Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Kesernyés nevetés és hősies irónia – Szörényi László két könyve

Szörényi László életművének szépen gyarapodó kiadása két új kötettel gazdagodott. Első pillantásra e kettő merőben különbözik: az Éljen Kun Béla! Suzy nimfomán című, szívszorítóan és felejthetetlenül mulatságos könyvben rövid diplomáciai szereplésének élményeiből adott közre egy csokorra valót, a „Multaddal valamit kezdeni” a kiváló irodalomtörténész szaktanulmányait adja közre. Mindkét könyv megjelent már korábban is, az első lényegében változatlan formában kerül ismét olvasói elé, a második számottevően bővült.

Kezdjük a címében Magyarország első kommunista diktátorának éltetését egy frivol tényállítással összekötő kötettel: a cím két, véletlenszerűen egymás közelébe került római falfirkát idéz. Ebből csak a helyszín nem véletlen: a könyv Szörényi római nagyköveti működésének színes élményeiről mesél egy kiváló stiliszta az élőszó közvetlenségével. Úgy, hogy nem kell szégyellnünk, ha olykor könnyeinket töröljük a nevetéstől – illetve nevetés közben.

Tudós művelődés- és irodalomtörténész, aki nagykövet? Manapság ez szinte ugyanolyan szürreális árukapcsolás, mint a kötet címének egymáshoz illesztett két tétele. Valóban: kivételes pillanat volt a magyar külpolitika történetében, hogy a rendszerváltás után kiemelkedő értelmiségiekből is lehetett nagykövet. Olyan emberek vállalhattak külszolgálatot (a külügyminiszter Jeszenszky Gézán és természetesen Szörényi Lászlón kívül hirtelen Benyhe János és Gergely András neve jut eszembe, az Antall József mellett külpolitikai főtanácsadói szerepet vállaló Kodolányi Gyula mellett), akik korábban a közelébe sem mentek a diplomáciának. Már csak azért sem, mert annak tartalmi részét eleve nem Budapesten határozták meg: a magyar „diplomatáknak” inkább csak a bürokratikus feladatok jutottak (ha szemérmesen hallgatunk a hírszerzési vonalról, illetve a magyar emigráció körében végzett diverzióval kapcsolatos feladatokról). Az alkalom szülte diplomaták szakmai életútjukat adták fel a külszolgálatért, a megszakítás esetenként komoly akadálya lett korábbi munkájuk folytatásának. De ez már a rendszerváltó értelmiség történetének megírásra váró fejezete.

Szörényi külügyi kalandja azonban kivételesen harmonikusan illeszkedik életútjába. (Szerencséjére, vagy inkább a miénkre, de a magyar külügy örök veszteségére ez a szolgálat nem volt hosszú.) Szörényi László tehát szeretett Itáliájába került, ahol feladatának ellátása mellett szakmai szenvedélyének is hódolhatott. Arról csak közvetve értesülünk, hogy kimeríthetetlennek tűnő szellemi kapacitása, a latin és olasz kultúra részletekbe menő ismerete milyen hatást váltott ki a fogadó ország szellemi és közigazgatási közegében. Tisztelhették ugyan tudásáért, de aligha méltányolhatták kellőképpen, mert a külügyi bürokrácia többnyire nem az intellektuális mélységek búvárainak gyakorlómedencéje. Oda Szörényihez hasonló szereplők csak véletlenül ugorhatnak, az ő tudásuk, intellektusuk szétfeszíti a rendszer nem rájuk szabott kereteit. Végeredményben abban is van valami kínos, ha egy idegenből érkezett közszereplő hasonlíthatatlanul jobban ismeri a fogadó ország történelmét és kultúráját, mint az ottani honosok. Szörényi igyekezett visszafogni magát, nem sérteni közegét, és nem is szenvedni tőle. Ehhez jó esélyt kínált neki a humora, amire külszolgálata előtt nem sokkal akkori lehallgatói panaszkodtak. Az okozott nekik megoldhatatlan gondot, hogy hiába helyezték el mikrofonjaikat a szolgálati kíváncsiságuk célterületét jelentő szerkesztőségben, Szörényi érkezése után nem kaptak értelmezhető szöveget: a társaság folyamatos harsány röhögése elnyomta a rögzíteni és továbbítani kívánt hangokat. A hálózat szorgos ügynökei nem vehették észre, hogy éppen ez a lényeg: a pártállamot ki kellett röhögni, mert csak így lehetett elviselni. (Megjegyzem, ennek a motívumnak elemzése a történelmi kutatásoknak sem képezi részét, bár a diktatúra élharcosai észrevették, hogy a humort mint ideológiai fegyvert be kell venni a közvélemény manipulálásának eszköztárába, így lett Komlós Jánosból, az egykoron a koncepciós perek előkészítésében jeleskedő ávós tisztből a magyar kabarépolitika – nem kabaré politika! – irányítója.)

Szörényinek tehát volt gyakorlata abban, miként kell kiröhögni és kiröhögtetni a rendszerszintű nevetségességet. Erre a képességére azonban nem csak a pártállammal szemben volt szüksége, mert a hülyeség – esetenkénti túlreprezentáltsága ellenére – rendszersemleges. Ennek tudatosodásában segítette Szörényit külügyi szolgálata, mert korábbi olaszországi ösztöndíjas útjain jobbára a szellemi csúcsteljesítményeket kutatta, nem a hétköznapok kevéssé emelkedett gyarlóságait. Ezektől azonban nem menekülhetett, sőt, a diplomácia közegében új dimenzióban találkozott velük: ez is oka lett annak, hogy a rendszerváltás katartikus pillanatai után a katarzis maga elmaradt. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a műveletlenség, butaság, cím- és rangkórság, hivatali szervilizmus és akarnokság nem csak a kommunista hatalomgyakorlók körében biztosít előjogokat.

Az Éljen Kun Béla – Suzy nimfomán így aztán nemcsak hallatlanul szórakoztató olvasmány, hanem ennek a kiterjedő sötéten látásnak is dokumentuma, melynek értelmezésében segíthet egy jól ismert József Attila-idézet és annak jelentését kiterjesztő parafrázisa. József Attilát nem a kötet címének első felével összefüggésbe hozható, nehezen értelmezhető kommunista kalandja, és nem a cím második felében megnevezett szexuális magatartás freudi elemzése okán citálhatjuk ide. Még csak nem is azért, mert éppen Szörényi László életműve bizonyítja, hogy a szellem világában nincs két olyan, bármily távol eső elem, melyek között ne lenne gyorsan feltárható közvetlen kapcsolat. Ezek az összefüggések azonban a hétköznapi halandók számára a meglepetés erejével hatnak, számukra-számunkra ezek azért nem értetődnek maguktól, mert mi hétköznapi halandók vagyunk, és egyikünk sem Szörényi László.

József Attila azt írja: „Kertész leszek, fát nevelek, / kelő nappal én is kelek./ Ha már elpusztul a világ / legyen a sírjára virág.” De hogy jön ez ide? A pusztulás mint kulcsszó, kulcsfogalom és napjaink valósága okán. Szörényi nagyköveti működése idején azzal szembesült, hogy nem csak a vasfüggönyön inneni világ jellemzője volt a szellemi leépülés: a kulturális hanyatlás, az európai, azaz végső soron a keresztény örökség eróziója egyetemes jelenség. Márpedig Szörényi meggyőződése is, hogy egy civilizáció pusztulása a kultúra pusztulásával kezdődik. Mégis reménykednie kell(ene), hogy a folyamat megállítható, és ha mégsem, akkor is úgy kell tennie, mintha többesélyes lenne. De a legrosszabb esetben is lehetségesnek kell tartania, hogy a kultúrák túlélhetik az őket létrehozó civilizációkat, és valaha valakik még kezdhetnek velük valamit.

Szörényi nem mondja, de mondhatná: „Filosz leszek, könyvbe veszek, / olvasásba temetkezek. / Ha már elpusztul a világ / legyen temetése vidám.” (Persze e soroknak nemcsak a tartalma sántít, hanem a prozódiája is, így illetlenség annak feltételezése, hogy tényleg így mondaná...) Így történik, hogy Szörényi az emberiség ostobaságát látva folyamatosan hahotázni kényszerül, mert a butaság nemcsak öl, hanem végtelenül nevetséges is (vö. az egykori lehallgatók kudarcával kapcsolatos megjegyzéssel), bár ez a nevetés nélkülöz minden igazi derűt. Sőt, olykor végtelen, elviselhetetlen keserűség van mögötte, annyi, hogy azt már csakis nevetve lehet elviselni.

Ennek okán gyakran eszembe jut egy régen hallott történet, amely egyfelől igaznak tűnik, de ha nem az, akkor is rendszeresen kell hivatkoznom rá. Egy hazánkfia Londonban összetalálkozott a dalai lámával, és valamiként szóba került a magyar történelem is. A dalai láma azt mondta, hogy ő erről többet akar hallani, így rövidesen újból találkoztak. Magyarunk aztán csak mondta és mondta, a dalai láma meg csak nevetett és nevetett. Aztán elmagyarázta, hogy a tibeti gondolkodásban a tragédia legfelső fokát kinevetik, így aztán a mi sorsunkkal való azonosulása folytán nem tehetett mást, minthogy folyamatosan nevetett. Valamiként ilyen Szörényi nevetése is. Persze, nem csak ilyen. De amikor végtelenül mulatságos történeteit olvassuk és harsányan röhögünk, akkor olyasmi ragadtat erre, ami nagyon sokszor tragikus. Abban pedig lelkületünk keleti gyökereinek bizonyítékát is fölfedezhetjük, hogy könnyekig tudunk nevetni. Így aztán halálra kacagjuk magunkat.

E kötet ezúttal novelláknak nevezett karcolataiban, életképeiben, tudósításaiban a magyar feketehumor és a mediterrán kedély találkozik. Ez sem véletlen: Szörényi egy interjúban azt mondta, hogy Magyarországon kívül Itália az egyetlen hely, ahol elképzelhetőnek tartaná életét. Ez természetesen nem varázslatos nagyköveti működésével, hanem a latin világ iránti elkötelezettségével függ össze.

A szövegekből kiderül: lehetséges, hogy nem volt és nem lesz a magas diplomácia világától idegenebb nagykövetünk Szörényinél. Egy eszményi világban éppen ezért nem is lehetne alkalmasabb sem, de nem ilyen világban élünk. Mégis – ahogyan ez a könyv bizonyítja –, nagyon alkalmas elfoglaltság volt számára az „excellenciás” szerep. (Nem azért, mert a püspököknek is ez a megszólítás dukál, bár nem hiszem, hogy azon az alapon, hogy ők a Teremtő nagykövetei lennének.) Megbízatásának idején olyan dolgokra is ráláthatott, olyan helyekre is bejuthatott, olyan emberekkel is találkozhatott, amilyenekre és akikkel a tudomány embereként nem lett volna lehetősége. Így végeredményben ő többet profitált nagyköveti működéséből, mint amennyit a diplomácia hasznosított tudásából, mert e viszony két résztvevője két külön világot jelentett – és ezeknek nagyon más a fogadó- (hogy ne mondjuk, felfogó-) képessége. Így aztán Szörényi nagyköveti kalandjának nem lett diplomáciatörténeti jelentősége. Ő a maga részéről megmaradt éles szemű megfigyelőnek, miközben nemcsak Magyarországot képviselte Olaszországban, hanem a bölcsész tudást is a diplomáciában. Régóta tudnivaló, hogy Magyarország nem nagyhatalom, de legalább aktuális nagykövete néhány évig agyhatalom volt, aki a köznapi bürokraták és az akaratlanul is leleplező pontossággal „karrier-diplomaták” világát nemcsak a tudós komolyságával, hanem a diák-humor kajánságával komédiának is látta, ami legott mulattatta. Ebben a könyvében az e nézőpontból látottak élményét osztja meg velünk.

Merőben más karakterű könyv a „Multaddal valamit kezdeni” (rövid ú-val: az idézet Kölcseytől való). Más, de ugyanaz írta, egyazon személyiség jelenik meg benne, aki ezúttal merőben más „anyaggal” dolgozik, és azt merőben más fényben vizsgálja. Az irodalomtörténész tárgyuk iránt odaadó tiszteletet tanúsító, egyúttal az olvasó tiszteletét is kivívó tanulmányai sorakoznak benne. Nem az esendőség, hanem klasszikus értékek állnak középpontjában. Ott van bennük Szörényi szellemi eleganciája és természetessége: szinte észrevehetetlen, hogy mekkora tudás, szellemi energia sűrűsödik bennük. Valahogy úgy, ahogy az igazán erős emberek sem erőlködnek, nyögnek, nem guvad a szemük az erőfeszítéstől, amikor mások számára megmozdíthatatlan súlyokat mozgatnak. A látványos erőkifejtés a cirkuszi erőművészek sajátja, akikről könnyen kiderülhet, hogy súlyzóik valójában fából készültek. Szörényi hatalmas, gigantikus súlyokat emelget olyan könnyedén, mintha ez magától értetődő volna.

E könnyedség mögött nemcsak istenadta tehetség van, hanem kivételes munka, felülmúlhatatlan olvasottság is. Utánozhatatlan ötletességgel mutat rá művek közötti rejtett kapcsolatokra, ami elképzelhetetlen volna korokat és kultúrákat összekötni képes, lenyűgöző ismeretanyaga, minden apróságra kiterjedő figyelme nélkül. Ennek eredményeként agyonelemzett műveket új összefüggésekbe állítva azok ismeretlen, rejtett dimenzióit tárja fel. Ha a nagyköveti napjai hordalékaként született kötetében rendre a felfuvalkodott hivatalnokok, a fesz és pöff világának ürességét teszi nevetségessé (azaz csak megmutatja, hogy milyen nevetségesek), itt az ellenkezője történik. Azt tárja elénk, hogy az irodalomba csomagolt közélet halálosan komoly dolog lehet. Tudása olyan természetesen simul elemzéseibe, hogy olvasójának néha az az érzése, hogy mindez csupán játék, amivel bárki megpróbálkozhat.

Nos, ez alighanem akkor sem sikerülne, ha ugyanazzal a háttértudással fogna munkájához, mint Szörényi, mert nem állna mögötte az ő világképe, kreativitása. Mert ezekben az írásokban is sokkal többről van szó, mint amit első pillantásra láttatnak. Elsődleges jelentésüket rejtekező, koherens gondolati rendszerük alapozza meg. A kötet egészét tekintve egyre inkább érezni lehet, hogy a remek tanulmányok (mindegyik megkerülhetetlen a témájukkal foglalkozó szaktudósok kutatásaiban) csak eseti megnyilvánulásai Szörényi átfogó tudományos világképének. Ebben a kikezdhetetlen szakmai igényesség csak eszköz egy többnyire kimondatlan cél, az irodalom nemzeti természetének szolgálatában.

Szörényi számára magától értetődő, ami sokaknak nem: hogy az irodalom nem csupán egy neme a művészeteknek, hanem (nagy tradíciót folytatva) minden nemzet alapvetően fontos életfunkciói közé tartozik. E meggyőződés jegyében alkottak a modern magyar irodalom olyan alapítói, mint Kölcsey és Vörösmarty, erről elmélkedtek sűrűn a 20. század kiemelkedő gondolkodói, Babits, Szabó Dezső, Németh László, Illyés Gyula. Ez a nemzeti sorsra, a nemzet életére kiterjedő egzisztenciális tudás a láthatatlan alaprétege minden tanulmányának. Láthatatlan, de jól érzékelhető, mostani gyűjteménye előszavában szól erről is: jellemző, hogy közben Kölcsey Mohácsának „kétségbeesett gúny”-nyal írt kérdéséből kiszakított háromszavas címét kijelentő formába állítva értelmezi. Kölcsey kérdése így hangzott: „Nem látod-e? Jelen és jövendő két fontos tárgy, mely az emberiséget egészen magának foglalja; s itt akarnál a te multaddal valamit kezdeni?” Szörényi erre azt válaszolja, amit Kölcsey maga is hallani akart: „A nemzet örökségét vállalnunk kell, akkor is, ha íróink felfogásában ez az örökség belső tragikummal terhelt. Megkerülnünk nem lehet, mert lényegéhez tartozik. »Multunkkal valamit kezdeni« csak így tudunk.” Mit tehet ennek érdekében az irodalom történésze? Felkutat és felmutat (lehetőleg) mindent, ami egy-egy adott mű hátterét, keletkezését, fogadtatását érinti. Más kérdés, hogy mindez mennyit számít, mert a műveket és befogadásukat nem olvasmányok, hatások, körülmények határozzák meg, hanem az alkotó és az olvasó.

Szörényi úgy képes felmutatni az egyes szövegek mögötti ismereteket, olvasmányokat, kapcsolatokat, hogy az nem halványítja írójuk-alkotójuk lángelméjének fényét. Így vizsgálja a kiemelkedő olvasottságú Kölcsey és az ugyancsak átfogó műveltségű és naprakészen tájékozott Vörösmarty műveinek intellektuális hátterét. (Utóbbiról írt tanulmányaiban egy sajnos meg nem írt monográfia tudásanyagát csodálhatjuk.)

De Szörényi nem Szörényi lenne, ha a Gondolatok a könyvtárban elemzésébe, ebbe a szakmai komolyságot tiszteletben tartó írásába nem csempészne be egy olyan epizódot, ami másként fogalmazva akár beférhetne kevésbé emelkedett szakmaiságú kötetébe is. Arra hívja fel ugyanis olvasója figyelmét, hogy e korszakos jelentőségű versét, a 19. század kimagasló gondolati költeményét Vörösmarty az akkor nemrégen alakult Tudományos Akadémia könyvtárának egyik végeérhetetlen felolvasó ülésén vetette papírra. (Utóbb nyilván hangyaszorgalommal dolgozva az ihletett órában teremtett első szövegen.) Alkotáslélektani szempontból fontos tanulság, hogy miként lehet a tömény unalomból indulat, és abból költői ihlet, amely nyomán kimondhatóvá válnak a meddő tudományról való kultúrkritikai tézisek, s ennek nyomán az akadémiai könyvtár az országok rongyát felhalmozó tárhelyként jelenhet meg.

Vörösmartyt más háborítja fel a „tudomány megszentelt csarnokában”, mint egykor volt egyetlen igazi, régi vágású irodalomprofesszoromat, aki egy erősen felindult pillanatában a tanszéki könyvtárat illette ily fennkölt kifejezéssel. Az anakronisztikusan emelkedett megjelölést az váltotta ki, hogy éppen akkor kellett keresnie valamilyen nélkülözhetetlen kézikönyvet, amikor a könyvespolcok között szerelmi csatározásba bonyolódott két, nem csak tudásra szomjas hallgatót ért tetten (azaz ketten).

Szörényi oknyomozó irodalomtörténészi alaposságával Széchenyi naplójában bukkan a Vörösmarty indulatait kiváltó okra, mégpedig az Akadémia 1844. december 23-án megtartott, XIII. közgyűlésére vonatkozó feljegyzésben, amikor is egy nekiszabadult szakember a hermaneci Medve-barlangról tartott közel ötórás felolvasást. (A barlang Besztercebányától húsz perc autóútra található, állítólag mintegy egy óra alatt megtekinthető.)

A kajánságát féken tartó filológus az 1844-es eseményt (nem az előadást, hanem Vörösmarty versének születését) így vázolja: „Tehát – minden valószínűség szerint – Vörösmarty a medvebarlangászati előadás alatt írhatta versét, amelyet még aznap odaajándékozhatott Széchenyinek. Miért?” – kérdezi. A legegyszerűbb és legéletszerűbb válasz az lenne, hogy kárpótlásul – közös szenvedésük emlékére. De Szörényi megőrzi komolyságát: „Mert bízvást hihette, hogy ebben a legpesszimistább kultúrakritikát mítoszépítéssel keverő, illetve váltogató költeményben, amely azután – hirtelen hangnemváltással – a nemzet ügyében a sztoikus kötelesség-vállalásra indokot találó zárlattal fejeződik be, a megajándékozott örömére fogja lelni, hiszen saját gondolataira ismerhet benne.” Stb., stb. – ahogyan az elvárható egy komoly tanulmánytól. E komolyságra azért van szükség, hogy a szakmai olvasók is komolyan vegyék. Mert később (a pályatárs Lukácsy Sándor kutatásaira támaszkodva) azt a felismerését teszi közzé, hogy amikor Vörösmarty az állatember bűneit sorolja, akkor a Pokol köreit bemutató Dante bűn-topográfiáját követi. Igaz, Vörösmarty-nál csak nyolc lépcsőfok szerepel, Danténál meg kilenc, de nála az első kör a megkereszteletleneké, akik Vörösmarty felsorolásából kimaradnak. (Aminek az lehet az oka, hogy Vörösmarty istenhitében akkora adag panteizmus van, hogy a keresztelést mint kánonjogi aktust aligha tekintette morális értelemben fontosnak. Ezért hiányát sem tarthatta bűnnek.)

A tanulmányok zöme a 19. század magyar irodalmáról szól, természetes, hogy Kölcsey és Vörösmarty kiemelt szerepet kap köztük. De egy főállású irodalomtörténész nem pusztán személyes rokonszenvét követve választja meg témáit. Alighanem egy intézményi munkaterv keretében foglalkozott Szörényi Táncsics Mihály írói munkásságával, jóllehet a köztudatban a szerzőről csak annyi ismeretes, hogy a történelem 1848. március 15-én ráosztotta a kiszabadítandó státusfogoly szerepét (akit amúgy oly kevéssé őriztek, hogy jóformán bármikor hazamehetett volna). Táncsics a szakmai hagyományban még közéleti munkásságával sem örvendett soha túlzott megbecsülésnek, íróként pedig végképp ismeretlen maradt, alighanem okkal. De Szörényi, aki amúgy a gyöngeségeket meglehetős szarkazmussal nézi, ha irodalomról van szó, akkor a leggyarlóbb alkotásokban is mindig talál valami méltánylandó értéket. Ezt teszi itt is, és olyan elismeréssel ír Táncsics néhány művének néhány jelenetéről, hogy már-már kedvet csinál azok megismeréséhez.

Miközben ott van (a sokszor ismeretlen) Jókai is. Az ő olvasmányairól, motívumairól, világáról írva kiemelendőnek tartja a regényeiben megjelenő szigetmotívumot, annak művelődéstörténeti, lélektani hátterét. Tanulmányaiban a tengernyi életmű ismertebb regényeit áttekintve természetesen nem tér ki mindenre, de éppoly természetes, hogy a nem tárgyalt műveket alaposan ismeri. (Ez a tudása, ha tanulmányban nem jelenhet meg, föltör máshol: így a korábban tárgyalt kötet egy odavetett futamában. Nagykövetsége idején nemcsak a mai magyar állampolgárok itáliai kalandozása adott neki feladatokat, hanem a régmúlt utasaira is figyelt. Így bukkan fel a Rákóczi fia című, igencsak színes és némi filozofikus vonulattól sem mentes regény, legalább egy villanás erejéig. Jókai a Szicíliába deponált Rákóczi György kalandjai közé természetesen az ottani műemlékek leírását is beépíti, Szörényi, ha már ott van, nem mondhat le arról, hogy ezeket is megtekintse. Egy ilyen útja során idézi fel Jókainak azt a közlését, miszerint az ifjú Rákóczi attól várta a régió és saját gazdasági fellendülését, hogy a Vezúv ormait fedő jeget exportálja.)

Ez is igazolja, hogy Jókai megkülönböztetett helyet kap Szörényi kánonjában: nem kétséges, hogy számára ő a legnagyobb magyar író, akinek a gyarlóságai is elismerést érdemelnek. Nyelvi gazdagsága, szerkesztési leleményei, forráskezelése, átfogó háttértudása minden utána következő író számára példa lehetett, bár meseszövése, olvasmányossága a legtöbb olvasó, sőt a „szakma” egy része szeme elől elfedte más, esetenként jelentősebb értékeit. Szörényihez nem annyira a köztudatban élő, héroszokat teremtő Jókai áll igazán közel, hanem az ironikus, akinek életművében minden mítosz-teremtő műnek megtalálható a mítoszt idézőjelbe tévő, ironikus párja. Ez sem véletlen: Szörényi látásmódjában is fölfedezhető ez a két pólus, amit Kölcsey és Vörösmarty világát elemezve is oly empatikusan mutat meg. Ezt a látásmódot rendszerszinten nem vizsgálja, de sejthető: a magyar gondolkodás sajátosságai között kiemelt szerepet tulajdonít neki. Már csak azért is, mert nemcsak megidézi, hanem meg is fogadja a – nagy valószínűséggel – Jókai által írt intést, amely egykor Értesítés munkatársainkhoz címmel jelent meg (Remény, 1851. 1/6). Eszerint az írók feladata „a nemzeti jellem formálása”. Amihez az is hozzátartozott, amit Szörényi így foglalt össze: „más nemzetekével össze nem téveszthető karakter kialakításának eszközeként” különösen javallotta „a nemzet írott és szóbeli hagyományainak feldolgozását.”

Jókai az irodalomtörténészekről nem szólt külön, de Szörényi nemcsak történésze az irodalomnak, hanem író is. Két kötetét szoros egymásutánban, vagy akár váltogatva olvasva okkal és örömmel állapíthatjuk meg: annyi mesterét követve Jókai intését is megfogadta.

(Szörényi László: Éljen Kun Béla! Suzy nimfomán – Követjelentés. Novellák. Nap Kiadó, 2021, Budapest; Szörényi László: „Multaddal valamit kezdeni...”. Tanulmányok. Nap Kiadó, 2021, Budapest.)


« vissza