Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A fiziognómiai világképről – Rudolf Kassner és Rilke-esszéi

"A platonikus vagy kritikus a kassneri szóhasználatban esszéírót jelent. Az esszé tehát az ő értelmezésében egy új költői nyelv, új kifejezési forma, amely a filozofikus ihletésű író-gondolkodó számára lehetővé teszi, hogy a művészet és a filozófia tárgyát egyaránt kifejezhesse megfelelő nyelvi eszközökkel, és így az egymást látszólag kizáró ellentéteket formába öntse."

Rilke költészetéről könyvtárnyi írás született az elmúlt több mint száz évben. Se szeri, se száma az életművét bemutató monográfiáknak, a költészetét elemző tanulmányoknak, doktori disszertációknak. Rudolf Kassner osztrák író, esszéíró, filozófus ebben a kötetben1 olvasható Rilke-esszéi több okból is rendhagyóak a Rilkével foglalkozó irodalomban. Rendhagyóak, mert egy olyan író tollából származnak, aki Rilkéhez fűződő barátsága révén különleges helyet foglal el a költő életében. Rilke és Kassner nemcsak kortársak voltak (Rilke 1875-ben született Prágában, Kassner 1873-ban Morvaországban), hanem szűkebb hazájuk révén kettős értelemben is honfitársak az Osztrák-Magyar Monarchián belül. Rendhagyóak az itt olvasható esszék, azért is, mert nem aprólékos filológiai kutatások eredményeként született írások, hanem a kassneri fiziognómiai módszer ihlette írásművészet gyöngyszemei.

Az irodalomtörténészek egyetértenek abban, hogy Kassner az európai modernség második szakaszának egyik meghatározó egyénisége. Első, 1900-ban megjelenő írása, a Misztika, művészet és élet2 nagy feltűnést keltett az egész német nyelvterületen, és valósággal berobbant a századforduló pezsgő bécsi szellemi életébe. Őszinte csodálói közé tartozott többek között az akkor már híres Hofmannsthal is, és a baráti kapcsolatukon túl íróként is ösztönzően hatottak egymásra. Kassner 1907-ben ismerkedett meg Rilkével személyesen, amikor a költő felkereste őt bécsi otthonában. Egyébként Hofmannsthal és Rilke kapcsolata nem volt felhőtlen, ezért érdekes, hogy Kassner az egyik itt olvasható írásában együtt emlékezik meg róluk. Megjegyzendő, hogy míg Rilke és Hofmannsthal életműve az elmúlt közel száz esztendőben Európában és Európán túl is szinte megszakítás nélkül jelen volt az irodalmi köztudatban, Kassner népszerűsége még a csúcspontján is csak a német, kisebb részben francia, illetve angol szellemi elitre korlátozódott, és ez az elszigeteltség a következő évtizedekben sem változott sokat. (A tisztelői és hívei között különben olyan nagyságok szerepelnek, mint André Gide, Paul Valéry, Gabriel Marcel, Denis de Rougemont, T. S. Eliot, Wystan Hugh Auden, de honfitársai – Hermann Broch, Robert Musil, Heimito von Doderer – nagyrabecsülését is kivívta.) A mellőzöttség az európai szellemi elit részéről történő elismerésnek köszönhetően nem zavarta túlságosan, hisz a legnagyobbak a legnagyobb elismerés hangján beszéltek róla, és ez volt számára az igazán fontos. Alkotói kedve hat évtizeden át, 1959-ben bekövetkezett haláláig talán ezért is szinte kiapadhatatlan. Rilke 1911 júniusában így ír a közös barátról Marie von Thurn und Taxis hercegnének: „[...] legszívesebben még ma délután útra kelnék Önhöz az új Kassner-könyv3 próbapéldányával a zsebemben, türelmetlenül, hogy együtt olvashassuk. [...] ma éjszaka el is olvastam, délelőtt kisétáltam vele a Luxembourg-kertbe, újra átlapoztam, szinte az elejétől a végéig, és bizonyára így is folytatom majd, mert nem adja egykönnyen magát. [...] Rögtön beleástam magam, föltétlen figyelemmel, s anélkül, hogy fölmérhetném egész horderejét, a húsomba vágott, megsuhogtatott leheletével, melegével és nyugodt szóemelésével; csupa elevenség ez, eleven szavak gyűjteménye; rövidségében megcsalatkozunk: hosszú, nagyon is hosszú könyv ez –, nekem úgy tűnik, hogy csak nagyon nagy számösszegek sűrűsödnek benne, hétjegyű számok végtelen jelentőségű részösszegekből és törtekből összevonva, itt-ott egy-egy nagyobb summa, még nyitott összeg, de sehol fölfelé kerekítés, minden egység tisztán-pontosan illeszkedik, s nem adódik a többihez, nagyszerűen, lezáratlanul áll, nem véglegesíti pecsét, s majd valahol az óriási végösszegben még egyszer öntudatra ébred és kiterjeszkedik és leplezetlenül megmutatkozik. Nem ő-e közöttünk, ezt mondogatom magamban, hát nem ő-e közöttünk, írók és eszmélkedők között a legfontosabb?”4

1912. február 7-én kelt levelében Lou Andreas-Saloménak a következőket írja: „Ma szeretnék Neked pár szóban Kassnerről mesélni. De nehéz megfeledkeznem róla magáról, nem, erre képtelen volnék. Amit olvastam tőle, (mielőtt személyesen megismerkedtünk), azt túl „nehéznek” találtam; csak azóta olvasom igazi belátással, mióta látom műve mögött emberi alakját, sőt, sokszor közvetlenül előtte. Ahogy mindjobban elmagányosodott, egyre erősebb bizalommal fordult felém, és biztosan a barátjának tart: s ebben nem is téved, voltaképpen ő az egyetlen férfi, akivel tudok kezdeni valamit – vagy talán még pontosabban, az egyetlen, akinek eszébe jutott, hogy egy kicsit hasznot húzzon nőies tulajdonságaimból. Hihetetlenül tisztán és közvetlenül megéreztem (már amikor esztendőkkel ezelőtt, Bécsben első ízben láttam) lényének derűs sugárzását; csakugyan világít, maga a fény, világosság a térben. [...] Kassner, kétségtelen – s ezt ő sem vitatná –, Kierkegaard szellemi gyermeke. Kierkegaard ki-be jár benne és körbe-körbe vezeti és így tovább. [...] S amint Kierkegaard számára egyfajta előny volt, hogy – annyi-annyi beláthatatlan gátlás helyett – mindig csak ez az egy, ez az egy roppant súly, az életen túlterjedő gondterhesség nyomasztotta [...], úgy Kassner valahogy azzal kerül fölénybe, hogy nála minden ellenállás egyetlen gátlásban (fogyatékosságában) egyesül: s ez megszilárdítja koncentrációját és nyugalmát; őt semmi nem képes, úgymond, hátba támadni. [...] Ismered Kassner régebbi írását az „Indiai idealizmus”-ról?5 Nem tudom nem ez-e a legjobb munkája.”

Rudolf Kassner közvetlenül Rilke halála után, 1926 decemberében vetette papírra az első visszaemlékezését a költőről. Ezt követően (1956-ig) még összesen hat, Rilke emlékét felidéző írás jelent meg különböző folyóiratokban, illetve szerepelt valamelyik Kassner-esszékötetben. Az utolsó a költő halálának harmincadik évfordulóján hangzott el 1956-ban a svájci Sierre-ben. A tanulmányok külön kötetben való megjelentetésének gondolata először Kassnerben fogalmazódott meg 1949-ben, de a háború utáni ínséges idők miatt a terve meghiúsult. Klaus E. Bohnenkamp, a tízkötetes Kassner-életműkiadás (kritikai kiadás) gondozója, 1976-ban az immár teljessé vált, valamennyi Rilkével kapcsolatos esszét tartalmazó anyagot rendezte sajtó alá és Rilke – Gesammelte Erinnerungen 1926–1956 címen kötetbe foglalva kiadta. Jelen könyv a Bohnenkamp féle szerkesztést követi, de az Elszórt megjegyzések fejezetben az életműkiadás Rilkére vonatkozó írásaiból többet emeltünk be kötetünkbe (a tízkötetes életműkiadásból), mint a Bohnenkamp szerkesztette könyvben szereplő anyag. Ez vonatkozik a Hofmannsthal és Rilke esszére is, amely – bár az itt közölt változatban kéziratként már 1946-ban megvolt – ebben a formában azonban Kassner életében sehol nem jelent meg nyomtatásban. A Hofmannsthalnak szentelt rész külön, 1947-ben a Du című folyóiratban jelent meg. A kötetünkben olvasható visszaemlékezés a Klaus E. Bohnenkamp által gondozott tízkötetes életműkiadásban szereplő végleges változat, mely az 1946-os eredeti kéziratnak felel meg.

Rilke és Kassner barátságának majd' két évtizedes történetében főleg az 1910 tavaszán és őszén Párizsban együtt eltöltött hetek-hónapok bizonyultak döntő fontosságúnak Rilke világképében és létszemléletében bekövetkezett változás szempontjából. Kassner a maga szerény, visszafogott stílusában a visszaemlékezéseiben nem osztja, sőt cáfolja azt a helyenként felbukkanó felvetést, hogy a Duinói Elégiák létrejöttében fontos szerepet játszott volna. Azt viszont kiemeli több alkalommal is, hogy a párizsi együttlétük idején Rilkét mélyen megérintette mindaz, amit a baráti eszmecseréik során a nagyságról (Hölderlin kapcsán) és az áldozatról/áldozathozatalról/áldozatvállalásról felvázolt neki. A nagyság és az áldozat, mint a költői lét elengedhetetlen követelménye éveken át foglalkoztatta Rilkét. Már 1910 előtt is ismerte Kassner néhány e témába vágó írását – például A dilettantizmus (Der Dilettantismus), vagy Az indiai gondolat (Der indische Gedanke) című műveket –, de az 1911-ben megjelent Az emberi nagyság elemei című kötet különösen nagy benyomást tett rá, amint azt a fenti levélrészletben olvashattuk. De erről tanúskodnak ebben az időben írt más levelei is, a Wendung (Fordulat) című verse, és elsősorban a híres Nyolcadik Duinói Elégia.

Rilke Magda von Hattingbergnek 1914 februárjában kelt levelében ezt írja Párizsból: „Nővér, az áldozat! Az áldozat a világban van. Mi az áldozat? Úgy gondolom, nem más az, mint egy ember határtalan, soha többé nem korlátozható döntése legtisztább benső lehetőségei szerint – és hadd valljam meg, még sokáig nem figyeltem volna fel erre a szóra, ha hirtelen nem bukkan elém Valakinek a könyveiben, aki fölfedte számomra az áldozat hallatlan jelentőségét, s képzeld, éppen az én számomra. Egyébként gyanússá tette volna a szememben a szót a rémesen szűkös keresztényi beszédmodor – és hogy ez mit jelenthetett igazán forró antik értelemben, azt még senki nem magyarázta meg nekünk. De ekkor egyszerre itt volt, mintha a földből bújt volna elő, cáfolhatatlanul. – Ez igen nyomorúságos időkben történt – bágyadtan fölütöttem a Rundschaut, s olvasom, Rudolf Kassner mondatai közt, a következőt: A bensőségtől a nagyságig az áldozaton át vezet az út. Ez mélyen megrendített. Mint egy tőr, melyet valakinek meggyilkolására élesített a köszörű, és a tettes egy álló esztendeig dugdossa a köpenye alatt, folyton döfni kész kezében szorongatva; s amint egy efféle tőr aztán végül kivillan és bök, a valóságos szív közepébe: így döfött belém ez a mondat. Ez az, Kedves, így volt: rendelkeztem bensőséggel, rendelkeztem vele igencsak nagymértékben – de mással nem rendelkeztem, csak vele: hogy művem érvényesen létrejöjjön, ahhoz szüksége volt a másik komponensre: a nagyságra; [...] Nővér, és akkor mit szólsz, ha megemlítem, ami csak később jutott tudomásomra, hogy nevezetesen Kassner tényleg rám gondolt, amikor leírta ezeket a sorokat? – Mint ember, ő a barátom (abban az igazi és mégsem szó szerinti értelemben, ahogy szellemileg egymásban bízó emberek – bár ritkán találkoznak, és még ritkábban váltanak levelet – barátok lehetnek) – mint szellem. ha százhét esztendős volna (nem pedig amolyan korombeli), és nem Bécs tizenharmadik kerületében élne (hanem egy hegycsúcs felhői között), akkor körülbelül szemléletesen megjelöltem azt az állapotot, mely megfelelne annak a benyomásnak, mely olykor-olykor áthat, ha tágas benső lényére gondolok.”

Az áldozat(hozatal) kassneri alapfogalom, központi gondolat, amelynek kisugárzása (és fényvisszaverődése) révén világosodik meg bölcseletének a többi alapgondolata, mint például a mérték, a megfordulás/megfordítás, átfordulás/átfordítás, fordulat/konverzió stb., a képzelőerő/imagináció, és a közép (amelyen keresztül, vagy amely révén a megfordulás megtörténhet). Ezekkel a fogalmakkal szorosan összefügg a kassneri bölcseletben megfogalmazott látás, mint a lélek aktusa. A fiziognómiai látás egy szinoptikus látást igényel, amely a forma és tartalom együttlátását feltételezi. A látó és alak/forma, a látó és látott (Seher und Gesicht) eggyé válásában, amely az imagináció átformáló erejével túlmutat az egyes dolgok puszta megjelenési formáján. Aki látni akar, mondja Kassner, annak áldozatot kell hoznia, hogy láthasson, meg kell tanulnia lemondani (ez hasonló lelki aktust jelent, mint a keleti meditációs gyakorlatból is ismert kiüresedés), hogy egy új erőtérbe kerülhessen, ahol végbemehet a megfordulás, ami lehetővé teszi az átváltozást: metamorphosist, transfiguratiót, átlendülést egy más alakzatba, az abszolút másba, ami ezáltal sajátunkká válik. Ez nem más, mint a lélek teremtő aktusa. (A „fiziognómiai látást” illetően további passzusokat is idézhetnénk Rilkének Magda von Hattingberghez írt fenti leveléből.)6

A kassneri fiziognómiai módszer ihlette írásművészetről esett szó fentebb. Ezzel kapcsolatban álljon itt, elsősorban a stílus és a forma kapcsán, már csak a téma magyar vonatkozásai miatt is, néhány gondolat. Kassner a már említett első művének bevezető esszéjében, A költő és a platonikusban a következő szavakkal írja le az új művész-ideált, az új költői megszólalás lehetséges formáit, ami az esszéíró számára is új távlatokat nyit: „Ő a rendszer nélküli filozófus, a rím nélküli költő, a magányos társasági ember, a címer nélküli arisztokrata, kalandokba nem bocsátkozó bohém. [...] A misztikus gondolkodás intuitív gondolkodás, ami annyit jelent, hogy rá kell jönnünk a dolgokban rejlő géniuszra, fel kell ismernünk a bennük rejlő zenét, hagyni kell a gondolatok szabad szárnyalását, tehát géniuszként, művészként kell gondolkodni. A művészek a misztikus élet dialektikusai, a misztikusok pedig a gondolkodás művészei, az igazi szabadgondolkodók. A művész az alkotásával teremti meg az élet belső ritmusát, a misztikus gondolkodásával teszi ugyanezt. [...] Az, hogy az ember költőként lép az életbe és lángcsóvákat színes virágesőként hullatja a dolgokra, vagy éppenséggel platonikusként életét a lángok dicsőítésének szenteli, kinek-kinek a saját géniuszán múlik. A géniusz senkinek nem tartozik felelősséggel, a géniusz merő szerencse. Az embereknek csak azt kell megválaszolniuk, hogy művészek-e, és hogy géniuszuk fénye hogyan törik meg az élet anyagán. Ez a fénytörés, akár fény a prizmán, alkotásaikon, vagy éppen gondolataikon csillan meg. Utóbbi esetben a gondolat művészeiről beszélünk.”

A platonikus vagy kritikus a kassneri szóhasználatban esszéírót jelent. Az esszé tehát az ő értelmezésében egy új költői nyelv, új kifejezési forma, amely a filozofikus ihletésű író-gondolkodó számára lehetővé teszi, hogy a művészet és a filozófia tárgyát egyaránt kifejezhesse megfelelő nyelvi eszközökkel, és így az egymást látszólag kizáró ellentéteket formába öntse. Tehát a költő és platonikus, mint esszéíró a lét teljességét a forma tökélyén keresztül magába fogadó művész egy személyben.

Kassner korai méltatói között találjuk Lukács Györgyöt is, aki az 1908-ban (igaz, először németül) megjelent A lélek és a formák (Die Seele und die Formen) című esszékötetében így méltatja a fiatal osztrák filozófus-esszéírót: „Kassner egészen szuverénül pozitív kritikus [...] polémiát, még csak polemikus hangú kritikát sem írt soha [...] oly szuggesztív erővel tud nem látni dolgokat, hogy tekintete kihámozza az embereket hüvelyükből és ettől a perctől fogva szemétnek érezzük ezt a hüvelyt, és egyedül fontosnak, amit ő magnak lát [...].” Majd így folytatja a Költő és a platonikus című írásra utalva: „A költő versben ír, a platonikus (azaz esszéíró) prózában. Az egyiké a szigorú törvényszerűség biztonsága, a másiké a szabadság ezer örvénye és veszedelme: az egyiké a ragyogó és elbűvölő magában befejezettség, a másiké a relativitás örök hullámzása: az egyik néha kezében tartja és úgy nézi a dolgokat, legtöbbször hatalmas szárnycsapásokkal repül el felettük; a másik mindig közel van hozzájuk, és mégis örökké távol tőlük, úgy látszik, mintha bírhatná őket, és mégis mindig vágyódnia kell utánuk. Talán egyformán hontalan és az életen kívül áll mindkettő, de a költő világa mégis abszolút világ, amelyben élni lehet; [...] Csak a művész formájában jöhet létre egyensúly a platonikus nehéz járású bizonytalansága és a költő súlytalan nyílegyenessége között; poláris ellentétek, szinte kiegészítik egymást. [...] Az igazi feloldást csak a forma adhatja meg. Csak a formában lesz muzsika, szükségszerűség minden antitézisből [...]. És mert a formához – a saját széthúzó erőiből legtöbbet egyesíteni tudó eredőhöz – vezet minden problematikus ember útja, azért áll ennek az útnak a végén a formálni tudó ember, a művész, akinek formáiban egyesül a poéta és a platonikus.”

Lukács, mint tudjuk, filozófusi pályáján igencsak eltávolodott a kassneri világtól, de esztétikájában később is felfedezhető számos elem, melyek ifjúkori mintaképétől származnak.

A sors különös fintora, hogy a 20. század egy másik nagy magyar gondolkodója, írója, esszéírója, Hamvas Béla is sokat merített a kassneri gondolatvilágból. Hamvas, bár íróként szinte minden prózai műfajban otthonosan mozgott, mégis az esszé mint kifejezésforma állt hozzá legközelebb. Dúl Antal szerint „formai útmutatást hozzá az esszé grandseigneureitől, Montaigne-től és Helvetiustól, Novalistól és Rivaroltól, Bataille-tól és Valérytől kapott. [...] A legtöbbet azonban a német Rudolf Kassnertől, akiről B. Berger azt írja: »a világirodalomban (a franciákat sem kihagyva) talán az egyetlen, aki mint moralista és mint életkritikus, mint filozófus és mint költő Montaigne örökségére a leginkább méltó«. Hamvas Béla Kassnertől tanulta a nagy stílust. Az átható tekintetet, a merész és pontos fogalmazást. A megszólalás és elhallgatás művészetét, de nem kevésbé azt, hogyan lehet a lét valamely jelenségét behatóan megvizsgálni és körüljárni, fiziognómiáját feltérképezni anélkül, hogy spontán mozgásában egy pillanatra is megakadályozná.”

Hamvas Béla felesége és alkotótársa erről így ír: „Valóban, mi sem lehet találóbb, sőt méltóbb a Hamvas-mű jellemzésére, mint a fiziognómiai szemlélet. Nemcsak azért, mivel tudtommal nálunk Hamvas Bélán kívül más nem foglalkozott behatóan a Rudolf Kassner megfogalmazta fiziognómiai világképpel (Kassner állandó olvasmányai közé tartozott), hanem mert Hamvas Béla műveinek javát és – bátran állíthatom – újdonságát, megejtő varázsát jórészt az életjelenségek fiziognómiai megragadásának köszönheti. [...] Mi lenne alkalmasabb a Hamvas-opus megközelítésére, mint a fiziognómiai nézőpont, amelyben költészet és filozófia, esztétika és etika egymást átható egyetlen arc, s amely sokszínű egységében minden szaktudomány elemző és definiáló rekeszéből kisiklik?”

Hamvas maga így jellemzi a kassneri fiziognómiai módszert: „Ez az ábrázoló fiziognómiai módszer az, amelyért a gondolkodók inkább művésznek, a művészek inkább gondolkodónak tartják. A fiziognómia módszere: a dolgokban az arcot és a számot szembesíteni. Alkalmazható emberre, korra, népre, művészetre, történetre, tudományra, gondolatra, elméletre és tárgyakra. Mindenütt beválik, [...] nem számítás, hanem látás kérdése.”

A fentiek összegzéseképpen megállapíthatjuk: Kassner fiziognómiájában az értelmező, az ábrázoló, szemlélő, látó szubjektum és az értelmezendő, a látott jelenség imagináció általi egysége, egyesülése a mindig mozgásban lévő arcban, s annak ily módon való megragadása a lényeg. Ennek a mozgásívnek a megjelenítéséhez egy lenyűgöző költői, képi nyelvet használ sajátos fogalmakkal. Ezt a különös hermeneutikai módszert épp azért nehéz a tudomány kategorizáló keretei közé szorítani, mivel a kassneri nyelvezet egy újfajta világlátás-létértelmezés szintetizáló kifejezési formája: benne az értelem, a szem és a szív egyszerre szólal meg. A kassneri műben kép és fogalom állandóan váltakozó súlypontozással jelenik meg folyton cserélve a szerepeket. Ez a kifejezésforma eredményezi a Kassner-esszék sajátos lüktetését-ritmusát-hullámzását, nyugodtan mondhatjuk: zeneiségét, költészettel rokon hangzását.

Végezetül álljon itt még egy Hofmannsthaltól származó gondolat Kassner aktualitásáról: „[...] ezek az alkotások olyan sűrű szövésű szellemi produktumok, hogy kizárt a gyors megértésük. Egy későbbi, nem túl távoli kor ámulva állapítja majd meg, hogy új tartalmak és új formák után oly hőn áhítozó korunkban ilyen új tartalmak és ilyen új formák észrevétlenek maradtak.”

 

 

Jegyzetek:

 

 

1 Az írás a Rudolf Kassner: Rilke emlékezete című, a Medio Kiadó gondozásában 2021-ben megjelenő kötet utószava. A könyv a Hamvas Béla életművét megjelentető kiadó új sorozatának nyitókötete.

2 Rudolf Kassner: Die Mystik, die Künstler und das Leben. Eugen Diederichs Verlag, 1900, Leipzig.

3 Rudolf Kassner: Von den Elementen der menschlichen Gröfie. Insel Verlag, 1911, Leipzig. Magyarul: Az emberi nagyság elemei. (Fordította Deréky Géza.) L'Harmattan Kiadó, 2013, Budapest.

4 Rilke leveleiből közölt részletek forrása: Rainer Maria Rilke: Levelek I-IV. (Válogatta, fordította és a kiadást gondozta: Báthori Csaba.) Cédrus Művészeti Alapítvány – 2014, Napkút kiadó, Budapest.

5 A Kassner által alaposan átdolgozott Der indische Idealismus később, Der indische Gedanke címen 1913-ban jelent meg az Insel Verlag gondozásában. Magyarul: Az indiai gondolat. (Fordította Deréky Géza.) L'Harmattan Kiadó, 2013, Budapest.

6 A kassneri fiziognómiai világkép bővebb ismertetésére itt helyszűke miatt nem vállalkozhatok, mint ahogy a Rilke és Kassner között fennálló és a visszaemlékezésekből jól kivehető szemléletbeli különbségek kifejtésére sem, ez egy külön tanulmányt igényelne. Utalnék ugyanakkor a Rilkét ért kassneri hatások összefüggésében Sándorfi Edina és Hadas Emese e témába vágó, nagyon alapos munkáira. Sándorfi Edina: Az ál-arc és a fal poétikája: a látás-írás-olvasás mediális alakváltozatai, figurái a Malte-Laurids-Brigge feljegyzéseiben. In Palimpszeszt, 11. szám (1998. július) http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/11_szam/06.htm; Hadas Emese: Gondolatképek a lemondás terében. In uo. http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/11_szam/07.htm


« vissza