Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Elnök úr kilencven éves lenne… – Mádl Ferenc emlékezete

Tíz évvel ezelőtt Mádl Ferenc nyolcvanadik születésnapjának ünneplésére készültünk. Akkor már évek óta dolgoztam mellette. Elnöki megbízatása lejártával, volt elnökként kevesebb feladattal, felelősséggel, az általa sosem kedvelt protokoll nyűgeitől megszabadulva is tekintettel kellett lennie korábbi hivatalának kötelmeire. Ez két okból nem esett nehezére: neveltetéséből, az általa legmagasabb szinten végzett tudományos munkájából, egész lényéből következően olyan természetes méltóság sugárzott belőle, ami egyszerre vitte közel mindenkihez és emelte a mindennapok fölé. Az elnöki éveiben őt megtaláló kapcsolatokból azok maradtak meg, amelyek nem hivatalának, hanem személyének szóltak, és ugyanilyen alapon kapott megannyi meghívást, így volt elfoglaltsága bőven – pedig a legszívesebben szakmájához, a jogtudományhoz tért volna vissza.

Bármennyire is el akart kerülni minden ünneplést, tudta (és ezért még inkább kerülte volna), hogy kerek születésnapján a hivatalos ünneplés elől nem menekülhet. Valóban, sokan készültek köszöntésére: miniszteri és elnöki működése okán a közélet, a jogász szakma: akadémikusok, egyetemi kollégák, a kiterjedt baráti és rokoni kör, és természetesen – de ez már nem tartozott ide – szűkebb családja.

Ő pedig semmilyen formában nem szerette, ha ünneplik, nem szeretett középpontba kerülni, nem szerette, ha másoknak bármely okból vele kell foglalkozni. Akkor sem, ha valami teljesítményéért kapott jogos elismerést, de még akkor sem (bár azért jólesett neki), ha a körülötte kialakult sürgés-forgás csak és kizárólag a felé irányuló szeretetből fakadt. Nem a szerénység a legjobb jó szó erre a tartózkodásra, hiszen tisztában volt értékeivel, teljesítményével, inkább valami büszke férfiszemérem, és a teremtés iránti alázat volt ez.

Ezért már előre zavarta a közelgő évforduló és az azzal járó felhajtás. Úgy gondolta, az is hiúság, az is túlzás, ha hagyja, hogy ünnepeljék. Bármennyire is megértettem érzéseit, közvetlen munkatársaként mégis meg kellett győznöm arról, amit tudott: hogy nem menekülhet. Ha egyszer olyan sokan akarják köszönteni, akkor ezt tudomásul kell vennie, sőt, ami még nehezebb, örülnie is kell ennek, mert a hivatalos köszöntésekben is sokkal több a szeretet, és alig valami a protokolláris kényszer.

Beletörődött tehát, főként abból a megfontolásból, hogy ha elzárkózik az őt tisztelők és szeretők elől, azzal másoknak okoz gondot, talán meg is bántja őket – és ezt semmiképpen nem akarta.

Így aztán elkezdődött a felkészülés – amelynek során ellentétes, olykor egymást kizáró szempontokat kellett egyeztetni. Ha már elkerülhetetlen a rendezvény, legyen minél szerényebb – mondta ő. Legyen illő közéleti méltóságához, hiszen Magyarország volt államfőjének volt elnökként is méltó megbecsülést kell adni, és ezt még indokoltabbá tette akadémikusi és tudományos teljesítménye és tekintélye – mondták a szervezők. Legyünk rajta túl minél gyorsabban – mondta ő. Ne múljon el nyomtalanul, az ünnep is hagyjon maga után maradandó emléket – így az ünnepre készülők.

Így született aztán meg az a köszöntőket tartalmazó könyvecske, amelynek ünnepélyes átadása köré szerveződött a születésnapi ünnepség. Ha úgy tetszik, egy jubiláns tudóshoz illő módon, a rendezvény nem volt más, mint egy emelt szintű könyvbemutató, ahol összegyűlhettek a kötet „tárgyához”, azaz az ünnepelthez közel állók.

Az ilyen könyvek elkészítése sem képzelhető el ellentmondások nélkül. Mert ugyan az a jó, ha meglepetés, amelyről csak akkor szerez tudomást, aki kapja, amikor átadják neki – de azért arra is szükség van, hogy vessen egy pillantást előzőleg is a köszöntőket írók névsorára. Ezt se akarta vállalni, még hogy ő kérjen meg másokat arra, hogy írásban ünnepeljék? Hogy velük „fényeztesse magát”? – ismételte ekkor is legsúlyosabb érvét. „Nem vagyok én egy Rákosi Mátyás” – csúszott ki egyszer a száján az egykori diktátor születésnapját ünneplő valahai kötetre célozva. Feszengve vittem be hozzá a tervezett listát, ő másfajta, de mégis hasonló feszengéssel vetett rá egy pillantást. Ha elfogadott valamit, és bármely okból nem akart hosszan foglalkozni vele, a jóváhagyás legrövidebb formulájaként, szinte kapkodó gyorsasággal csak ennyit mondott: „Gut!” Ez történt ekkor is, és még hozzátette: már el is felejtettem, mit láttam. A könyv, az ilyenkor szokásos kötelező izgalmak (kézirattal későn szerzők, utólag érkező anyagok, a végső korrektúra utáni módosítási kérelmek és társaik) után el is készült, bőrbe kötött, első példányát az ajándék részét jelentő rendezvényen valódi meglepetésként vette kézbe. Elnök úr, ahogyan annyian szólították és távollétében is nevezték, boldog volt. Nem a közélet és szellemi élet tisztelgése okán, hanem mert az ünnepség méltóságát, ahogyan egy igazi családi születésnapon is, a szeretet adta meg.

Nem tudhattuk, hogy napra pontosan négy hónappal később örökre eltávozik, és a születésnapján összegyűltek rövidesen a temetésén találkozunk.

Azóta egy évtized tíz év telt el, és Mádl Ferencről mintha megfeledkezett volna Magyarország. Biztosra veszem, hogy ebben a hallgatásban több örömet találna, mint valamiféle látványos ünneplésben. Mégis, többször és többet kellene emlékeznünk rá, aki ha az általa megélt politikai eseményekről, véleményéről kérdezték, nem akart válaszolni: „Ami ebből lényeges, az úgyis ott van a Magyar Közlönyben” – mondta, utalva az általa aláírt, esetenként általa kidolgozott jogszabályokra. Vagyis arra, ami jogi értelemben valóban befolyásolta a magyar társadalom életét.

Nem valamiféle jogászi elfogultság, vagy beszűkültség volt ez. Jóval inkább a kivételes tudású, sokat tapasztalt ember derűsen kesernyés bölcsessége. A politikusnak nem magyaráznia kell döntéseit, hanem felelősséget kell vállalnia értük: ez sokkal inkább civil vagy jogi gondolkodásra vall, mint politikaira, és valóban: ő a hatalomban is megmaradt polgárnak, mert a jog nemcsak a szakmája, hanem – együtt a kereszténység erkölcsi tanításával – személyisége része is volt.

Ezért is lett meggyőződése, hogy igazából csak annak szabad hatalmat adni, aki menekül előle. A politikai folklórban élnek legendák arról, hogy miként kellett rávenni arra, hogy 2000-ben vállalja köztársasági elnöknek jelölését. Arra kevesen emlékeznek, hogy öt évvel korábban könnyen elfogadta ezt a szerepet, vagyis vállalta azt a parlamenti megmérettetést, ahol a kétharmados kormánypárti többség ellenében egy ellenzéki jelölt sikere föl sem merülhetett. Akkor könnyű volt igent mondania, hiszen biztosra vehette, hogy nem lesz elnök belőle. Amikor pedig megválasztása volt biztosra vehető, azért fogadta el a jelölést, mert Magyarország jövőjének egyetlen útját a polgárosodásban látta. Az pedig személyes tapasztalata volt, hogy a hozzá hasonlóan gondolkodó közösség őt tartja olyan integratív személyiségnek, aki mögé egységesen oda tudnak állni a sok részletkérdésben vitázó vagy versengő, sokszínű közeg csoportjai. Ezt a felelősségét érezve lett az az elnök, aki a legszívesebben menekült volna ettől a megbízatástól, ahogyan tours-i Szent Márton a püspökségtől.

Elnökként aztán mindent megtett, hogy ezt a polgári, polgárosodást szolgáló étoszt jelenítse meg. Ami nemcsak a jog, hanem minden ember méltóságának tiszteletét jelentette számára. Az volt az álma, hogy mindenki ugyanezt érezze, de még ennél is több: hogy a nemzet tagjai, és túl ezen, a nemzetek ne csak elviseljék, hanem szeressék is egymást. Reálisan gondolkozott, ahogyan olyan nagy példaképei, mint Robert Schuman és De Gasperi is: a nagy eszmék igazságát nem megvalósításuk, hanem a hozzájuk igazodás lehetősége bizonyítja. És, ha emléke a kívánatosnál talán kevésbé van jelen a közéletben, mégis azt hiszem: azért hathatott annyira környezetére, mert nem megváltoztatni akarta, hanem megérteni.


« vissza