Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

„Első útja hozzánk vezetett…” – Beszélgetés Cs. Szabó Lászlóról

"Lenyűgöző volt [Cs. Szabó László] műveltsége, a kedvessége, a beszélni tudása, az emberekkel a kapcsolattartása, ugyanakkor pedig igen jó kiállású férfi is volt, tehát teljes mértékben lenyűgözött. Számomra a legbámulatosabb az volt, hogyan tudott figyelni a másik emberre."

Papp G. Zsigmond: Milyen volt a kapcsolatuk Cs. Szabó Lászlóval és milyen embernek ismerték őt meg?

Illyés Mária: Cs. Szabó László lenyűgöző egyéniség volt. Nemrég találtam meg egy levelezőlapot, amelyen Cs. Szabó azt írja apámnak, hogy „Örülök, hogy megismerkedtem Flórával és a kislányoddal.” Ez valamikor 1958–59-ben lehetett, a részletekre egyáltalán nem emlékszem. Párizsba nyilván azért jött át, hogy édesanyámtól bizalmas értesüléseket kapjon az itthoni helyzetről és a bebörtönzött írókról, elsősorban Déryről. Ma is kevéssé ismert, hogy a Déry Tiborék kiszabadítására indult nyugati kampány motorja Angliában Cs. Szabó volt; ő T. S. Eliotot riasztotta ebben az ügyben. T. S. Eliot erre vonatkozó levele a Cs. Szabó hagyatékkal került a Petőfi Irodalmi Múzeumba, Botka Ferenc közölte is a Déry-levelezés megfelelő kötetében. Mi erről a Cs. Szabó akcióról először Ronald Schuchard atlantai barátunktól hallottunk, T. S. Eliot hagyatékának gondozójától.

Az első felnőtt emlékem Cs. Szabóról 1963-as, amikor apám egy British Council meghívásra Angliába tudott utazni. Azt hiszem, apám azért vállalta ezt az utat, mert 1963 fordulóév volt a számára. Akkor vált lehetővé, hogy megnézze a régi, emigrációban élő barátait, lássa, hogy milyenek lettek, mi történt velük, és meg akarta ismerni az '56-os emigráns nemzedéket is. Akkor ismertem meg én igazán Cs. Szabót. Lenyűgöző volt a műveltsége, a kedvessége, a beszélni tudása az emberekkel, a kapcsolatteremtése. Ugyanakkor pedig igen jó kiállású férfi is volt, tehát teljes mértékben lenyűgözött. Számomra a legbámulatosabb az volt, hogyan tudott figyelni a másik emberre. Egy olyan fiatal egyetemistára, aki én voltam – még teljesen tudatlan, tájékozatlan. Komolyan figyelt, kérdezett. Aztán később visszatértem hozzájuk, 1966 nyarán férjemmel együtt laktam náluk Londonban. Sokat jártam múzeumba és nyelviskolába. Valahányszor hozzájuk visszaérkeztem a délutáni órákban, az első kérdése az volt, hogy mit láttam, én pedig elmondtam a múzeumi benyomásaimat. Rögtön volt neki mondanivalója azokról a festményekről, azokról a művekről. Nagyon sokat tanultam tőle művészettörténészként is.

P. G. Zs.: Gyula, Önnek milyen személyes emlékei vannak Cs. Szabóról?

Kodolányi Gyula: Én az 1966-os nyáron ismerkedtem meg vele, amikor sikerült egy rövid British Council-ösztöndíjjal és a munkahelyem ajánlásával kimennem Londonba. Talán kéthónapos út lehetett ez. Az élmény ugyanaz, mint a feleségemé. Szeretem azt, amikor valakinek a tehetsége természetesen mutatkozik meg a napi érintkezésben is, egy energiakiáramlásban. Cs. Szabó Lászlóban ezt a hihetetlen szellemi energiát lehetett érezni. De nem csak szellemi energia volt ez. A feleségem, mint művészettörténész is nagyon érdekelt volt az ő észrevételeiben, mert hiszen Cs. Szabó képzett művészettörténész is volt, és a művészet szellemiségét, sajátos problémamegoldásait is értette.

De nem csak ezért volt érdekes, hanem azért, mert a londoni szellemi emigráció egyik vezéralakja volt – a másik, Szabó Zoltán. Hozzá kell tenni ehhez, hogy Illyés Gyula számára (akit teljesen összetört az '56-os forradalom bukása, depressziója miatt hónapokra kórházba került) a legfontosabb szellemi partnerek közt az élete utolsó két évtizedében talán az első volt Szabó Zoltán és Cs. Szabó László. Az 1963-as úttól kezdve, amely a forradalom utáni első jelentős útja volt Nyugatra, úgy tudom, minden lehető alkalommal találkoztak. Ha tudták (és tudták, mert leveleztek egymással) hogy Illyés utazik Bécsbe, Salzburgba, Franciaországba, Belgiumba, akárhová utazik, Zoltán és Csé biztos, hogy azonnal odautaztak, hogy találkozzanak vele személyesen. Ezekben a barátságokban megtestesült a magyar irodalom határok feletti egysége is, ami valójában soha nem bomlott meg a szörnyű politikai események, és a személyes kapcsolatok akadályoztatása ellenére sem. Ők a '30-as évektől voltak barátok, és a '30-as évek csillagfényességű magyar reformnemzedékébe tartoztak mindnyájan. Szabó Zoltánról és Cs. Szabóról keveset tud a közvélemény, mert elmentek a kommunista hatalomátvétel után Nyugatra (illetve kint voltak és nem jöttek haza). Ők egyfelől világpolgárként nyújtottak hatalmas szellemi teljesítményeket, és becsülésüket a magyar kultúra értékei iránt csak megerősítette az angliai távlat. Másfelől pedig a sok kontinensre terjedő emigráns magyar szellemi életnek voltak köztiszteletű és fáradhatatlan szervezői.

Nagyon nagy élmény volt Cs. Szabó Lászlóval megismerkedni. Született tanár volt. Kiselőadásokat tartott – mindenről. Ettük házukban a választékos ebédet, amit a felesége, Bözsi főzött (aki neves rádióbemondó és riporter volt, és utána szökött Magyarországról 1949-ben, és kint házasodott vele össze). Nézelődünk evés közben, és ő látja rögtön a szemünkön, hogy elcsodálkozunk, hogy milyen alacsonyak a belső mennyezetek Angliában. Csé erre rögtön tart egy kiselőadást arról, hogy tulajdonképpen ez hajós nép, ezért ilyen kicsi a belmagasság, mint egy hajókajütben. Egyébként nagyon mulatságos volt a ház, gyönyörű volt a lakás, ahol laktak. Ez a Gloucester Mews 48-as szám volt London központjában, egy olyan cím, amit sosem felejtek el. A Mews 18.–19. századi városépítési alkotás, keskeny utca, a módos felső középosztály házsora mögötti kocsis-házak sora volt. Hosszú sikátor, a két nagy utcára néző házsor között. Arra nyíltak az istállók és ezek úgy voltak megépítve, hogy a kocsiszín fölött volt egy lakása az úri kocsisnak. Lent a színben a kocsit és a lovakat tartották. Ilyen lakásban éltek Csé és Bözsi, amely két embernek nem volt szűk, az ő ízlésükkel berendezve. metszetekkel, gyönyörű tárgyakkal. Lent az egykori kocsiszín könyvtár volt, amelyben már a padlón is oszlopokban álltak a könyvek, művészeti albumok, melyekből eggyel-eggyel megajándékozta Ikát s engem.

Hatalmas műveltségét szokták emlegetni, de ő ennél több volt, nagy szellem, akin a műveltség és a világ értése magasrendű szemléletben találkozott. Ez a gyűjtemény került aztán Sárospatakra, Cs. Szabó gimnáziumába, a Református Kollégium könyvtárába, mert rájuk hagyta. Ez a sárospataki könyvtár egyébként Magyarország egyik legcsodálatosabb, épségben maradt történelmi gyűjteménye, és vezetője, Újszászy Kálmán tudta, hogy ez micsoda kincs. És 1984-ben a sárospataki temetőben helyezték el Csé hamvait is.

P. G. Zs.: Beszéljünk még egy pár mondatot Illyés és Cs. Szabó kapcsolatáról. Ők egy generáció voltak, három évvel született Cs. Szabó később, mint Illyés Gyula, és egy évvel később halt meg. Gyakorlatilag párhuzamos életrajzok az övék. A háború előtti terminológiával mondva Illyést a népiekhez szokták sorolni, Cs. Szabót pedig az urbánusokhoz, mégis hatalmas barátság volt az övék, semmifajta szellemi, ideológiai ellentét nem volt közöttük. Mi lehetett ennek az oka?

I. M.: Hadd jegyezzem meg, hogy apámnak van egy írása arról, hogy a magyar irodalomban a népies és az urbánus ellentétet, ami a két háború közötti irodalmat illeti, teljesen mesterkélt elválasztásnak tartja. Apám és Cs. Szabó egészen más miliőből indult. Egyikük a Dunántúlról, másik Erdélyből, egyik katolikus, a másik református családból, és még lehetne sorolni, szegény és jómódú ellentétét stb. Tulajdonképpen a francia kultúra, a szellem, Párizs hozta őket össze. Volt egy rövid időszak apám emigrációs korszakában, a húszas évek elején, amikor Cs. Szabó is Párizsban tanult. Nem tudom, hogy találkoztak-e akkor, de azt hiszem, hogy nem, holott közös jó barátjuk volt Gara László, aki Cs. Szabónak iskolatársa volt, apámnak pedig akkor már jó barátja, és egy francia nyelvű magyar antológiába dolgoztak, verseket fordítottak. De apám akkor egészen más körében forgott a francia kultúrának, a francia világnak. Egyrészt az akkor tömegével kitóduló magyar munkásfiatalok a köreiben, a franciaországi magyar munkás emigrációban, másfelől pedig a francia szürrealista, avantgárd költők, írók körében, Cs. Szabó viszont Teleki Pál kultuszminiszter stipendiumával jutott ki, és szerény körülmények közt élt, de nem küzdött azokkal az anyagi gondokkal, amelyekkel apám. A stipendiumos diákokkal, mint Szerb Antal is volt, apám akkor nem állt kapcsolatban.

K. Gy.: Könyvkötészetből kereste meg a tandíját, egykori dolgozószobájában ma is láthatók a saját kezével bekötött gyönyörű, vászon- és bőrkötésű francia könyvek.

I. M.: Elment könyvkötőhöz dolgozni néhány hónapra, aztán amikor elég pénze gyűlt össze, akkor járt a Sorbonne-ra. Kicsit zaklatott volt az élete. Cs. Szabóval később lettek nagyon jó barátok, de ez a húszas évek végén volt már, a Nyugat körében.

A szürrealizmus mind a kettőjüket megérintette, de úgy érzem, hogy a francia kultúra volt az, ami összehozta őket, a francia kultúra szeretete közös ízlést alakított ki bennük. Más és más műveket írtak, de ezekben ott voltak az erdélyi és a pannon szellemiség rokonvonásai is. Mihelyt Cs. Szabó a rádió kulturális rovatának vezetője lett a 30-as évek második felében, és módja lett arra, hogy élő költőket és írókat szerepeltessen, apám lett az egyik legfoglalkoztatottabb munkatársa. Cs. Szabó sokra becsülte apám költészetét, írásait. Személyiségükben is sok a közös vonás, hasonló temperamentum, hasonlóan látták a magyarság sorsát. Cs. Szabó elkötelezett volt a magyarság sorskérdései iránt, apám ugyanúgy. Barátságuk közös munkákban valósult meg, több fordítás kötetben összedolgoztak. Ez a kapcsolat kényszerűen megszakadt, amikor Cs. Szabó eltávozott Magyarországról. Volt egy időszak, amikor levelezni sem tudtak. A Rákosi-korszakban Cs. Szabó politikailag igen kemény cikkeket írt, a magyar közélet szereplőit és magát a magyar közéletet kíméletlen keménységgel és éllel támadta. Ezért ekkoriban nem akart apámnak írni, mert árthatott volna neki. 1956 után pedig apám lényegében anatéma alá került, és Cs. Szabó akkor gyakran a feleségének nevén írt, mert tudták, hogy létezik levélcenzúra.

K. Gy.: Apád pedig a leveleket felesége, Szabó Erzsébet nevére küldte.

I. M.: Miért is szolgáltattak volna ki saját bizalmas életükről adatokat illetéktelen olvasóknak, cenzoroknak? Ez akkor teljesen bevett szokás volt. Egy fontos dologra szeretném még felhívni a figyelmet, egy olyan különbségre, amelyet ma a későbbi generációkból visszamenőleg nem mindenki vesz észre, és ez Cs. Szabónak a hazatérése és más emigránsoknak a nem-hazatérése a kádári időben.

A kádári politika a '60-as évek elején lazítani akart, és bizonyítani, hogy Magyarországon már érvényesül a szellem szabadsága, és mindenfajta más szabadság is. Tudjuk, hogy ezt csak a „hazacsalogató” lapok állították. Emlékezhetünk arra, hogy milyen sorsuk lett az idő előtt hazatérőknek. Néhány év elteltével sok emigránsban kibontakozott, függetlenül a kádári politikától, a hazacsalogató taktikával szemben egy másik, távolabbi és magasabb cél is, amely komoly és valós történelmi törekvés volt.

Odáig kell talán visszamenni, hogy a magyar irodalom a trianoni békeszerződés után szétszakadt. Apám ennek már igen fiatalon teljes mértékben tanúja és elszenvedője volt. Mint fiatal emigráns, a húszas évek Párizsában is megtapasztalta ezt, ahogy a Bécsben és Berlinben élő avantgárd költőkkel kapcsolatban állva is. Ezért a 20-as évek második felében – már itthonról, Budapestről – levelezésbe kezdett a trianoni határon túl élő írókkal, költőkkel, felvidékiekkel, erdélyiekkel, a vajdaságiakkal, a nyugatiakkal és azokkal is, akik Moszkvába kerültek – amennyire lehetett. Ha módjában volt olyan fórumokban cselekvő szerepet vinni, amelyek határon túli és emigráns költőket is be tudtak mutatni, mindig megtette, akár a Nyugat, akár a Magyar Csillag, akár a Válasz szerkesztése idejében.

Az volt tehát a nézete, hogy a magyar irodalomnak egységes kell lennie, és tragédia az, ha szétszakad az irodalom, illetve az a szellemiség, amit az irodalomnak képviselnie kell, ha a szellem emberei, az írók, elszakadnak közönségüktől. A két háború között könnyebb volt a szellemi életnek a határokon átívelni, de 1947–48 után Magyarországon ezt akadályozták. Tehát nem csak a Nyugatra került emigránsok nem tudtak bekapcsolódni a hazai szellemi életbe, hanem az úgynevezett szocialista országokban élő magyar kisebbség írói és költő sem. Apám azon volt, hogy ezeket a kapcsolatokat, amennyire lehet, erősítse.

A határok fölött átnyúló szellemi és irodalmi élet azonban a 6o-as évek elejéig kizárólag spirituális volt és az elitre korlátozódott. Azok, akik hallgatták a Szabad Európa Rádiót (most már a nyugatiakról beszélek és nem a szomszédos országokban élőkről), a Vatikáni Rádiót, az Amerika Hangját vagy a BBC adásait, be tudtak kapcsolódni a szellem virtuális egységébe, de milyen visszajelzést kaptak a nyugati magyar írók a magyar közönségtől? Úgyszólván csak az odalátogató – kiváltságos – magyarországi értelmiség szava jutott el hozzájuk. Ennek ellenére hallatlanul jól informáltak voltak. Cs. Szabó, Szabó Zoltán, Sárközi Mátyás, Siklós István, Czigány Lóránt, Határ Győző, Gömöri György és a többiek jobban ismerték a magyar irodalmi újdonságokat, mint az itthon élő magyarok. Az ő munkásságuk azonban csak töredékesen jutott Magyarországra. Apámnak az volt a véleménye, hogy be kell kapcsolni a külföldön élőket, akár Nyugaton, akár másutt élnek, a hazai szellemi körforgásba, ez volt az úgynevezett Ötágú Síp gondolata. Cs. Szabó László és közötte ez nyilván beszédtéma lehetett.

Cs. Szabó egyik 1971-es leveléből kiderül, hogy már akkor tervezte a hazalátogatását. Ezt azonban feltételekhez kötötte. Nem akarta volna, hogy fel lehessen mutatni őt a „hazacsalogató” újság fényképes oldalain, bizonyítva, milyen nagy szabadság van Magyarországon. A lényeg számára az volt, hogy először a művei térjenek haza, kerüljenek bele a hazai szellemi életbe. Furcsa a Kádár-korszak szellemi életéről beszélni, de akkor volt szellemi élet. A nyilvánosság torz és vegyes színvonalú volt, de a szellemi élet virtuális egysége a személyes kommunikációban színesen, gazdagon létezett.

K. Gy.: Ma nincs meg sajnos az az áramlása a gondolatoknak a különbözőképpen gondolkodó csúcsértelmiségben, ami akkor megvolt és nem volt hazug. Hazug vagy megalkuvó volt az a része, amelyik a hatalommal kénytelen volt érintkezni, de eközben összejártak az emberek és – nem törődve a besúgókkal – szabadon cseréltek információt és véleményt, mert ez a szellemi életnek az egyik lényeges tulajdonsága. Ma nem járnak össze az emberek, legfeljebb kis körökben, és az egyik író nem ismeri meg a másik gondolkodását a személyes jelenlét hitelével.

I. M.: A szellemi életről úgy is beszélek, hogy az nem csak az embereknek a szóbeli kapcsolata, hanem a fórumok is (írott, rádió stb.). Ilyen értelemben értettem a szellemi életnek a torzulásait. Akkor már a 20-as éveimben voltam, és nagyon fontosnak éreztem, hogy az olyanfajta magas színvonalú esszéírás, ami a nagy magyar esszéírók hagyományát követi, és amelyet Cs. Szabó is művelt, bekerüljön a magyar gondolkodásba. Ez egészen más volt, mint amit Magyarországon csináltak, és én is úgy éreztem, hogy ezeknek a műveknek haza kell kerülniük, hogy kezdjék az emberek olvasni őket. Ez sokáig nem történt meg. Cs. Szabó művei később haza tudtak jönni, de azt fájdalommal ki kell mondani, hogy a késés miatt már nem kerültek bele abba a szellemi körforgásba, amely meríthetett volna belőlük.

Nagy veszteség, hogy Cs. Szabóval szemben Szabó Zoltán úgy halt meg, hogy egyáltalán nem tudott hazajönni. Ő döntött így, ez politikai döntés volt – igaza volt. Sárközi Mátyás hazajött, mert fiatalabb volt, megérte a szovjet csapatok kivonulását, és nagyon jó, hogy vissza tudott térni, és könyveivel bekapcsolódott a hazai diskurzusba. Szabó Zoltánnak azóta megjelentek kiváló teljes kiadásban, több kötetben a remek tanulmányai. Lényegében Szabó Zoltánt ezekben tudtuk fölfedezni, hiszen korábban nem volt így összegyűjtve az életműve – még sem került bele, úgy érzem a szellemi körforgásba, ami a magyar kultúrának, gondolkodásnak óriási vesztesége. Apámat e széttördeltség, töredezettség megelőzése vezette arra, hogy helyeselje és bátorítsa Cs. Szabónak a hazatértét, és Cs. Szabó is – azt hiszem – ezt így gondolta, bár kint sokan bírálták hazalátogatásaiért.

K. Gy.: Ehhez hozzá kell tenni, hogy Cs. Szabó nagyon súlyos vérbetegséget kapott valamikor a '70-es évek végén. Hazalátogatásakor ezt a különleges betegséget nagyon magas színvonalú kórházi ellátással lehetett kezelni, amit ő a biztosításából – szerintem – nem tudott volna Nyugaton kifizetni. 1979-től kezdve, minden évben, amikor hazatért. Nem költözött haza, hanem hosszabb időszakokra, élete végéig hazalátogatott és itt is halt meg, éppen a Daróczi úti vértranszfúziós klinikán.

Cs. Szabó László 1979 nyarán tért először ismét haza. Első útja hozzánk vezetett. Felesége halála után, ami nagyon megviselte őt és súlyos válságot hozott az életében, Piazza Hunyor Katalin volt az az ismerős baráti asszony, aki gyakorlatilag irodalmi titkáraként gondoskodott róla, túl az irodalom dolgain is. Kati Bécsben lakott, ő vette fel az autójába, és hozta el hozzánk Tihanyba. Így kezdődött el az ő hazajárása. Van egy történet, amit már elmondtam többször is azt hiszem. Feleségemmel mindig sokat beszélgettünk az ég és a növények színeiről, ami mindenütt más. Katiék elindultak Bécsből, és Cs. Szabó elaludt az autóban. Egy idő után felébredt, valahol Mosonmagyaróvár környékén és azt kérdezte Katitól: – Ugye, már Magyarországon vagyunk? Kati meglepve válaszolta, hogy igen, és kérdezte, hogy honnan tudja. – Az ég színéről – válaszolta. Más az ég színe nálunk.

Ezért volt ő fantasztikus művészeti író, mert ilyeneket meglátott. Neki a művészet és az élet egy volt. Tihanyba jöttek először, aztán látogatott Budapestre. Több társaságot hívtunk össze a kedvéért. Például összehívtuk a saját korosztályunknak a legkiválóbb értelmiségi művész figuráit. Nyilván nem tudtunk rengeteget meghívni, de lehettünk egy tucatnyian Illyés Gyula dupla nappali szobájában. Cs. Szabóban hallatlan érdeklődés volt a fiatalok iránt, és büszke vagyok arra, hogy az első díjat életemben, a Mikes Kelemen-díjat éppen az ő ajánlására kaptam meg 1983-ban az első könyvemért, és ezt Cs. Szabó méltatta.

P. G. Zs.: Térjünk át arra, amit Mária is már érintőlegesen említett, Cs. Szabó magyarságképére.

K. Gy.: Cs. Szabóról szokás és olykor némileg lekicsinylően mondják rá, hogy ő européer esztéta volt, vagy esszéista. Mit jelent ez? Én magam az esszé műfaját nagyon nagyra becsülöm, és úgy érzem, hogy valahol a vers és a próza határvidékén van az esszé, egy hallatlanul nagy kiterjedésű, rugalmas műfaj, amely magasban, mélyben is óriási területeket tud bejárni. Ez Cs. Szabó esetében különösen igaz, ő olyan író, aki valódi legjobb regényeit művészéletrajzokba, kis esszékbe írta bele. Amikor ő ír egy alkotóról, azt olyan olvasni, mint egy regényt. Fantasztikus átélésével a kornak, az életrajz részleteinek, a személyiségnek, és az alkotásmódnak olyan szintéziseit hozza létre, hogy az ember a legnagyobb izgalommal olvassa. Olyan, mint egy nyomozás. Nagyon érdekes, hogy amikor regényt ír, vagy amikor verset ír, mert költő is volt (és minden költő elsősorban költőnek tartja magát), azok a művek nem olyan erőteljesek. Nagyon érdekes, hogy a valódi regényei az esszéiben vannak benne.

Ezt nagyon jól lehet látni például a Shakespeare könyvében. 1987-ben jelent meg Magyarországon, nem sokkal a halála után, és még általa sajtó alá rendezve. Vannak kiváló Shakespeare kutatók Magyarországon, meg esszéisták, gondolok egykori kollégámra, Géher Istvánra vagy Mészöly Dezsőre, a fordítóra, azonban ez a könyv egy más dimenzióba emeli Shakespeare-t. Nem csak arról van itt szó, hogy ő harminc éven át száz meg száz Shakespeare előadást látott a Royal Shakespeare Company és a National Theatre fantasztikus rendezéseiben a Peter Brooke-tól kezdve Trevor Nunne-ig. Tudta, ha van egy jó előadás, azt meg kell néznie. (Amikor kint voltam három hónapig másodszor Angliában ösztöndíjjal, úgy emlékszem, hogy én is tizenegyszer mentem színházba és ebből kilenc Shakespeare volt, Stratfordban és Londonban.)

Szeretnék még egy visszatérni Cs. Szabó húszas évekbeli párizsi ösztöndíjasságához. Nemcsak ő nyerte el Teleki stipendiumát hanem Szabó Zoltán is, aki így járt először Nyugaton. Teleki ezeket az embereket később is számon tartotta, ahogyan a Horthy-rendszer legjobb, legérzékenyebb reformista tagjai, akik a 30-as években nyitni próbáltak efelé a nemzedék felé, szintén figyeltek rájuk. Így lett a Magyar Rádió kulturális rovatának a vezetője Cs. Szabó: Kozma Miklós, aki nagyon kulturált politikus volt, az MTI elnöke, korábban belügyminiszter, először Illyést kereste meg, őt akarta megbízni, de Illyés azt mondta: – Nagyon megtisztelsz ezzel, de tudnod kell, hogy ellenem több rendőri eljárás folyik hazaárulás vagy lázítás címén írásaim miatt, és az neked nem volna jó, ha engem ide kineveznél! Akkor Kozma Németh Lászlót hívta erre a posztra, csak hát Németh Lászlónak a maximalizmusa és a hihetetlen túlérzékenysége miatt ez a dolog nem működött. Tulajdonképpen ekkor együtt találták ki, részben egyébként Kozma egyik rokona, Kandó festőművész javaslatára is, hogy Cs. Szabó legyen a kulturális szerkesztő.

Cs. Szabó ezt aztán bámulatos horizonttal, elfogulatlanul és bátran építi fel és végzi módszeresen egészen a német megszállásig. Ehhez azt kell még tudni, hogy a '30-as évek második felétől a Magyar Rádió egész Európában vezető pozícióba kerül a kulturális programjaival, és ez nagyon nagy mértékben Cs. Szabónak volt betudható. Történelmi jelentőségű kultúraszervező munkáján is túlterjedt tevékenysége a Rádiós időkben, s ez megelőlegezi az 56-ban bebörtönzött írókért végzett szervező munkáját Nyugaton.

Önéletrajzi könyvében (Hűlő árnyékban) olvashattunk először arról, hogy Kozma Miklós olyan titkos misszióra küldte őt ki Párizsba 1939-ben, amiről azt mondta neki: „Amit most neked elmondok, abból egy mondat sehol nem lesz leírva!” Cs. Szabónak diplomata-státuszban ki kellett mennie Párizsba, hogy a francia katonai elhárítás és a finn katonai elhárítás embereivel megbeszélje: a finn-szovjet háborúban harcoló magyar önkéntesek hogyan mennek Finnországba. Lezárt különvonatuknak ugyanis meg kellett kerülnie az akkor a szovjetekkel szövetséges Németországot, és ezt Franciaországon át tudták megszervezni. Azt írja Cs. Szabó, ha az oroszok megtalálták volna ennek írásos nyomát, akkor biztos, hogy kapott volna 10 év Gulágot. De én továbbmegyek, ha '49-ben vagy azután találják meg, akkor sokkal rosszabbul is járhatott volna.

Biztos, hogy részben ezért is kellett emigrálnia, de azért is, mert édesapja, Cs. Szabó Kálmán ezredes tagja volt a Magyar Testvéri Közösségnek, és ő bújtatta a kommunisták által körözött Dálnoki Veress Lajos volt vezérkari főnököt, aki szeretett volna az amerikai követségre eljutni. Ilyen módon az amerikaiak kicsempészték volna az országból ('47-ről beszélünk). Az apját ki tudták húzni a perből – de mindkét ügy előjöhetett volna valamikor. Cs. Szabó 1948-ban tehát nem pusztán „a szabadságot választotta”, hanem létében volt fenyegetve patrióta bátorsága és családja miatt.

És hogyan gazdagítják ilyen vállalt kötések egy nagy író művét? – mert Cs. Szabó nem esszéista meg rádiós volt pusztán, hanem nagy író is. Ilyen tapasztalatai révén a nagypolitika világában, mert merészelt veszélyesen élni, sok mindent megélt, amit más írók nem. Cs. Szabó személyében tehát egy olyan ember beszél Shakespeare életéről és művéről, aki tudja, hogy mi a tétje annak, amikor valaki a nagypolitika közelébe kerül. Ritkán írnak teljes beleérzéssel a Shakespeare-méltatók arról, hogy Shakespeare-nek a pártfogói az ország legmagasabb vezetői voltak, akik közül pl. Essex grófját kivégezték, mert lázadást szervezett a királynő ellen. Vagy hogy Shakespeare színháza ellen rendőri eljárás folyt, mert Essexék a felkelésük napjára azt kérték a színháztól, hogy a Macbethet adják elő, ahol is a királyt megölik. Utána államtanácsi vita folyt arról, hogy nem voltak-e ő és a színészek is tagjai az összeesküvésnek. Tehát ilyen magas szintű kapcsolatai voltak Shakespeare-nek, ezért értette annyira a hatalom világát, gondoljunk csak a királydrámáira! Cs. Szabó másrészt azt is teljes mértékben átérezte, hogy Shakespeare egy olyan író volt, aki az angol történelembe kódolt sorskérdéseknek a legnagyobb mértékben tudatában volt.

Egy hosszú tanulmánya van a II. Richárd, ami nem tartozik Shakespeare legismertebb drámái közé. Abban ír arról, hogy Shakespeare nyilvánvalóan nem helyeselte a Magna Chartát, a 300 évvel korábbi híres-nevezetes okmányt, mert úgy gondolta, hogy a király szakrális személy, ellene lázadni tilos. Ez azt jelenti, hogy Shakespeare egyik lábával a középkorban állt, és a világot szakrális, középkori módon szemlélte, a másik lábával a modern világban állt, amit az ő életében a modern London testesített meg. Ahogy Cs. Szabó írja valahol, ő maga az 1960-as években tulajdonképpen az Erzsébet-kori Londonban élhetett: ugyanaz az elképesztő tenyészete a jónak, a rossznak, mindenfajta emberi mocsoknak és a legmagasabb törekvéseknek. Ezért van az, hogy a magyarok közt ő érti a legjobban Shakespeare-t, és az angolok közt is kevés párja akad ebben – mert ehhez úgy látszik, magyarnak, közép-európainak kellett lenni a 20. században.

Természetes ezek után az is, amit már korábban mondtam, hogy miért volt Illyés, Cs. Szabó és Szabó Zoltán között ilyen erős a kötés. Azért, mert tulajdonképpen így valósult meg a haza a magasban eszménye – mert negyven éven át nyugaton volt az a magyar világ, ahol egyenesen lehetett beszélni, és ki lehetett mondani mindent, ezért lett magyar emigrációnak óriási jelentősége a mi történelmünkben.

Csé önéletrajzi könyve egy három részes interjúval zárul, amit Urbán György készített vele, és érdekes az, ahogy ezekben a kérdésekben Illyésre hivatkozik. A Magyarországon nem kellően ismert Urbán György (George Urban) egy időben a Szabad Európa Rádió igazgatója, azon kívül Margaret Thatcher miniszterelnök tanácsadója, de egy nagyszerű angol nyelvű könyv szerzője is volt az 1956-os forradalomról, otthonos a magyar kérdésekben.

Idézem: „Urbán György: Illyés Gyula vívódásának egyik legbelsőbb rugója a magyarság biológiai féltése. Verseiben, prózájában egyre másra hangot ad aggodalmának, hogy a születéskorlátozás és az utódállamokban élő magyarság lassú elidegenülése miatt gyérül, gyengül és egy nap talán kihal a magyar nemzet. Nem utolsósorban persze Erdélyre gondol.” Cs. Szabó ezt válaszolja: „Részben tökéletesen egyetértek Gyulával, részben nem. Retteg a magyarságért, főleg az elszakítottakért, magasfeszültségű életének egyik legfőbb energiatermelője ez a féltés, de abban már nem hiszek, hogy eltűnik a nemzet, kihal. Csokonai, s nem Vörösmarty vonalán állok. Nincs sír, ahol egy nemzet süllyed el. A nép lelke most valóban csak pislog, mégsem alszik ki. Halhatatlan. Ellentmondásnak hangzik, amit mondok, megelőző válaszom cáfolatának. Nem az. Felkészültem a hosszú, s leverő válságra, de nem lepne meg, ha 50 év múlva a sírból kelve új reformkor pezsegne körülöttem. Az a gyanúm, hogy Németh László is így gondolkodott. Talán azért, mert a pedagógusszenvedély derűlátóbb, mint a költői vérmérséklet.”

Ennél magasabb színvonalon senki sem szól Illyés Gyula nemzetféltéséről. Egyszerre érti meg, de mondja azt, hogy én ezt nem osztom, és ezért, meg ezért nem osztom... A barátság, a tisztelet és a szeretet ellenére nem osztom. Az interjú így folytatódik: „Urbán György: Mi volt a vita tárgya közted és Illyés Gyula között?” Cs. Szabó válasza: „Gyulában erős a Kölcsey és Vörösmarty által belénk oltott félelem a nemzethaláltól.”

Utána még egy utolsó témáról kérdezi őt Urbán: „Erdélyből indultál el, s mint fel-feldobott kő, Erdélyben akarsz megpihenni.” Erre azt mondja Cs. Szabó: „a házsongárdi temető, ahol édesanyám nyugszik, ha ugyan ott még nyugodni lehet... – tehát az volna az ő igazi pihenőhelye – 400 éve fogadja be a holtakat. Engemet nem fog. Politika is van a világon, kis népek nagyzoló, nagy népek megalomán politikája. 'Adminisztratív okokból' sohasem térhet haza holttestem a Házsongárdba Kolozsváron.”

Ennek a dolognak a hátteréről is beszélnünk kell. A közelmúltig a magyar szellemi élet úgy volt idomítva egy erőszakos és hamis kommunista kondicionálással, amely még a legjobbak közül is sokat megfertőzött. Eszerint Észak-Erdély s a többi terület visszacsatolása a bécsi döntésekben szégyellni való dolog. Ez nem igaz. Nem szégyellni való, hanem tragikus. A kor legjobb elméi, maga Teleki Pál is tudta, hogy a németek el fogják veszteni a háborút, hogy az nem a mi háborúnk, de belesodródhatunk a németek oldalán, és hogy nem lesz hosszú életű ez a visszacsatolás. Mégis úgy gondolták, hogy meg kell erősíteni a külhoni magyarságot és a magyar szellemet is azzal, hogy élünk ezzel. A Magyar Rádió elragadtatva tudósított a kassai bevonulásáról, amit Márai Sándor szavaival közvetített. Kolozsvárott a visszacsatolás után egy rendkívüli magyar könyvhetet rendeztek, aminek a szervezője a később a jogra fittyet hányva kivégzett Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök volt. Ekkor a 30-as évek fiatal reform-nemzedékének színe-virágja ott volt Kolozsváron, köztük természetesen a két nagy erdélyi író: Cs. Szabó László és Tamási Áron. De ott volt Illyés Gyula és Kodolányi János is, és elragadtatva írnak Kolozsvár szellemiségéről, amelynek az európai kultúráját magasabbra becsülték, mint Budapestét. Cs. Szabó maga is úgy érzi, hogy Budapest európaisága egy parvenü, felületes európaiság Kolozsváréhoz képest. Bizony Tamási is írt akkor egy riportkönyvet, ami természetesen be lett tiltva a Kádár-korszakban. Mint ahogy nem volt olyan magyar író, József Attilától Herczeg Ferencig, aki azt gondolta volna, hogy Trianon igazságos volt, így nem volt jelentős magyar szellemi ember a bécsi döntések idején, aki azt gondolta volna, hogy nem érdemeljük meg ezeknek a magyar többségű területeknek a visszacsatolását.

Ezen nincsen magyaráznivaló, ezt vállalni kell, mint ahogy vállalnunk kell azt a rossz sorsot, ami sajnos ismét megpecsételődött, hiszen az 1947-es párizsi békeszerződés egy kicsivel még a Trianoninál is kegyetlenebb volt.

P. G. Zs.: A másik nagy esemény 1956. Cs. Szabó akkor már nyolc éve nem élt Magyarországon, és a Rákosi-korszakot nem saját bőrén érezte meg, csak a magyarországi hírekből. Mégis írt egy olyan beszédet 1956. november elsején Gyász és megdicsőülés címen, amit elmond a BBC-ben, amiből látszik, hogy szívvel-lélekkel a forradalom mellett állva mennyire érti, ami történt.

K. Gy.: Ez így van. A nagy íróknak, akiket említettem, elsősorban Cs. Szabónak és Szabó Zoltánnak hihetetlen lelki megerősítést hozott a magyar forradalom. Nagyon érdekes, hogy Szabó Zoltán már 1953-ban milyen éles szemmel írja meg, hogy mekkora a jelentősége a híres június eleji Nagy Imre beszédnek, annak a kormányprogramnak, ami gyakorlatilag a rákosizmus bukását jelentette, és valamilyen értelemben biztos, hogy az első lépés volt a forradalom felé, mert felszabadultak tőle az emberek lelkileg. Noha ők csak rádióközvetítések révén tudták követni a hazai fejleményeket, mélyen át tudták érezni, hogy mit jelentenek. Együtt lélegeztek az otthoniakkal, élték a történelmünket, és ez azt is jelentette, hogy az elképesztő vérveszteségben, ami bennünket itthon 1956-ban a disszidálás hullámával ért, ők rögtön felismerték a maguk történelmi küldetését, és vállalták a kiérkező értelmiségiek felett a szellemi keresztapaságot vagy mostohaapaságot. Nem akármilyen terheket jelentett ez! A 200 ezer ember elég nagy része magasan képzett, komoly értelmiségi volt és ezekkel a fiatalokkal, akik közül a feleségem már többeket megemlített, de voltak benne más területekről is szakmájukban magasan képzett emberek, ezekkel alkottak meg egy nagyon jól szervezett, nagyon kiterjedt, óriási magyar szellemi életet. Márai volt az, aki kilógott a sorból, mert bár megírta szép karácsonyi versét a gyászoló Budapestről, azt mondta, hogy ő nem akar találkozni a bolsevik agymosás által megfertőzött fiatal magyar disszidensekkel. Lehet, hogy később rájött, hogy megint áldozatul esett a kóros alkati bizalmatlanságának, de ez volt az első reakciója. Viszont Cs. Szabó meg Szabó Zoltán tárt karokkal fogadták őket, és a londoni emigráció más vezetői is, így Révay András is ebbe a körbe tartoztak. 1956 szellemét természetesen ők aztán tovább is éltették minden lehető módon.

P. G. Zs.: Végezetül még egy pár mondatot beszéljünk arról, hogy milyen volt Cs. Szabó, mint művészeti író, művészeti gondolkodó, hiszen évekig tanított az emigrációja előtt a Képzőművészeti Főiskolán is.

I. M.: Sajnos, akkor én még nem hallgathattam, de a „szalonjában” hallgattam igen, valahányszor találkoztunk. Főleg az írásaiból tudhatjuk azt meg, hogy ő hogyan és miképpen látta a művészettörténetet, a művészetet, az elmúlt korok művészetét. Nem végzett levéltári kutatásokat, egyes műtárgyakat múzeumi kutatásban sosem vett górcső alá, viszont megnézett minden hozzáférhető, elérhető műemléket Olaszországban, Franciaországban, Angliában és másutt. Olaszország és Franciaország volt az ő igazi terrénuma, élt is Olaszországban. Nemcsak megnézett mindent, hanem el is olvasott, azután ebből a kettős élményből szintézist alkotott. Ez az ő esszéírásának a lényege, hogy ő akkor valóban, ahogyan a férjem mondja, írói szemmel, írói alkotóerővel belevonva ezekbe az esszékbe a történelmi és társadalmi tényeket is, írta meg a műtárgyakról a saját véleményét, ahogyan ő látta ezeket. Ki kell emelnem, hogy ő elsősorban az esztétikai élményért ment megnézni a műveket, ez volt számára az első, olyan érzelmi élmény, amiből megszülettek írásai. Nem úgy közelített a műtárgyakhoz és a művészethez, ahogy nagyon sokan, hogy az elsődleges cél a leírás, a rögzítés és utána jön az élmény, nála az esztétikai és érzelmi élmény után következett az írás. Ennek a folyamata úgy történt, hogy lehetősége nyílt a BBC-ben arra, hogy szabadon kiválasztva a témáját, a vasárnapi műsorban a művészetről is beszéljen. Akkor kezdett el az említett módon már felderített, élményszinten elsajátított művekről, kiállításokról előadni. Ezeknek a BBC adásoknak a szövegét később kiegészítette, feldúsította, s így születtek azok az esszék, amelyek aztán az emigrációs sajtóban, majd itthon is megjelentek. Jelentékeny alkotások ezek, bár tapasztalatom szerint Magyarországon nem tartják őket művészettörténeti munkáknak, és ezt a műfajt nem is igen művelik. Esszének nevezem őket, de az bizonyos, hogy ezek az írások olyan alapos tárgyi tudásra és olyan alapélményre épülnek, amelyek nem jellemzik mindegyik, általában esszének nevezett írást.

K. Gy.: Ebben a tekintetben Angliának megtermékenyítő hatása lehetett rá. Ha az ő rokonait keressük, akkor azokat a nagy brit művészettörténészeket kell számba vennünk, akik kortársak voltak, részben, mint Kenneth Clark. Valami ilyen komplexitás az övé, ami még ezen is túlmegy, hiszen ő író volt, és az író sokkal tágabb és nagyobb dimenziójú világából nézett mindent. Talán hozzátehetek még annyit mindehhez csendben, hogy ő a feleségem tiszteletbeli keresztapjának tekintette magát, és a családunk így is tekintette őt. Ez szellemileg is és érzelmileg is számunkra különösen fontossá teszi az ő alakját – de nem vagyunk iránta elfogultak. Úgy érzem, hogy sem ő, sem Szabó Zoltán nincsenek eléggé jelen a mai magyar szellemi életben. Sajnálatos, hogy több tekintetben is még mindig a múltfelejtés állapotában van a mai szellemi élet. Azt hihettük volna, hogy mint valami óriási kincsekre, ráveti magát a magyar értelmiség az ő életművére is, de sajnos – ahogy feleségem is mondta – ez nem történt meg. Pedig Szabó Zoltánnal együtt nagyon tudtak hatni életükben, mert a nyugati rádióadások zavarása fokozatosan alábbhagyott a Kádár-korszakban, és akkor nem kevesen hallgatták ezeket a rádióállomásokat.

Képzeljük el, mit adott itthoni eszmélésünknek és mit jelentett az, hogy a kultúráról, de az élet jelenségeiről is a BBC-ben Cs. Szabó Lászlót lehetett hallgatni, és hogy a világtörténelmi események kommentárjait a Szabad Európa Rádióban részben Szabó Zoltán olvasta fel, illetve ő írta, és hogy több kiváló író, Márai is, rendszeresen írtak ezekbe a Magyarországon nagyon-nagyon sokat hallgatott – hivatalosan elhallgatott – műsorokba.

(Az itt közölt szöveg a Magyar Művészeti Akadémia számára Papp Gábor Zsigmond rendezésében, 2020-ban készült videobeszélgetés átírt és tovább bővített változata.)


« vissza