Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Vázlat Valéry Giscard d’Estaing politikai pályafutásáról

"Giscard D’Estaing sokat tett az amerikaiakkal kialakult feszült helyzet oldása érdekében, de ez nem jelentette, hogy feladta volna a francia partikularitás alapértékeit, s az állam hajóját rákormányozta volna az Egyesült Államok farvizére. Bizonyos kérdésekben engedett azért, hogy más kérdésekben kedvezőbb pozíciókból tudja védeni saját nemzeti érdekeit."

A fiatalember még sokra viszi” – mondta De Gaulle egyik bizalmasának az 1958-as kormánya ifjú, 32 éves pénzügyminisztériumi államtitkáráról, Valéry Giscard d'Estaing-ről. Igaza lett, de nem tudhatta, hogy a lemondása után négy évvel VGE már elnök lesz, és a gaulle-izmus még fellehető romjait villámgyorsan eltakarítja.

Valéry Giscard d'Estaing nagypolgári bankár- és politikuscsaládba született, ahogy a régi angol mondás tartja: ezüstkanállal a szájában jött a világra. 1955-ben az Edgar Faure miniszterelnök alakította kormányban a miniszterelnöki titkárság helyettes vezetője lett. Anyai nagyapja hosszú parlamenti pályafutás után, 82 éves korában visszavonult és ő vette át a képviselőséget. A függetlenek és kisgazdák listája – amelyen VGE szerepelt – két hellyel éppen, hogy befutott, s így alig harmincévesen sikerrel abszolválta pályafutása első megmérettetését. A haldokló IV. Köztársaság nemzetgyűlésében sűrűre szőtte kapcsolati hálóját, és politikai barátaival megalapította a negyven éven aluli képviselők nyolcfőnyi csoportját.

Az európai építkezés, a Közös Piac tekintetében az álláspontja sziklaszilárd: szerinte a Közös Piac Európa utolsó lehetősége, és ez egybeesik a francia gazdaság fő érdekeivel. A Római Szerződés ratifikációs vitáján nagy sikert aratva jelentette ki, hogy az EGK kihívásainak csak úgy tud hazája megfelelni, ha felkészül a szabaddá tett gazdasági-pénzügyi-kereskedelmi csere kihívásaira, végrehajtva az ehhez szükséges szerkezeti változtatásokat. Ez volt az első alkalom, amikor meghatározta azt a politikai vonalat, amelyikhez egész életútja során tartotta magát.

A De Gaulle hatalomra jutását megelőző lázas hetekben Giscard nem volt elragadtatva a Tábornok visszahívásának a gondolatától, attól tartott, hogy az új csapatban nem jut neki hely. Az 1958. november 22-30-i választások során a szavazók „vérengzést” hajtottak végre az előző Ház újrainduló képviselői között, és közülük 380 nem nyerte vissza a helyét az új Nemzetgyűlésben. VGE viszont már az első fordulóban győzni tudott az új, kétfordulós választási rendszerben, és ez nagy teljesítmény volt. Tagadhatatlan szakértelme és Antoine Pinay, a függetlenek nagy tekintélyű pénzügyminiszteréhez fűződő politikai kapcsolatai okán az új kormányban a pénzügyminisztérium államtitkára lett, s így a végrehajtó hatalom centrumába került. Bár Pinay esetleges távozása esetére azt ígérte, hogy beadja lemondását, ám mikor a „kemény frank” atyját a Tábornok menesztette, ő mégis maradt.1

1962. január 18-án Giscard – még mindig fiatalon – már pénzügyminiszter, és presztízsét, befolyását csak erősítette, hogy hetenként referált a Tábornoknak. Felügyelt területe óriási volt és átszőtte az egész országot, szinte mindenre és mindenkire rálátással rendelkezett. Tárcájához tartozott többek közt a költségvetés, a számvevőség, a vámőrség, az adóhivatal, a pénzügyi és gazdasági tervezés, belkereskedelem, árpolitika, külgazdaság, az államadósság kezelése, a biztosítás-felügyelet, az állami nyomda, a pénzverde, a haszonjövedék. Posztját későbbi karrierje szempontjából oly fontosnak ítélte, hogy De Gaulle emlékezetes2 sajtóértekezletét követően „elvbarátai” sürgetésére és sem volt hajlandó lemondani.

Az 1962. novemberi nemzetgyűlési választásokon „független köztársaságpárti” címkével indult, és újra elnyerte a nagypapától örökölt képviselői mandátumot. Miniszteri tárcájának megőrzésében fontos szerepet játszott, hogy Pompidou kormányfőnek a gaulle-ista többség felvizezésére tett kísérletei céljából a „független republikánus” VGE jól jött. Az új nemzetgyűlésben ugyanis 32 honatyával megalakította képviselőcsoportját, melynek vezetőjeként a gaulle-izmus hullámtaraján vitorlázott.3

Az V. Köztársaságnak végleges formát adó 1965-ös elnökválasztást követően VGE – miután visszautasította a fejlesztési tárcát – kénytelen volt búcsút venni a kormányzati pozíciótól. Ez utóbbi annak volt betudható, hogy a „stabilizációs terv” nem működött megfelelően – mint ez a kormányüléseken folytatott vitákból kiderült – és a Tábornok nem a tervet elővezető, feléje hűséget tanúsító Pompidou nyakába akarta varrni a felelősséget. A gaulle-ista párt „kemény magja” is szabadulni akart tőle, aki nagyburzsoáként idegen test volt a részben „népi ihletettségű” gaulle-isták számára. Pompidou is úgy látta, hogy pénzügyminisztere folyamatosan kikezdi az első miniszteri hatáskörét. Giscard vérig sértve távozott a hatalomból, azon csodálkozva, hogy a meghatározó pénzügyi körök sem álltak ki mellette.

VGE visszavonult erőt gyűjteni, amihez jó hátteret adott a Távlat és valóság néven megalakuló országos politikai klubhálózata, amire ráépült az év elején pártja, a Független köztársaság pártja 35 fős képviselőcsoporttal, amelyik nélkül nem volt meg a kormány számára a többség. Helyesnek bizonyult elképzelése, hogy a hatalmon belül próbálkozzon egy liberális alternatívának az „igen, de.” jelszavával. Az „igen” a köztársasági elnöknek szólt, a „de” a társadalom korszerűsítését, a modernitást, az Európa-építést sürgette. (A „de”-vel nem lehet kormányozni, jegyezte meg erre a Tábornok.) Gazdasági liberalizmusa szellemében természetesnek vette, hogy az EGK nyitott határai generálta gazdasági verseny feleslegessé teszi a kormány tervezését, beavatkozását a gazdaság önmozgásába. Ez utóbbi szabályozását a verseny kihívásaira adott válasz végzi el. Politikai liberalizmusát illetően több alkalommal kifejtette, hogy a politikai intézmények jó működéséhez elengedhetetlen a párbeszéd, az ellenzék érveinek figyelembe vétele, annak kritikája – még akkor is, amikor ez kellemetlen a hatalomnak. A nemzetgyűlés szerepét illetően kötéltáncosnak bizonyult: helyeselte, hogy a nagy, stratégiai kérdésekről a kormány (a Tábornok) a nemzetgyűléstől függetlenül dönt, de úgy látta: a nemzetgyűlésnek meg kell hagyni azt a jogát, hogy a „normális” törvényhozó tevékenységét folytassa.

A konföderális – de nem nemzetek feletti – Európát illetően számos megnyilatkozásában fejtette ki, hogy az „Európa-építés” híve, aminek az útja a gazdasági, szociális és politikai kihívásokra adott válaszokon keresztül vezet.4 Felvázolta az európai bank felállításának szükségességét, a vámhatárok eltörlését, a belgazdaságok egyeztetett politikáját, és a tagországok termelésére nehezedő adó- és szociális terhek kiegyenlítését. Úgy vélekedett, hogy az európai konföderáció néhány éven belül képes lesz az önálló kül-, védelmi politika-, és pénz megteremtésére. A modern kommunikációs eszközöket mesteri hozzáértéssel kezelve sikeresen vitte át üzenetét az európai, modern, szociális, dinamikus és fiatal Franciaországról olyannyira, hogy az 1967-es nemzetgyűlési választásokat követően pártjával kulcspozícióba került. Az egyetlen egy fős gaulle-ista többség (amihez persze csatlakozott a centrum, és néhány mérsékelt képviselő) számára Giscard a maga 44 fős képviselőcsoportjával a háta mögött nagyon értékessé vált. Pompidou nem is tehetett mást, mint hogy támogatta VGE-nek a nemzetgyűlés pénzügyi bizottsága elnöki székére bejelentett igényét. A poszt biztosította számára, hogy figyelemmel kísérje s mintegy ellenőrizze a kormány működésének legkényesebb részleteit.

Egyelőre megelégedett azzal, hogy éreztesse hatalmát a kormánnyal. A nemzetgyűlési választásokat követően a kormány bejelentette az alkotmány 38. bekezdésére hivatkozva, hogy a gazdasági és pénzügyi területen rendeleti úton kíván kormányozni. Az ellenzék azonnal bizalmatlansági indítványt nyújtott be, s a harmadik Pompidou-kormány sorsa így Giscard és a független köztársaságpártiak kezébe került. Jól tudta azonban, hogy ha él a hatalmával és megbuktatja a Tábornok miniszterelnökét, soha nem lesz bocsánat a kirobbantott politikai válság és árulás miatt a jobboldaltól, a gaulle-istáktól, akik nélkül nem nyílik lehetősége arra, hogy valaha is köztársasági elnök legyen. A bizalmatlansági indítványról folytatott nemzetgyűlési vita során megelégedett azzal, hogy súlyos kifogásait hangsúlyozta, és kijelentette, hogy a felfordulás elkerülése miatt nem szavazza meg a bizalmatlansági indítványt. S ezzel újabb hangsúlyt adott az „igen, de” politikájának, jelezve, hogy szerinte az egyre fáradó gaulle-izmus mellett létezik egy életképes alternatíva a jobboldalon.

1968 májusának válságos napjaiban visszavonult Chamalieres-be, ahol polgármester volt, és nem vett részt a Pompidou által vezető politikusoknak tartott tájékoztatókon. Mi több, időnként mérgezett nyilakat lőtt a kormányra, annak távozását követelve, mivel képtelen megoldani a válságot. Ezzel a Tábornok bajuszát is megráncigálta. Giscard legnagyobb melléfogása az volt, hogy nem vett részt a május 30-ra szervezett, De Gaulle melletti milliós tüntetésen. Nyilvánvaló, súlyát túlértékelte, és nem vette észre, hogy helyzete drámaian megváltozott. A keserű leckét a júniusi, mindent elsöprő gaulle-ista győzelmet hozó nemzetgyűlési választások jelentették. Pártja képviselői mandátumokat vesztett, másrészt a gaulle-isták (UDR) 97 mandátummal többet kaptak, és így összesen 294 képviselővel egyedül is többséget alkottak a nemzetgyűlésen. Semmi szükségük nem volt a továbbiakban d'Estaing támogatására.

A Tábornok nem felejtette el, hogy 1967 augusztusában VGE bírálta a „hatalom magányos gyakorlását”, így az új nemzetgyűlésben nem lett a pénzügyi bizottság elnöke, az új kormány megalakulásakor sem merült fel a neve. Magától értetődött, hogy amíg De Gaulle az V. Köztársaság elnöke, Giscard horizontjára sűrű felhők borulnak.5 Arról nem beszélve, hogy a gaulle-ista „bárók” közül néhányan gyűlölték őt. Visszaemlékezések szerint6 politikai barátai némelyikét megkérte, hogy járjanak közbe a Tábornoknál a kormányba való visszatérése érdekében. Erről persze szó sem lehetett. Viszont De Gaulle elhibázott referendumterve a szenátus, illetve a régiók megreformálásáról reményt adott arra, hogy Giscard „sivatagi átkelése” rövid lesz. A Tábornok környezete és a komoly politikusok többsége érezte, hogy a népszavazás fiaskó lesz, azzal a következménnyel, hogy De Gaulle távozik a hatalomból – lezárva egy korszakot. Giscard azok közé tartozott, akik úgy vélték, „nem lehet mit kezdeni” az államfő szándékával. Barátja és legközvetlenebb munkatársa, Michel Poniatowski7 tovább ment, és kerek-perec kijelentette, hogy nyugodtan szavazhatnak „nem”-mel a franciák, mivel Pompidou betölti a De Gaulle után maradt űrt.

Giscard – noha kacérkodott a gondolattal – nem indult az elnökválasztáson. Egy bizalmas közvélemény-kutatás szerint a szavazatoknak csupán a 8 százalékára számíthatott. A kampány során határozottan támogatta Pompidou-t,8 s ennek győzelme után újból a pénzügy- (és gazdaság-) miniszteri székbe ülhetett. Kezében tartotta az egész adóhivatali apparátust, s így szabadon „kutathatott” bárki zsebében. Mikor az elnökkel konfliktusokat gerjesztő Chaban-Delmas miniszterelnök elfeledkezett arról, hogy nem elég tisztességesnek lenni, de annak is kell látszani, zavaros, de nem törvénytelen adóügyeiről egyre-másra szivárogtak ki a bizalmas információk – honnan máshonnan, mint az adóhatóságtól. Chaban-Delmas végzetes sebeket szerzett, és az ízléstelen procedúra megkönnyítette Pompidou számára, hogy búcsút vegyen tőle. Egy rivális az elnöki székért folytatott versenyből eltűnt.

VGE nemcsak konstatálta, hogy a gaulle-izmus betöltötte történelmi szerepét, hanem hozzáfogott az „új muzsika” partitúrájának megírásához is. Ennek a fő motívuma a centrum felé közeledés volt, mint azt Poniatowski jelezte is, mondván, a gaulle-ista párt „szövetségesünk, de csak egy szövetséges”, s felvetette a centrista pártok szövetségének a lehetőségét. Ő maga bizalmasai előtt kijelentette, hogy „szét kell verni az UDR-t”,9 mivel nem tükrözi az ország politikai képét. Pompidou elnök betegsége miatt számolni lehetett azzal, hogy „egymandátumos elnök” lesz, s ez esetre Giscard készen akart állni az elnöki székért történő versenyfutásra, másrészt pontosan látta, hogy a szerveződő és az egységes politikán dolgozó baloldallal szemben csak a centrum-erőket egybekovácsolva lehet a sikerrel fellépni. Híres Charenton-i beszédében erre vonatkozó gondolatait világosan kifejtette azzal, hogy a centrista-liberális alternatívát a kormánytöbbségen belül kell létrehozni. Az 1973-as nemzetgyűlési választások visszaigazolták VGE stratégiáját. Az UDR olyan arányú veszteséget szenvedett, hogy szó nem lehetett elnöki többségről a független köztársaságpártiak és a centrum nélkül. Giscard ismét megkapta a pénzügyi tárcát, méghozzá államminiszteri rangban. Mi több, Pompidou egy szűkkörű ebéden kijelentette, amennyiben VGE képes lesz túllépni pártja keretein, a nemzet sorsát irányító két-három ember egyike lehet.10

Pompidou halálával Giscard megérkezett régi vágya – az Elysée-palota – kapujához. Kampánya „modern”, amerikai módra levezényelt hadjárat volt, elsősorban a „régi” gaulle-isták jelöltje, Chaban-Delmas ellen irányult, akit minden eszközzel igyekeztek lejáratni. A kegyelemdöfést végül a Chirac vezetésével 43 képviselő által aláírt, VGE-t támogató felhívás adta meg, nemcsak Chaban-Delmas-nak, de a „régi gárdának” is. A fő cél ugyanis a baloldal közös jelöltje, Mitterrand legyőzése volt, s a „királycsinálók” jól tudták, hogy Chaban-Delmas erre képtelen.

1974. május 19-én a szavazatok 50,8 százalékával Valéry Giscard d'Estaing megnyerte az elnöki székért lefutott verseny második fordulóját. 48 évesen beköltözött az Élysée-palotába és megbízta a 41 éves Jacques Chiracot az első miniszteri teendők ellátásával,11 látszólag rácáfolva Pompidou elnök 1974. februári látnoki szavaira: „Giscard megöli a gaulle-izmust.”12 Korábban De Gaulle is jelezte, hogy „Giscard elárul engem, de remélem, jól hajtja végre, mivel az ő legnagyobb problémája a nép”.13 S valóban, 1981-es vereségéhez az is hozzájárult, hogy a hatalomba berobbant nagyburzsoá a „népi” gesztusai ellenére idegen maradt „a nép” számára – arroganciája, gőgje, fejedelmi allűrjei miatt. Ennek a következményeiről a gaulle-ista „bárók” egyike, Pierre Messmer állapította meg: „Az ősi ösztönöktől hajtott franciák a némi kék vérrel rendelkező Giscard-ban rátalálnak a republikánus uralkodóra [...] Franciaország élére egy arisztokrata nagyúr kerül, aki ráadásul képes lesz arra, hogy elmagyarázza nekik a differenciálszámítást. A mértant kedvelő uralkodó jobb, mint egy lakatos király14 [...] De higgyék el nekem, a nép nem elégszik meg majd csak a fejével. Ízekre fogja szedni.”15

Elnökként nagy lendülettel látott politikai programja – az ország liberális „átszerkesztésének” – megvalósításhoz.16 „A politika számára elsősorban társadalmi: lassú sodródás az egyre szélesebb és nyitottabb középosztály felé, melyet az új gazdasági struktúrák formálnak, mely készen áll arra, hogy zökkenők nélkül integráljon és alakítson egy ökumenikus francia társadalmat, amely utóbbi magába olvasztja Európát és készségesen fogadja a mondializmust – a kapitalizmus és a fejlett liberalizmus legfelső fokát”.17 Annál is inkább sürgette a változást, mivel a „dicsőséges harminc év során”18 forradalmi változások mentek végbe az országban – például háromszorosára növekedett a GDP és a fogyasztás, a társadalmi egyenlőtlenségek enyhültek –, azonban a hetvenes évek elején kirobbant gazdasági világválság következtében búcsút kell mondani a hagyományos berendezkedésnek, s ezek közül is a legfontosabbaknak: a teljes foglalkoztatásnak és az életszínvonal folyamatos emelkedésének. Látta, hogy a gaulle-izmus betöltötte történelmi hivatását: helyreállította Franciaország nagyhatalmi pozícióját és talpra állította gazdaságát, valamint hatalmas lépéseket tett az életminőség jobbítása terén. Ő már olyan váltást tartott szükségesnek, amelyik tovább folytatja a francia társadalom „egységesítését” és gyorsítja az osztályellentétek fokozatos eltűnését.

Szintézist akart alkotni az „egyéni szabadság fejlesztése és a közös tevékenységek ésszerű szervezése között.” A decentralizált, önjáró mechanizmusokra támaszkodó gazdaság működését csak segítheti és javíthatja a „hajlékony” tervezés – vélte –, ugyanis az új típusú növekedésnek a decentralizált gazdaság a feltétele. Az államosításokat – a másik oldal programjának fontos elemeit – azzal utasította el, hogy gyöngítenék a demokráciát, mivel hatalmi koncentrációhoz vezetnek. A nagy tőkekoncentrációk elleni legjobb fegyver – szerinte – a szabad verseny, amelynek túlzásait ellensúlyokkal kell kordában tartani, például független szakszervezetek tevékenysége által. A tőkét és a vagyonszerzést hozzáférhetővé kell tenni az egész nemzet számára, mivel a szabadság feltétele a vagyon, a birtoklás. A jakobinus hagyományok szerint szerveződött, „túlbuzgó, önkényes, bürokrata állam” – vélekedett – nem fér össze a pluralista, „békés s erős demokráciával”.

Azonnal megszüntette a telefonlehallgatások lazasággal kezelt rendszerét, kötelezettséget vállalt arra, hogy nem indít sajtópert még a köztársasági elnök „lejáratása” esetén sem. Megszüntette a monopolhelyzetben lévő állami tévé és rádió kiváltságos helyzetét. Törvényt készített elő a választási korhatár 18 évre történő leszállításáról, valamint arról, hogy hatvan képviselő vagy szenátor is fordulhatott az alkotmánytanácshoz vélt alkotmányellenesség esetén. (Addig ez csak a kormánytöbbség számára volt nyitott lehetőség.) Párizsnak a kommün vérbefojtását követően nem volt polgármestere, Giscard helyreállította ezt a posztot, több, mint száz év után. Ötven órában maximálta a heti munkaidőt, 21 százalékkal emelte az öregségi nyugdíjminimumot. A „nőpolitika” terén szinte forradalmi intézkedéseket tett: szülés utáni pótlék, a házasfelek közös jövedelembevallása, a közszolgálat megnyitása, nők elhelyezkedésének megkönnyítése, az özvegyi nyugdíj kiegészítése a férj halála után, a gyermekeiket egyedül nevelő családanyák továbbképzése, a várandósság ideje alatti az érintett nők munkáltatói szándékkal történő áthelyezésének tilalma, a tartásdíj behajtása szükség esetén, válás kölcsönös megegyezéssel történő intézése. Néhány kategória és a férjezett nők számára a nyugdíjkorhatárt 60 évre szállította le. A nők számára a valóban forradalmi döntés az önkéntes terhesség megszakításának engedélyezése volt, szenvedélyes politikai vitákat követően – először ötéves „kísérleti” időtartamra és saját költségre.19 A fogyatékkal élők számára hozott kedvező intézkedéseket, s a börtönviszonyokat is megreformálta,20 a törvénykezés meggyorsítását ígérte, az urbanizációnak a környezetvédelem jegyében igyekezett emberi léptéket adni.

Giscard hivatalba lépése azonban lényegében egybeesett az első olajválság kirobbanásával, amelyikről ő is azt gondolta, hogy egy átmeneti, a francia gazdaságba „begyűrűző” problémáról volt szó. A kétszámjegyű infláció, a munkanélküliség növekedése és a vészesen gyülekező viharfelhők ellenére 1976-ra mondott újévi köszöntőjében „a gazdaság mennyboltjának tisztulásá”-ról beszélt. Az elnök „fejlett liberális demokráciáját” a kegyetlen valóság meg-megtépázta – amit jól jelzett az 1976 tavaszán tartott helyhatósági választások baloldali-ellenzéki előretörése, s később, az őszi százezres tüntetések a kormány politikája ellen.

Ennek dacára, a lendületes kezdés lázában VGE és szűkebb köre úgy látta, elérkezett az idő ahhoz, hogy „elnöki többséget” kialakítva, a meggyengült gaulle-ista pártot végképp leküldjék a porondról. Nem vették figyelembe, hogy Jacques Chirac rendkívül energikusan és gyorsan rendezte a jobboldali UDR sorait, a miniszterelnökség titkos alapjából felszámolta a párt választás utáni adósságait, és az UDR gyengülése ellenére a választók nem elhanyagolható részét még meg tudta szólítani. A választási törvény módosítására beterjesztett törvényjavaslat21 azonban valódi casus belli volt, sem az elnök, sem Chirac nem engedett, s így az első miniszter 1976. augusztusi hatállyal beadta lemondását. Giscard ekkor elkövetett óriási politikai baklövése később az elnöki székébe kerül.

Az új első miniszter a kiváló közgazda Raymond Barre lett,22 s azonnal komoly megszorításokat vezetett be, melynek elsődleges célja a takarékosság s az „olajszámla” következményeinek az enyhítése volt. Az intézkedések olyan népszerűtlenek voltak, hogy az UDR igyekezett saját vitorlájába fogni az elégedetlenség szelét – különös tekintettel arra, hogy küszöbön álltak az önkormányzati és nemzetgyűlési választások. Chirac az UDR körüli tömörülésre hívta fel a franciákat – ami arra utalt, hogy a fejében már a nem is olyan távoli elnökválasztás is ott motoszkált. Giscard alábecsülte ellenfelét – „kisfiú ő ahhoz!” – söpörte félre a figyelmeztetéseket,23 annak ellenére, hogy Chirac (akit „Buldózernek” is hívtak) villámgyorsan az RPR nevű pártot szervezte az UDR helyére, amelyiknek az elnöke lett. Ennek a politikai gépezetnek az irányítójaként keresztülhúzta az elnök párizsi polgármesteri széket illető elképzeléseit, s ő maga lett a polgármester – ami óriási politikai zsarolási kapacitást adott az RPR-nek. A gaulle-ista erők gerincét nem sikerült tehát eltörni annak ellenére, hogy Giscard sugallatára a centrum-erők a Köztársaság Párttá alakult független köztársaságiakkal együtt Union pour la Démocratie Française (UDF) néven tömörültek, s így indultak az 1978-as nemzetgyűlési választásokon. A baloldal vereséget szenvedett ugyan, de – a közös kormányprogram felmondása ellenére – 18 további képviselői mandátumot szerzett, Viszont az RPR eredménye fényesen visszaigazolta vezetője stratégiáját, 153 képviselőjével az UDF 137 honatyjával szemben továbbra is a konzervatív oldal első pártja maradt. VGE szempontjából a lényeg az volt, hogy nem kényszerült „társbérletre” a baloldallal, amit a választások előtti közvélemény-kutatások nem zártak ki.

A választás eredménye nem hozott békét a kormányoldalon. Mi több, az éppen a VGE kitartó munkája eredményeképpen az európai politikai integráció erősítése felé tett újabb lépés – az Európai Parlament képviselőinek közvetlen, nemzeti keretek között történő megválasztása – előtt érte őt durva támadás. A csak a „Cochini felhívás” néven emlegetett dokumentumot Jacques Chirac jegyezte betegágyáról.24 A felhívás élesen elutasította a kormány Európa-politikáját, s Franciaország nemzetközi státuszának, szuverenitásának a feladásával vádolta, kiemelve, hogy a gaulle-isták továbbra is elutasítják a nemzetekfelettiséget, a szuverenitás feladását, az ország gazdasági kiárusítását. Chirac nemet mondott Franciaország tervezett hűbéresi státuszára, és felhívta a franciákat, hogy ne hallgassanak „az idegen hatalmakat kiszolgáló párt” mézesmázos szavaira. Ez a súlyos politikai lépés azt jelentette, hogy az RPR de facto az elnök, a kormány belső ellenzéke lett.

Pedig VGE valóban sokat tett Európa építése érdekében. Pompidou és Brandt az 1969-es hágai csúcstalálkozón megkezdte az európai gazdasági és pénzügyi unió felé menetelést, a Giscard-Schmidt-tandem25 viszont lefektette a közös pénz és az európai közös pénzügyi rendszer (SME) alapjait, és döntő szerepet játszott az Európai Tanács létrehozásában. Ennek célja VGE szerint az európai végrehajtó hatalom létrehozása – vagyis a teljes integráció felé vezető út fontos állomása volt. Úgy tűnik, hogy a választók értékelték is az elnök aktív Európa-politikáját. Az első európai parlamenti választáson, 1979. június 10-én a Simone Veil vezette „giscard-ista” lista 25 képviselői helyet szerzett, szemben az RPR 15 képviselőjével. Ráadásul Simone Veil lett az Európai Parlament első elnöke.

Az enyhülés pillanataival tarkított hidegháborús évtizedekben a nyugati szövetségi rendszer egyik legfontosabb kérdése az Egyesült Államokhoz fűződő viszony volt. A francia érdeket érintő nemzetközi kérdésnek a megválaszolása is a köztársasági elnök kompetenciájába tartozott. Giscard sokat tett az amerikaiakkal kialakult feszült helyzet oldása érdekében, de ez nem jelentette, hogy feladta volna a francia partikularitás alapértékeit, s az állam hajóját rákormányozta volna az Egyesült Államok farvizére. Bizonyos kérdésekben engedett azért, hogy más kérdésekben kedvezőbb pozíciókból tudja védeni saját nemzeti érdekeit. A pénzügyi stratégiát, a francia fegyverexportot, vagy a nukleáris technológiát illetően álláspontja nemzeti jellegű volt. A De Gaulle-i külpolitika alaptézise: a kelet-nyugati kapcsolatok „normális” működésekor a francia sajátosság, az önálló út, „a nemzeti függetlenség” politikája zavartalanul működhetett. Viszont, a két tömb közötti feszültség vagy háborús fenyegetés esetén Franciaország (lásd kubai válság) automatikusan visszasorolt a nyugati szövetségi rendszerbe, az amerikai zászló alá. Ez azonban egy sor olyan következményt vonhatott maga után – gazdasági, pénzügyi téren, melyeket egy francia elnök sem vállalhatott – bár Giscard túl „óvatos” volt a szovjetek „érzékenységét” illetően. Ebben az „óvatosságban” kinyilvánult az a felfogása, amelyik szerint a párbeszéd, az egyeztetés nem pillanatnyi érdekeket szolgál, hanem állandó eleme a nemzetközi kapcsolatoknak. Kétségkívül bizonyos értelemben vett naivitás volt részéről „mondialista” külpolitikai törekvésekről beszélni, aminek a lényege az volt, hogy a párbeszédet, a békítést mindenkivel szemben fenn kell tartani. Elképzelésének a gyökere az volt, hogy felfogása szerint a „bipoláris” világ megszűnt, helyét a „multipoláris” világ foglalta el – a hetvenes éveket illetően ebben tévedett, de külpolitikai gondolkodása e vonatkozásban megelőzte korát.

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának drámai eseményeinek kezelése (találkozások Brezsnyevvel, Gdansk, Szolidaritás, Afganisztán) is ebből a stratégiai megfontolásból fakadt. Mint az is, hogy a francia külpolitika a független európai haderőt illető szovjet „érzékenységet” megértéssel kezelte. Ez a „megértés” indokolta, hogy Helsinki után vagy három évig Párizs nem emelte fel a szavát az ellen, hogy a szovjetek a harmadik kosár ajánlásait figyelmen kívül hagyva hajtóvadászatot indítottak „disszidenseik” után. A helsinki záróokmány óvatos kezelése eredményeként komoly kereskedelmi-gazdasági szerződéseket köttettek Moszkva és Párizs között. A kabuli puccsot – a szovjet direkt intervenciót – követően Párizs nem volt hajlandó szankciókat hozni a szovjetek ellen. A nagy lengyel válság idején VGE kijelentette, hogy a lengyelek a szovjet érdekszférához tartoznak. A Szovjetunió, illetőleg a szövetségeseivel kialakított párbeszédnek (ennek a keretében látogatott Kádár János első magyar vezetőként Párizsba 1978 őszén26) a gazdasági-kereskedelmi vonatkozásai elhanyagolhatóak voltak – a francia külkereskedelem alig 3 százalékát fedte a KGST-országokkal folytatott árucsere. A franciáknak nem állt érdekében, hogy a kelet-nyugati kapcsolatok az amerikai-szovjet viszonyra redukálódjanak, mert e viszonyrendszer hektikus volt.

A német-francia kapcsolatok kiemelt jellegét De Gaulle teremtette meg Adenauer kancellárral. A reims-i közös mise ellenére – Kissinger visszaemlékezései szerint –, arra kérdésére, mi történik, ha Németország „politikai óriássá” akar válni, a Tábornok válasza ez volt: „Háború”. A francia-német viszonyt illetően tény, hogy az intenzív gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok, valamint számos egyéb területen (kultúra, oktatás) elért komoly eredmények ellenére nem sikerült megvalósítani Giscard-nak azt a célkitűzését, hogy a két ország gazdasági súlya megközelítőleg azonos legyen, pedig az a záloga a zökkenőmentes kapcsolatoknak. Az Európa-építésben elért eredmények (pénz, Európai Tanács, Európai Parlament választási reformja) mindenképpen a Giscard–Schmidt-együttműködésnek volt köszönhető, de a siker ellenére a közös európai politikára irányuló törekvésük nem ért célba. E tekintetben árulkodó, hogy a francia-német katonai együttműködés mélyülése ellenére (közös fegyverrendszerek fejlesztése, stb.) szó sem lehetett olyan elképzelések megvalósításáról, mint például hogy az NSZK csatlakozzon a francia atomütőerőhöz.

A védelmi kérdéseket illetően az elnök nem tervezte az újra csatlakozást a NATO katonai szervezetéhez, a „nemzeti szentély” nukleáris védelmének a koncepciója azonban bővült az „előretolt védelem” koncepciójával, vagyis azzal a doktrínával, mely szerint a támadó szovjet páncélos ékeket már az NSZK területén kell megállítani a 300 km hatósugarú „Hades” taktikai nukleáris rakétákkal, ami lényegében simult a NATO katonai tervezéséhez.27 Ebben sem szűnt meg a koordináció Párizs és Washington között – értve ez alatt például a Varsói Szerződés tagországaiban számításba vett célpontok kijelölését. Párizs támogatta a NATO 1979. decemberi kettős határozatát, de azt nem, hogy ez a határozat a saját, független nukleáris erejére is vonatkozzon. Ilyen módon a francia nukleáris haderő a NATO tartalékának számított, és világos volt, hogy háború esetén Párizs nem marad semleges. A kérdés fontosságát jól mutatta, hogy Giscard elnöksége alatt a katonai költségvetés mértéke folyamatosan emelkedett, míg elérte a GDP 3,85 százalékát. Ennek eredményeként a francia nukleáris csapásmérő képesség jelentős mértékben nőtt – főként a hadrendbe állított, több robbanófejjel ellátott rakéták kilövésére alkalmas atom-tengeralattjárók révén. Hasonlóan fontos fejlesztések történtek a szárazföldi haderő, a haditengerészet és a légierő területén is, minek eredményeképpen a francia, nagy távolságú intervenciós képesség is jelenősen megerősödött.

A korabeli amerikai vezetés meglehetős érdektelenséget mutatott a „hátsó kertjén” kívüli területek és a szovjet-amerikai viszonyt meghaladó kérdések iránt. A következmény az volt, hogy az afrikai történések mögött egyre többször bukkantak fel a szovjetek vagy Kuba, illetőleg az általuk támogatott erők. Francia részről úgy vélték, hogy Afrika-politikájuk alapjait érte agresszió, és ennek megfelelően – katonai erő alkalmazásával is – reagáltak, hangsúlyozva, hogy az enyhülési politikának az európai kontinensen túlra is ki kell terjednie. Ez nem jelentett mást, mint azt, hogy az Afrika egyes – nyersanyagban gazdag, vagy geostratégiailag fontos – országaihoz fűződő francia érdekeket nem érheti sérelem. Ezt VGE konzekvensen juttatta érvényre mind diplomáciai, mind gazdasági, mind pedig katonai eszközökkel. Ez irányba tett diplomáciai kezdeményezései – Észak-Dél párbeszéd, a Trialógus (európai-arab-afrikai együttműködés) – újító jellegűek voltak.

A francia külpolitika egyik tartópillérének számító közel-keleti kapcsolat az elnök számára továbbra is kiemelkedően fontos volt. A hagyományos szerepvállaláson túl alapvető gazdasági érdekek fűződtek a térség arab országaival fenntartott viszony ápolásához (röviden: olajért fegyvert), de szerepet játszott Giscard nézete a nemzetközi politikában szükséges párbeszéd, az egyeztetés fontosságáról is. Jól mutatta ezt híressé vált ammani beszéde,28 melyben elismerte a palesztin nép önrendelkezési jogát, és amely katalizátorkánt hatott az EGK júniusi csúcsán elfogadott „velencei nyilatkozata” számára.

Annak ellenére, hogy jelentős eredményeket ért el az ország „modernizálása” terén, az állandósult gazdasági nehézségek – a két olajsokk, az infláció, a munkanélküliség növekedése –, majd a nemzetgyűlésben szinte rutinná vált bizalmi szavazások, a nevéhez fűződő botrányos ügyek,29 az egységes baloldallal a háta mögött induló Mitterrand lebecsülése, s végül a gaulle-isták támogatásának elvesztése oda vezetett, hogy az 1981-es elnökválasztáson vereséget szenvedett.

A vereségét soha nem értette és nem bocsátotta meg.

 

 

Felhasznált irodalom

 

 

Jean-Pierre Corcelette-Frédéric Abadie: Valéry Giscard d'Estaing. Nouveau monde éditions, 2008

Serge Berstein-Pierre Milza: Histoire de la France au XXe siecle de 1974 a nos jours. Édition Complex, 2006

Sammy Cohen-Marie-Claude Smouts: La politique exterieure de Valéry Giscard d'Estaing. (kollokvium). Presses de la fondation nationale des sciences politique, 1985

Valéry Giscard d'Estaing: Deux français sur trois. Flammarion, 1984

Valéry Giscard d'Estaing: Hatalom és élet. Európa könyvkiadó, 1992, Budapest

Valéry Giscard d'Estaing: A franciák – reflexiók egy nép sorsáról. Európa könyvkiadó, 2002, Budapest

Alain Peyrefitte: C'était De Gaulle. Quarto Gallimard, 2002

Matthias Waechter: Helmut Schmidt und Valéry Giscard d'Estaing: auf der Suche nach Stabilitat in der Krise der 70er Jahre. Édition Temmen, 2011

 

 

Jegyzetek:

 

 

1 Húsz évvel később a 90 éves Pinay megjegyezte: „Azóta is várom a lemondását”. [Franciaországban az 1960. januári valutareformmal bevezették az új frankot. 1 új frank 100 régivel lett egyenértékű. Újabb elértéktelenedés csak 1968-ban történt, mielőtt a Bretton Woods-i rendszert felváltotta a szabadon lebegő árfolyamrendszer. – A szerk.]

2 1962. május 15. A Tábornok csak a nemzetek Európáját tartotta elfogadhatónak. (Ez volt a híres „volapük” beszéd.) [A volapük volt az első mesterséges, nemzetközi közvetítő nyelv, amely jelentősebb sikereket ért el, főleg Franciaországban és Németországban. A mozgalom mintegy tíz évig virágzott a 19. század fordulóján, aztán lassan elhalt, helyét átvette az eszperantó. Charles de Gaulle francia elnök élesen elutasította a föderatív Európát. Az egyet nem értés legnyilvánvalóbb pillanata De Gaulle 1962. május 15-i sajtótájékoztatója volt, amikor kigúnyolta a „a hontalanok és az integrált nyelvek Európáját”. – A szerk.]

3 Pompidou nem volt elragadtatva VGE pártjától, annak zsarolási potenciáljától. Látható volt, hogy az új párt célja VGE elnöki útjának a kikövezése. Ennek ellenére Pompidou megvédte ellenfeleitől: „Ne tévedjenek! Giscard bizalmat ébreszt a tőkében és a kapitalizmusban. Okos és rátermett. Felülmúlhatatlan szakember. A kormányban a jobboldalt és a burzsoáziát képviseli. [...] Szükségünk van rá. Én javasoltam neki, hogy hozza létre a független köztársaságpártiak (képviselő-) csoportját. Tudják jól, hogy nem gaulle-ista, csupán De Gaulle szövetségese. Nem egészséges, hogy az Elnök és a kormány csak egy képviselőcsoportra tudjon támaszkodni [a nemzetgyűlésben]. Kívánatosabb, hogy a többség koalíció benyomását keltse!” Alain Peyrefitte: C'était De Gaulle. Quarto Gallimard 2002, 469-470.

4 Le Monde, 1966. febr. 23.

5 Giscard majd az 1969-es referendumot felhasználva lőtt vissza.

6 Jean-Pierre Corcelette-Frédéric Abadie: Valéry Giscard d'Estaing. Nouveau monde éditions, 2008, 183.

7 Ejtőernyős kommandósként vett részt hazája felszabadításában, Jean de Lipkowskihoz hasonlóan. Ez utóbbit mint külügyi államtitkárt Giscard 1975-ben konzultációra elküldte Budapestre.

8 Pompidou ennek ellenére „hamis barátnak” tartotta, aki azért nem akarja elfűrészelni azt az ágat, amelyikre szeretne „rácsimpaszkodni”. Peyrefitte 2002, 1464.

9 Corcelette-Abadie 2008, 216-217.

10 Uo. 228. Egyelőre az első miniszteri posztra gondolt az elnök.

11 E sorok írójának volt szerencséje VGE elnöki periódusát közelről figyelni. 1974-76 között mint a külügyminisztérium francia referense, majd 1976-81 között mint a párizsi nagykövetség diplomatája.

12 Michel Bassi-André Campana: Le grand tournoi – naissance de la Ve Grasset, 1974, Paris, 61.

13 Uo. 128.

14 Utalás a lakatosmesterség iránt szenvedélyesen érdeklődő XVI. Lajosra.

15 Bassi-Campana 1974, 158.

16 Vö. Valéry Giscard d'Estaing: Démocratie française. Fayard, 1976.

17 Politique étrangere 1/1986. Charles Hargrove: Valéry Giscard d'Estaing, 119.

18 „Les trentes glorieuses” – az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek.

19 Franciaországban ekkor 250-300 ezerre tették az illegális magzatelhajtások számát.

20 A korabeli közvélemény felhördült, amikor az egyik börtönben látogatást tett, s búcsúzóul kezet rázott az ítéletükre váró őrizetesekkel.

21 A második fordulóban az lehetett a második jelölt, amelyik a szavazatok 12,5 százalékát kapta. Az UDR 10 százalékhoz ragaszkodott.

22 Magyar felesége miatt rokonszenvezett a magyarokkal. A nyolcvanas évek elején jó személyes kapcsolatokat ápolt vele Palotás Rezső, párizsi magyar nagykövet.

23 Corcelette-Abadie 2008, 317.

24 Csúnya autóbalesetéből lábadozott a kórházban (Hopital de Cochin).

25 Az ötvenes évektől kezdve működtek együtt különböző fórumokon.

26 E sorok írójának volt szerencséje e látogatás előkészítésében és lebonyolításában részt venni.

27 Ide tartozott a Földközi-tenger medencéjének „beemelése” a védelmezett „szentély”-területek közé

28 1980. márc. 8.

29 Például az afrikai ingyen vadászatok, „Bokassa gyémántjai”...

 


« vissza