Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Írók a Balatonnál

Két évvel ezelőtt a Petőfi Irodalmi Múzeumban nagy sikerrel rendezték meg a „Balatoni nyár – írófényképek az 1950-es, '60-as, '70-es évekből” című kiállítást, amelyen a magyar irodalom jeleseinek balatoni nyaralásain készült fotókat mutattak be. Ennek a kiállításnak anyaga az ősszel a bécsi Magyar Kulturális Intézet UngArt galériájában vendégszerepelt – a járványhelyzetben kétszer is neki kellett futni a megnyitónak. Amikor a kiállítás anyagát először láttam, az írói munka és a pihenés sajátos viszonyát jellemző történet jutott eszembe. Gabriel Garcia Márquez a kertjében nyírta a füvet, a szomszédja fejét csóválva jegyezte meg: „Hogyan, hát még most is dolgozik?” Amire Márquez azt mondta: „Uram, ön téved, most pihenek!” Aztán elheveredett a nyugágyán, mire a szomszéd ismét átkiabált: „Látom, végre pihen!” Márquez megrázta a fejét: „Ismét téved: én most dolgozom!”. Hogy valóban így esett-e, nem tudom. De a Balatonnál nyaraló-pihenő írók fényképeit nézegetve fölmerült bennem a kérdés: vajon akiket látok, dolgoznak-e vagy pihennek?

A képek tanúsága szerint inkább pihennek: pingpongoznak, sakkoznak, kártyáznak, horgásznak, vitorláznak, úsznak, kirándulnak. Igaz, többnyire egymás társaságában: de egy író számára egy másik író jelenléte eleve figyelmeztetés az írásra, azaz a munkára. Amellett egymás társaságában időzniük folyamatos szellemi készenlétet is követel.

A budapesti közönséggel szemben a bécsiek bizonyosan nem ismernek mindenkit a képeken szereplők közül. A Nobel-díjas Kertész Imrét biztosan, valószínűleg a Herder-díjas Németh László és Illyés Gyula neve és arca is mond nekik valamit, ahogyan az '56-os forradalom után börtönbe került Déry Tiboré is, és talán Örkény István, Mészöly Miklós, Ottlik Géza sem csupán egy-egy arc, hanem irodalmi élményt is idéz a nevük. De aligha hallottak a legtöbb fotóval szereplő Lipták Gáborról, Sarkadi Imréről, Bertha Bulcsuról, Fodor Andrásról, vagy a legnagyobb 20. századi magyar költők közt számon tartott Szabó Lőrincről.

És alighanem még kevesebbet tudhatnak annak a korszaknak a mindennapjairól, amelyikben ezek a képek készültek, és amelyről a mai magyarországi közönségből is mind kevesebbeknek vannak személyes emlékei: az ötvenes és a hatvanas évek egyre inkább történelmi fogalom. Az előbbin a Rákosi-érát, utóbbi a Kádár-korszakot értjük.

A kőkemény sztálinista diktatúra Sztálin 1953-as halálával – lényegét megőrizve – valamelyest enyhült, hogy aztán 1956 forradalma a remények és a reménytelenség korszakához vezessen, és hogy a magyar társadalom beletörjön a véres megtorlások négy-öt éve után a szelídebbé váló pártállami elnyomásba. Ebből a keserves történetből azonban ezek a képek nem sokat mutatnak.

Mert nem ezt akarják megmutatni. A nyaralások, oldott hangulatú együttlétek, kirándulások alkalmával készült képek a diktatúra idején is megélhető idilli pillanatokat mutatják meg, ahogyan a családi fotók is. Ezeken mintha mindig minden a legnagyobb rendben lenne, miközben tudjuk, hogy nem így volt: a képek nem hazudnak, de nem is mondanak igazat.

Mindig, a legnehezebb korszakokban, a legnagyobb tragédiák idején is kellenek pillanatok, amikor, ha csak villanásnyi ideig is, de rendben vannak a dolgok. Talán túlzott a példa, amúgy is a fényképezés előtti időkből való, de a hamleti pillanatok szorításában is megélhető idill bizonyítéka, ahogyan Petőfi a véres ütközetek közti csendben arról ír, hogy „pacsirtaszót hallok megint”. Mert az ágyúdörgés, a kardok csattogása, a harci kiáltások és a sebesültek jajgatása között beálló csendben az élet megmutatja azt az arcát, ami nélkül szétesik a világ: „pacsirtaszóra” mindig szükség van, és az, mintegy a borzalmak rövidzárlataként, a legkegyetlenebb időkben is fölhangzik.

Ezek a képek mintha ilyen pillanatokat mutatnának. Nem szabad bennük egy korszak valóságát keresnünk, de még az irodalmi elit mindennapjait sem jellemzik, technikai értelemben is a családi képek világát idézik.

Lassanként már ez is követel némi magyarázatot. Amikor ezek a felvételek készültek, a klasszikus analóg fényképezés járta, hol kisfilmre, hol egyszerű boksz-gépekkel. Ezt a mai, telefonjukkal a valaha volt gépek képminőségét messze túlszárnyalva számolatlanul kattintgató nemzedékek talán el sem tudják képzelni. Minden képet meg kellett komponálni (ami hol sikerült, hol nem), meg kellett állítani az életet, hogy elkészüljenek. így e képek azt is megmutatják, hogy a technika messzemenően befolyásolja az ábrázolás természetét. Valaha, az üveglemezek idején a fényképezés drága és nehézkes mulatság volt. Ezért az az akkori fényképészmesterek kivárták az ideális fényeket, a képre kerülők a legszebb ruhájukat vették fel, és hozzá a legünnepélyesebb arcukat viselték. A tekercsfilmek, majd a kisfilmes fényképezés feloldotta a valahai merevséget, bátrabban lehetett próbálkozni és hibázni is. Egyre több kép született, jók és rosszak, a fényképezés már nem volt kivételes, már-már szakrális tevékenység, közelebb került a mindennapi élethez.

Ezek a képek már ebben a korszakban készültek, változó technikai háttérrel. A szenvedélyesen fotózó Lipták Gábor Rolleiflexe kitűnő gép volt, a kevés profi fotós szintén megadta a módját, a legtöbb képet azonban amatőrök készítették. Kevés a művészi értékű alkotás köztük, sokkal inkább az ábrázolt személyek miatt fontosak.

Azért fontos figyelnünk erre, mert e képek legtöbbjén bárkik lehetnének. Egy középkorú, szikár férfi egy csónakban, egy kiránduló házaspár a badacsonyi mólón, egy társaság a tihanyi Rege cukrászda teraszán, egy másik csoport egy bárhol elképzelhető stégen, megint mások egy présház vagy nyaraló előtt, vagy éppen egy bármilyen üdülő pingpongasztalánál. De ezek a figurák nem bárkik: a magyar irodalom kiválóságai, sokuk egyenesen klasszikus. A kevés, saját házzal, nyaralóval rendelkező „ős-balatonit” (Illyés Gyula, Németh László, Takáts Gyula, Tatay Sándor, Lipták Gábor és néhányan mások) saját közegében megörökítő képen kívül a legtöbb kép Szigligeten és szűkebb környékén készült. Szigliget máig fogalom: az Esterházy-család grófi ágának tulajdonaként államosított, azaz elrabolt kastélyban 1950-től működik az írók alkotóháza.

Amivel kapcsolatosan két dolgot tartok fontosnak elmondani.

Az első, talán illetlenül, személyes, de valamiként mégis része a történetnek. Kezdetben, 1947-től néhány évig a kastély még nem az íróknak kínált lehetőséget a zavartalan alkotásra, hanem a budapesti Képzőművészeti Főiskola növendékeinek, művésztelepének adott helyet. Erről kevesen, jóformán csak az érintettek tudnak. Én meg csak azért, mert szüleim itt találtak egymásra. Meglehet, ha nincs az a kastély, én nem is lennék. Az a művésztelep mást adott, mint rövidesen az alkotóház az íróknak: a háború utáni években nekik, minden nélkülözés, nyomorúságos körülmény ellenére, visszakapott fiatalságukat és a szabadságot. Szigligetet elkerülte a vasút, nevéhez illően majdhogynem sziget volt, ahova mestereik sem igen látogattak. A fiatalok csak kész munkáikat mutatták be nekik a következő szemeszter kezdetén.

És itt következik a másik megjegyezni való. Ezt az idilli világot irigyelte el az időközben nagyot változott állami kultúrpolitika. A kommunista hatalomátvétel után az alkotóház létesítésének eszméje szovjet mintára született. Ezekben az években az írószövetség transzparenséről minden érintett értesülhetett a sztálini elvárásról, amit a generalisszimusz, mint béketábor vezetője fogalmazott meg: „írók, írjatok remekműveket!”

Hogy ezt a feladatukat megvalósíthassák, és ne panaszkodhassanak vagy hivatkozhassanak az alkotómunkát hátráltató körülményekre, a szovjet rendszer létrehozta az alkotóházakat. Ezt, a harmincas években már működő modellt vette át a magyar művészetpolitika. Az írók ilyen összegyűjtésének megvolt az az előnye is, hogy jól szemmel lehetett tartani őket. Aligha véletlen, hogy az emlékezők szerint az alkotóház vezetője Rákosi egyik testvére, a legendás Bíró bácsi volt. Felügyeletével az Alkotóház maga is különös sziget lett, ahol nem volt jegyrendszer, sorbanállás és a mindennapok világát jellemző egyéb nyomorúság. Hogyne született volna meg ebben a kiváltságos közegben önmaga máig érő mítosza.

De volt itt más is, amiről Németh László 1956-os naplója árulkodik: ő ugyanis a forradalom előtti napon érkezett ide, és a budapesti eseményekről is itt értesült. Nem kevés aggodalommal, sőt félelemmel szemlélte a történteket, azokkal kerülve egy megítélés alá, akik ellen a népharag fordult. Mert a helybeliek, akik közül többen az Alkotóházban dolgoztak, világosan látták azt a különbséget, amely egykori mindennapjaik és a kastélyban valaha zajlott élet, illetve ennek a korszaknak életvitele belső és köznapi élete között mutatkozott: És úgy érezték, hogy a grófnő idején kevesebb választotta el a kastély világát az övékétől. Látniuk kellett, hogy miközben a beszolgáltatási rendszer keretei között terményeik javát a rendszer veszi el, hogy a saját céljukra jóformán már tyúkot sem tudnak tartani – miközben a kastély kiváltságosainak napjában akár kétszer is hús került az asztalára.

Elképzelhető, mit éreztek e jólét láttán. Valamit sejthetett a hivatalosság is az így támadt feszültségből, és azon volt, hogy miközben az írókat a valóság megmutatására biztatta, azok ne találkozzanak azzal a világgal, ami körülvette őket. Ezért az íróknak külön strandjuk is volt, melyet a helybéli fiatalok a forradalom napjaiban felgyújtottak, és éppen a kastély előtti téren égették el a szemközti tanácsházból kihordott adóíveket. Más atrocitás nem történt, de az alkotóházban rekedtek úgy rettegtek, ahogyan 450 évvel korábban a nemesség Dózsa közeledő paraszthadaitól, vagy az oroszok a feléjük szokásos lázadásokkor az udvarházaikban.

Németh László 1956-os naplójában arról is megemlékezik, hogy a rá is átragadt félelmen túl milyen keserves élmény volt az információhiány. Hol volt még akkor a mai, okostelefonos világ! Az egyetlen vonal hol működött, hol nem, de inkább nem, a rádió kevés hírén pedig alig lehetett eligazodni. Az Alkotóház vendégei, akiknek nem volt külön készülékük, csak azt a rádiót hallgathatták, ami a társalgóban szólt. Ez a történelmi jelentőségű készülék is látható a 2019-es kiállítás anyagát közreadó kötetben.

De ez már történelem. Hol durva és kegyetlen, hol derűs és álságosan simogató. Mosolygó, derűs, idilli napokat élő írók, művészek itt, ugyanezekben az években, míg mások esetleg követ törtek, vagy valami világvégi építkezésen raktárosként dolgoztak. Akadt olyan is, aki ugyan a Balaton közelében élt ugyan – de alig fűthető, villany nélküli házban várt jobb időkre. Meglehet, az Alkotóház Potyemkin-világában élők sem voltak szabadabbak: valamiképpen mindenki rab volt, bár egyáltalán nem mindegy, hogy ki milyen körülmények között raboskodik.

Akik a rosszabbik oldalra kerültek, azokról nem nagyon készültek képek (némelyikükről szemből és profilból). Ezt tudva mégis némi nosztalgiával nézzük a korszak szebbik felének képeit, nézve azoknak fiatal arcát, akiket befutott, beérett nagyságként ismertünk meg. Egymás mellett szerepel a képeken az ávós tisztként is ismert nagyszerű műfordító a kiváló regényíróval és esszéistával, nemzedékek eszmei ébresztőjével – akinek a rendszer csak a műfordítást engedélyezte, egymás mellé kerülhetnek korábbról örökölt barátságok fenntartói, újonnan összekerülő szellemi társak, és a háttérben egymás ellen acsarkodó vetélytársak. Egy ilyen gyűjtemény azonban éppúgy nem mutathatja be az írók közti, személyes vagy világnézeti különbségek jegyében feszülő ellentéteket, mint a nagy barátságokat. Utóbbiakra azonban következtethetünk abból, hogy kik mutatkoznak szívesen együtt, kivel kirándulnak, kinek a társaságában sütkéreznek a nyári napfényben.

Nemcsak egy más tempóban élő világot idéznek ezek a képek, hanem a megszépítő messzeségből sok örömet és szépséget is. Néha egyenesen azt hihetjük, hogy egy író-nyaraltatásra szervezett turisztikai vállalkozás történetét bemutató emlékkönyvet látunk: íme, így működött valaha a „LiteraTours”. Miként nézzük hát ezeket a képeket? Csodáljuk azokat, akik ilyenné tették a valahai világot, vagy haragudjunk rájuk? Fogadjuk el, hogy mindez nem lehetett másként? Ágáljunk azért az igazságért, amelyet nem ezeknek a képeknek kell megmutatniuk? Vagy inkább örüljünk, hogy a legzordabb időkben sem volt mindig minden szörnyű, és az írók, ahogyan a hétköznapok emberei is, örülhettek a nyárnak, a Balatonnak. Végül is a világ ilyen, ha nem is felejtjük el a szörnyűségeket, de elnyeli őket az idő, és a szép napok emlékéből élünk. Hiszen remekművek sem azért születtek, mert Sztálin parancsba adta, hanem mert írójuk sorsa súgta őket.

(A Petőfi Irodalmi Múzeum „Balatoni nyár” című kiállítása a bécsi Collegium Hungaricumban 2021 nyár végéig látogatható.)


« vissza