Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Zökkenő idő

Kizökkent az idő; – ó, kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt” – mondja Hamlet. Megpróbálkozik a feladattal, és végül bele is hal. Mondhatom: Hamlet én vagyok. Mondhatjuk: Hamlet mi vagyunk. De kik? Az emberiség? Vagy csupán a „jobb rész”? És mi zökkent ki? Az idő? Mint olyan, vagy mint csak a kor, amelybe – ó, kárhozat! – születtünk? De ha már Shakespeare is így érezte, és ahogy – olykor hol komolyan, hol ezt a komolyságot csúfolva – szokás mondani, „már a régi görögök” is így érezték? Hogy aztán megszülessen a tragédia.

A ma embere nap mint nap azzal szembesül, hogy valami nagyon kizökkent, de érzi a tehetetlenségét, hogy ő ezt már aligha tudja helyre tolni. Nem is érezhet mást: elképedve szembesül azzal, hogy mit mutatnak neki mint megoldásra váró, korszakos jelentőségű, egyetemes problémát. Az elmúlt évben ezt az ügyeletes főkérdést, amely a Föld nevű bolygó működésének üzemgazdasági szempontú, azaz profittermelő képességének optimalizálására (= erőforrásainak gyors és teljes körű kiaknázására) irányuló átszervezése ellenére valóban a legfontosabb, egy önmagában nyilvánvalóan súlytalan, de a megfelelő kommunikációs stratégiával tényleges szakemberek és mértékadó gondolkodók fölé emelt, félig-meddig gyereklány képviseletében a környezetpolitika kérdésköre jelentette. Idén már nem a zöld, nem is a fekete a köznapiságba telepített és annak szintjére (le)szállított politika divatszíne, hanem egyenesen a szivárvány tarkasága, jellemzően annak harmonikus visszafogottságával szemben vizuálisan (is) visszataszító, harsány változatban. E módszerekkel birtokba lehet venni közbeszédet, de nem a jövőt. (Habár fölül a sajtó és alul a Földnek álma, azért a Föld az úr.)

Azt kell látnunk, hogy a fiktívvé formált (bizonyos nézőpontból esetenként virtuálisnak is mondott) valóságot oly módon mutatják a közbeszédet döntően befolyásolni képes centrumokból, mint ahogyan a divatipar meghatározó cégei évről évre összegyűlnek, és meghatározzák a következő év divatszínét, a szoknyahosszot, textil anyagokat, stílust. Mert ha nincs új szín és miegyéb, nincs minden évben de facto kötelezően elrendelt új trend, akkor trendiség sincs. Már pedig az a legfontosabb. Aki nem trendi, az nincs. Nem számít, hogy mennyire rühellem magát a szót is, én sem számítok, mert nem lehet rám vevőként számítani. De nekem legalább a mormogás joga megmaradt.

Aki tehát nem illeszkedik, azaz nem akar uniformizált módon egyéni, azaz divatos lenni, az divatjamúlt. Ósdi. Aki fakóvá hordja régi farmerját, az kimarad a divatosok közül, akik lézeres technológiával szaggatott, gyárilag koptatott cuccokban tüntetnek a kényszerből kopottak iránti szolidaritásukkal. Az embert tevő öltözködési divatok diktátorai közvetve jutalmaznak és büntetnek, mintha jogosítványuk volna az ítélkezésre. Fölemelnek és letaposnak egyéneket, kis és nagy közösségeket.

Közben pedig az idő érik, zajtalanul és félelmesen.

Mit tudhatunk így helyretolni abban a világban, ahol a normalitás abnormális? Huxley és Orwell látomásainak pártpolitikai természete meglehetősen egyszerűen értelmezhető volt, a politikai rendszerek erőszakos vonásainak dekódolásához léteztek valamelyes tapasztalataink.

Mára ezek elavultak. Olyan új technológiák jelentek meg, amelyek kifinomult eszközeikkel túljárnak a társadalmak eszén. Nem csoda, hogy átvették a felnövekvő nemzedékek szemlélete fölötti uralmat: jószerével bárki, bármikor, bármilyen irányba befolyásolható. Mindez a teljes szabadság jegyében, mert manipulátoroknak nincs arcuk, ismeretlenek maradnak: így hatalmuk is láthatatlan.

Akiknek joguk van megőrizni inkognitójukat. A jogbiztonságból így lesz jogbizonytalanság, a láthatatlanok szabadságából így lesz mások számára függés. A parttalan szabadság így fenyegeti (vagy számolja fel) a valódi, a magának határokat is kijelölő szabadságot. Mert az anarchia nem szabadság. A káosz folyamatosan roncsolja a közösség szövetét, meghamisítja magát az életet, észrevétlenül fenyegeti a világot, amely csak úgy szabad, hogy vannak törvényei.

A pandémia, amely az elmúlt év sikerszava lett, egy vírus diadalútjának, majd – reméljük – hanyatlásának története. Van azonban egy másik, régebbi keletű világjárvány: a növekedés mítosza. Abban különbözik a covidtól, hogy szellemi természetű, kórokozóját semmiféle mikroszkóp nem mutatja meg. Akiket megbetegít, jobban érzik magukat, mint ha nem kapták volna meg. Ezért nem is készült ellene oltás. A vírus diadalútja bő egy évre háttérbe szorította ezt a betegséget, amelynek legfontosabb tünete az őrült környezetpusztítással járó túlfogyasztás.

Az ennek teret adó életforma valamicske korlátozása azt mutatta meg, hogy akár lassítani is lehetne az emberiség életfeltételeinek pusztítását.

De a gazdaságfüggő politika, és a politikafüggő közgondolkodás azt tekinti gyógyulásnak, ha visszatérhet kezeletlen betegsége derűs mindennapjaihoz. Azt tekinti gyógyulásnak, ha nem juttatják eszébe, hogy miként kellene másként, lassabban, az élet tartós tartalmait nem hiperaktív pótcselekvésekkel pótolva élni.

Maradjunk a múlt év zöld hisztériájának az elektromos autózás elfogadtatásában betöltött szerepénél, amely a világ egyik legpusztítóbb gazdasági ágazatának hatalmas föllendülését ígéri. Megnyugtatónak látszik a zéró emisszióval történő autóhasználat – közben nem számít, hogy az ilyen autók gyártása a környezetrombolás új hullámát indítja el. Az a gondolat föl sem merül, hogy robbanómotoros autónak nemcsak az elektromos autózás lehet az alternatívája, hanem a nem-autózás is. De miért is gondolna erre a világ, amikor a hipokrita álmegoldások korát éljük?

Ilyen a ma divatos performance-sorozat: a futballmeccseken látható gyepre térdelés is. A gyarmatosítók unokái így kérnek bocsánatot a rabszolgák unokáitól, miközben a nap mint nap élvezik azoknak a ravasz pénzügyi és más mechanizmusoknak az előnyeit, melyekkel a gyengébben fejlett régiók erőforrásait a maguk hasznára kamatoztatják. Ez a modern (adós)rabszolgaság nem egyeseket kényszerít függésbe, hanem közösségeket – de haszna mégis magánbirodalmakat gazdagít.

Ezek irányítói nem térdelnek le senki előtt, de támogatják mások bocsánatkéréseit.

Valaha Csoóri Sándor sűrűn emlegette a nemzet életének „hamleti pillanatait”, a leggyakrabban 1956-tal kapcsolatban. A „Lenni vagy nem lenni” kérdésre gondolt, azokra a pillanatokra, amikor a nemzet léte forgott kockán. De tudta, hogy a klasszikus monológ folytatása intellektuális értelemben talán még fontosabb: „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri / Balsorsa minden nyűgét s nyilait; / Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen / S fegyvert ragadva véget vet neki?” (Természetesen Arany János fordítása). Vagyis vállaljuk-e a kizökkent idő helyretolását? A kérdés adott – ó, kárhozat! – Shakespeare, Hamlet és mindannyiunk számára. Romantikusan konzervatív nekiszánással rávághatjuk, hogy igen, véget kell vetnünk ennek a rémálomnak, bármi áron. Hogy a siker reménye nélkül is kell tudnunk küzdeni, ahogy nemzeti múltunk, történelmünk és kultúránk tanítja, amely jóformán alig áll másból, mint hamleti pillanatokból és az azokra adott válaszokból. (Ez a szép benne.) De most már, ahogyan egyébként máskor sem, nemcsak rólunk van szó. Tatár, török, bolsevik rontással szemben magát védve egyetemes értékeket is védett a magyarság, ha akarta, ha nem. Kényszerből is bátornak kellett lennie, de erőt merített abból, hogy nálánál nagyobb érdeket és értéket szolgál megmaradásával. Nem lehet ez másként ma sem, ha nem is látjuk pontosan, milyen szerkezetekben, milyen más szerkezetekkel szemben kell próbálkoznunk a mi időnk helyre tolásával. Ami nemcsak kárhozatot hozhat, hanem, maradva egy veretes nyelv paradigmájában, üdvösséget is.


« vissza