Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Ész és barbárság: a felvilágosodás ellen

"A tömegcivilizáció emberének inspirálója, oktatója a szamárlelkületű, egyetlen ösztönre szűkült agyú „filozófus”. A tudomány álságos szerepet játszik a valóságtól való elrugaszkodás folyamatában: '[…] a ránk váró gyötrelmek felbecsülhetetlenek: a tudomány fog lezülleszteni bennünket, és ez az elbutulás legsúlyosabb fokozata.'"

Hogy lehetne a modern kór radikalitását szavakba önteni? Vajon Joseph de Maistre-nek sikerült-e? A francia (vagy inkább európai, ahogy az 1798-ban írt Füzetekben fogalmaz) forradalom, nem csupán politikai rendszerváltást jelentett: For forms of government let fools contest / What'er is best administer'd is best. (Vitassák az ostobák, mely államforma jobb, / Biztosan az, amit ügyesen használnak.)

Maga Maistre idézi Alexander Pope fenti sorait. Valóban, az a forradalom a monarchia köztársasággá alakításánál jóval több, jóval mélyebb változást hozott. A világ racionalista eltorzításának egy állomását jelentette, egy vallási, metafizikai, démiurgoszi – Maistre szavaival: sátáni – művelet részét, amely mérhetetlenül többet jelent, mint amire a „politikai” jelzőből következtethetnénk. A Maistre által „univerzális bomlasztó”-ként emlegetett „filozofizmus” annak a szétmállásnak felel meg, amit Vico „a gondolkodás barbárságának” nevez. A nemzetek alkonyakor az ész szerepe többé nem a tökéletlenségek kiigazításában merül ki, hanem egy akarat, egy lázadás, egy vágy cinkosa lesz (ahogy Joseph de Maistre írja: „Egyetlen ember istenhite sem rendült meg, amíg nem vágyott arra, hogy Isten ne létezzen.”1): „Csupán csak azt akartam megmutatni, hogy a sokszor filozófiaként emlegetett emberi ész éppen annyira haszontalan az Állam, mint az egyén boldogságának eléréséhez; hogy valamennyi jelentős intézmény kialakulása és megmaradása máshonnan eredeztethető, és ha a filozófia mégis megjelenik bennük, az kizárólag lezüllésükkel és lerombolásukkal jár.”2

Ugyanitt Maistre szembeállítja az „egyéni ész” és a „nemzeti ész” fogalmát: „Ahol az egyéni ész uralkodik, ott semmi nagyszabású nem létezhet: mert a nagyság mindig a hiten nyugszik, az egyéni vélemények ütköztetése csak mindent leromboló szkepticizmust eredményez. Egyetemes erkölcs, vallás, törvény, tiszteletreméltó szokások, hasznos előítéletek – egyik sem állhat ellen neki, minden összemosódik az univerzális bomlasztóban.”3

Ez az általános, ma relativizmusnak nevezett szkepticizmus úgy hat az emberi társadalmakra, mint a sav: feloldja az előítéleteket, a babonákat, a nemzeti dogmákat, és ezzel együtt a bennük rejlő értékes igazságokat is. Ahol a filozofizmus gyökeret ver, ott kilúgozódik az igazság. Semmivé foszlik, „szubjektivizálódva” hatástalanná válik a lényege. Maistre felszámolja a terminológiájában rejlő bizonytalanságokat (az Elmélkedések Franciaországról vagy más nagy műveiben már nyoma sincs az „egyéni” és „nemzeti” ész megkülönböztetésének),4 ám a Platón által A szofistában zseniálisan kifigurázott, a hasznavehetetlen észt tovább szapulja: „A filozófia következményeképpen az egyéni észre hagyatkozó ember pontosan a tehetsége mértékében válik veszélyessé a morális és politikai rendre [.] Nem tesz mást, mint hogy megsokszorozza a káros erőket és a semmibe süppeszt.5

Az elválasztott ész a később nihilizmusnak nevezett jelenséghez kapcsolódik: Maistre Nietzsche és Dosztojevszkij előfutárjaként az elsők között mutat rá a nyugati „semmizmus”-ra (a szerző saját terminológiája). Az ész a léthez szükséges képesség, de csak addig, amíg nem záródik be önmagába, hogy végül átadja magát az abszolút autonómia fausti kísértésének. Azzal változik át a nemlét képességévé, hogy el tud szakadni a természet valamennyi kötelékétől. De vajon mihez kapcsolódik, miután „megszabadult” a valóságtól? Kizárólag az Én ukázaihoz. A racionalizmus szükségképpen szubjektivizmussá válik, hiszen abból ered: az új rend elve, írja Charles de Koninck, nem más, mint „a tiszta én”. Az önmagát mindennél nagyobbra becsülő és tiszta alanyként kezelő, magát végső célként számon tartó én.” A jobboldalon annyit szajkózott szabadság ebben az esetben a transzcendens rend alóli felszabadulást jelenti.6 A libertáriánusok és a marxisták egyaránt úgy tartják, hogy minden ember maga határozza meg a törvényeit, így tehát mondhatni a saját teremtőjévé válik. Az egyetlen univerzális tehát az egyedi, minden individuum önmagát határozza meg, maga választja meg, hogy mi legyen: szeszélyes, ál-isteni fiattal (legyen így, mert ezt akarom!) kitalálja önmagát: a gondolatait, a tetteit, sőt a nemét is. A visszavonható ígéretek és az időleges hűség állhatatlanságától, a változékony és instabil törvények szeszélyességétől elbizonytalanodva előbb a megcsömörlés jelei mutatkoznak, majd beáll a társadalmi és mentális üresség, amelyben csakis folyamatos csalással és színlelt, álságos boldogsággal lehet palástolni az állandósult szorongást.

A teljesen autonóm elválasztott ész nemcsak a transzcendenssel szakít – ami magyarázatot ad arra a Maistre által jelzett gyűlöletre, amellyel a végső célnak még a fogalma iránt is viseltet –, de a valósággal, a múlttal is, sőt mindennel, ami nem ő maga. „Az ész megsemmisít minden nem tőle származót, mert ez az egyetlen eszköze arra, hogy magyarázatot találjon rá” – írja Meyerson. Ez a totalitárius logika mindenre veszélyes. Maistre egy korcs pókhoz hasonlítja: amint „a véletlen valamilyen teremtményt a hálójára sodor, azonnal ráveti magát és felfalja”. Ezzel a modern kór metafizikai lényegében találjuk magunkat. A lecsupaszított, élettől elválasztott ész utat nyit a szenvedélyek tombolásának, az ösztönök mindenhatóságának. Ez a racionalizmus paradoxona. Az ész felszabadítása magával hozza az arisztotelészi-tomista értelemben vett étvágy elszabadulását, az irányát vesztett, céljától, és ezzel szükségességétől is megfosztott vágyét.

A tömegcivilizáció emberének inspirálója, oktatója a szamárlelkületű, egyetlen ösztönre szűkült agyú „filozófus”. A tudomány álságos szerepet játszik a valóságtól való elrugaszkodás folyamatában: „[...] a ránk váró gyötrelmek felbecsülhetetlenek: a tudomány fog lezülleszteni bennünket, és ez az elbutulás legsúlyosabb fokozata.”7 „A tudomány önmagában több idiótát hozott létre, mint az összes babona együttvéve: [...] mit is gondolhatnánk egy olyan generációról, amelyik mindent felrúgott, porig rombolta a társadalom építményét azáltal, hogy az oktatást tisztán tudományossá tette! Ennél szörnyűbb hibát nem is lehetett volna elkövetni; hiszen minden olyan oktatási rendszer, amely nem vallási alapokon nyugszik, vagy egyik pillanatról a másikra összeomlik, vagy megmérgezi az Államot, hiszen Bacon kiváló szavait idézve a vallás az a fűszer, amely megakadályozza a tudomány romlását.”8

A Les Soirées de Saint-Pétersbourg (Szentpétervári esték) című művében így ír: „Véleményem szerint bebizonyítható és igazolható, hogy abban az esetben, ha a tudomány nincs teljesen alárendelve a nemzeti dogmáknak, akkor felszínre tör belőle egy rejtett elem, amely magába szippantja az embert és haszontalan, rossz állampolgárrá teszi.”

A teológiától elválasztott tudománynak nincs más célja, mint hogy egy kielégíthetetlen lény vágyait csillapítsa. Lassan lecsupaszított módszerré vagy fekete mágiává alacsonyul (ez utóbbit említi Joseph de Maistre a Szentpétervári estékben),9 és mértékét vesztve többé már nem a tudás a célja, hanem egy olyan párhuzamos világ kialakítása, amely a klasszikus ember minden önkorlátozására fittyet hány.

 

Szabadság és vallás

 

A katolikus felvilágosodás százada nem egy utópia volt. A 17. század vége erre a példa – legalábbis a gyakorlatban – Vico10 szerint „[...] A keresztény Európában az emberi boldogság megteremtéséhez minden szükségessel rendelkező jóság ragyog, legyen szó a test, a szellem, avagy a lélek örömeiről. Mindez a keresztény vallásnak köszönhető, amely oly ragyogó igazságokat tanít, hogy azok a legtudósabb filozófiáknak is hasznára válnak; amely három nyelvet tudhat magáénak és művel: a világ legősibb nyelvét, a hébert, a legkifinomultabb görögöt és a leghatalmasabb latint. így aztán az emberi célok megvalósításához a világ valamennyi vallása közül a keresztény a legkiválóbb, hiszen az (Isten által) elrendelt bölcsességet az ész bölcsességével ötvözi, amely a filozófusok leggondosabban válogatott doktrínájára és a filológusok legmélyebb tudására támaszkodik.”11

Vico „modern felsőségről” szóló megállapításához Maistre is csatlakozik: „A természettudományoknak az őket megillető helyen kell maradniuk, vagyis a második helyen, hiszen az elsőbbség a teológiát, az erkölcstant és a politikát illeti meg. Minden olyan nemzet sorsa, amely ezt a sorrendet nem tartja tiszteletben, csak a leromlás lehet. Miből adódik a 17. század tündöklése, főképpen Franciaországban? A modern felsőség három elemének, vagyis a vallásnak, a tudománynak és a lovagságnak szerencsés egyensúlyából.”12

A francia forradalomig a nyugati szabadságjogok még nem választódtak el az őket megteremtő, támogató és tápláló kereszténységtől. Csak az elitet érintette mélyen a felvilágosodás racionalizmusa és az európai tudat válsága. „A Forradalom a kereszténység folytatása és ellenlábasa. Egyszerre örököse és ellenfele” – írja Michelet a Francia forradalom történetének bevezetésében. Hogy miben jelentett nagy változást? Michelet válasza elgondolkodtató: „A Forradalom a testvériséget az emberbaráti szeretetre, a jogra és az igazságra alapozza. Ezen az alapvetően fontos talajon túl másra nincs is szükség.” Immanentizmus, pelagianizmus, az eredendő bűn tagadása, emberkultusz – minden egy helyen van. A filozofizmus mindenekelőtt a keresztény igazságok meghamisítása. A Forradalom affektálva és álságosán majmolja a megváltást. Bármit is gondol erről Michelet, a transzcendencia eltörlésével nincs többé valódi és élő testvériség, csak szólamokkal és állami struktúrákkal egymáshoz ragasztott „én”-ek serege. A természetes rendet visszautasító személyiség lelkesültsége végül zsarnokságba, a többi ember megvetésébe és gyűlöletébe torkollik. A törvényen és transzcendencián kívül megalkotott szabadság szükségszerűen felszámolja önmagát. Az anarchia előbb az egyén, majd az állam zsarnokságához vezet. Az elmagányosodás törvényhozási, szabályozási és törvényszéki viszketegséget kelt, illetve kizárólag verbális retorikát hoz létre a szolidaritásról és szeretetről, amely az életerejüktől megfosztott egyének által egyre kevésbé felfogott szolgaságon alapul. Az egyén ugyanakkor a posztkeresztény állam irányítására áhítozik, amely kénytelen ellensúlyozni a relativizmust és a pedagógiai utópiák cinizmusát, a társadalmi terápiák és a kollektivista rendszertervezés által okozott ártalmas változásokat.

Egy vallás nélküli társadalom – a kényszerítő, szabályozó, visszatartó, fékező, meghatározó transzcendencia nélkül – arra van ítélve, hogy a barbárságba hulljon vissza: leromlik, elveszti identitását, egyedüliségét, nyelvét és hagyományait. Az aposztázia egyfajta bevezetője tehát a végzetszerűség befurakodásának a történelembe, egy bomlasztó, ellenőrizhetetlenül lefelé haladó spirálba. A hálátlanság, az istentelenség, a nyugati vallástalanság ellenhatásként egy igazságnélküli ájtatosságot, és annak a könyörtelen és despotikus Istennek a meg nem bocsátó, jóság- és mértéknélküli hatalmát váltják ki, amilyen eredetleg volt: „[...] mindenhol, ahol az igazi Istent nem ismerik és nem szolgálják egy határozott kinyilatkoztatás nevében, ott az ember mindig fel fogja koncolni, sőt sokszor fel is falja majd a másik embert”.13 És íme a remek megállapítás, amely radikálisan mond ellent a modernek politikai pelagianizmusának: „A kormány önmagában képtelen a kormányzásra. [...] Elengedhetetlen „miniszterként” szüksége van tehát vagy a szolgaságra, amely az államban munkáló szándékokat korlátozza, vagy az isteni erőre, amely szellemi oltóanyagként csökkenti ezeknek a szándékoknak a természetes mohóságát és képessé teszi őket együttes cselekvésre anélkül, hogy egymásnak ártanának.”14

A kereszténység fékező és szabályozó hatásán túl bevezet egy olyan jótékony elemet, amely a szó szoros értelmében vett polgári szabadságjogokat teszi lehetővé: „[...] általánosságban az emberi faj nem alkalmas a polgári szabadságra, csak abban az esetben, ha a kereszténység járja át és vezeti. Mindenhol, ahol más vallás uralkodik, ott rabszolgaság dívik, és mindenhol, ahol a kereszténység meggyengül, a nemzet alkalmassága a szabadságra jelentős mértékben csökken.”15

Túl gonosz volna az ember a szabadsághoz? Maistre válasza: igen. Csak a saját szívünket kell megvizsgálnunk ahhoz, hogy belássuk, igazoljuk és kimutassuk ezt a nyers igazságot. A rabszolgaság intézménye elengedhetetlen volt a kereszténység előtt, és utána is azzá fog válni – ha lesz egyáltalán utána. Az egykori Szovjetunió vagy náci Németország nem annyira a tudatlanságtól megszabadult emberiség tündöklő előrehaladása alóli kivételeket, mint inkább két nagyszerű figyelmeztetést, az emberek húsába izzó vassal égetett próféciát jelentenek az emberi kézzel alkotott Paradicsom gyilkos természetéről. Nincs szabadság kereszténység nélkül, de nincs kereszténység a katolikus Anyaszentegyház nélkül: „így az emberi nem nagyrészt természeténél fogva szolga, és ebből az állapotból csak természetfeletti módon szabadulhat ki. A szolgasorsban nem létezik a szó szoros értelmében vett morál; kereszténység nélkül nincs általános szabadság; a Pápa nélkül pedig nem létezik valódi, vagyis működő, erős, térítő erejű, gyógyító, hódító, jobbító kereszténység.”16

Ma jól látjuk, érezzük és el is szenvedjük az ebben a maistre-i axiómában megfogalmazott igazságot: Róma nélkül a kereszténység felbomlik, széttöredezik, elsorvad, elveszíti hatékonyságát, erejét, misztériumát. A pápa nélkül az emberek labilis lelkében Krisztus apránként szétmállik. A véleményeknek, rendszereknek, divatoknak kiszolgáltatva egyre kevesebbet tilt és támogat, egyre kevésbé gyógyítja a szívünket és gondolatainkat. Kinek kell egy megváltó? Mi cinkostársat keresünk!

A protestantizmus már Bossuet által megjövendölt leromlása olyannyira felgyorsult, hogy mára már nem is maradt belőle más, mint valamiféle szélsőséges, semmiben nem hívő liberalizmus, és amely teljesen beleolvad a liberális kultúrába, amelynek jelentéktelen és felesleges leképezésévé vált. A protestánsok csoportja fideista jellegénél fogva az iszlám felé hajlik, és a liberális racionalizmusra archaikus, a tudományra és az érvekre süket, vitára képtelen vallásossággal válaszol.

A vallásosság és az igazság csak a katolicizmusban találkoznak. A köztük lévő váratlan, szokatlan, csodálatos harmónia haragra gerjeszti a teremtett valósággal és mindenféle fegyelemmel szemben ellenséges monomániásokat. Paradox módon magyarázatot ad a vallástalanság egyedi, radikálisabb és sátánibb formájára, vagyis egy szóval a modern vallástalanságra: „Mindig léteztek vallások a földön és mindig voltak ellenük küzdő hitetlenek: a vallástalanság mindig bűn volt, mivel nem létezik olyan teljesen téves vallás, amelybe ne keveredne igazság, nem létezhet olyan hitetlen sem, amely ne egy többé-kevésbé eltorzított, de isteni igazságot támadna; de nem létezhet igazi hitetlenség máshol, mint a valódi vallás kebelén; amiből szükségszerűen következik, hogy soha a vallástalanság olyan károkat nem okozott, mint manapság; hiszen a vonzásterében lévő eszmék okán mindig bűnös. Ennek fényében kell megítélni a XVIII. századot; mert ebből a szempontból semmi máshoz nem hasonlítható.”17

Maistre18 Platónhoz hasonlóan a jámborság gondolkodója. A hála nélkül minden elsorvad, minden széthullik a cinizmus, a tagadás és a közöny csapásai alatt; a szép és az igaz iránti megvilágosodott és szívből jövő hála, ez a transzcendensben és a kinyilatkoztatásban gyökerező vallásosság tehát megváltoztathatatlanul az ellenforradalom esszenciáját jelentik.

(Fordította: S. Király Béla)



 

Jegyzetek:


 

1 Essai sur la philosophie de Bacon. [Tanulmány Bacon filozófiájáról], II. kötet, VI. fejezet.

2 Étude sur la souveraineté. [Tanulmány a szuverenitásról], 1. könyv, VIII. fejezet.

3 Uo. 1. könyv, XII. fejezet.

4 Több szerző nem eléggé körültekintően merített a Considérations sur la France előtt írt Étude sur la souverainetéből, amit Maistre „kapkodva írt és át nem olvasott mű”-ként, befejezetlen „vázlat”-ként jellemez (a mű egy félbehagyott mondattal zárul). Akadnak benne zseniális, szuggesztív gondolatok, amelyeket azonban hiba lenne megpróbálni rendszerbe foglalni (még ha ettől a mániájuktól a tudós professzorok képtelenek is megtartóztatni magukat).

5 Uo. 1. könyv, XII. fejezet.

6 A szabadság témája, főképpen az angolszász konzervatívoknál a teljes elhülyüléssel határos mantrává vált; miközben a liberalizmus általában összevissza hadovál, a konzervativizmus sok esetben pusztán önmagát ismétlő, unalmas fecsegés.

7 Essai sur le principe générateur des constitutions politiques. [Tanulmány az alkotmányok működtető elvéről] XXXIX.

8 Uo. XXXVII.

9 „Nem is olyan rég, egy tudományban és szentségben is ragyogó, közös barátot veszítettünk el: tudvalévő, hogy amikor a maga kedvére kémiai kísérleteket végzett, mindig szükségét érezte, hogy szent óvintézkedésekkel vértezze fel magát.” (Les Soirées..., [Szentpétervári esték] 10. beszélgetés).

10 Vico (1668-1744) nevét Joseph de Maistre első remekművében említi (bár idézi a Tanulmány Bacon filozófiájáról című művében is, az egyszerű tudományosságról szóló részben). Ez a nápolyi szerző akkor még teljesen ismeretlen Franciaországban, sőt egész Európában. (Jules Michelet csak harminc évvel később, 1827-ben teszi ismertté a nevét a művelt körökben.) „[Ha] a nemesség megtagadja a nemzeti dogmákat, az állam elveszett” – írja Maistre a Considérations sur la France [Elmélkedések Franciaországról] X. fejezetében. Vicóról pedig így ír: „Egy olasz tudós egészen egyedi észrevételt tett. Miután megfigyelte, hogy a nemesség természetes őre és letéteményese a nemzeti vallásnak, és ez a tulajdonsága még szembetűnőbb, ha a nemzet és a dolgok eredetével kapcsolatos vonatkozásokban tekintjük. Majd hozzáteszi: „Talche dee esser un grand segno che vada a finire una nazione ove i Nobili disprezzano la Religione natia.” [Amikor a nemesség semmibe veszi a vallást, az a nemzet végét jelzi]. (Vico, Principi di Scienza nuova [Az új tudomány elvei], II. kötet). Vico ezen gondolata új fényben mutatja meg a québeci nacionalizmus sorsát. Nacionalista elitünk a saját nemzetének a végét hirdette meg a Római Katolikus Egyház megtagadásával, amely nélkül sem Amerikában, sem annak határain túl nem létezhetnek francia kanadaiak. Politikai tervük azóta üres fecsegéssé és sértettséggé hígult: „Minden országban van néhány konzervatív család, amelyekre az állam támaszkodik: ezt hívják arisztokráciának vagy nemességnek. Amíg ezek megőrzik tisztaságukat és a nemzet szelleme járja át őket, addig az állam az uralkodó esetleges fogyatékosságai ellenére is megingathatatlan, amint azonban romlásnak indulnak, főképpen vallási tekintetben, az államra szükségképpen összeomlás vár, még ha Nagy Károlyok sora irányítja is. Az arisztokrata tulajdonképpen laikus pap: a nemzeti vallás az elsődleges és legszentebb vagyona, hiszen ez őrzi meg előjogait, ám ennek hiányában mindene elveszik. A dogmák támadásánál nincs nagyobb nemesi bűn.” (Joseph de Maistre Jean Potockihoz írt levele 1810. június 5-én.)

11 [Az új tudomány], §. 1094).

12 [Tanulmány Bacon filozófiájáról], 2. kötet, VII. fejezet.

13 Eclaircissements sur les sacrifices. [Magyarázatok az áldozatokról] L'Herne, 2010, Párizs, 28.

14 Du Pape. [A pápáról] III. könyv, II. fejezet.

15 Quatres chapitres sur la Russie. [ Négy fejezet Oroszországról] Vaton, 1859, Párizs, 47.

16 Du Pape. [A pápáról] III. könyv, II. fejezet

17 Essai sur le principe.... [Tanulmány az alkotmányok.], LXI.

18 Joseph de Maistre (1753-1821) jogász, diplomata, író, Edmund Burke mellett a legnagyobb konzervatív és ellenforradalmár gondolkodók egyike volt. Hazai eszmetörténeti esemény, hogy 224 év után megjelenik magyarul is az Elmélkedések Franciaországról című alapműve a Századvég könyvkiadónál, Kisari Miklós fordításában, Molnár Attila Károly tanulmányával. A Magyar Szemle a kiváló De Maistre-szakértő, kanadai katolikus konzervatív szerző, Jean Renaud tanulmányával köszönti a kötet megjelenését.


« vissza