Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A történelem csapdái – Avagy keressük Fillér László rejtélyes életének titkait

A tavaszi karantén idején szülővárosom ismerős utcáit jártam. Sétáim többnyire a János Kórház előtti térig tartottak. Addig-addig nézegettem át a Szilágyi Erzsébet fasorba, és kerestem az 59-es számú épületet, amíg – törvénytisztelő ésszerűséggel – a lámpánál átmentem az úttesten, és megtaláltam. A múlt század elején épült kétszintes villa a környék építészeti stílusához nem illeszkedő – modernkedő – társasházak között rejtőzik, hatalmas fenyők takarják el az utca elől. A sárga falak karbantartottak, az ablakrácsok olyan fehéren világítanak, mintha nemrég festették volna újra. A bejárat előtti udvaron kockás terítővel letakart asztal várja a vendégeket. Nem hiszem, hogy „akkor” itt lett volna. Mostanában a kertkapu zárva. Három csengőt találok – névtábla nélkül. Ácsorgok, nézelődöm egy ideig. Az utcán kevesen járnak. Az egyik társasházból csinos női fej néz ki, és gyorsan fölmérem: még talán a szülei sem éltek, amikor '56 októberének végén, november elején gyakran megfordultam itt.

A forradalom zaklatott napjaiban kerestem a feladatot, ami csak rám várt. Sok emberrel találkoztam, de az arcok és nevek régen eltűntek az emlékezet homályában. Azt is feledtem, hogy ki vitt el a Városmajor melletti villába. (Nem messze innen, a hegyoldalban találták meg az eltitkolt helyet, ahol a kivégzett Martinovicsot és társait elföldelték.)

Amikor 1956-ról kérdeztek, legszerencsésebb az volt, ha mindent elfelejtettem. November 1. előtt lehetett, hogy először jártam a villában, mert Farkas Dénes, a „régi” parlamenti képviselő – korelnökként – aznap este jelentette be rádióban a Demokrata Néppárt újjáalakulását. Én nem hallottam, mert nem volt rádióm, de a következő napokban beszédtéma volt a villában, ahol akkor már befogadtak, s ahová ezek szerint még október utolsó napjaiban juthattam el. Annak a két-három napnak izgalmas kérdése volt a többpárti választás lehetősége, amit már október 23-án harsogva követeltünk, és ami rendkívül izgatott. (Aztán még harmincnégy évig várhattunk rá.) Idősebb barátaim a Kereszténydemokrata Párt alapításán törték a fejüket; de amilyen könnyen találtunk mi, fiatalok új ismeretségeket, ők annál nehezebben élesztették újjá társaságaikat. Előzetesen szétvert világunkban erős fékező tényező volt az óvatosság, azaz a vérünkbe ivódott rettegés. A villa vendégei – kivétel nélkül nálam legalább húsz évvel idősebb urak és papok – azzal leptek meg leginkább, hogy mekkora bizalmat öntött beléjük a házigazda személye. Valósággal fölszabadította őket a Rákosi-korban kialakult (és Kádár idején tovább élt) belső gátlások alól. „Ő” az egyetlen, akire határozottan emlékszem, akinek a nevét és arcát nem felejthettem el. „Ő” túlélte azt, hogy az 1945-ben megválasztott nemzetgyűlési képviselők közül elsőnek hurcolták el a Szovjetunióba, és visszajött onnan. Tőle lehetett várni, hogy vezetője (legalább egyik vezetője) lesz a jövő – bizonytalan körvonalú – Magyarországának. A nagy várakozásoknak azonban Fillér László nem tudott megfelelni.

Beléptem tehát a Szilágyi Erzsébet fasor – annak idején még nem rejtőző – villájába, majd a bejárattal szembeni nagy szobájába, ami a társbérletesítés korabeli gyöngyszeme volt. Közepén nagy – ha jól emlékszem – kerek asztalon bőséggel volt sonka, kolbász, hideg sült, és sok tányér, pohár, meg néhány üveg misebor. A házigazda éppen főzött a szoba apróvirágos függönnyel leválasztott sarkában álló villanyrezsón. A szoba másik sarkát hatalmas neobarokk ruhásszekrény foglalta el. A berendezést több helyről szedhették össze. Alig láttam három-négy egyforma tányért és talán még kevesebb volt az azonos formájú pohár. Minden kopott, elhasznált volt, amihez hozzá voltam szokva, de az alvóhelyül is szolgáló heverő zsírfoltos, barnássárga huzata szokatlanul erős szegényszagot árasztott. E közegben föltűntek a tiszta galléros reverendák, amelyek egyikén-másikán vörös öv jelezte a katolikus egyházi személyiség rangját. Rajtuk és rajtam kívül mindenki öltönyt viselt fehér inggel és nyakkendővel. Nem szándékosan öltöztem forradalmárnak, de annak néztem ki.

Egykori piarista diákként nem lepett meg, hogy az egyik teológusként bemutatkozó ferences szerzetes felvételi vizsgának vetett alá a Faustból. A témára azért emlékszem, mert ahányszor a nagy mű a kezembe kerül, mindig újraélem a szorongás élményét, amiért éretlen válaszom nem lehetett különösebben lenyűgöző. Szerencsére a vizsga félbeszakadt, mert maga Fillér László szólított meg. Pedig mindenki az ő társaságát kereste, és láthatóan lubickolt az iránta megnyilvánuló érdeklődésben. Puffadt arcán látszott, hogy igyekszik pótolni a fogságbeli éhezést. Míg másokkal beszélgetett, föltűnt, hogy két kezét – ahogy egykori paptanáraim némelyike – állandóan összekulcsolva tartja. Kézfogásnál éreztem, hogy a jobbja remeg. Biztosított róla, hogy a lágerben mindenki tegezett mindenkit, tehát én is visszategezhetem, de azért szólítsam Laci bácsinak. Néhány szót váltottunk, de egyszer sem nézett rám, szeme riadtan ugrált ide-oda. Sokkal később vontam le azt a következtetést, hogy az elviselt nyomorúság fölőrölte e kövérkés férfit: én már egy szétesett személyiséggel találkoztam. Mégis sokat vártam tőle.

Aki valamelyest járatos a történelemben, az nem lepődik meg azon, ahogy az 1945–1947-es Nemzetgyűlés Országgyűlési Almanachja csak 1998-ban jelent meg Áder János házelnök aláírásával, de a szerkesztők neve nélkül. Az egykori képviselők életrajzának megírásához tekintélyes szakirodalmat és számos kortárs emlékeit használtak föl. Fillér életrajza alatt a V. V. névjegy valószínűleg Vörös Vincére utal: ő személyesen ismerhette, de halála időpontját úgy látszik, ő sem tudta. Rövid életrajzában további homályos részek keltik föl az érdeklődést. Bizonyosra vehető, hogy valóban Budapesten, proletár családban született 1915. február 10-én. Apjáról és az általa fölnevelt hat gyerekről azonban a rendelkezésre álló írásokban több szó nem esik. Vajon családja teljesen magára hagyta a fiút? Középiskolai tanulmányait – lám, a szülei gondoltak taníttatására! – félbehagyta, a papnevelő kisszemináriumból kicsapták. Vajon miért? Erre okot hitében, magatartásában, fegyelmezettségében vagy szorgalmában találtak? Az Almanach szerint eleinte templomszolgaként biztosította megélhetését, aztán Sümegen építőanyag-kereskedést nyitott. Vajon miből? Templomszolgaként nehezen gyűjthette össze az induló tőkét. Nem volt daliás termetű férfi, de nyomorék sem. Mi lehetett az oka, hogy a háborús évek ellenére nincs adat katonai szolgálatáról? (1936-ban töltötte be huszonegyedik évét. Ha behívták, csak legénységi állományba kerülhetett.) Az életrajz szerint az 1944-es német megszállás után fél évre Nagykanizsára internálták. A táborról annyit tudunk, hogy ott főleg cigányokat és a kisegyházak (fegyveres szolgálatot megtagadó) híveit őrizték. Őket 1944. december 2-án szabadon engedték. Az intézmény viszont tovább működött: katonaszökevényeket, munkaszolgálatosokat és a nyilas járőrök letartóztatottjait tartották fogva. Politikai foglyokról a tábor krónikása nem tud. Az erre vonatkozó találgatások tisztázása előtt végzetes akadály, hogy a teljes iratanyag elveszett.1 Tisztázhatatlannak látszik, mikor és miért került ide Fillér, és az is, hogy mikor szabadult.

Nagykanizsát 1945. április 1-jén foglalták el a szovjet és bolgár csapatok. Ha Fillér még decemberben elhagyhatta a tábort, akkor használhatta a működő vonatközlekedést. Áprilisban már csak gyalog juthatott el Sümegre, ahol tavasszal belépett a Független Kisgazda Pártba. Drozdy Győző, a párt Zala megyei elnöke itt ismerte meg, de alighanem később támadt benne mély ellenszenv iránta. Nem tudni, hogy Drozdy mikor kezdte írni emlékiratát, de nyilván csak utólag minősítette politikai „kóklernak” Fillért. És hozzátette: 1945-ben Sümegen senki nem ismerte.2 Ez ellentmond annak, hogy korábban a városban élt volna. Állítását ingerült hangvétele miatt fenntartásokkal kell kezelni. Mindenesetre a rendelkezésre álló adatok szerint Fillér néhány hónap alatt (április-november) Sümegen sikert sikerre halmozott: a párt helyi elnökévé választották, részt vett a Független Ifjúság nevű társaság alapításában, majd az Actio Catholica városi szervezetének alelnöke lett. Fillér elismertségét bizonyítja, hogy 1945. november 4-én – indulásához nyilván kellett Drozdy hozzájárulása – nemzetgyűlési képviselővé választották. Az Országgyűlési Almanach szerint ösztöndíjjal eljutott Rómába, ami a korabeli közlekedési viszonyok ismeretében legfeljebb ősszel, képviselővé választása után képzelhető el. A földindulás évében minden engedélyezett pártban kevés volt az „új” ember: olvashatunk más gyors karrierekről is. A „semmiből” fölemelkedés ténye mégis kétségtelen.

Hihető, hogy képviselőként legitimista nézeteket hangoztatott és ellenezte a református Tildy Zoltán köztársasági elnökké választását, ahogy életrajzi vázlatában olvassuk. Aztán egyike lett azoknak, akiket 1946. március 12-én antikommunista megnyilatkozásai miatt kizártak a frakcióból és a pártból. Innen válik rejtélyessé igazán a történet. Az 1946-os év eseményei lassan kirajzolódnak a történelemírásban. Közismert, hogy a Vörös Hadsereg győzelme után azonnal „megtisztították” Magyarországot a „régi politikusoktól”, és oly sikeresen, hogy többen közülük soha többé nem tértek vissza a „nagy Szovjetunióból”. Fillér László ezután lépett a politika színterére, aminek viszonyairól sokat tudunk, de nem eleget.

Tudjuk, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság3 (SEB) hathatós közreműködésével az 1945-ös nemzetgyűlési választáson többséget szerzett Független Kisgazda és Polgári Pártot arra kényszerítették, hogy koalícióra lépjen a kommunistákkal, akik minden erőszakszervezetet kisajátítottak. Egyebek között Zinner Tibor és Czettler Antal4 kutatásaiból tudható, hogy alig három hónapja ült össze az 1945-ben megválasztott nemzetgyűlés, amikor kibontakozott a „szalámipolitika”: jól szervezett lejárató kampány indult a kisgazdák és Nagy Ferenc miniszterelnök ellen. 1946. március 12-én – a koalícióra hivatkozva – a többségi pártból kizárták a „reakciósokat”: Fillér Lászlót, Gyulai Lászlót,5 B. Rácz Istvánt6 és másokat.

A hatalom kizárólagos birtoklására törő kommunisták arra kényszerítettek egy „gyöngyösi joghallgatót”, vallja be, hogy a kisgazdapárt tagjai „gyilkosságokat és a rendőrőrsök elleni támadásokat”7 kezdeményeztek. Nem sikerült tisztáznom, hogy Fillért ezért tartóztatta-e le az NKVD,8 vagy valami más ürüggyel. Zinner annyit ír róla, hogy Fillér visszautasította az őt ért gyanúsítást, és kijelentette, hogy szervezkedésről fogalma sincs. Az viszont nem egyértelmű, mikor hangzott ez el. Mondhatta első letartóztatásakor a szovjet vallatóknak, de később is, magyar hatósági szerveknek. Az első kihallgatás(ok) után ugyanis szabadon engedték, ami nem volt egészen szokatlan. (Képviselőtársával, Mizsei Bélával is ez történt 1946 júniusában.9) Fillér említett tagadása ezután a magyar nyomozóhatóság előtt is elhangozhatott. A Budapesti Népügyészség ugyanis 1946. május 9-én kérte „a szervezkedéssel gyanúsított Gyulai László és Fillér László kisgazdapárti nemzetgyűlési képviselők mentelmi jogának felfüggesztését, amit a többség megtagadott.” A képviselőkön kívül a vádat emeltek „lelki atyjuk” (Gyulai református volt!), páter Kiss Szaléz ellen is, akit ugyancsak letartóztattak. „Ez pedig összefüggött azzal a felső szintű pártdöntéssel is, aminek következtében a katolikus egyházat a gyülekező reakció egyik legveszedelmesebb” gócának minősítették.

Célkeresztben – noha kicsit távolabb – ott volt Mindszenty hercegprímás is. A szovjetellenes szervezkedés vádja és a „demokratikus kibontakozással szembeni megnyilvánulások” túlhangsúlyozása „lehetőséget kínált arra, hogy egyrészt megosszák a Kisgazdapártot, másrészt – a klerikális reakcióval szemben indított újabb fellépésekkel – a katolikus egyház szervezkedő tevékenységének permanens bizonyításával felszámolják a különböző egyesületeket, egyleteket. A SZEB biztosította lehetőséget kihasználó megszálló hatóságok a tizenhét foglyot átvették, a Sopronkőhidai Szovjet Hadbíróság gyors ítélkezéssel négyet halálra ítélt, akiket kivégeztek, a többieket szovjet táborokba hurcolták. Fillér honatyát tízévi börtönbüntetésre ítélték.”10 Amikor 1946. május 18-án a Teréz körúton megöltek egy orosz katonát, „A Vörös Hadsereg elleni »merényletek« ürügyén az NKVD nyíltan is beavatkozott a politikai ügyek nyomozásába, Kovács Imre parasztpárti író-politikus szavaival »többé nem érezte magát senki sem biztonságban, egymás után tűntek el emberek«.” – írja Czettler Antal,11 és azzal egészíti ki a „Kiss Szaléz és társai” elleni vádat, hogy az a fentebb említett – és Hatvanban (vagy Gyöngyösön?) letartóztatott – joghallgató vallomására épült, aki szerint „Fillér László, Gyulay László és Vásáry István12 fegyveres akciókat akart szervezni egy várható szovjet-angolszász összecsapás során az oroszok ellen. [...] Fillér képviselőt az orosz megszálló hatóságok néhány hétre le is tartóztatták. A viszonylag csekély számú forrásmunka alapján viszont valószínűnek tűnik, hogy Kiss Szalézt és társait a politikai rendőrség nyomozói annyira megkínozták, hogy nyilvános tárgyalás szereplőiként nem tudták felvonultatni őket.” Kérdés, miért szorult ki Fillér a fentieket megállapító kutató érdeklődéséből? Czettler így folytatja: „Attól kezdve, hogy a gyöngyösi rendfőnököt és társait átadták az oroszoknak, további sorsukról csak hiányos adatok állnak rendelkezésünkre. A Szovjetunió felbomlása után, amikor Jelcin elnöksége idején számos dokumentumba betekintést lehetett nyerni, nyilvánosságra hozták, hogy a Kiss Szaléz és társai elleni pert 1946 szeptemberében folytatták le, a vádlottakat halálra ítélték, és az ítéleteket 1946 decemberében hajtották végre. A kivégzetteket az Orosz Föderáció legfőbb ügyészsége 1991 októberében rehabilitálta.”13

Csak az látszik biztos megállapításnak, hogy Fillér újból az NKVD kezébe került. 1947-ben a lembergi gyűjtőtáborban látták. Ferences források szerint 1955-ben, közel egy évtized után engedték szabadon. Más forrás viszont úgy tudja: 1953-ban hazakerült, ami talán iratok alapján földeríthető, ahogy annak a vádnak a részletei is, miszerint papnak adta ki magát, és az Egri Egyházi Hivatal ezért jelentette föl. Az adott kor ismeretében elég meglepő lenne, ha a három év börtönnek mindössze ez lenne az indoka.

Fillért a katolikus egyház '56-ban pártfogása alá vette, amikor Lembergből, vagy a letöltött börtönévek után jelentkezett – nem tudom kinél, de keresztény politika kiépítésének ígéretével. Feltehetően így jutott '56 őszén a budai lakáshoz, (talán valamelyik katolikus támogatója segítségével, az egyházi feljelentés ellenére?). Valahonnan (csak nem az Állambiztonságtól?) jelentős forrást kapott a vendéglátáshoz. Szemtanúként állíthatom, hogy a megjelent egyháziaknak nem voltak vele kapcsolatos fenntartásaik. A fogság tényét nemcsak én fogadtam el, de ez hozta össze az egész kis társaságot. Hogy a szovjet táborban – vagy táborokban – mi történhetett vele és társaival, az a képzeletünkre volt bízva. A téma olyan tabu volt, amiről legföljebb csak bizalmas körben esett szó. Ennyire a városmajori villabeli társaság azért nem nyílt meg. Aki szerencsésen hazatért, az nem beszélt róla. Fillér sem. A jövő keresztény és szabad Magyarországa volt a beszélgetések fő témája. Abban senki nem kételkedett, hogy a szabad választásokon csak „mi” győzhetünk, de hogy ez kiket takar, nem volt egyértelmű. Főleg abban oszlottak meg az elképzelések, hogy valaki a kisgazda értékrendet vallotta, vagy a keresztény politikai hagyomány szociális, illetve demokrata, avagy konzervatívabb irányzatának híve volt. Fillérnek a szovjet tábor(ok)ban töltött idejéről akkor tudhatunk meg többet, ha a nemrég átadott – hadifoglyokra és politikai elítéltekre vonatkozó – oroszországi iratanyag föltárásra kerül. Addig ez a figyelemfelkeltőnek szánt emlékezés csak kérdéseket tud föltenni, mivel szerzője nem tartozik a korszak kutatói közé.

Ungváry Krisztián közölte a BM 1961. szeptember 22-i jelentését Fillérről, eszerint „1953. XII. 2-ről terhelő adatok alapján beszervezett és 'Földes Lajos' fedőnéven foglalkoztatott ügynökünk volt, akit 1960. október 12-én ismételt áruló, kétkulacsos magatartása és dekonspirációja miatt hálózatunkból kizártunk. [...] nehezítette a vele való foglalkozást egészségi állapotának súlyos leromlása, a legutóbbi időben a szenilitás jelei mutatkoztak nála. Homoszexualitása széles körben ismert volt, mely emberi tekintélyének lejáratásához nagyban hozzájárult.”14 Homoszexualitását nem vettem észre, de ez nem vonja kétségbe a jelentés állítását. Az viszont kérdéses, hogyan lehetett egyidőben ügynök és elítélt rab, illetve az utóbbit miért nem említi az idézett jelentés. Hol lehetett 1953 és 1956 között? Abban viszont biztos vagyok, hogy 1961-ben már nem lakott a budai villában. Úgy tudom, innen Somogyba távozott.

Az Országgyűlési Almanach szerint Fillér Lászlót 1957. november 4. után illegális szervezkedés vádjával kiutasították Budapestről. Tanúsítom, hogy a vád nem volt egészen alaptalan. Budapest eleste után is többször találkoztunk nála – kezdetben többen, aztán egyre kevesebben. Természetesen reménybeli lehetőségeinkről, a ránk váró feladatokról, a helyzet alakulásáról beszélgettünk. Fillér László arra hivatkozott, hogy aki mindazt átélte, amit ő, arra még történelmi szerep vár, mert Isten ezért tartotta életben.

Utoljára Árpád-házi Szent Erzsébet napján (november 19-én) találkoztam vele a Rózsák terén. Az ünnepi szentmise tudatomban a forradalom továbbélésének reményével forrt össze, noha annak akkor már semmi esélye nem volt. Talán ezért képzelem, hogy a zsúfolásig megtelt templom rózsákkal volt földíszítve, és a fogságból szabadult Fillér László mások szemében is a mi szabadságvágyunkat jelképezte. „Nyújts feléje védőkart, / Ha küzd ellenséggel” – visszhangozták a falak. Csak arra emlékszem, hogy „Laci bácsit” oly sokan zsongták körül, hogy nehezen sikerült megközelítenem. „Hamarosan újra találkozunk” – mondta – vagy mondhatta volna. Erre azonban nem került sor. December végén nem hivatkozhattam többé a közlekedés hiányára: munkába kellett állnom. Fillér László még kétszer jelent meg az életemben.

A mindennapok folytatódtak. Januárban előléptettek: rakodómunkásból raktári segédmunkássá. Cinikusan hangzik, de könnyebb munkakört jelentett. Ám itt sem volt szokás magánügyben telefonálgatni. Meg is lepődtem, amikor új főnököm „városi” megjegyzéssel adta át a kagylót. A hívó Fillér László volt. Arra kért, havi méltányos összeggel járuljak hozzá a megélhetéséhez. Nagy bajban lehetett, ha hozzám fordult. Akkor döbbenten fogadtam – teljesíthetetlen – kérését. Ma inkább arra gondolok, nem ismerte a hazai viszonyokat, aligha tudta, hogy a fizetésemből éppen csak megélhettem. Vajon hol kaphatott munkát egy szabadlábra került politikai elítélt? Ha keres? De úgy értelmeztem a szavait – mielőtt csalódásában, dühtől tajtékozva lecsapta a telefont –, hogy ez a lehetőség föl sem merült benne. Végül is hősnek és áldozatnak tarthatta magát – nem is alaptalanul.

Néhány nap múlva megpróbáltam fölhívni az utcáról, de a száma nem jelentkezett. Somogyba költözött, tudtam meg a Rózsák terén az egyik atyától. Aztán, legalább egy évvel később, beidéztek a kerületi rendőrkapitányságra, ahol a hozzá fűződő kapcsolatomról érdeklődtek. Kiderült, egy bűnügyi nyomozás során megtalálták a gyárbeli telefonszámomat. Különösebben azonban nem figyelhettek rám a fővárosi nyomozók, mert minden további nélkül elfogadták, hogy '56 ősze óta nem láttam. Csak a szokásos intelmet fűzték hozzá, hogy az ott elhangzottakról soha, senkinek nem beszélhetek. Akkoriban az újságok is írtak a bűnügyről, a tárgyalásáról, amelyen börtönbüntetésre ítélték. Aztán mintha a haláláról is olvastam volna azzal a tanulsággal, hogy íme, megint egy ellenforradalmár, aki köztörvényes bűnözőként végezte. Ungváry Krisztián úgy tudja, „1965-ben 16 rendbeli befolyással való üzérkedés vádjával letartóztatták, 1967-ben szabadult.”15 Molnár itt cifrább történettel folytatja, besúgói jelentések alapján arról ír, hogy 1968 szeptemberében megfigyelt kisgazdák találkozgattak egyik társuk pincéjében, s ezen „Fillér mindég ott ült, amikor” lehetett. Mindenki besúgónak tartotta, jelentették a többi ügynökök.16 A jelentések alapján Molnár is – akárcsak Ungváry – érdektelen, furcsa és súlytalan figurának tartja Fillért, aki ezek szerint Budapesten élt, s régi kapcsolataira támaszkodott. Ungváry azt is tudja, hogy 1970-ben – az előbbihez hasonló – vádakkal egy év két hónapra újra elítélték.17 Csak azt tudnám elképzelni, milyen befolyást tételezhettek föl róla azok, akikkel üzérkedni tudott? Újabb tizennyolc év nyomorúság után?

Az életrajz egyik változata szerint azzal vádolták, hogy sikkasztott és „valutázott”. Van azonban, aki azt állítja, a '60-as években a Szent István Bazilikában árult kegytárgyakat. Nem tudom, föl lehet-e egyáltalában deríteni, hogy valójában mit követett el. A történet gyanúsan magán viseli a „belső karhatalom” forgatókönyveinek jellegzetességét. így vagy úgy, egy szerencsétlen ember rejtélyes élete villant föl előttem.


 

Jegyzetek:


 

1 Csapody Tamás: A nagykanizsai internálótábor története. É. n. https://dfk-online.sze.hu/images/%C3%81P/2018/3/csapody.pdf

2 Drozdy Győző: Elveszett illúziók. Drozdy Győző emlékiratai. (Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Paksy Zoltán.) Kossuth Kiadó, Zala Megyei Levéltár, 2007. Drozdy Győző (1885–1970) római katolikus tanító, újságíró, szerkesztő, politikus. 1920-ban kisgazda, 1935–1938 között a Nemzeti Egységpárt, majd 1947-ben ismét a Kisgazdapárt országgyűlési képviselője. 1946 januárjában elsők között zárták ki a pártból. A börtönből állítólag Bajcsy-Zsilinszky özvegyének a közbelépése hozta ki, miután a német megszállók üldözése elől nála rejtőzött. Ezt követően csak segédmunkásként talált megélhetést. Nem világos, hogyan került Zala megyébe, ahol többször képviselőnek választották. Mindezekből világosan látszik, hogy az „úriemberként” szocializálódott – lényegesen idősebb – Drozdyt egy világ választotta el attól a fiatal és törekvő képviselőtársától, akinek megjelenésében, viselkedésében volt némi papos, de a korábbi időszak „úriember” fogalmának semmiképpen nem felelt meg.

3 A szovjet politikai akarat álcázott érvényesítője.

4 Zinner Tibor: Kommunista összeesküvők és cinkosaik – avagy hogyan kell hatalmat szerezni. In Rubicon, 29. évf. 2. 2018/2. online plusz. http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/kommunista_osszeeskuvok_es_cinkosaik_avagy_hogyan_kell_hatalmat_szerezni; Czettler Antal: Támadás a „klerikális reakció” ellen. In Válasz.hu, 2006. 06. 08. http://valasz.hu/kultura/tamadas-a-klerikalis-reakcio-ellen-14139

5 Gyulai László (1914–1975) apja borbély, anyja – az Almanach szerint – gyermekfelügyelő volt. Polgári után elvégezte a pápai tanítóképzőt, majd gyógypedagógus tanári végzettséget szerzett. A háború végéig szakmájában dolgozott, és a Baross téri református templom kántora volt. Nem tudható biztosan, hogy (református magyarként) titkos tagja volt-e a Magyar Testvéri Közösségnek, vagy csak későbbi vádlói hozták ezt föl ellene. 1945 februárjában belépett a Független Kisgazda Pártba, amelynek intézőbizottságába is beválasztották. November 4-én nagybudapesti képviselőként nyert mandátumot. Nagy Ferenc miniszterelnök – Fillér kizárásának idején – eltiltotta a politizálástól. A nemzetgyűlés az ő kiadatási kérelmét Fillérével és B. Rácz Istvánéval együtt leszavazta. Gyulai velük együtt került a Szövetséges Ellenőrző Bizottság látókörébe. Őt azonban a Közösség elleni perben ítélték el. 1951-ban szabadult, '60-ban rehabilitálták és gyógypedagógusként dolgozhatott.

6 B. Rácz István (1925–1994) túrkevei parasztgyerekként – kereskedelmi érettségi után – a Műegyetem Közgazdasági Karán végzett. Reformátusként csatlakozott a Soli Deo Gloria mozgalomhoz, a Keresztény Ifjúsági Egyesülethez és Bereczky Albert köréhez. 1945. február 8-tól a Magyar Demokraták Ifjúsági Szövetségének munkájában vett rész, majd az FKgP ifjúsági szervezetének elnöke lett. 1945. november 4-én őt is képviselővé változtatták, neve szerepel a következő év gyanúsítási hullámában. Ennek azonban csak annyi következménye lett, hogy az 1947-es választáson nem indulhatott. Rövid ideig a kisgazdapárt Mozgókép Kft.-jét igazgatta, majd alkalmi munkából élt. Faludy György baráti körének tagjaként beszél róla a Pokolbeli víg napjaim című munkájában. 1950 márciusában „csak” Kistarcsára került internálótáborba. Innen 1955-ben rendőri felügyelet alá helyezve szabadult. 1956-ban részt vesz a Független Kisgazdapárt újjászervezési kísérletében, de december 4-én elmenekült az országból. Amerikában sikeres pályát futott be, egyetemi tanárként kereste kenyerét, és részt vett az emigráció szabadságpárti mozgalmaiban.

7 Lásd Zinner: Kommunista összeesküvők... i. m.

8 Belügyi Népbiztosság. Ide tartozott az állambiztonság, azaz a titkosrendőrség, amely a Gulag-rendszert is irányította.

9 Mizsei Béla (1922–2009) a nagy túlélő, aki megírhatta és 2006-ban (Kossuth Kiadó, Budapest) kiadhatta Életpályám című önéletrajzát. 1940-ben érettségizett, beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogtudományi Karára, de doktorátusát csak 1948-ban szerezte meg. Közben a háború alatt katona volt, megszökött a nyilasoktól, majd 1945-ben belépett a Kisgazdapártba. Képviselővé választották, majd az NKVD (a szovjet politikai rendőrség) kihallgatta, és szabadon engedte. Bíróként, majd 1954–1956 között ügyvédként dolgozott. 1956. december 14-én letartóztatták, államellenes tevékenység miatt először halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték, de 1963-ban amnesztiával szabadult. Sikeres kertészként ment nyugdíjba. Balatonakarattyán lakott, de 1990-ben Jász-Kiskun-Szolnok megyében választották másodszor kisgazda képviselővé. A Torgyán Józseffel való heves összecsapások után visszavonult a politikától, de sok újságcikket írt.

10 Idézetek: Zinner: Kommunista összeesküvők... i. m.

11 Czettler: Támadás a... i. m.

12 Vásáry István (1888–1955) 1928 és 1935 között Debrecen polgármestere volt, az ideiglenes kormányban pénzügyminiszterként vett részt. 1945-ben kisgazdapárti nemzetgyűlési képviselővé választották. A következő év márciusában őt is kizárták, 1947-ben visszavonult a politikától, és haláláig szülővárosában (Debrecenben) élt.

13 Czettler: Támadás a... i. m.

14 Ungváry Krisztián (szerk.): Búvópatakok – A jobboldal és az állambiztonság 1945–1989. Jaffa Kiadó, Budapest, 2013, 128.

15 Ungváry 2013, 128.

16 Molnár János: Kisgazdák és az állambiztonság a hatvanas évek végétől a rendszerváltásig. In Ungváry 2013, 154–155.

17 Ungváry 2013, 128.


« vissza