Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Merre tovább, SPD? – A német szociáldemokraták válsága és a „political correctness”

Napjainkban egy olyan történelmi párt erkölcsi és szellemi öngyilkosságának lehetünk tanúi, amelyre noha sose szavaztam, mégis mindig bizonyos tisztelettel tekintettem. Németország Szociáldemokrata Pártjáról (SPD) van szó, a legrégebbi – megközelítés szerint vagy 1875-ben (politikai tartalma alapján) vagy 1890-ben (felvéve mindmáig érvényes nevét: Sozialdemokratische Partei Deutschlands) – alapított német politikai pártról. Arról a pártról, amely 1931-ben a porosz tartományi kormányt vezette és határozott fellépéssel átvészelte a szélsőjobboldali „Stahlhelm” egyesület által kezdeményezett, mind a nácik, mind a kommunisták által támogatott (!) népszavazást a porosz tartományi gyűlés feloszlatásáról, legalább átmenetileg megmentve a demokráciát a legnagyobb német tartományban. Arról a pártról, amely 1933-ban a parlamentben nem volt hajlandó megszavazni Hitler felhatalmazási törvényét, annak pontos tudatában, hogy frakciójának tagjai életveszélynek teszik ki magukat („szabadságunkat és életünket el tudják venni, de a becsületünket nem” – mondta Otto Wels pártelnök a Reichstag 1933. március 23-i sorsdöntő ülésén), miközben a „Zentrum”, a német politikai katolicizmus pártja, részben Hitler álszent ígéretei, részben egyes képviselők SA és SS általi konkrét megfenyegetésének hatása alatt nem állt ellen a náciknak és megszavazta az alkotmányt sarkaiból kiforgató törvényt. Arról a pártról, amely 1946-ban ismét hősiesen ellenállt, ezúttal a szovjet megszállási zónában és Berlin keleti szektorában kikényszerített „szocialista egységpárt” alapításának – olyan párttagok kerültek ismét börtönbe, akik mindössze jó egy éve szabadultak a nácik börtöneiből. És mit csinál ez a párt most? Gátlástalanul hódol a political correctness korszellemének, nem áll ellen a cancel culture (a személyes kiiktatás módszere, az osztracizmus) szólásszabadság elleni támadásainak, amellyel egyik, korábban a kommunista rezsimnek be nem hódoló kiemelkedő tagját undorító módszerekkel ki akarja rekeszteni.

A konfliktus csak látszólag szűk entellektüel körök ügye, valójában azonban a párt azon képességét kérdőjelezi meg, hogy képes-e továbbra is szélesebb rétegeket vonzani, vagyis megőrizni sok erőfeszítéssel felépített középbal néppárt jellegét, vagy pedig szélsőbal, genderhívő, eddigi választói reális problémáit semmibe vevő szektává süllyed? Az SPD a márciusi tartományi gyűlési választáson Baden-Württembergben kirívóan gyengén végzett, és népszerű csúcsjelöltje ellenére Rheinland-Pfalzban is szavazatokat vesztett. Az aktuális, de a mélyben húzódó folyamatokat mintegy a jéghegy csúcsaként jelző konfliktus februárban robbant ki. Az SPD alapérték-bizottságának elnöke, Gesine Schwan neves politológiaprofesszor olyan online fórumot moderált, amelyen vita tárgya volt egy homoszexuális színészek által publikált, több társadalmi elismerést követelő kiáltvány. Február 22-én ennek kapcsán Wolfgang Thierse volt parlamenti elnök, SPD-tag, hosszabb cikket publikált a Frankfurter Allgemeine Zeitungban1 a genderideológia, a posztkolonializmus és a német társadalom vélt vagy tényleges rasszizmusának témaköréről, amelyben a következő tézist fogalmazta meg: „A sokoldalúság és másság iránti elengedhetetlen tisztelet nem minden.” Kicsit másképp, saját szavaimmal fogalmazva: a társadalom többi tagjának szólásszabadságát a fent említett tisztelet (civilizált emberek esetén magától értetődő) megadása nem korlátozhatja.

Thierse nem akárki a szocdem pártban: az NDK területén 1990-ben annak elnökévé, majd még ugyanebben az évben az újraegyesült SPD elnökhelyettesévé választották. 1998–2005 között a Bundestag elnöke, 2005–2013 közt alelnöke volt. Katolikus, a náci uralom előtt a „Zentrum”-pártban aktív család gyermekeként született 1943-ban Breslauban (Wroclaw), majd a németek onnani elüldözése után Thüringiában nőtt fel. 1976-ban Wolf Biermann népszerű énekest a rezsim kirúgta az NDK-ból és a döntéssel egyetértő nyilatkozatot követelt alattvalóitól, amit Thierse – akkor az NDK kulturális minisztériuma képzőművészeti osztályának munkatársa – megtagadott, ezért őt, ha nem is az országból, de az állásából eltávolították. Ezután az NDK Tudományos Akadémiája irodalomtörténeti intézetében húzta meg magát a békés forradalomig, melynek aktív résztvevője volt. Thierse tehát, ha nem is került börtönbe, de a rezsimmel szemben gerincesen viselkedett, feladva – pártonkívüliként amúgy is szűkre szabott – karrier-esélyeit.

Egy ilyen, feddhetetlen párttagtárssal („elvtárssal”, ahogy a német szociáldemokraták még mindig szólítják egymást) bajszot akasztani tehát eleve nem jó ötlet, már csak azért sem, mert cikkében világosan elhatárolódott minden szélsőjobb, kirekesztő gondolattól, hozzátéve: „Haza és hazafiság, nemzeti kultúra és kultúrnemzet, ezek olyan fogalmak és realitások, amelyeket nem engedhetünk át a jobboldalnak.” Ez az SPD legnemesebb hagyományai szellemében fogant mondat valószínűleg már önmagában is kiverte a biztosítékot Saskia Esken, legjobb indulattal is csak a szélsőbal szimpatizánsaként elkönyvelhető SPD-társelnöknél, de Thierse rátett még egy lapáttal: „Az olyan identitáspolitika, amely baloldali akar lenni, radikális módon teszi fel az egyenlőség kérdését. Azt a jogos érdeket követi, hogy (eddigi) kisebbségeknek egyenlő társadalmi, gazdasági és politikai jogokat harcoljon ki. Ez válasz a megtapasztalt hátrányos megkülönböztetésre. Elszántságában viszont abba a veszélybe kerül, hogy nem tudja elfogadni: nem csak kisebbségeknek, hanem többségeknek is vannak jogos kulturális követelései, amelyekre ne tekintsünk úgy, mintha konzervatívak, reakciósok vagy pláne rasszisták lennének. [...] A strukturális, társadalmunkban mindenhol jelenlevő rasszizmusról folytatott beszéd ennek valami elkerülhetetlenséget kölcsönöz, az »aki fehér, az már eleve bűnös« mottó szerint.”

Thierse ezután kitér a cancel culture problémájára, magyarán arra, hogy a szélsőbal egyre több kísérletet tesz a szólásszabadság korlátozására. Immár nagyszámú példán lehet illusztrálni, hogy egyre több kutató (pl. Jörg Baberowski történész a berlini Humboldt Egyetemen) és politikus (például Thomas de Maizière volt belügyminiszter, CDU-tag) rendezvényeit szervezett szélsőbal csoportok zavarják, kísérletet téve szó szerinti elnémításukra. Kitér az egyre intenzívebb nyelvhasználati cenzúra problematikájára is. Ez utóbbinál némi magyarázattal tartozom magyar olvasóimnak, akiket (velem együtt, ha magyarul írok vagy beszélek) édes anyanyelvünk – a némettel ellentétben – megajándékozott azzal a felbecsülhetetlen előnnyel, hogy nem ismeri a genus mint nyelvtani nem fogalmát, a sexus mint biológiai nem fogalmának párhuzamaként. Nemcsak a németet idegen nyelvként tanulók kínlódnak a „der, die, das” sokszor nem éppen logikusnak tűnő használatával, hanem a másik anyanyelvemet velem együtt kisgyerek koruk óta használók is mindennek következményeivel. A nyelv (biológiai) nemi diszkrimináció nélküli használatának elvben valóban jogos követelése már egyes számban sem egyszerű, mert állandó duplázásokhoz (a politikai életből vett példával: a „szövetségi kancellár” német jogszabályi szövegekben újabban „die Bundeskanzlerin oder der Bundeskanzler”) vagy elkerülő írásmódokhoz vezet, de különösen a bizonyos funkciókat jelölő főnevek többes számú használatánál csap át PC-jellegű, sokszor groteszk gyakorlatba. Egy példa: a „politikusok” vagy „Politiker:innen” írásmódban a szón belüli kettősponttal szerepelnek, vagy az úgynevezett gender-csillaggal, tehát „Politiker*innen” formában. Míg ez eddig főként a nyelvesztétikai érzéket sérti, végképp lehetetlenné válik a beszélt nyelvben: ha például a rádióban „politikusokat” emlegetnek a fent leírt formákban, akkor a bemondó egyéni hangsúlyozása szerint az eddigi nyelvhasználaton szocializálódott hallgató vagy azt hiszi, hogy csak politikus hölgyekről van szó, vagy azt, hogy a politikusokon belül („innen”) történik valami... Tetőpontját és egyúttal csődjét a nyelvi PC ott éri el, ahol a biológiai hím- és nőnem mellett megjelenik a harmadik, németül „divers” szóval jelölt nem is. Több szakmai folyóiratban láttam már, ha például építésziroda keres építész munkatársat, hogy „Architekt (m/w/d)”, vagyis „mannlich / weiblich / divers” részletezéssel, de nyelvtani hímnemmel keresik – minden nyelvi nyakatekertség ellenére tehát mintegy a hátsó bejáraton eddig használatos gyűjtőfogalmi szerepében visszatér a hímnem.

Mindezt csak azért fejtettem ki ilyen részletesen, mert az SPD vezetése – és vele a PC többi híve – szemlátomást odaadóan foglalkozik olyan témákkal, amelyek akár a nemek tényleges egyenlőségét, akár az eddig hátrányosan megkülönböztetett csoportok ügyét egy lépéssel se viszik előre, ugyanakkor – amit legkésőbb az Orwell-féle „newspeak” óta tudunk – a nyelvhasználaton keresztül akar uralmat kiépíteni a társadalom fölött. Valójában olyan folyamatról van szó, amit a neves szociológus, Helmut Schelsky már 1975-ben megjelent könyvében Az entellektüelek osztályharca és papi uralma alcímmel2 nagyon találóan határozott meg.

Mindenesetre Thierse cikke után a queer community felbolydult, mint a méhkas. Saskia Esken és helyettese, Kevin Kühnert (az ifjúszocialisták volt ifjú titánja) körlevélben „kiválasztott személyiségekhez, köztük a community képviselőihez” fordultak, és – nevek említése nélkül – közölték, hogy „az SPD egyes tagjainak megnyilvánulásai az úgynevezett identitáspolitikáról” zavarba hozták őket és szégyellik magukat miatta.3 Ezek után Thierse nyílt levélben fordult Eskenhez és feltette a kabinetkérdést: vajon a pártvezetés óhajtja-e, hogy továbbra is az SPD tagja maradjon? Az SPD vezetése egyelőre ugyan visszakozott, de az alapprobléma továbbra is megoldatlan: az a kínos és stílustalan dörgölőzés az identitáspolitikai szélsőbalhoz, amely gyakorlatilag a felvilágosodás előtti időkhöz, a rendi társadalomba lép vissza, ahol örökölt ismérvek alapján bizonyos csoporthoz tartozási státusz határozta meg az életet, és nem az egyéni szabadság alapján a polgári társadalomban szerzett pozíció és képviselt vélemény.

A rendi társadalomba visszamenetelés egy másik esetében is aktívan részt vett az SPD, thüringiai és brandenburgi parlamenti frakciója révén. Mindkét tartományi gyűlésben, még 2019-ben, részt vett olyan választási törvény megalkotásában, amely a választási jelöltlista „cipzáras” összeállítását követelte meg, vagyis (egy tárgyi kivétellel) váltakozóan egy nő – egy férfi jelölt a listán, összességükben egyenlő számban. A brandenburgi tartományi alkotmánybíróság 2020. október 23-i ítéletével elvetette a törvényt (később a thüringiai alkotmánybíróság is). Az eljárás sajnálatos, és nemcsak az a szépséghibája, hogy a szélsőjobboldalivá süllyedt Alternative für Deutschland (AfD) kezdeményezte, hanem számomra rejtélyes, hogy az alkotmány alapján álló polgári pártok miért nem tudták magukat összeszedni és alkotmányos panasszal élni.

Ezen a ponton a hölgy olvasóknak tartozom magyarázattal. Természetesen örvendetes, ha a parlamentek tagjai közt minél több nő van – számos kutatási eredmény a szociológia, a közgazdaságtan és rokon tudományok területéről utal arra, hogy „vegyes csapatok” általában jobban teljesítenek, mit az egyoldalú összetételűek. A választási törvénynek ugyanakkor nem lehet feladata, hogy bizonyos csoportismérvek – jelen esetben a biológiai nem – alapján avatkozzon bele a parlament összetételébe. Ilyen alapon a következő logikus lépések például a szexuális orientáció, az esetleges migrációs háttér stb. alapján megállapítandó „kvóták” lennének – a szabad választást ezek után nyugodtan el lehetne felejteni. Sokkal célszerűbb a politika iránt érdeklődő, feladatot szívesen vállaló nőket a mindennapi életben abba a helyzetbe hozni, hogy el is tudják látni például a képviselői mandátumot. Természetesen a mindennapi életben még sokat kell tenni azért, hogy a nők akadálytalanul tudjanak érvényesülni, de ez egészen biztosan nem vezethet vissza a rendi társadalom felé.

Az ítéletben4 az alkotmánybíróság ráadásul külön fricskát adott a PC elszánt híveinek, amennyiben megállapította, hogy a törvény vét a tartományi alkotmányban (is) rögzített nemi diszkriminációs tilalom ellen: „az előírás indokolatlanul hátrányba hozza a nőket és a férfiakat harmadik nemű személyekkel szemben” – ők ugyanis az elvetett törvény szerint korlátlan számban és sorrendben szerepelhettek volna a jelölési listán. Még több más, megszívlelendő elvet rögzít az ítélet. Eszerint a törvény sértette a pártok választási jelölési szabadságát és esélyegyenlőségét. Az egyik ítéleti irányelv leszögezi: „A tartományi alkotmányban lefektetett demokrácia-elvből nem következik olyan feladat, hogy a parlamentben tükrözni kell a férfiak és a nők népességi arányát.” A bíróság utal arra is, hogy az összképviselet elve alapján minden egyes képviselő a választóközönség egészét képviseli és nem annak bizonyos csoportjait.

A szociáldemokratáknak előbb-utóbb el kell dönteniük, hogy a társadalmi szélsőbal gyenge utánzatává akarnak-e süllyedni, akikre senki sem szavaz, mert az eredeti a zöldek miliőjében meggyőzőbb (amely már így is erős átfedést mutat a szociáldemokrata miliővel – enyhe túlzással ott is egyre kevesebb a munkás, de egyre több az egyetemi tanár) –, vagy hiteles balközép párt akar-e lenni. Pedig akadna esélyük, mert a CDU/CSU legújabb botrányai után – a koronavírus-válságon egyes képviselők vastagon nyerészkedtek – számos törzsválasztójuk elkötelezettsége megingott. A CDU/CSU korábban azt hihette, hogy – bármilyen koalícióban – kvázi hálókocsiban utazva alakíthat új kormányt az őszi választások után. Ezt erősen megkérdőjelezte az (a nagy nyilvánosság előtt folytatott) belső harc, ami a két pártelnök, Armin Laschet (CDU) és Markus Söder (CSU) között a kancellárjelöltségért folyt le. Söder bajor miniszterelnök eredetileg többször hangsúlyozta, hogy „helye Bajorországban van”, majd 2021. április 11-én mégis bejelentette, hogy hajlandó a kancellárjelöltségre, ha a CDU is támogatja. Kétségkívül a tűzzel játszott, amikor a CDU tagságában (is) valóban nagy népszerűségére utalva, a tagság megkérdezését követelte, kétségbe vonva a CDU elnökségének előzetes állásfoglalását Laschet Észak-Rajna-Vesztfália miniszterelnöke javára, míg Laschet a CDU választmányának döntését követelte. Jólértesült körök szerint Wolfgang Schäuble parlamenti elnök, a CDU doyenje beavatkozására volt szükség, hogy Söder belássa: nem vonhatja kétségbe a CDU választott testületeinek állásfoglalását, ha nem akar veszélyes precedenst teremteni a párton belüli hangulati hullámzások döntési elvvé emelésével. Végül Söder erős fogcsikorgatással engedett, nem mulasztva el főhadsegéde, a CSU főtitkára hallgatólagos felhatalmazását azon nyilatkozatra, miszerint tulajdonképpen ő, Söder lett volna „a szívek jelöltje”.

Ezzel párhuzamosan a zöldeknél meglepően harmonikusan, vita nélkül történt Annalena Baerbock kancellárjelöltté kikiáltása 2021. április 19-én, miután társa a pártelnökségben, Robert Habeck, önként visszalépett – igaz, a feminista alapállású zöldeknél nem is volt sok más választása. A jórészt baloldali beállítottságú német médiának sikerült olyan tömjénezést produkálnia Baerbock körül, amely néha nemcsak az újságírói professzionalitást hazudtolta meg (egy tv-interjú végén az interjúvolok képesek voltak Baerbocknak tapsolni!), hanem a közvélemény-kutatásokban átmenetileg a CDU/CSU fölé emelni a zöldeket. Miután kiderült, hogy Baerbock hivatalos életrajza több kissé „feltupírozott” részletet tartalmazott és több nyilatkozatban politikailag melléfogott, a zöld fölénynek gyorsan vége lett, de nem árt szemmel tartani a mediális elfogultságot.

A polgári oldalnak Németországban valószínűleg a Szabad Demokrata Párt (Freie Demokratische Partei – FDP) megerősödése használna leginkább – amit a pandémia alatt tanúsított józanságukkal és a klímavédelmet piacgazdasági alapon megoldani akaró politikájukkal ki is érdemelnének –, miután a szocdemek kezdik fölöslegessé tenni önmagukat, ugyanis a CDU/CSU – jórészt Merkel politikája eredményeként – gyakorlatilag átvette szerepüket a pártok spektrumában. A pártpolitikai játszma tehát egyelőre nyitott és izgalmas marad.



 

Jegyzetek:

 

 

1 A cikk az FAZ honlapján csak térítés ellenében férhető hozzá, kissé módosított változatban Wolfgang Thierse saját honlapján ingyenes hozzáférés: https://www.thierse.de/startseite-meldungen/22-februar-2021/ (megjegyzés: ezen és valamennyi más internet-hivatkozás 2021. március 22-i állapot szerint, valamennyi idézet fordítása: B. J.)

2 Schelsky, Helmut: Die Arbeit tun die anderen. Klassenkampf und Priesterherrschaft der Intellektuellen. Westdeutscher Verlag, 1975, Opladen (zsebkönyv kiadás: dtv, 1977, München).

 


« vissza