Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Méregzöld félhold francia trikolórban

"Cassen könyvéből kiolvasható, hogy a francia civilizáció sírásói nem a más földrészekről ideérkező bevándorlók. Ők csak eszközök, a fogyó fehérek helyére importált fogyasztók, akik becsapottan, helyüket keresve vezetik le sérelmeiket a francia kisembereken. Tetteikért azok a felelősök, akik idecsábítják őket és megszervezik utaztatásukat."

Negyven év után – olvasótábora megdöbbenésére – megszűnt a francia értelmiség egyik legnívósabb folyóirata, a Le Débat. Pierre Nora történész, a folyóirat lelke szerint az amerikai egyetemekről érkező szélsőbaloldali cancel culture végleg megmérgezte a francia kultúrát, illetve azt, ami még maradt belőle. Könyörtelen harc zajlik, és az ökozöldben mutatkozó balmédia, összefogva a jogászi társadalom csatlakozott részével lehetetlenné teszi a tárgyszerű vitát: a másik oldal, a lesajnált „populisták” a megvetés tárgyai csupán. De meddig?

A francia és uniós gyakorlattal szemben az Egyesült Államok, Kína, Oroszország, Törökország reálpolitikát folytatva visszatért a katonai eszközöktől sem visszariadó érdekérvényesítéshez. Az EU a pacifizmusával és doktrinéri szeszéllyel forgatott „emberjogi” ideológiájával önostorozó Európa történelmi bűneit mazochista módon felemlegetve kivonulni készül a történelemből. Az Elbától nyugatra nem lehetett sokáig néven nevezni a rendszeressé váló iszlamista erőszakot: Franciaországban bíróság elé állítják azt, aki az arabok rabszolgatartásáról, az afrikaiak egymás ellen elkövetett sok évszázados rabszolgatartásáról beszél, vagy felemlegeti, hogy azt a fehérek szüntették meg először a világtörténelemben.1

Bírósági eljárások, pénzbüntetés, lejáratás, fenyegető telefonhívások várnak azokra is, akik kiállnak a (még) többségi helyi franciák jogaiért és akik a normalitás szintjére csökkentenék a bevándorlást, a tiltott határátlépőket pedig hazaküldenék. Pedig mégiscsak a világ hatodik, atombombával, és (még) erős hadsereggel rendelkező államáról van szó, amelyik képes volna cselekedni, ha ártalmiság-értelmisége, sodródó vezetői fölmérnék, hogy nemzetükért is felelősek, és ha ezt a felelősséget nem vállalják, akkor nem alkalmasak küldetésük betöltésére. Erről szól Pierre Cassen És a baloldal az iszlám szajhája lett című könyve.2

Az csak természetes, ha egy konzervatív, egy jobboldali, vagy egy populista meggyőződésű fellépést sürget az üzletszerű bevándoroltatás ellen. Viszont már sok baloldaliról is elmondható ez Franciaország-szerte. Pierre Cassen, mielőtt a nemzeti összefogáshoz eljutott volna, felpróbálta magára a baloldal minden harcos alakulatának egyenruháját. Nagyvonalú volt és szókimondó, mint általában – és a „posztmaiakkal” ellentétben – a klasszikus baloldaliak. Amikor a szajha szót kifogásolták a könyve címében,3 vállát megvonva felelte: ha „nagy” elődjének, Jean-Paul Sartre-nak senki sem vetette szemére e szót, akkor ezzel őt is hagyják békén.

Cassen könyve tizenkét vitriolba mártott portréból, és egy – önmagával is kíméletlen – önéletrajzból áll. Egyetértünk vele vagy sem, dokumentáltabb könyvet a „hivatalos” nyugati médiavilágról aligha olvashatunk. Macron elnök pótcselekvéseiről, szerepköréhez méltatlan viselkedéséről, nemzetgyalázó beszédeiről, elvtelen ügyviteleiről is hiteles képet kapunk. A szerző küzdelmei, kisebb-nagyobb győzelmei és csatavesztései előjátékok voltak a Jacques Attali háttérember által elővarázsolt Macron és kormánycsapata elleni harchoz. Nincs egyedül a baloldalon. Hasonló szellemben nyilatkozott a népszerű filozófus, Michel Onfray is az elnökválasztási kampányt végigkísérő, kitűnő elemzésekkel tűzdelt naplójában.4

Másod- és harmadrendű baloldali jómadarak kerülnek megörökítésre a könyv lapjain. Amint azt Cassen több tévéinterjúban is elmondta,5 a válogatása során a bőség zavarával küzdött. Tizenhét éves kora óta – amióta nyomdászként keresi a kenyerét – semmi jót nem várt a jobboldaltól, de reméli, hogy köreikből is jelentkezik olyan aktivista, aki lerántja a leplet Alain Juppé, Nicolas Sarkozy, Francois Bayrou és mások ügyeiről (amit szerintem félig-meddig már megtett Éric Zemmour, a francia jobboldalról írt fekete könyvével).6

Némely olvasó meghökkenhet a szerző stílusától, de Michel Onfray mintegy harminc nyelvre lefordított könyvei is bizonyítják: ez a hangvétel nem kivételes a francia médiacsatákban, ahogy – egyre inkább – a magyarban sem. Mi több: Cassen érvelése „finom és úrias”, ha összevetjük azokéval, akik minősíthetetlen hangnemben támadják őt és azokat, akik felemelik szavuk az általánossá váló véleménydiktatúra ellen. A baloldali Libération úgy figurázza ki Cassen webhelyét, hogy annak szerkesztőit női alakban, falhoz támaszkodva ábrázolja, amint iszlámgyűlöletükben francia trikolórt hánynak.7 A „fuck you” amerikanizáció, a kereskedelmi tévék kibeszélő műsorai, a börtönszlenget alulmúló névtelen internetes hozzászólók nyelvi pornográfiája megtette hatását: Európa civilizációs értelemben és politikailag is az Egyesült Államok e-mailes csatolmányává kezd válni – ha így folytatja.

Cassen könyvéből kiolvasható, hogy a francia civilizáció sírásói nem a más földrészekről ideérkező bevándorlók. Ők csak eszközök, a fogyó fehérek helyére importált fogyasztók, akik becsapottan, helyüket keresve vezetik le sérelmeiket a francia kisembereken. Tetteikért azok a felelősök, akik idecsábítják őket és megszervezik utaztatásukat. Az előtérben a hipergazdagok és a francia állam által támogatott civil szervezetek, a háttérben a multikulturalizmus ideológiáját terjesztő eszköz-média tündököl. Ahol az EU-s jogszabályok nem kötik gúzsba az állam szuverenitását, oda nem áramlik a kiszolgáltatott tömeg, amely többnyire nem a befogadó országhoz, hanem a korábban odavándorló társaihoz csatlakozik. (Hiába fogy pl. Japán lakossága, nem engednek oda idegent, ahogy Ausztráliába sem.)

Ismétlem: Pierre Cassennél elkötelezettebb baloldalit aligha találni. Az 1983 óta a baloldal elárulóinak és a bevándorlás legfőbb ideológiai támogatóinak tartott szocialistákat kivéve minden baloldali szerveződés, így a kommunista párt és az annál is radikálisabb trockista szervezetek aktivistája is volt. Aztán rájött, hogy csak az általános és nemzeti összefogás állíthatja meg hazája romlását: ezért szélsőjobboldalinak titulálják a volt harcostársai és ügyeletes feljelentői. Az egyik interjúban8 elmondta, hogy míg a jobboldali Sarkozy elnöksége idején egyszer jelentették fel, Hollande és Macron alatt, 2018 elejéig 55-ször kellett megjelennie a bíróságon élettársával, Christine Tasinnel.

Cassen kálváriája jól szemlélteti a sajtószabadság romló helyzetét Franciaországban, ahol a cél a bevándorlás okozta súlyos gondok szőnyeg alá söprése. A mainstream média szerepe, hogy fenntartsa és hitelesítse a mítoszt, miszerint a bevándorlás csak gazdagítja Franciaországot, és olyan természetes folyamat, mint az évszakok váltakozása. Végtére is mindnyájan bevándorlók vagyunk. (Ez az érv Budapesten is elhangzott már.) Beszédes, hogy éppen a baloldali Mitterrand elnöksége alatt, 1986-ban jött létre az Audiovizuális Főtanács, illetve az Újságírók Személyi Kártyájának Bizottsága. Ők és az elnöki palota beleszólnak abba, hogy ki jogosult a sajtóigazolvány viselésére! Ez példátlan egy olyan országban, amelynek baloldali értelmisége a piacdemokráciáról és a francia haza helyett a semmitmondó „köztársasági értékekről” szónokol Európának, újabban már csak a keleti felének.9

Az erkölcsi ítélőbíró és értékbesoroló média Cassent a baloldalt elhagyó renegátnak állítja be, noha az ő helye – szemben a hatalmat megkaparintó, azzal visszaélő renegátokkal – a szuverenisták között van. A szuverén gondolkodók és aktivistáik tábora képes megnehezíteni a hatalom dolgát, de ennél többre volna szükség. A Riposte Lque-nak is az a feladata, hogy mozgósítson a 2022-es elnökválasztásra. Michel Onfray nyilatkozta nemrég a TV5 Monde műsorában,10 hogy a baloldalnak ma négy, hivatalosan is elfogadott megjelenési formája van: a Szocialista Párt, Mélenchon Engedetlen Franciaországa, az Új Antikapitalista Párt és a trockista Munkásharc. Hiába tartja magát baloldalinak valaki, ha nem sorolható be ezek egyikébe, akkor nem számít annak. Ha viszont nem számítasz baloldalinak, akkor jobboldali leszel. És ha jobboldali vagy, akkor csakis szélsőjobboldali lehetsz, azaz: nacionalista, antiszemita, iszlám-gyűlölő, nőgyűlölő, homofób, titkos pedofil és haladásellenes.

Bár sokat ír a muszlim világ francia kakukktojásairól, Cassen nem muszlim- és nem arabellenes. Ő csak azt szeretné, hogy az államot és egyházat szétválasztó, 1905-ben hozott törvényt ne csak a törvénytisztelő keresztényekre és zsidókra alkalmazzák, hanem az iszlám híveire is. Ez utóbbiak azonban a nagyvállalati világ vezérelte politika kivételezettjei: amit szabad a muszlim Jupitereknek, azt nem szabad még az ateista ökröknek sem. Ahogy Alain Finkielkraut írta: „A civilizált párbeszéd baloldali rombolói ma nem a kapitalizmust akarják megdönteni, hanem a démonizált nacionalizmus ellen harcolnak: bináris látomásukban a kirekesztettek helyettesítik a kizsákmányoltakat. számukra a zsidóság után a muszlimok lettek a »másság« megtestesítői.”11

Polgárai naponta tapasztalják, hogy a tömeges bevándorlás fenyegeti az európai civilizációt, de az EU, vagyis a „hivatalos Európa” tagadja ezt, és betiltja az ezzel ellentétes állampolgári fellépéseket. Minden országra és egy földrészre is igaz a tétel: ha demográfiailag meggyengülsz, ha nincsenek kohéziós, megtartó erőid, akkor a nagyhatalmak, a nemzetközi szervezetek és a magadból kitermelt, téged eláruló elitek játékszerévé válsz! Nem te nevezed meg az ellenséged, hanem ő jelöl meg téged! Az AFP hírügynökség 2017. szeptember 16-i felmérése szerint a franciák 85 százaléka úgy ítéli meg, hogy az elmúlt öt évben nőtt a bevándorlók száma, de sem a kormányt, sem a médiát nem érdekelte a többségi vélemény, inkább az önkényesen szaporodó kisebbségek jogainak biztosítása izgatta.

Marad a kérdés: hogyan lehetséges mindez? Miért nincs ma szuverén állampolitika Nyugat-Európában? Miért mindig a köztársaságra hivatkoznak, és nem Franciaországra? Pierre Cassen – miközben büszke baloldali küzdelmeire – bevallja: a jövőre készülve mellékes, hogy ki a bal- és ki a jobboldali, a nemzet megőrzése a lényeg. E gondolatot folytatva mondhatjuk: ma minden országban a fő választóvonal a pénzforrásokhoz közel állók, és azoktól távol tartottak közt húzódik. Ahogy a francia szólásmondás tartja: Mindenki magának, a Jóisten mindenkinek! A politikai ügyvitelbe betóduló új generációról pedig fölösleges morális kijelentéseket tenni: ők másként szocializálódtak, mint elődeik.

Cassen szemléletesen magyarázza el, hogy a mai baloldalnak miért nincsenek elvei. A régiek – a hetvenes évek végéig – még megtapasztalták a háború következményeit, keményen dolgoztak hazájuk talpra állításáért. Erőfeszítéseiket a De Gaulle-korszak fémjelezte: a „dicsőséges harminc évben” Franciaország Európa Japánja volt. A régi baloldal megtapasztalta a verejtékes munkát, voltak elveik és érveik, jórészt vidékről származva községek, városok, nagyvárosok polgármestereiként, képviselőként sokat tettek embertársaikért. Ma baloldalinak lenni pusztán karrierépítést jelent. Először az egyetemi szakszervezetben kell kitűnni, aztán megmérettetni a pártapparátus bizalmi emberei előtt, amilyen például Julien Dray, az SOS Rasszizmus mindenese. Később az SOS Rasszizmus szervezeteiben szidnia kell a „maradi” többségi társadalmat, hangoztatva, hogy át kell nevelni az egyre szaporodó kisebbségek jogainak elfogadására. Így lehet valakiből valamelyik szocialista parlamenti képviselő táskahordozója, tekintélyes gázsival és minimális munkával. Innen vidékre vagy a nagyvárosok változatos helyszíneire katapultálják, ahol – ha elég ügyes – gyökeret ereszthet, és indulhat a képviselői vagy a polgármesteri választásokon. De megelégedhet az általános tanácsadói tisztséggel, közgyűléseken próbálgathatja szónoki képességeit. Közben jóban kell lennie a médiával, mindig rendelkezésükre kell állnia, együtt fújni velük a hivatalos nótát, némi egyéni B-moll felhanggal. És ha – ne adj' Isten! – olyan jelölt mellett kampányol, akiből később pártelnök vagy miniszer lesz, az viheti magával a csapatába, ahol új ismeretekkel és ismerősökkel gazdagodva építheti a karrierjét, míg belőle is nem válik miniszter vagy pártelnök. Esetleg nagykövetként dicsérheti elnöki munkaadóját.12

A baloldal és a jobboldal tekintélyes része folyamatosan alkalmazkodik a multinacionális óriások, a pénztőke, a banki világ elvárásaihoz, és mind a kettő csak színesítette, hatalmi váltójátékká tette a liberalizmus uralkodó ideológiáját. A jobboldalinak nevezett Chirac elnök világképét inkább a radikális-szocialista szemlélet jellemezte, olyannyira, hogy 1962-ben de Gaulle személyi titkárának be is vallotta, hogy semmi köze a gaulle-izmushoz: „Pompidou-t hűen és lojálisan szolgálom, a gaulleizmus viszont nem érdekel. Az nem az én dolgom, nem az én generációm.”13 (E tény azért is érdekes, mert elődje, a szocialista Mitterrand egyértelműen a jobboldali kultúrához kötődött.)

Az igazi választóvonal tehát nem a bal-jobb, hanem a liberális és a valódi demokratikus alapoknál megmaradni kívánó illiberális világ között van. A megállapítás azonban politikafilozófiai megvilágítást igényel. A liberális ideológia két pillér – az individualizmus és a humán világ ökonomista szemlélete – által kifeszített cirkuszi kötélen egyensúlyoz. John Milbank teológus szerint azonban a liberalizmus egy antropológiai tévedés.14 A liberális ideológia hatására az individuumban összpontosul minden, és az elvont egyén lett az összes érték egyetemes kritériuma, legyen szó a nárcizmus kultúrájáról, a gazdasági deregulációról, az emberi jogok vallásáról, a közösségek összeomlásáról, a gender-elméletről, a tévé-valóságról, a kortárs „műalkotásokról”, a piac „logikájának” érvényesüléséről a hétköznapok legapróbb történéseiben. Az uralkodó liberális szemlélet az embert függetlennek látja a környezetétől, és úgy fogalmazza újra lényegét, mint aki maximalizálja az érdekét, ezért alkudozó, piaci magatartást tart természetesnek az interperszonális kapcsolatokban (homo economicus).

A liberalizmus-illiberalizmus témaköréről a legjobb könyvet a bal-jobb meghaladásának legfontosabb teoretikusa, Alain de Benoist írta. Ő a következőket emelte ki az atlanti baloldalt és a jobboldalt domináló ideológiáról: „A liberalizmus azon a meggyőződésen alapul, hogy alapvető és elidegeníthetetlen jogokkal születtünk, mely jogok elsőbbséget élveznek és magasabb rendűek minden emberi intézménynél. A jogok közül a legfontosabb az, hogy szabadon követhessük az érdekeinket. Ezek természetesen formaiak (a munkához való jog önmagában nem teremtett munkahelyet), de nem ez a fontos. Az alapvető jog: jogunk van ahhoz, hogy legyenek jogaink.”15

Az ilyen ideológián nevelkedett politikusoktól nem lehet teljes értékű közösségi reflexeket vagy döntéseket várni. Európa Cassenjeinek számolniuk kell az eredeti rendeltetésétől fokozatosan eltérő Európai Unió növekvő kényszereivel. „így – írta Pierre Manent filozófus – az emberi jogok nevében megtiltanák a nemzeteknek, hogy olyan törvényeket hozzanak, amelyek alkalomszerűen hasznosak és szükségesek a közösségi életmód megőrzéséhez, bátorításához, hiszen – végtére is – a közösségben alakul ki az ember arculata, a közösségben kap értelmet a léte.”16 Cassen élményszerűen írja le egyik küzdelmüket, amely sikerrel járt: 2005-ben a franciák többsége nemet mondott az uniós Alkotmányszerződésre, amelyet némi módosítással Sarkozy később mégis megszavaztatott a parlamenti többségével.

Cassen és a hozzá hasonló csupaszív baloldaliak feje fölött az 1981-ben hatalomhoz jutó francia baloldal csatlakozott a piac életmód-átalakító logikájához, és a fejlődés misztikus hitét kezdte vallani, katekista módon terjeszteni. Ám ahogyan a költő Charles Péguy írta 1910-ben: „Minden, ami misztikusan kezdődik, a politikában ér véget.” A baloldali aktivisták tovább görgetik ellenségük felé a liberális tűzkereket. Azt hirdetik, hogy az igazságos társadalom megvalósításának feltétele a hagyomány kimetszése az emberi közösség emlékezetéből, és a múlt végleges eltörlése nemzetestől, családostól. Most a szobrokon van a sor, meg a rendőrségen, hogy az anarchia végleg győzedelmeskedjen. A zavarosban pedig még könnyebben halásznak azok, akiknek vannak hozzá eszközeik és kapcsolataik.

A liberális jobboldal eközben a kritikus gondolkodást állította kereskedelmi érdekek szolgálatába, s a maga részéről így profitált a hagyományos társadalmi közösségek bomlásából. így jöhetett létre a Szovjetunió bukása után a bal és a jobb nagy liberális fúziója, amelyben – Cassen tapasztalata a bizonyíték rá – a pénzvilághoz csatlakozva a jobboldal elárulta a nemzetet, a baloldal pedig a népet.

De hogyan lehet megvédeni Európa fogyóban lévő népeit vagy nemzeteit, ha mai vezetői és propaganda-gépezetté süllyedt sajtója azt hirdeti, hogy a közösségek nem mások, mint az egyének aggregátumai? Hogyan tudjuk megvédeni a normális élethez nélkülözhetetlen „hagyományos értékeket”, ha közben hallgatunk arról, hogy mindezt a világkapitalizmus semmisíti meg, mindent kiszórva lelkivilágunkból, ami nem cserearányos, és nem vásárolható meg pénzen?

Tehetünk még valamit azért, hogy a közösségeiket odahagyó-megtagadó, magukat önként kiszolgáltató, személyükben „szabad” individuumok ne veszítsék el – csak közösen megvédhető, metafizikai és antropológiai értelemben megélhető – szabadságukat? És egyáltalán, van-e még időnk arra, hogy újragomboljuk a félregombolt kabátunkat?


 

Jegyzetek:

 

1 Lásd Alain Finkielkraut filozófus interjúját Pierre Nora történésszel: https://www.franceculture.fr/ emissions/repliques/la-fin-du-debat , illetve Bernard Lugan történésszel készített interjút a Radio Sud- ben: https://www.youtube.com/watch?v=D8Y5UFBFNEo

2 Pierre Cassen: Et la Gauche devint la putain de l'islam. Éditions Riposte laique, 2018, Paris.

3 Magyarul A tisztességtudó utcalány címmel jelent meg 1947-ben (ford. Benedek András-Rónay György).

4 Michel Onfray: Zéro de conduite. [Magatartásból nulla] Párizs, 2018, L'Observatoire.

6 Éric Zemmour: Le livre noir de la droite. Párizs, 1998, Grasset.

7 Les mythomanes se tripotent laïque. [A kényszeres hazudozók szekuláris húrokat pengetnek] In Libération, 2015. november 17

8 Interjú Pierre Cassennel az ellenhatalmi média helyzetéről Franciaországban. 2018. január 26., Novorossia Today.

9 A bevándorlást támogató-elősegítő francia balhatalom legfontosabb hírcsatornái – a teljesség igénye nélkül – az alábbiak: a France 3, az ITélé az LCI, a BFM TV, a TV5 Monde tévécsatorna; a L'Humanité – amelyet 1990-ig a Szovjetunió is pénzelt – és a Libération című lap, illetve a L'Express, a és a Le Point magazin. És nehogy kifelejtsük a nagy Gatsbyt: a Le Monde napilapot.

11 Alain Finkielkraut: La seule exactitude. [Az egyetlen pontosság] Stock, 2016, Párizs, 321.

12 Interjú Pierre Cassennel Hogyan lett a baloldal az iszlám szajhája? című könyvéről a TV Liberté 2018. december 20-i adásában. https://www.youtube.com/watch7v-TbmnH11dXw

13 Éric Zemmour: Le livre noir de la droite, 274.

14 John Milbank (Adrian Pabsttal): The Politics of Virtue: Post-Liberalism and the Human Future. [Az erény politikája: a liberalizmus utáni és az emberi jövő] Rowman & Littlefield, 2016, London-New York, illetve Adrian Pabst: The Demons of Liberal Democracy. [A liberális demokrácia démonjai] Polity Press, 2019, Cambridge.

15 Alain de Benoist: Contre le liberalisme. La société n'est pas un marchée. [A liberalizmus ellen. A társadalom nem piac] Groupe Elidia, 2019, Monaco, 13.

16 Pierre Manent: La loi naturelle et les droits de l'homme. [A természeti törvény és emberi jogok] PUF, 2018, Párizs, 27.


« vissza