Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Konzervatív szótár született? – A Magyar Politikai Enciklopédiáról

A Magyar Politikai Enciklopédia című kiadvány 2019-ben jelent meg a Polgári Magyarország Alapítvány és a Barankovics Alapítvány támogatásával, Roger Scruton, a közelmúltban elhunyt brit filozófus előszavával és Orbán Viktor miniszterelnök rövid ajánlásával. A mintegy nyolcvan szerzőt felvonultató enciklopédia célkitűzése, a kötet szócikkeinek körülbelül harmadát jegyző szerkesztőbizottság előszavának értelmében: „politikai életünk valamennyi jelenségének felfedése” egy, általuk „konzervatív szabadelvű”-ként meghatározott szemléletmód égisze alatt.1 A szerkesztőbizottság – amely a politikai gondolkodás olyan tapasztalt és elismert kutatóit is felvonultatja, mint Egedy Gergely, Mezei Balázs vagy Karácsony András – már a kötet legelején világossá teszi: a kötet nem burkolódzik a „világnézeti semlegesség” valójában soha nem teljesülő álarcába. Világnézeti önmeghatározásuk során ugyanakkor a szerkesztők kerülik a „liberális” kifejezést és helyette inkább a „szabadelvű” kifejezést preferálják – a kötet ide vonatkozó szócikkeiből ki is deríthető, hogy miért. Mindez nagy valószínűséggel a „liberális” kifejezés bizonyos nyelvi devalválódásának tudható be: ahogyan Scruton is érzékeltelti előszavában – napjaink úgynevezett liberalizmusa meglehetősen eltávolodott a 19. században liberalizmusnak nevezett eszmekörtől. (Lásd például uo. 8.) A szerkesztők markáns állásfoglalásuk szerint: „[u]toljára a dualista berendezkedés volt az, amelyet valamennyire is beváltnak lehet mondani (ideszámítható a bethleni konszolidáció, mint a korábbi rend helyreállítására való törekvés is), és a mi konzervativizmusunknak, annak a kornak és elődjének, a magyar reformkornak a bevált szabadelvűségét kell mintegy megidéznie.” (12.)

Az előszó továbbá hangsúlyozza: „[h]asonló tartalmú és terjedelmű munka még nem jött létre magyar nyelven”, az enciklopédia ötlete pedig eredetileg fordítási tervből származott. Roger Scruton: Dictionary of Political Thought című munkáját szerették volna megjelentetni magyarul, egy „értelmesebb közbeszéd” megteremtésének szándékával, ugyanakkor azzal a határozott céllal, hogy konzervatív-szabadelvű szemléletüket a „közgondolkodás természetes részévé tegyék.” (11.)

A terjedelmes, mintegy 640 oldalra rúgó kötet szócikkei rendkívül változatos képet tárnak az olvasó elé. A főszerepbe elsősorban a politikatudomány alapfogalmai, a jogelmélet, a politikai földrajz, az államelmélet és a politikai gondolkodással szorosan összefoglaló vallási gondolkodás (teológia és filozófia) alapfogalmai kerültek. A szócikkek hossza az ötöd oldaltól az 5-6 oldalig terjed, az enciklopédia készítőinek szándéka szerint pedig legtöbbjüket áthatja egy határozott eszmetörténeti megközelítés: főképp a nagyobb ívű cikkekben (például: „keresztény államfelfogás”, „klasszikus görög politikai hagyomány” „konzervativizmus” és „liberalizmus”) találkozhatunk ezzel az eszme- és fogalomtörténeti megközelítéssel. Mindemellett a kötetben megtalálhatjuk bizonyos, a gyakorlati politika, az államelmélet vagy a politikai filozófiai gondolkodás alakulása kapcsán kiemelt fontosságúnak tartott személyek portréit is, valamint bekerültek olyan fogalmak is, amelyek mindenekelőtt a 20. század viharos eseményei folyamán tettek szert napjaink politikai életét és gondolkodását formáló jelentőségükre. Ezeket a fogalmat leginkább Magyarország történetének sajátos összefüggéseiből emelték ki a szerkesztők: „[s]zabadságharcainkról, a kiegyezésről, a Tanácsköztársaságról, a kommunizmusról, az antiszemitizmusról” (12.) szóló történeti összefoglalásokat találunk.

Ahogyan azt a szerkesztőbizottság világnézeti önmeghatározása-állásfoglalása is sugallja: a kötetben előtérbe kerültek a sajátos politikai filozófiájukból következő témák, személyek és fogalmak. Az egyik leghosszabb szócikk az Egedy Gergely, Karácsony András, Kiss Gy. Csaba és Békés Márton által jegyzett „konzervativizmus” (297-304.), ahol is a szerzők részletesen tárgyalják a konzervativizmus fogalmát történetének és legfontosabb képviselőinek megemlítésével, majd a konzervativizmus angolszász, francia és magyar formáját is részletesen elemzik. Örvendetes módon, közvetlenül a szócikk előtt a hazánkban kevéssé ismert és elfogadott német radikális konzervativizmusról, az úgynevezett „konzervatív forradalomról” is kapunk egy rövid ismertetést Csejtei Dezső jóvoltából. A „liberalizmus” szócikket hasonló szerkezettel és felosztásban, de kissé rövidebben tárgyalja Egedy Gergely, Kiss Gy. Csaba, Filep Tamás Gusztáv és Mándi Tibor (333-338.) – itt is kihangsúlyozva a liberalizmus jelentésének devalválódását a 20. század végén, 21. század elején. (337.)

Az előbbieknek megfelelően kiegyensúlyozott, informatív portrékat kapunk, mindenekelőtt a konzervatív politikai gondolkodás legjelentősebb alakjairól: Edmund Burke-ről (81-82.), Michael Oakeshottról (434-435.), Roger Scrutonról (520.) Carl Schmittről (uo.) vagy éppen Donoso Cortesről (94.). Örvendetes, hogy ismertetésekkel találkozunk a magyar konzervatív gondolkodás legkiemelkedőbb, ám alig ismert, a kurrens oktatásban, közbeszédben rendkívül alulértékelt vagy éppen meg sem említett alakjairól, olyanokról, mint Dessewfy József és Aurél (108-109.) Sennyey Pál vagy Sigray Antal (521. és 522.), valamint a Pócza Kálmán által „a magyar konzervatív gondolkodás egyik legnagyobb alakjaként” említett Concha Győző is szerepel (94.). Mezei Balázs a „reakció” szócikk tárgyalásakor megemlíti Erik von Kuehnelt-Leddihn politikai filozófus nevét is, – kár, hogy Kuehnelt-Leddihn, akinek „jobboldali (ó)liberális” felfogása talán sok mindenben harmonizált volna a kötet szerkesztőbizottságának elvi szemléletével, nem kapott külön szócikket. Kapott viszont Ernst Jünger (249-250.); örvendetes, hogy a magyar kultúrában alig jelenlévő, sokak által nem ismert vagy felszínesen megítélt szerző is szerepel az enciklopédiában.

A kötetben megtalálhatóak az olyan elvontabb filozófiai megközelítésben is vizsgált fogalmak, mint a „rend”, a „felelősség” az „erény” vagy az „ember”, a szűkebb értelemben vett politikai fogalmak esetében pedig a „monarchia”, a „demokrácia” vagy az „oligarchia.” Érdemes megvizsgálni mindenekelőtt a „demokrácia” szócikket. A demokrácia ugyan a jelenkor egyik legfontosabb politikaelméleti fogalma, a konzervatívok és bizonyos liberálisok azonban mindig is gyanakodva tekintettek központi ideológiai posztulátumára, az úgynevezett többségi elvre, valamint a fogalom természetével kapcsolatos manipulációs lehetőségek valóságos tárházára. A „népuralom” de facto megvalósíthatatlan volta okán egyáltalán nem voltak annak rajongó hívei: úgy vélték ugyanis, demokrácia címszóval a lehető legkülönbözőbb rendszereket, ideológiákat és politikai uralmi formákat lehet igazolni. A fogalom-meghatározást Mándi Tibor ügyesen megoldotta: ahelyett, hogy a demokrácia reflektálatlan dicséretébe kezdett volna, elkerülte a fogalom demagóg értelmezését, és gyakorlatilag a demokrácia rövid fogalomtörténeti elemzését nyújtja (105-107.). Kiemeli, hogy a politikai gondolkodás legkiemelkedőbb elméi nem rajongtak a demokráciáért, ugyanakkor a demokrácia nem egyenlő a joguralommal vagy az alkotmányossággal, pozitív értelmezhetősége pedig annak a kérdése, hogy pontosan milyen értelemben is beszélünk demokráciáról, és mit is akarunk kifejezni azzal, ha valamit „demokratikusnak” mondunk.

Talán még érdekesebbek azok a szócikkek, amelyek a konzervativizmus, illetve a (klasszikus) liberalizmus által előtérbe állított politikai vagy társadalomfilozófiai elméletekhez, meghatározásokhoz és különböző „jelszavakhoz” köthetők. Csak egy szemléletes példát kiemelve, ilyen a szinte fogalompárként megjelenített „hagyomány” és „haladás” szócikk a 191-192. oldalon. Karácsony András figyelemreméltó elemzéséből mindenekelőtt az derül ki, hogy a történelmi haladásgondolat gyökerei mélyebbre nyúlnak a francia felvilágosodásnál, illetve a reneszánsz kori kereszténységnél is – a görögök és rómaiak ugyanis szerinte egyfajta progresszióként (is) értelmezték a barbárság-civilizáció kettőségét, ugyanakkor Karácsony kevesebb figyelmet fordított az Európán kívüli civilizációk időszemléletének értelmezésére, továbbá a germán vagy a Platónt és Arisztotelészt megelőző görög gondolkodásra (Homérosz, Hésziodosz). Pócza Kálmánnak a hagyomány fogalmát illető elemzése kiemeli, hogy a fogalom pozitív értékelése először a felvilágosodásban változott meg radikálisan. Felhívja a figyelmet a brit marxista történész, Eric Hobsbawm által szerkesztett, A hagyomány feltalálása (The Invention of Tradition) című kötetre: eszerint a tradíciók pusztán társadalmi gyakorlatokat szentesítő „kitalálások” – mindehhez hozzátehetnénk, ez a szemlélet sajnos ma szinte teljesen általános a közgondolkodás legszélesebb fórumain.

Megragadhatja az olvasó figyelmét az enciklopédia néhány olyan szócikke is, amely a közbeszédben nem szervesült kifejezésekkel foglalkozik. Ilyen például az „oikofóbia” szócikk. (435.) Ez a Scrutontól kölcsönzött kifejezés voltaképpen „hongyűlöletet” jelent, és a jelenkorban gyakran liberálisnak nevezett baloldali zsargon egyik legmegbélyegzőbb kifejezésének, a „xenofóbiának” az ellentétét jelöli. Mindez utalásként is értelmezhető a kötetnek a filozófus által írt előszavára, ahol is Scruton megemlíti: „Lukács korának »izmusai« mára kiegészültek a »rasszizmussal«, »szexizmussal«, »ageismmel« (életkoron alapuló megkülönböztetés) és egyebekkel, amelyek mind olyan vétkeket jelentenek, amelyek kizárják az elkövetőt a társalgásból.” (8.)

A kötet célkitűzéséből és a benne meghatározott szemléletből fakad, hogy a szerkesztők külön figyelmet fordítottak a konzervatív politikai filozófiában megjelenő, főként ott szervesült, sajátos jelentéssel bíró fogalmak elemzésére is. Ilyen például az eredetileg Burke Töprengéseiből eredő fogalom is, mint például „[a] holtak, az élők és a születendők szövetsége” (214.), a „politikai racionalizmus” (Oakeshott, 479.) vagy a „szabadság, egyenlőség, testvériség”: az 1789-es francia forradalom egyik elhíresült jelszavának kritikai elemzése (534.). E fogalommagyarázatok többnyire jól harmonizálnak a kötetnek az előszóban „meghirdetett” szemléletével, azonban nem minden esetben. A „szabadság, egyenlőség, testvériség” fogalmát-eszméjét például – jelentőségével megegyezően – lehetett volna kissé hosszabban is tárgyalni, és tárgyalása kapcsán érdemes lett volna megjegyezni: a konzervatívok és bizonyos liberálisok komolyan aggódtak az általuk rendkívül baljóslatúként értékelt forradalom e politikai dogmává merevedő jelszava, és a vele kapcsolatos demagóg leegyszerűsítések kapcsán. John Stuart Mill legnevezetesebb kritikusa, a saját felfogását egyébként szintén liberálisként értelmező James Fitejames Stephen például még egy művet is írt hasonló címmel (James Fitzjames Stephen: Liberty, Equality, Fraternity, 1873). Stephen úgy vélte, e hitvallás rajongóinak kezében veszélyes politikai jelszóvá válik, amelynek bűvkörében gyakorlatilag minden régi és adott dolog lebontása igazolható, tekintet nélkül arra, hogy egyébként az mennyiben harmonizál az emberi természettel. Hasonló vitára adhat okot például egy másik, forradalmakhoz kapcsolódó szócikk, nevezetesen a „forradalom és szabadságharc 1848-49-ben” (167.) értelmezése. E cikk szerzője kevés figyelmet fordít arra, hogyan viszonyultak a magyar konzervatívok és (részben) a magyar liberálisok is (Deák, Eötvös) az 1848-49-es eseményekhez, és legalább 1848 nyarát követően miért távolodtak el a kormánytól. Kemény Zsigmond „vádjaival” szemben a szerző igazolva látja Kossuth álláspontját: „[A] történeti kutatások tanúsága szerint az osztrák fél 1848 augusztusától egyértelműen Magyarország – ha kell, erőszakos – letörésében látta a birodalom jövőjét.” (168.) A szócikk „elfelejti” megemlíteni: az 1848-49-es eseményeknek súlyos világnézeti vetületük is volt, olyan, amellyel konzervatívok nagyon kevéssé tudtak azonosulni. Kossuth törekvései nagyon kevéssé irányultak a konzerválásra vagy a nemzeti hagyomány kontinuitásának megőrzésére, a magyar forradalom egy nemzetközi antifeudális forradalmi láncba csatlakozott, bizonyos eszméi pedig összefüggésben álltak annak az 1789-es francia forradalomnak a szellemiségével is, amely nem a régi rend megreformálását, hanem radikális eltörlését tartotta szem előtt. Mindezt persze csak azért tartjuk szükségesnek itt megjegyezni, mert az enciklopédia szellemisége a szerkesztők értelmezésében egy bizonyos világnézeti állásfoglalás értelmében fogant: ez pedig feltételez egy olyan értelmezésbeli koherenciát is, amelyet szem előtt tartva a fenti, a forradalmakkal kapcsolatos megfogalmazások nehezen egyeztethetők össze a dualizmust és a bethleni konszolidációt pozitívan értékelő, „konzervatív-szabadelvű” szemlélettel. Természetesen az is érthető, hogy egy ilyen sok szerzőt felsoroló kötetben óhatatlanul lehetnek hangsúlyos különbségek az egyes szerzők történelemfelfogását és világnézetét illetően is.

Az előbbi megjegyzésnél fontosabbnak tartjuk kiemelni: habár az enciklopédiába számos, elsősorban konzervatív szempontból fontos politikai gondolkodó, mű és gondolat értékelése-értelmezése megtalálható, sajnos nem kapott külön szócikket sem az „arisztokrácia”, sem a „nemesség” fogalma. Attól függetlenül, hogy manapság nem számít népszerű dolognak az arisztokratikus gondolkodás pozitívumait kiemelni, a konzervatív politikai gondolkodás elidegeníthetetlen részének tekinthető „a legjobbak uralmának” posztulálása: nem csak De Maistre vagy De Bonald, hanem az olyan liberális-konzervatívok is, mint John Adams vagy De Tocqueville, fontosnak tartották, hogy „természetes arisztokráciáról” értekezzenek. Szomorú lenne, ha a politikai gondolkodás szótáraiból végképp kikerülne az arisztokrácia fogalma. A fentiekkel egyértelműen a „monarchia” szócikk is megérdemelt volna egy mélyebb elemzést, vagy a hozzá kapcsolódó „royalizmus/legitimizmus.”

Mivel hangsúlyozottan „magyar” politikai enciklopédiáról van szó, meg kell említenünk: lehetett volna még nagyobb figyelmet fordítani a témába vágó magyar vonatkozásokra. Ilyen mindenekelőtt Eötvös Józsefnek A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra című műve, amely saját korában kivívta Lord Acton elismerését, de nem lett volna felesleges néhány szócikket írni a két világháború közötti magyar politikatudomány olyan fontos alakjairól sem, mint például Ottlik László vagy Makkai János. Meg lehetett volna említeni – főként, mivel az enciklopédiában található egy „hagyomány” szócikk is – Hamvas Béla nevét. Habár nem volt kifejezetten politikai gondolkodó, Scruton is felhívja a figyelmet Hamvasra az előszóban, bizonyos művei pedig éppúgy bírnak politikai vonatkozásokkal, ahogyan ezt a kötetből sajnos szintén kimaradt Várkonyi Nándor, Prohászka Lajos vagy Joó Tibor esetében is elmondhatjuk.

Természetesen, a legutóbb felsoroltak csak kisebb hiányosságokat jelentenek, amelyek nem vonnak le semmit az enciklopédia tudományos értékeiből. A Magyar Politikai Enciklopédiáról összességében elmondhatjuk: valóban hiánypótló vállalkozást valósított meg, még akkor is, ha valaki nem ért, nem is érthet egyet minden egyes szócikk minden egyes megfogalmazásával, vagy hiányosságokat talál. A szócikkek többségükben igényes, jól átgondolt meghatározások, a kötetben tudományosan megalapozott definíciók és kifejtések születtek, amelyek adott esetben továbbgondolásra vagy éppen vitára ösztönzik az olvasót. A kötet erénye mindenekelőtt a politikai alapfogalmakról való gondolkodás „vérfrissítése”, a túlzottan aktuálpolitikába ragadt szemléletek kitágítása. Ugyanakkor – dacára Orbán Viktor előszavának – az olvasás folyamán az is világossá válik, a kötet egyetlen regnáló politikai erő álláspontja mellett sem kíván direkt módon érvelni, habár – és ezt a szerkesztők sem titkolják – „szeretné befolyásolni azt.” (14.) Elmondható persze, hogy a kötet szemlélete határozottan a ma jobboldalnak mondott irányba tájékozódik: a hasonló irányba orientálódó olvasók esetleg nagyobb egyetértéssel forgatják majd, mint a baloldaliak, ezt azonban hiábavaló is volna számon kérni rajta, hiszen a kötet sem ígért mást olvasóinak.

 

 

Jegyzet:

 

1 Pásztor Péter (szerk.): Magyar Politikai Enciklopédia. Mathias Corvinus Collegium – Tihanyi Alapítvány, 1999, Budapest, 13.


« vissza