Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Trianoni veszteségünk: Milan Šufflay - 1. rész

"A brutális Šufflay-gyilkosság kontinenseken átívelő sajtóvisszhangja, s a tudományos élet legnagyobbjainak tiltakozása egyértelművé tette a kortársak számára, hogy a világ akkori legnagyobb albanológusát, s kelet-adriai térség középkori históriájának legavatottabb ismerőjét veszítette el. Šufflay halálával a magyar historiográfiát és balkanisztikát is súlyos veszteség érte."

 

I.


 

1931. február 18-án este nyolc óra körül, a sűrű köd borította Zágráb egy kicsinyke utcájában (Dalmatinska ulica) egy ismeretlen elkövető vasdoronggal leütötte dr. Milan Šufflay egyetemi tanárt, aki összetört koponyával zuhant az úttestre. A tettes elmenekült, a professzor harmadnapra belehalt sérüléseibe. A nemzetközi sajtó Berlintől Párizson, Rómán és Bécsen át New Yorkig napokon át cikkezett a brutális gyilkosságról – a jugoszláv királyság felelősségét hangoztatva.

Május 6-án a The New York Times is közli, teljes terjedelmében, az Einstein–Heinrich Mann-memorandumot: szerzői szerint a professzor meggyilkolását már február 11-én éjszaka elhatározta a Za kralja i za otadžbinu (A királyért és a hazáért) nevű, a belgrádi udvar jóváhagyásával működő terrorszervezet, Zágráb városparancsnoka, Beli Marković tábornok lakásán és beleegyezésével. A gyilkosságot megelőzően – a memorandum szerint – a szerb király januári zágrábi látogatása előtt a szervezet fenyegető levelet küldött a horvát közélet vezető személyiségeinek (dr. Vlado Maček, dr. Ante Trumbić, dr. Mile Budak, dr. Filip Lukas, dr. David Karlović, dr. Milan Šufflay), melyben közlik: ők a felelősek, s „életükkel” fizetnek mindenféle rendbontásért. A memorandum szerzői tudni vélték, hogy a Mlada Jugoslavija (Ifjú Jugoszlávia) nevű, szintén terrorista céllal alapított szervezet egy korábbi összejövetelén Sándor király nyilvános beszédet tartott, amelyben a törvényesen megválasztott horvát képviselők „eltávolításáról” beszélve ezt mondta: „Eltávolítottam az akív személyeket”. Ez nyílt beismerése volt annak, hogy 1928. június 20-án Puniša Račić szerb radikális párti képviselő királyi parancsra lőtte le a képviselőházban (skupstina) a horvát ellenzék, azaz a Horvát Paraszt Párt vezetőit: Stjepan Radićot, ennek unokaöccsét és további képviselői mandátummal rendelkező társait. Ezt követően a diktatúra hajszát indított a horvát közélet képviselői ellen. Ahogy a Naša sloga kormánylap írja: „február 18-án a »bokréták« robbanni fognak.”

Aznap este meggyilkolták Šufflay professzort... „Erre tekintettel – folytatódik az Einstein–Mann-memorandum-szövege – kérjük, hogy az Emberi Jogok Nemzetközi Ligája tegyen meg mindent, hogy ennek az ismétlődő állami erőszaknak legyen vége. Nem tűrhetjük, hogy a gyilkosság politikai célok elérésének eszköze legyen [.] Valamennyi állam, különösen Franciaország, Németország, Lengyelország, Ausztria, ahol az Emberi Jogok Nemzetközi Ligájának szervezetei működnek, tartsa kötelességének, hogy védőpajzsot állítson e kis, békeszerető, művelt nép védelmére. Várjuk döntésüket. Üdvözlettel: Az Emberi Jogok Németországi Ligája. Üdvözlettel: Albert Einstein, Heinrich Mann. Berlin, 1931. április.”1 A memorandumot számos európai író, tudós, politikus tiltakozása követte, közöttük Bethlen István, Hóman Bálint, Szekfű Gyula, Bajza József.

A Magyarországhoz, a magyarsághoz, a közös történelmi múlthoz megannyi szállal kötődő Šufflay professzor meggyilkolása a hazai sajtóban is vezető hír lett, a magyar társadalmat erősen foglalkoztatta az egykori társország helyzete, sorsa, már csak az úgynevezett Vajdaságban rekedt magyarság szerb részről folyó zaklatása miatt is. A Rákosi Jenő szerkesztette Budapesti Hírlaptól Bajcsy-Zsilinszky Előőrsén, Milotay István Magyarságán át a Friss Újságig, Az Estig, a Pesti Hírlapig, a 8 órai ujságig és a Népszaváig valamennyi lap vezető helyen közölte a hírt – a Budapesti Hírlap egykori munkatársát is gyászolta a meggyilkolt tudós személyében. A Pesti Hírlap ezt írta: „A horvát népnek új mártírja van: a legkomolyabb és legértékesebb horvát népvezérek egyikét, dr. Šufflay Milánt Zágráb egyik legforgalmasabb utcáján vasbottal leütötték.” Ugyanez a lap február 21-én már azt is tudni véli: „Šufflay professzor meggyilkolását belgrádi kezek irányították és készítették elő.” A Pesti Hírlap sem mulasztotta el bemutatni azt a jugoszláviai politikai erőteret, amely világossá tette: a professzornak a szerb–horvát egység következetes tagadása és soha nem titkolt horvát hazafisága miatt kellett meghalnia. A lap arra is emlékeztetett, hogy az 1929. január 6-án bevezetett királyi diktatúra, a Karadordević-dinasztia uralma már in statu nascendi gyilkossággal volt terhes. 1903-ban, a Crna ruka (Fekete kéz) emberei, Apis, azaz Dragutin Dimitrijević vezérkari ezredes vezetésével meggyilkolták Obrenović Sándor (Aleksandar) szerb királyt és feleségét. Ez a vérfürdő segítette a szerb trónra Karadordević Pétert, I. Péter néven. (Érdemes tudni: 1917-ben Apist Sándor régens herceg kivégeztette, miután a dinasztiánál az kegyvesztett lett.) Šufflay professzor egyelőre „ismeretlen” gyilkosát a lap szerzője okkal rokonítja Gavrilo Princippel és Puniša Račić-tyal; az előbbi Ferenc Ferdinánd és felesége, az utóbbi Stjapan Radić parasztpárti képviselő és párttársainak gyilkosa. Mindkettő a Karađorđević királyi ház jóváhagyásával cselekedett.

Az oknyomozó újságírás korabeli példája Simon Vilmosnak a Pesti Hírlapban 1931. március 28-án közzétett írása. A cikk bevezető sorai szerint a bécsi horvát emigráció „az ott ülésező nemzetközi diákszövetséget” tájékoztatandó egy kis füzetben foglalta össze Šufflay meggyilkolásának politikai indítékait. Simon felkereste a szerb diktatúra által – távollétében – halálra ítélt „zágrábi képviselőtestületi tag”, Persec Gustav főhadnagyot, aki szerint Šufflay elkötelezett horvát hazafi volt, de aktívan csupán írásaival politizált. Meggyőződéssel vallotta: az SHS (Szerb–Horvát–Szlovén) Állam törvénytelenül jött létre, s ezt vallotta 1920-as felség- és nemzetárulás miatti perbe fogásakor is az SHS Állam bírósága előtt is. Szerinte a horvátok uralma egykor egészen Durazzóig terjedt, amit Belgrádban egyértelmű szerbellenességként értelmeztek, tekintve, hogy az albán és a macedón kérdés ebben az időben „a szerbek Achilles-sarka” volt.

Šufflay meggyilkolását a szerb rendőrség szervezte, amiről az emigráció tudomást szerzett, és nyomban értesítette az Albániában tartózkodó Šufflayt, hogy ne térjen haza, de az üzenet elkésett, Šufflay hazaindult. Zágrábban meglepetéssel tapasztalta, hogy a korábban a lakása előtt posztoló titkos rendőr „nincs a helyén”. Érdeklődésére (a gyilkosság előtti órákban) a zágrábi rendőrség épületében azt a választ kapta, hogy „Neki már nem lesz többé szüksége felügyeletre. Reá vonatkozólag már egyéb intézkedést tettünk.”

Persec elmondta, hogy a gyilkos elfogása helyett a rendőrség a halottnak vélt Šufflay lakásán házkutatást tartott, iratait, elsősorban az Albániával kapcsolatos dokumentumokat lefoglalta. Persec arról is beszámolt, hogy a bécsi horvát emigráció sincs biztonságban: „Még Šufflay meggyilkolása előtt üzenetet kaptunk, hogy vigyázzunk, mert Beli Marković tábornok külföldre küldötte a »Mlada Jugoslavija« öt tagját az emigrációra kimondott halálos ítélet végrehajtására. Nemsokára jött a második üzenet, hogy dr. Bedekovics Janko, a zágrábi rendőrség főnöke, elindította a tíz főből álló második csoportot. Ezekből most hármat elfogott a bécsi rendőrség.”2

Mai szemmel meglepő, hogy egy zágrábi professzor meggyilkolása milyen erősen foglalkoztatta a magyar közvéleményt. A magyarázat: Šufflay életútja. A fiatal tudós Thallóczy Lajos történész-iskolájának neveltjeként egykor Budapesten is diákoskodott, hamarosan a magyar történettudomány aktív művelője lett. Szekfű Gyula és Bajza József barátságát és támogatását tudhatta magáénak. E szellemi környezet hatására kezd publikálni mind a magyar sajtóban (Pesti Hírlap, Budapesti Hírlap), mind vezető szaklapokban, és a Pázmány Péter Tudományegyetem történész professzúrájának is birtokosa lesz. A két jeles kortárs tudós tanulmány terjedelmű és értékű nekrológban búcsúzik tőle a Magyar Szemlében és a Századokban. Szekfű az elhunyt tudós halálát a horvát nemzetet és az „európai szellemet és humanizmust” ért tragédiaként aposztrofálja. A horvát nép legkiválóbb szellemi vezetőjét veszítette el, Európa egyik legnagyobb humanista tudósát, az „európai szellemiség” reprezentánsát. Šufflayval egy nyelvzseni („az összes nyugati nyugati nyelveken, anyanyelvén, a horváton kívül a magyaron, több szláv nyelven, az albánon, új görögön, [...] a középkori és ókori görögön [...] uralkodott”), egy a természettudományokban, a filozófiában, a biológiában, az örökléstanban, s persze a szépirodalomban jártas kutató elme életpályája szakadt meg. A történettudós Šufflay – írja Szekfű – „pihenésként az elbeszélés nagy francia és angol mestereit olvasta és legszívesebben róluk beszélt s tőle tanultam meg, hogy a történetírónak a prózai epikusokat kell forgatnia, akiknél nemcsak előadási művészetet lát, [...] hanem lélekrajzot, emberi életek megértését. Azon történetírók közé tartozott, akik Stendhalnál és Balzacnál is jártak iskolába.”3

Történészként a politikus Šufflay arcélét – a horvát jogpárt iránti vonzalmát – felvázolva tömören fogalmaz. Šufflay „történetfilozófiáját” magyarázva elmondja: a horvát tudós arról kívánta meggyőzni honfitársait és a párt vezetőit, hogy „a Kelet és Nyugat közt évtizedes ingadozásnak” Horvátországban véget kell vetni, s ennek érdekében „a horvát nép egyenesen forduljon el a szerb–illyr álmoktól és hajoljon a magyarság felé, mely a monarchia ekkori szervezetében csakis, mint évszázados hagyományaiban Nyugatnak a horvátság felé legközvetlenebb képviselője.” Érveit honfitársainak többsége, később az SHS Állam hatalmi gépezete sem osztotta; „tanszékét a szerb kormányzat elvette, s őt magyarbarát ténykedés ürügye alatt három évre a mitrovicai börtönbe zárta”.4 Szekfű tömör képet rajzol az albanológus Šufflayról, aki „előszeretettel fordul az albán és szerb érintkezés problémái felé, amelyeket [a] legmodernebb szellemtörténeti eszközökkel figyel meg [...] Albán tanulmányai ráirányították az albán kormány figyelmét, mely meghívta őt az ottani levéltárak tanulmányozására és rá akarta bízni az albán nép történetének megírását.”5

Végül Šufflay meggyilkolásának balkáni „történelmi determináltságát” fogalmazza meg: „Míg a horvátok ezer év óta a nyugati keresztény kultúrkörben éltek, a szerbeket sorsuk előbb bizánci ortodox kapcsolatba, majd a török jármába adta, török hódítás alatt több mint négy évszázadon át éltek rájasorban, a török urak farmjain szinte rabszolgaként robotoltak, vagy a hódító török seregekhez csatlakozva, martalócként dúltak, raboltak és élték primitív, kulturálatlan életüket. A törökök bocsátották be őket a magyar hódoltság alföldi vidékeire, ahol félnomád pásztor életmódot folytattak, a XVII. században is cigányokhoz hasonlóan sátoroztak, vagy földalatti putrikban laktak [...] A szerbiai, balkáni szerb csak a XIX. század elején szabadul fel a török járom alól, s ennél fogva legföllebb három-négy nemzedék óta művelődhetik, amennyire azt a szerbiai viszonyok a múlt században elősegítették. Azaz Jugoszlávia mai uralkodó osztályának, a szerbiai szerbségnek ősei fölfelé menve negyedik generációban még ráják voltak: a rabszolga ősi instinktusaival, alázkodó ravaszsággal, hirtelen kirobbanó vérszomjjal, gyilokkal, de leginkább, mi a rája földhözragadtságában érthető, bunkósbottal [...] Šufflay Milán és Princip, az Acta Albaniae és a bunkósbot, ez a párhuzam szimbolizál két külön folyamatot, s érteti meg felejthetetlen barátunk sötét végzetét.”6

A Századokban a szlavista–kroatista Bajza József professzor búcsúzott, de „a horvát kérdés” első számú kortárs szakértőjeként a sajtóban is méltatta meggyilkolt pályatársa és barátja szellemi nagyságát.7 A Magyarság 1931. március 5-i számában publikálta Facta loquuntur (A tények beszélnek) című nekrológját, míg a Századokban a szakma számára kívánt rövid pályarajzot adni róla, aki már egyetemi éveitől „a délszláv ideológiában nemzete vesztét, szerb rabságba süllyedését érezte” – szembefordulva első tanítómestere, Smičiklas „Strossmayer délszláv ideológiájának”, történetszemléletének, magyargyűlöletének hagyományát követő történelemszemléletével, aki még a századfordulón is „a délszláv egység rózsás prizmáján át szemlélte” „a horvát jövőt”.8 Šufflay meggyőződése ezzel szemben az, hogy „nemzete csak [a] nyugati nemzetek oldalán találhatja meg boldogulását”, ezért lesz elkötelezettje Rauch bán politikájának, „mely az 1868-as [horvát–magyar] kiegyezés revíziójával a jogpárt és az unionizmus összebékítésére építette terveit”.9 Rauch újabb politikai aktivizálódása idején (1917) „napokon át biztosnak látszott Rauch [újabb] bánsága és Šufflay horvát minisztersége, de [...] a Monarchia vezető körei megriadtak a nagy változásoktól, melyeket a kinevezések maguk után vontak volna (a sabor feloszlatása, éles választási küzdelem a háború alatt) és mint kényelmes megoldást újra átadták a hatalmat a horvát–szerb koalíciónak, a Habsburg–Monarchia konok ellenségének”. A harmincas évek elején Bajza meggyőződéssel írhatta: „Az összeomlás óta volt koalíciós képviselők ismételten megírták, ha 1917-ben Rauchot kinevezik, Horvátország nem szakadt volna el.”10

A Šufflaytól búcsúzó írások közül ki kell még emelni Deér József írását.11 A nekrológ a politikai pártatlanság történetírójaként méltatja a horvát tudóst, aki „az igazság és az Élet követelményeinek a tudomány és a politika területein jelentkező összhangja állítja őt szerencsés ellentétbe nemzedékének hasonló hivatású tagjaival, sőt a politizáló professzor általános európai típusával is. Kora horvát történészeivel ellentétben ő az egyetlen, aki nem elégedett meg a tudományos közvélemény és a jó hazafiság konvencionális fogalmának látszat-összhangjával, hanem nyíltan rámutatott egy új, sovinizmustól el nem vakított történetfelfogás szükségességére.”12

A politizáló Šufflayról írva Deér okkal hangsúlyozza, hogy a horvát tudós „politikai szemléletének középpontjában a horvátság európai kultúrhivatásának hite és a nyolcszáz éves államközösség tényének józan érzékelése állott.”13 Šufflaynak a nyolc évszázados horvát–magyar együttélés kontinuitásának átmentését célzó „terveit” az impériumváltozás elsöpörte, katedrájától megfosztották, 1920-ban pedig államellenes összeesküvéssel vádolva elítélték. A nekrológ a trianoni döntés után összetákolt, diktatórikus berendezésű, a Bizánc, majd török alatti kaotikus állapotokat a 20. században átörökítő állam européer áldozatát láttatja a brutálisan meggyilkolt zágrábi professzorban.

Tíz évvel Trianon után a közvélemény fogékony volt a jugoszláv államból, ezen belül Horvátországból is érkező hírekre. A két Radić parlamenti meggyilkolása, a nemzeti érzületüket nem titkoló horvát polgárok, a horvát ellenzék rendőrségi zaklatása (esetenként agyonverése), elfogása és brutális kínzása, bebörtönzése állandó feszültséget teremtett a lakosság körében. A végeredmény: „Minden horvát nemzeti jellegű intézményt, társadalmi, vallási, kulturális, gazdasági, humánus és sportegyesületet betiltottak és legtöbbnyire azok vagyonát is elkobozták.”14 így aztán nem csoda, hogy a Šufflay-gyilkosság közügy lett a korabeli Magyarországon.


 

II.


 

A brutális Šufflay-gyilkosság kontinenseken átívelő sajtóvisszhangja, s a tudományos élet legnagyobbjainak tiltakozása egyértelművé tette a kortársak számára, hogy a világ akkori legnagyobb albanológusát, s kelet-adriai térség középkori históriájának legavatottabb ismerőjét veszítette el. Šufflay halálával a magyar historiográfiát és balkanisztikát is súlyos veszteség érte. Ennek igazolásaként következzék a tudós életpályájának, majd a magyar történetírásban kifejtett munkásságának vázlata.

A Šufflay család ősei vélhetően Württembergből vagy Szászországból vándoroltak horvát földre, ahol nemesi famíliaként a 17. századtól említik írásos források. A nemesi címet I. Lipóttól kapták 1675-ben, hogy a címmel s címerrel járt-e birtokadomány, avagy csupán az armalista státusz (birtok nélküli nemesi cím), máig sem tisztázott.15 A család egy idő után két ágra (samobori, krapinai) szakadt, amelyek tagjai között van jogakadémiai dékán, akadémiai professzor, kanonok, s iparos is. Milan Šufflay nagyapja előbb Lepoglaván, majd Krapinán lesz kalapos műhelyt működtető mester.16 Fia, Augustin (1847–1909) tanító, aki magyarországi német lányt vesz feleségül. Az ő házasságukból született Milan Šufflay Lepoglaván 1879. november 9-én.

Milan Šufflay elemi iskolái után a zágrábi Felsővárosi Főgimnáziumba iratkozik, ahol az Alojzius Šufflay kanonok-alapítvány támogatottja lesz. Tanulmányait mindvégig kitűnően végezte, az osztály legkiválóbb diákja: kitűnő tanulmányi eredménye mellett elsőosztályú vívó, beszél latinul, olaszul és görögül, irodalmi tájékozottsága páratlan: Stendhal, Balzac, Dosztojevszkij, Stern, August Šenoa, Luka Botić, Ksaver Šandor Gjalski, a szlovén Prešeren, Levstik s a szerb Jovan Jovanović-Zmaj és Đura Jaksić rajongója. Nada címmel diáklapot szerkeszt, önképzőköri vitákat szervez – gyakran maga is előadóként vesz részt a munkában.17

Egyetemi tanulmányaiban is ilyen sikeres, professzora, Tade Smičiklas legkiválóbb tanítványaként tartja számon, s rábízza a Codex diplomaticus regni Dalmatiae, Croatiae et Slavoniae című oklevélgyűjtemény szerkesztését. Mindössze huszonkét éves, amikor megvédi Hrvatska i zadnja pregnuća istočne imperije pod žezlom triju Komnena (Horvátország s a keleti császárság harcai a három Komnénosz jogara alatt) című doktori értekezését, amely máig kikerülhetetlen forrása a 12. századi horvát jog- és politikatörténet kutatóinak.18 E sikerek láttán küldi Smičiklas Bécsbe, majd Budapestre; az ő ajánlásával lesz a bécsi institut für Österreichische Geschichtsforschung hallgatója.19 Az intézet tagjaként lehetősége nyílik a paleográfiai, diplomatikai, kronológiai, magánoklevéltani specializációra, olyan professzorok vezetésével, mint O. Redlich, A. Dopscha. Stúdiumait befejezve, ismereteit kamatoztatva, a hazai, budapesti, velencei levéltárakban, kolostori és székesegyházi gyűjteményekben végzett kutatási eredményei mind bekerülnek a Horvát, Dalmát, Szlavón Királyság oklevélgyűjtemény (1101–1399) anyagába. Eközben elkészíti habilitációs munkáját is, a Die dalmatinische Privaturkundet, amelyet a bécsi Tudományos Akadémia ad ki 1904-ben.20

Életének és történészi pályájának meghatározó periódusa Magyarországhoz köti. 1904–1908 között Budapesten, a Nemzeti Múzeum gyakornoka. Bajza József összefoglalója szerint „Ebben az igazán szerény állásban maradt 1908-ig. A pesti »száműzetés«, mint később hangsúlyozta, sok előnyt jelentett számára. Egyéniségéhez méltó tudományos környezetben élhetett, a magyar történészek közt egy sereg barátra és jóakaróra akadt, akik hozzá egész életen át hívek maradtak és úgy bekapcsolódott a magyar tudományos életbe, ahogyan nemzedékek óta egyetlen horvát sem. Munkatársa lett magyar tudományos folyóiratoknak (Századok, Turul, Ungarische Rundschau), hol cikkeit akkor is, később is nagy örömmel fogadták. Társaságunk választmányába emelte [...] Thallóczy Lajos biztatására kezdett horvát tárgyú tanulmányok mellett albánokkal is foglalkozni.”21

Šufflay tudományos pályájának alakulásában Thallóczynak döntő szerepe van: „Thallóczy közreműködésével [készült] Šufflay [...] nagy albán történeti gyűjteménye, az Acta Albaniae, mely e rejtélyes ország legrégibb viszonyaiba világít be és példátlan anyaggazdagságával [...], mintaszerű elrendezettségével a nyugati balkáni: görög, albán, szerb, dalmát, montenegrói történetnek mindenkori standard-munkája.”22 Šufflay legújabb horvát monográfusa, Darko Sagrak a század eleji „Magyarország egyik legnagyobb elméjeként” aposztrofálja Thallóczyt, akinek igen sokat köszönhet a pályakezdő horvát tudós. Kapcsolatuk annak ellenére felhőtlen, hogy a „Bosznia és Hercegovina iránti magyar igényeket illetően” eltérő véleményt vallottak.23

Kettejük bensőséges viszonyát mi sem jellemzi jobban, mint a mestert elsirató nekrológ, amelyet az immár zágrábi professzor Šufflay a Történeti Szemle lapjain közölt Thallóczy tragikus halálára emlékezve.24 írásában elsősorban a történettudós Thallóczy érdemeit, szaktudományi teljesítményét méltatja. A magyar középkor történetét kutató, források, családtörténeti dokumentumok, „Szent István koronája egyes területeire vonatkozó” szövegkiadások alkotta életműve – annak tartalma és méretei okán egyaránt – „a nagy német és francia történettudományi vállalkozásokkal is kibírja [...] az összehasonlítást.”25 Az egykori Mester munkáiban a történetírói szemléletváltás képviselője szólal meg – vallja Šufflay –, aki írásaiban „nem közjogi dogmákat állít föl, illetőleg cáfol meg, hanem biológiai folyamatokat tár fel.”26 Méltatása (példaértékű magyarságával) mindennél határozottabb cáfolata a Tito-érában a 19–20. század fordulója Horvátországának magyarellenességét hangoztató közhelyeknek. Šufflay és Thallóczy viszonyának jellemzésekor például Marko Kostrencić azt állítja, hogy Šufflay – pesti tartózkodása idején – Thallóczy Lajos hálójába került, aki valósággal vadászott a fiatal és jól képzett, tehetséges horvát tudósokra, hogy renegáttá tegye őket.27 Šufflay egész életpályája mond ellent e Kostrencić-i vélekedésnek.

A négyesztendős magyarországi kitérő után Šufflay visszatér Zágrábba, ahol egyetemi tanári állás várja. Kinevezésének kezdeményezője maga a „báni széket” éppen csak elfoglaló Pavao Rauch. A meghívás a katedrára politikai motivációk nélküli, Rauch a már Európa-szerte ismert és elismert fiatal tudóst kívánja horvát egyetemi katedrán látni.28 A politika persze korántsem idegen Šufflaytól. A fiatal tudós részese lesz kora pártviszályokkal, küzdelmekkel teli közéletének. Az illírizmus kora óta folyamatos magyarellenesség és az unionista szellem, kiegyezés-ellenesség és a teljes horvát függetlenség ideája, s a délszláv egység strossmayeri álma feszül egymásnak. Az ifjúkora óta Starčević-hívő Šufflay a Jogpárttal szimpatizál, bár vállalója a független horvát nemzet eszméjének is, de a horvát nemzet jövőjét továbbra is a magyar–horvát unióban látja.29

Később kiteljesedő politikai szereplését már a „rauchi” korszakban jelentősen motiválja konfrontációja a báni szék későbbi birtokosával, Nikola Tomašić-tyal. Tomašić vérszerinti rokona (harmad-unokatestvérek), jól képzett, több nyelven beszélő történettudós, politikus, akinek munkáit Šufflay több ízben, aláírás nélküli cikkekben bírálta-bírálja, sőt magyar lapokban is támadta. „Az utolsó csapás, amelyet rokonára mért, Tomasić »Pacta conventa« című munkájáról szóló értekezése volt. Šufflay [...] azt a hipotézist döntötte meg, hogy a tizenkét horvát törzs vezetői egyezséget kötöttek Kálmán királlyal és a megállapodást a Dráván kiáltották ki. Šufflay ezzel a reakcióval néhány köztiszteletben álló horvát politikus haragját is kiváltotta.”30

A frissen kinevezett egyetemi tanárnak a felheccelt egyetemi hallgatók bojkottjával kellett szembesülnie. Kinevezése ugyanis „az egyetem akarata ellenére történt”, ami fölött a szenátus ugyan még napirendre tért, hiszen nem tudományos kvalitásai és eredményei, „politikai pártállása ellen” volt kifogás.31 Miként Bajza József írta: „Teljes erővel szembe fordult a horvát–szerb koalícióval és azokkal a bánokkal, akik e koalícióval taktikából, vagy meggyőződésből paktáltak”; „az 1868-i kiegyezést nem ismerte el [...] revíziójával a jogpárt és az unionizmus összebékítésére építette terveit.”32

Az egyetemi hallgatóság lázadozása nyomán – (már Tomašić ül a báni székben!) – állásából áthelyezik az oktatási és kulturális tárcához hivatalnoknak, ami tudományos munkájának fizikai ellehetetlenítését célozta. Száműzetése nem sokáig tart, 1912-ben kézhez kapja nyilvános rendes tanári kinevezését. Állását 1918-ig tölti be. Már a kinevezést követő esztendőben kiadja az Acta Albaniae forrásgyűjtemény első kötetét – K. Jirečekkel és Thallóczyal, 1918-ban a másodikat –, kiadója a bécsi akadémia. 1915-ben bocsátja közre a Die Kirchenzustande im vortürkischen Albanien. Die ortodoxe Durchbruchszene im katolischen Damme című sikeres művét. Az Acta Albaniae kötetei az albán nép történetének máig nélkülözhetetlen forrásai.

A pálya e felfelé ívelő szakasza sajnos 1918-ban megszakad. A Szerb–Horvát–Szlovén Nemzeti Tanács, majd az SHS Állam „megalakulásával” az „eruditusból” „vértanú” lesz. Korábbi jóslata beteljesült: a horvát nép a délszláv lázálom realizálódásával megszűnt szabad nemzet lenni. Šufflay állását és nyugdíját veszti. Jellemző: „a zágrábi egyetem tanárai között szép számmal akadtak úgynevezett magyarónok, akik az 1868-i kiegyezés valós, vagy látszólagos védelmében élték le életük javát. A Zágrábi Nemzeti Tanács nem bántotta őket. Nyugdíjba csak két tanárt küldött, Šufflayt és az öreg Krsnjavi Izidort. Ők ketten nemcsak magyarónok voltak, [...] a délszláv eszme halálos ellenségei is.”33

Az impériumváltozást követően Šufflay tartózkodik a nyilvánosságtól. Nem politizál, ám kapcsolatba kerül az emigráns Ivica Frank felesége, Aglaja körül szerveződő ellenzéki csoportosulással. Az asszonyt hamarosan letartóztatják, majd Sremska Mitrovicára internálják. Valamiképp megszökik, majd Magyarországra menekül, s Budapesten csatlakozik férjéhez, aki a Horvát Emigráns Komité vezetője.34 Történik mindez 1920-ban, amikor az SHS Állam haza- és felségárulás vádjával bíróság elé állítja Šufflayt. Helyzetét nehezíti, hogy a perbe fogottak között van Zágráb híres „szépasszonya”, Marijana Accurti, Milan Accurti államügyész felesége is, akinek – sokak között – állítólag Šufflay is hódolója, s akit egykori udvarlója, az immár Magyarországra menekült Horváth Ferenc százados arra kért: küldjön levélben információkat az SHS Államban uralkodó közhangulatról. Az asszony igyekezett válaszolni a levélre, amelynek vegytintával történt titkosításában Šufflay is részt vett. A társaság lebukik, amit látványos bírósági eljárás követ, s az első számú vádlott: Milan Šufflay. A vád: a Balkán három délszláv népe (szerb, horvát, szlovén) új, közös állama legitimitásának tagadása, s a Crna Gora bekebelezését célzó kísérletének elítélése, Accurtiné levelének titkosítása, Aglaja Frank szökésének elősegítése, s nem utolsó sorban az állítólag Horváth százados szervezte emigráns horvát légióban való részvétele. Mindez együtt – a vád képviselője szerint – haza- és felségárulás.35

Šufflay a bíróság előtt határozottan tagadja bűnösségét. Tarthatatlan az az állítás, hogy cselekedeteivel, véleménynyilvánításaival „le akarja választani” Horvátországot az SHS Államról, mert az SHS Állam „jogilag nem létezik”; „nemzetközileg nincs elismerve”; a versailles-i szerződés Crna Gorát az SHS Államtól független, egyenrangú tényezőnek tekinti; Anglia és Itália is jogtalannak tekinti Crna Gora „bekebelezését”; Anglia ténylegesen még nem ismerte el az SHS Állam jogállását; s Horvátországnak „korlátlan joga az önrendelkezés”. A Szerb Királyság által kierőszakolt szerb–horvát–szlovén egyesülés sem igazolható: a horvát nép, a történelem során átment a „nyugati retortába”, „a szerb nép a bizánci-törökbe”, „ezért e népek pszichéje különböző, noha egy a nyelvük”, az SHS-be „bekebelezendő” Crna Gora pedig „a középkori formáció fokán áll, még nem nőtt fel a szerb öntudatig sem, nemhogy a szubordinált jugoszláv tudatig”, továbbá Horvátországban a jugoszláv eszme „vékony szövedék, amely alatt a horvát nemzeti vulkán forrong”. Amikor tehát a hatalom őt „haza- és felségárulással vádolja, s ezáltal az egész horvát népet üldözi, ezt a pert egész Európa arca előtt el fogja veszteni.”36 Šufflayt végül három és félévi börtönbüntetésre ítélték, amit Sremska Mitrovicán kellett letöltenie „Szekfű Gyula kezdeményezésére – osztrák és cseh tudósok Sándor királyhoz amnesztiáért folyamodtak. Eredménytelenül. Belgrádnak nincs szüksége nemzetünkhöz hű horvát tudósokra.”37

Šufflay büszkén vállalta elítéltetését, börtönévei önképzéssel s alkotó munkával teltek. Szépirodalmi s albanológiai tájékozottságát kamatoztatva albán tárgyú regényt írt (Kostadin Balšić), majd belefogott az első horvát nyelvű tudományos-fantasztikus regény megírásába: Na Pacifiku 2255 (A Csendes-óceánon 2255-ben), amely folytatásokban jelent meg, s benne a Kelet szellemi erői győznek a Nyugat materiális erőivel szemben és megőrzik hatalmukat a világ felett.38 A mű időutazása a Platon- és Morus-típusú utópiát követi, s – tipológiailag – rokon azok társadalomképével is.39 Felvetődik a kérdés: hol a helye, s mi a jelentősége a teljes, nagyobb hányadában történettudományi diszciplinákat (paleográfia, oklevéltan, kronológia, bizantológia, albanológia, medievisztika) felölelő Šufflay-reuvre spektrumában?

Az életpálya alakulástörténetét, kortársi fogadtatását bemutatni kívánó dolgozat nem mondhat le a mű rövid méltatásáról. A regény első olvasata nyomán meggyőződhetünk e diszciplináris sokoldalúságáról, textusában az irodalom, a filozófia, politika, biológia, fizika stb. motivációja egyaránt jelen van. H. G. Wells, Verne, Doylea, Mumford, Kerteler, Butler, Wallace s a filozófusok: Konfuciusz, Rousseau, Schopenhauer, Bergson egyaránt inspirálja, de hat rá Maxwell, Clausius, Fachner, Kelvin, Einstein, William James, akiknek neve felbukkan a mű lapjain. Politikusként Gandhi a legfőbb példa. Fantasztikumot, utópiát ötvöző szerzőnknél jelen van a parapszichológia éppúgy, mint az okkultizmus, az ezoteria, a telepátia s a Kabbala is. Noha Šufflay konkrétan nem említi, publicisztikája szellemiségét és tematikáját ismerve – a párhuzam szintjén – számon kell tartanunk Oswald Spengler művét, A Nyugat alkonyát, amellyel lényegében egy időben íródott. (Itt kell megjegyeznünk, hogy a mű eredetileg németül született, írója a hazai közlés érdekében maga fordította horvátra.)

A regénybeli események a 23. századra helyeződnek, az addig eltelő három évszázadban sok minden történik. Šufflay precíz jósnak bizonyult: előre jelzi a második világháborút, Japánnak az Anglia és az USA előtti kapitulációját, amelyet 1941–42-re tesz; a klímaváltozás, amely szerinte a Földön a hőmérséklet 3 fokkal való emelkedését jelenti. További jóslatai: 1992 – India függetlensége; 1996 – „nagy szociális földrengés”; 2015 – megszakad az angol trónöröklés; 2056–2063 – polgárháború Amerikában stb.40

A fantasztikumra épült műben helyet kap a jelen és a jövő társadalmának képe. A kapitalista rend porrá és hamuvá lesz, szétesnek a szociális kapcsolatok, eluralkodik a káosz, megsemmisül az individuum. Ebből a káoszból a kiutat a keleti lelkiség kínál, az új metaállamban a Kelet szellemi erői győznek a Nyugat materializmusa felett: az ázsiai térség (Peking) a jövő centruma...

Büntetése felét letöltve Šufflayt szabadlábra helyezik. Az egzisztenciáját, nyugdíját vesztett tudós újságírással jut némi jövedelemhez, a Jutarnj llist, a Novosti, az Obzor hasábjain névtelenül publikálja történelmi, politikai, kulturális, gazdasági, filozófiai, filológiai, szociológiai tárgyú cikkeit. A Stjepan Radić elleni merénylet (1928) után főleg a jogpárti lapok (Hrvatsko pravo, Hrvat, Hrvatska misao, Novo vrijeme) vállalják szívesen írásai közlését. A megélhetését biztosító publicisztika művelése mellett tudományos írásai ott vannak a Pantheon, a Hrvatska revija, a Božićnica, a Starohrvatska prosvjeta, a Sveslavenski zbornik lapjain. 1924-ben a bécsi akadémia vállalja Städte und Burgen Albaniens, hauptsachlich wahrend des Mittelalters (Wien–Leipzig, 1924) című dolgozatának közlését, ebben az esztendőben jelenik meg Povijest sjevernih Arbanasa (Az észak-albánok története), majd 1925-ben a Srbi i Arbanasi, njihova simbioza u srednjem vijeku (Szerbek és albánok szimbiózisa a középkorban) című, az albanológia történetében korszakosnak számító munkája, utóbbi „könyv a késő középkori és a kora újkori albán problémának történetfilozófiája. Minden szava a részletkutatás megdöbbentő gazdagságán alapszik, de az események felett szinte elérhetetlen magasságban lebegő emberi értelem intuíciója is.”41 Tudományos értékét három újbóli kiadása igazolja. Nemzetpolitikusként is megszólal: Hrvatska u svijetlu svjetske historije i politike (Horvátország a világtörténelem és a világpolitika szemszögéből) című könyvecskéjével „a horvát nemzeti ellenállás katekizmusát” adta olvasói kezébe. Kiadványával Šufflay a horvát nemzet szellemi vezére lett, politikai közszereplő olyan időszakban, amelyben „a délszláv állam a polgárháború szélére sodródott.”42

E közegben, az 1929. január 6-án bevezetett diktatúra előestéjén kimondja: „A nyugati kultúrájú katolikus horvát nemzetnek nincs mit keresnie a pravoszláv Balkánon [...] Belgrád [...] tipikus kifejezője a cincár jellemnek. Hihetetlen önzés, páratlan ravaszság, rideg üzleti szellem, haszonhajhászás kímélet és vendégszeretet nélkül, a másvallásúakkal szemben az emberiesség környezetének hiánya – ezek a cincárok jellemvonásai [...] Az egész belgrádi »elit« az a két-három család, mely az államhatalmat kézben tartja, cincár eredetű és Jugoszlávia kormányzását a cincár erkölcsöknek megfelelően intézi. A szerb nemzet félévezreden át egy bizánci-török retortán szűrődött át és belőle most is a XIV. század vad szelleme törtet a horvátságon át Közép-Európa szíve felé. Ezzel szemben a horvátság [...] a nyugati kultúra részese és végvára [...] A horvát történelem nem egyéb, mint Nyugat és Kelet harcának története az Adria partján. Nyugat és Kelet között áthághatatlan szakadék riad [.] Ezt a szakadékot betemetni senki sem tudja [...]”43

Šufflayt ebben az életszakaszában Domanovszky Sándor, Hóman Bálint és Szekfű Gyula professzorok kezdeményezése nyomán a Pázmány Péter Tudományegyetem frissen alapított Dél-Kelet-Európai Tanszékére kinevezik nyilvános rendes egyetemi tanárnak, de állását nem foglalhatta el: a Jugoszláv Királyság megtagadta tőle a kiutazási engedélyt, az emigrációt pedig méltatlannak tartotta. így továbbra is közéleti szereplő marad, tudósként publicisztikai írások, tudományos művek tervei-munkálatai töltötték ki mindennapjait. Lakása előtt éjjelnappal detektívek posztoltak, figyelve minden lépését, számon tartva látogatóit.

A sajtóban (jobbára a jogpárti Hrvatsko pravo lapjain) az európai és a világpolitika eseményeit elemzi, majd a kultúráról, a horvát gazdasági viszonyokról, ezek szociális vonzatáról ír. 1930. február 6-án A negyedik korszak küszöbén címmel tart előadást, benne az emberiség fejlődésének történetfilozófiai vonatkozásait vázolja fel, majd nagyívű tanulmányban elemzi a horvát nemzetsors középkori történetét a Kárpátokon túli őshazától 1526-ig. Történelmi s kronológiai tájékozottsága imponáló, az európai történelemben Litvániától Albániáig és a Peloponnészoszig mindenütt „otthon van”, de a történések kronológiájában is. Utolsó, nem sokkal halála előtt írt munkája, a Kis népek a nagy világörvényben (Mali narodi u velikom svjetskom vrtlogu) a Božićnicaban jelent meg, amely ma nem hozzáférhető.44

Nem adta fel az Acta Albaniae harmadik kötete megszerkesztésének és közreadásának tervét sem, s mivel Belgrád érdektelenséget mutat a téma iránt, Tiranához fordul, ahová nyomban meghívást kap Zogu királytól. Útlevelet csak egy esztendős huzavona után, a belgrádi albán nagykövet erélyes fellépése nyomán kap, de csak Albániába, holott Velencében is lenne kutatni való anyag. Mindössze egy hetet tölt Tiranában, ahonnan vesztére hazatér, és 1931. február 18-án este nyolc óra körül a Dalmatinska utca 4. előtt megtörténik a gyilkos merénylet. A munkájához Tiranában kapott jelentős összegű támogatásnak a halálát követő rendőrségi házkutatás során nyoma vész.

(A tanulmány második része az Online Írások 2021 májusi rovatában olvasható.)



 

Jegyzetek:

 

 

1 http//www.croatianhistory.net/etf/einst.html. (Letöltve: 2020. szeptember 4.)

2 Pesti Hírlap, 1931. március 28.

3 Szekfű Gyula: Šufflay Milán tragédiája. In Magyar Szemle, 1931. jan.–ápr., 379.

4 Szekfű 1931, 380.

5 Szekfű 1931, 382.

6 Szekfű 1931, 382–383.

7 Bajza József: Šufflay Milan (1879–1931). In Századok, 1931. ápr.–jún., 211–216.

8 Bajza 1931, 211.

9 Bajza 1931, 212.

10 Bajza: 1931, 213.

11 Deér József: Šufflay Milán (1879–1931). In Jancsó Benedek-emlékkönyv. (Szerk.: Asztalos Miklós. Kozocsa Sándor–Szász Béla–Pongrácz Kálmán et al.) Budapest, Erdélyi Férfiak Egyesülete, 1931, Budapest, 410–413.

12 Deér 1931, 410.

13 Deér 1931, 412.

14 Berkes József: A horvát tragédia. In Magyar Szemle, 1931. máj.–aug., 374

15 Sagrak, Darko: Dr. Milan pl. Šufflay hrvatski aristokrat duha. Zagreb, 1998, 13.

16 Sagrak 1998, 13–14.

17 Horvat, Josip: Hrvatski panoptikum. Zagreb, 1965, 174–175.

18 Sagrak, Darko: Dr. Milan pl. Šufflay hrvatski aristokrat duha. Zagreb, 1998, 25

19 Bajza 1931, 211.

20 Švab, Mladen; Milan pl. Šufflay, 120. godisnjice rodenja.

https://web.archive.org/web/20120323014305/

http://www.matica.hr/MH_Periodika/vijenac/1999/149/htlm/esej/12.htm (Letöltve: 2020. 11. 27.)

21 Bajza 1931, 212.

22 Szekfű 1931, 380.

23 Sagrak 1998, 25.

24 Šufflay Milán: Thallóczy Lajos. In Történeti Szemle 1917, 119–121.

25 Šufflay 1917, 119.

26 Šufflay 1917, 120.

27 Antoljak, Stjepan: Milan Šufflay kao paleograf i diplomaticar. In Arhivski vjesnik (38) 1995, 139.; Kostrencić 1962, 53.

28 Sagrak 1998, 85.

29 Sagrak 1998, 5–6.

30 Sagrak 1998, 28.

31 Bajza 1931, 212.

32 Bajza 1931, 212.

33 Bajza 1931, 213.

34 Švab 1999.

35 Horvat 1965, 199–204., 206–209

36 A teljes védőbeszédet idézi: Sagrak 1998, 64–74.

37 Bajza 1931, 214.

38 Švab 1999, Horvat 1965, 211–213.

39 Nemec, Kresimir: Prvi hrvatski science-fiction. In Croatica, 1991. br. 45–46., 338.

40 Nemec 1997, 338–339.

41 Bajza 1931, 215.

42 Sokcsevits Dénes: Horvátország a 7. századtól napjainkig. Budapest, 2011, 491.

43 Bajza József: Kis könyv a horvát kérdésről. In Budapesti Szemle, 1928. 2. kötet, 612. sz. 316.)

44 Švab 1999.


« vissza