampolgárságot. A honosítás fogalma az akkor hatályos magyar jogban az 1879:L. tc. 6. § alapján határozható meg, amely szerint honosítással nyer állampolgárságot, aki erről szóló okiratot szerez és állampolgársági esküt, vagy fogadalmat tesz. Vagyis ennek a magyar jog általi elismerhetőségéhez két feltétel együttes fennállása szükséges: az állampolgárságról szóló okirat és az állampolgársági eskü vagy fogadalom. Ezek a személyek a lakhelyük szerinti állam saját jogszabályai szerint szerezték meg ezen állam állampolgárságát, a magyar jogszabály pedig kifejezetten nevesítette a két feltétel teljesülését. Az időmúlás miatti állampolgárság-vesztés sem következett be, hiszen a tízéves határidő a párizsi békeszerződés hatályba lépése – (1947. július 25.), amikor az ország területén kívülre kerültek ezek a személyek – és az új állampolgársági törvény, az 1948. évi LX. tv. – amely már nem ismerte az időmúlás miatti állampolgárság-elvesztést – hatályba lépése (1948. december 30.) között nem telt el. Ugyanezen oknál fogva nem veszítették el magyar állampolgárságukat azok a személyek sem, akik a világháború utáni népmozgások során Magyarország határain kívül (akár másik földrészen) telepedtek le.

Mindezek alapján – figyelemmel arra, hogy 1948. december 30. óta időmúlásra tekintettel az állampolgárság elvesztésére nincs törvényi lehetőség – a magyar állampolgárság elvesztése csak akkor következik be, ha attól a személyt a magyar állam külön aktussal megfosztja, vagy az érintett személy másik állam állampolgárságát a magyar honosítási eljárásnak megfelelő módon megszerzi. Ha a környező országok saját jogait vizsgálva azt találjuk, hogy a második világháború utáni határváltozások során állampolgárságot szerző személyek nem tettek az adott állam joga szerint állampolgári esküt/fogadalmat, akkor a magyar jog szerint magyar állampolgárságukat a törvény szerint nem vesztették el. Ez a lehetőség tehát csak a népmozgások révén Magyarországgal nem szomszédos országban letelepedő személyek esetén merül föl, amely esetekben az illető személyek csak az adott állam magyar fogalmak szerinti „honosítási eljárása” révén szerezhettek állampolgárságot, amely tény révén a magyar állampolgárságot elveszítették. A békeszerződés folytán új állampolgárságot szerző személyek döntően a szomszédos államok állampolgárságát szerezték meg, kisebb részben a szülőföldjüket végleges jelleggel elhagyó személyek pedig egy Magyarországgal nem szomszédos – harmadik ország – állampolgárságát szerezték meg. Ugyancsak harmadik ország állampolgárságát szerezték meg a kommunista diktatúra megtorlása elől – zömmel 1956 után – külföldre távozott személyek.

A magyar jogalkotó által elfogadott kedvezményes honosítás jogintézménye szerint pozitív cselekmény (benyújtott kérelem) szükséges az illető személy részéről. Ennek az az újdonsága, hogy az eddig tárgyalt, az állampolgárság megszerzésének és megvonásának eseteiben az illető személy részéről pozitív akarati cselekményre nem volt szükség, az állam valamely tény révén adta meg (leszármazás), vagy vonta meg (időmúlás, bűncselekmény) az állampolgárságot.

 

Az állampolgárság kérdése Szlovákia vonatkozásában

 

Még a Csehszlovák Szocialista Köztársaság észlelte azt a helyzetet, hogy az államterületének jelentős részén élő személyek magyar állampolgársággal rendelkeznek. A kérdés tisztázására a függőben maradt kettős állampolgárság esetleges problémáit rendezendő, a két ország 1960. november 4. napján nemzetközi egyezményt írt alá. A megerősítő okmányok kicserélése 1961. február 17-én megtörtént, az egyezmény ezek alapján a 10. cikk (2) bek. szerint 1961. március 19. napján lépett hatályba. Az egyezményt az 1961. évi 6. tvr. hirdette ki. Eszerint a kettős állampolgárságú személyeknek az egyezmény hatályba lépésétől számított egyéves határidőn belül kellett nyilatkozniuk, melyik állampolgárságot választják. Választás hiányában az állandó lakhelyük szerinti állampolgárságukat tartották csak meg, a másik állampolgárság az egyéves határidő lejártával megszűnt a 6. cikk (3) bek. szerint. Ezek alapján 1962. március 20. napján azok a személyek, akik az első bécsi döntéssel érintett területen laktak annak meghozatalakor, és a párizsi békeszerződés után sem tértek vissza a Magyarországra, elvesztették magyar állampolgárságukat.

Csehszlovákia felbomlásával az egyezmény az államutódlásról szóló nemzetközi egyezmény alapján a Szlovák Köztársaság és a Magyar Köztársaság között maradt hatályban. Az egyezményt a Magyar Köztársaság felmondta 1999. június 24. napjával. A felmondás sajátossága abból adódott, hogy azt nem nemzetközi jogi úton, diplomáciai jegyzékben mondta fel, hanem az egyezményt kihirdető 1961. évi 6. tvr. hatályon kívül helyezésével. Az egyezményben a felmondás lehetőségét nem említik. A nemzetközi szerződések jogáról szóló, az ENSZ égisze alatt 1969. május 23. napján köttetett nemzetközi egyezmény szerint, ha a szerződés nem rendelkezik a felmondásról, abból nem lehet kilépni, kivéve, ha megállapítható, hogy a felek meg akarták adni a felmondás lehetőségét, vagy az annak természetéből következik [az egyezményt kihirdette az 1987. évi 12. tvr.]. Magyarország és Szlovákia között az állampolgárságról szóló egyezmény hatályban létének azért van jelentősége, mivel a szlovák törvényhozás szuverenitása keretein belül olyan jogszabályt alkotott, amely szerint, ha egy állampolgára kérelmezi más állampolgárság megszerzését, akkor elveszti szlovák állampolgárságát. Ezen jól látszik, hogy a szlovák jogalkotó csak azzal az esettel tud saját joghatóságán belül foglalkozni, ha az ő állampolgára pozitív aktussal folyamodik másik állampolgárságért. ugyanez a probléma a bécsi döntések következtében megváltozott országhatárok miatt felmerült Ausztria kivételével valamennyi szomszédos országgal való kapcsolatban,4 azonban ezen országokkal Magyarország nem kötött hasonló tárgyú egyezményt, amely a kettős állampolgárságot megszüntette volna.

A vizsgált jogszabályokat és a II. világháborút követő időszakra vonatkozó történeti munkákat, valamint államférfiak visszaemlékezéseit áttekintve egyértelműnek tűnik, hogy akkor teljes nemzetközi politikai közmegegyezés volt a térség országai között a tekintetben, hogy a határmódosítás miatt más államba kerülő személyek ennek az államnak lesznek az állampolgárai és Magyarország ettől kezdve nem fordított külön figyelmet rájuk, de elmulasztotta deklarálni, hogy állampolgárságuktól megfosztja őket. 1948. december 30. óta viszont a távollét alapján a törvény erejénél fogva nem szűnik meg az állampolgárság.

Ezek alapján azt látjuk, hogy a törvény erejénél fogva – külön eljárás nélkül – magyar állampolgársága van azoknak a személyeknek, akiknek felmenői az első és a második bécsi döntés szerinti Magyarország területén éltek/születtek, kivéve azokat, akik 1962. február 17. után életvitelszerűen a Csehszlovák Népköztársaság területén éltek; valamint megmaradt a magyar állampolgársága azoknak is, akik 1949. január 1-e után szerezték meg egy Magyarországgal nem szomszédos ország állampolgárságát.

Az előbb leszűrt következtetés alapján láthatjuk, hogy a honosítási eljárás keretében olyan személy(ek) is megkap(ták) a magyar állampolgárságot, akik a fenti jogszabályi rendelkezések alapján születésüknél fogva rendelkeztek vele, függetlenül attól, hogy erről sem ők, sem a magyar népesség-nyilvántartás nem tudott. Mint fent kifejtettem, egy személynek két magyar vagy bármilyen állampolgársága nem lehet, az vagy van az illetőnek, vagy nincs. Ettől független, ha valaki a törvény szerint meglévő állampolgárságát nem tudja igazolni a hatóságok előtt, ezért „újonnan kérelmezi a honosítást”. Ezzel összefüggésben zárásként érdemes megjegyezni, hogy a közszolgálati szférában a jogviszony kezdetekor mindenkinek esküt/fogadalmat5 kell tennie az Alaptörvényre és Magyarország jogszabályaira, függetlenül attól, hogy az előző közszolgálati jogviszonyának kezdetén lényegében ugyanilyen tartalmú – de szöveg szerint nem teljesen megegyező, mivel a közszolgálat különböző területein máshol vannak a hangsúlyok – esküt/fogadalmat már tett.

 

A választójog kérdése

 

Azt minden ország saját szuverén döntésével határozza meg, hogy ki(k)nek ad aktív, illetve passzív választójogot. Napjainkban általános szabály, hogy az aktív és a passzív választójog együtt jár. Az is evidenciaszerű szabály, hogy az állampolgárok egyenlő választójoggal rendelkeznek [Alaptörvény XXIII. cikk (1) bek.], aminek részletes szabályait törvény szabályozza.

A legtöbb állam ezt jellemzően állampolgársághoz és életkorhoz, cselekvőképességhez, valamint lakóhelyhez köti. Az előzőekből láttuk, hogy az állampolgárság és a lakóhely nem minden esetben kapcsolódik szorosan össze. Az az adott állam szuverén döntése, hogy ad-e aktív, illetve passzív választójogot azon állampolgárainak, akik állandó lakóhellyel nem rendelkeznek az adott országban. Jogtechnikai oldalról az a választójogi törvényt illető kérdés, hogy a magyarországi lakcímmel nem rendelkező állampolgárok „csak” „listás” szavazattal rendelkeznek-e, vagy, ha a nyilvántartás adatai szerint nagy számú lakcím nélküli választópolgár van, akkor kialakítanak egy külön egyéni választókerületet ezen személyek részére (vö.: egyéni választókerületek határainak népességváltozás miatti módosítása).

 

Összegzés – Ki hát akkor a magyar?

 

A kérdés ismételt feltevése a fenti jogi levezetés után provokatívnak tűnhet. A célom azonban nem provokáció vagy meghökkentés, megdöbbentés kiváltása. Itt záró gondolatként arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy a „magyar nemzet”-hez tartozás egy olyan kulturális, minden ember tekintetében egyedi/ egyéni identitás kérdése, ami nem feltétlenül esik egybe minden esetben az állampolgársággal. Erre a történelemből számos nem magyar vonatkozású példát is lehet találni. Sőt, olyan fordított esetekre is találunk történelmi példát, hogy az illető állam fosztotta meg polgárait állampolgárságuktól, mert származásuk révén egy másik „nép fiainak” definiálták őket, mivel őseik valamikor egy másik népből jőve választották ezt hazájuknak, függetlenül attól, hogy esetleg ezek az emberek szüleik, nagyszüleik régi hazájához egyáltalán nem kötődnek, hanem jelenlegi hazájukat érzik emocionálisan is sajátjuknak.

Ilyen megközelítésből az minden ember saját, önálló, más által nem befolyásolható döntése, hogy saját identitás meghatározása alapján mely nép fiának (kultúrnemzet tagjának) tartja magát és ez alapján kíván-e az ehhez kötődő államnemzet állampolgár/választópolgár tagjává válni. A kultúrnemzet6 fogalmán a történészi, politológiai és kultúrantropológiai szakirodalom az államhatároktól függetlenül azonos nyelvet beszélő, azonos hagyományokat ápoló és azonos szociokulturális mintákat alkalmazó közösséget ért, ahol az „azonos” alá sorolja a természetes történeti fejlődés során kialakuló kisebb eltéréseket is. Ebből a kontextusból fontos aláhúzni, hogy az Alaptörvény a Nemzeti Hitvallás harmadik mondatában „magyar emberek” megfogalmazás szerepel, vagyis az egész magyar kultúrnemzet szellemi alkotásaira való büszkeséget rögzíti, azt nem redukálja az állampolgárokra.

 

 

Irodalomjegyzék – Felhasznált jogszabályok

 

1879:L. tc.

1921:XXXIII. tc.

1939:XIII. tc.

1948. LX. tv.

1946. VII. tv.

1946. XV. tv.

1947. X. tv.

1948. XXVI. tv.

1957. X. tv.

1993. évi LV. tv.

2010. évi XLIV. tv.

2011. évi CXCIX. tv.

2012. évi LXXVI. tv.

2015. évi LXII.tv.

Magyarország Alaptörvénye 1961.6.tvr.

1987.12.tvr.

EBH.2001.482.

Glatz Ferenc: Nemzet, államnemzet, kultúrnemzet. In História 1987/4.

 

 

Jegyzetek:

 

1 A „Magyarország” megjelölés használatát indokolja egyfelől az Alaptörvény A. cikke, mely szerint „HAZÁNK neve Magyarország”, másfelől az a történelmi tény, hogy a magyar állam megjelölése az államformára utaló elnevezésre tekintettel az állampolgársági joggal érintett időszakban többször változott.

2 A korabeli felfogást tükröző jogszabályok a házasságban született gyermeket tekintették törvényes gyermeknek, a házasságon kívül született, törvénytelen gyermekkel szemben a jogalkotó több joghátrányt alkalmazott.

3 Az 1946. évi VII. tv. 2. § által meghatározott bűncselekmények: a) demokratikus államrend vagy a köztársaság megváltoztatására való lázítás b) demokratikus államrend vagy annak alapintézményei elleni gyűlöletre izgatás c) egyes személyek vagy csoportok demokratikus vagy köztársasági meggyőződése miatti gyűlöletre izgatás d) az állampolgári szabadság vagy jogegyenlőség érvényesülése ellen vagy nemzetiségi, faji vagy felekezeti gyűlölködésre izgatás, illetőleg annak felkeltésére alkalmas más cselekmény elkövetése.

4 Kétségtelen tény, hogy népesség és területarányok tekintetében Csehszlovákia – és a mai határok között Szlovákia – a kérdés által leginkább érintett állam.

5 Például hivatásos állományúak esküszövege 2015. évi LXII. tv. 14. § (2) bek.; közszolgálati tisztviselők esküszövege 2011. CXCIX. tv. 44. § (1) bek.

6 Lásd például Glatz Ferenc: Nemzet, államnemzet, kultúrnemzet. In História 1987/4.


« vissza