Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Nagylátószög – 120 éves a magyar film

A jeles alkalomból – 120 éves a magyar film – nagyszabású kiállítás nyílt a Ludwig Múzeumban. A mozgókép történetét fotókkal, plakátokkal, grafikákkal, szócikkekbe tömörített feliratokkal, többnyire tárlókban elhelyezett tárgyakkal még akkor is istenkísértés megrendezni, ha időnként filmrészleteket is láthatunk az emblematikus filmekből. A Magyar Filmintézet vállalta a sziszifuszi munkát, s több mint egy tucat kurátorral – szinte az egész kutatógárdával – megkísérelte a lehetetlent.

A kezdés, az indulás pillanatai, a mozgókép mint a forradalmian új kommunikációs eszköz és az azt követő dinamikus technikai és művészi kibontakozás nagy teret kap, és szinte minden részletében kinagyítódik. Ez természetes, hiszen ez már egy szinte minden ízében kutatott, nagyrészt feltárt területe mozgókép-kultúránknak, többek között épp a tavasszal elhunyt filmtörténész, Balogh Gyöngyi állhatatos munkájának köszönhetően. A kiállítás tizennégy egységéből négyet szenteltek az 1945 előtti időszaknak (A kép megmozdul; A némafilm művészete; A világ fekete-fehérben és színesben; A hangosfilm története).

Ma már közmegegyezés, hogy a film születése 1885. december 28-ra tehető, amikor Párizsban megnyílt a világ első mozija, a Lumiere fivérek képsoraival. 1896-ban már meg is nyitott Budapesten az első vetítőhelyiség, ami aztán fél év alatt tönkrement. 1899-ben Kolozsváron, a Farkas utcai színházban is feltűnt a mozgókép – alkalomszerűen. 1901. április 30-án bemutatták a Táncz című első, már megrendezett jeleneteket is tartalmazó filmet az Uránia Tudományos Stúdióban, amely azonos az Uránia Nemzeti Filmszínházzal. Ezt a pillanatot tekintjük tehát a magyar film születésének. 1906-ban, Rákóczi hamvainak hazahozataláról pedig már olyan filmriport készült, amelyet évekig vetítettek, s ami a kiállításon is látható. 1907-ben pedig, Heltai Jenő nyomán megszületett a mozi szó is, a kinematográf helyett.

A magyar mozgókép nagyon dinamikusan fejlődött, 1914 után már érdemes volt befektetni a filmkészítésbe, az első világháború végéig a gyártók évente megkétszerezték termésüket. 1913 novemberében megjelent az első kinoriport, vagyis filmhíradó, Fröhlich Gábor és Fodor Aladár készítették, főleg társasági eseményekről. Nem sokkal később a vezető sajtóorgánumok, a Pesti Napló és Az Est is filmriportot készít.

A Vörös Riportfilm hetente jelentkezett 1919. március végétől júniusig. Képsoraiból sokat ismerünk, ha máshonnan nem, Grunwalsky Ferenc Vörös május (1968) című dokumentumfilmjéből, melyről még B. Nagy László is megemlékezett. „Anyaga néhány kezdetleges technikával fölvett fénykép, korabeli riporterek ügyesen elkapott pillanatfelvételei, amatőrök emlékei. Remekmű született belőlük, amelyek érzelmekben, jelentésben gazdag szimbólummá emeli ama 133 napot.”

Érdekes, hogy viszonylag korán ismerték föl a filmnek az oktatásban rejlő – de valójában máig kihasználatlan – lehetőségeit. 1913 őszén a Magyar Tanítók Otthonában, Budapesten, a Kinizsi utca 16-ban (1929-től Magyar Filmiroda) megkezdődött az oktatófilmek, diafilmek gyártása, de játékfilmet is készítettek. A kiállítás egyik felirata ennyiről tudósít. Pedig érdekes lenne, hogy mikortól szolgált moziként az épület Kinizsi néven. Az egyszerű utánjátszó moziból 1989-től lett Blue Box art-mozi, majd kertmozit is üzemeltetett benne a Mozgókép Innovációs Társulás. Az ezredforduló után nem sokkal azonban ledózerolták, pedig működhetett volna mozi-múzeumként is, hiszen lassan már unokáink sem tudják, hogy milyen volt egy igazi „békebeli mozi”, ők csak a multiplexet ismerik popcornnal.

A magyar film első, némafilmes korszakában megközelítőleg 600 játékfilm készült, és a magyar filmgyártás az európai élmezőnyben volt. A gazdasági válság és a kivándorlási hullám ennek vetett véget – a filmek 90 százaléka el is veszett.

Ha van hiányossága a kiállításnak, akkor az egyik éppen az, hogy az első részben – a már említett négy etapban – itt-ott még említenek egy-egy mozit, a későbbiekben azonban már nemigen esik szó róluk. Pedig a gyártás-forgalmazás-befogadás hármas egységéről már Szőcs István (amúgy kiállított röpiratában) is szó esett. „Gondoskodni kell arról is, hogy a filmgyárak legalább 1–1 bemutató mozit kapjanak, ahol filmjeiket a legkedvezőbb körülmények között jelentethetik meg. Amerikában – s a világ összes filmgyártó országaiban – természetes, magától értetődő, hogy a legtöbb mozi a filmgyárak és filmgyártó vállalatok tulajdonában van. Szomorúan jellemző országunkra, hogy a legnagyobb filmgyárunknak, a Hunniának nincs bemutató mozija sem Budapesten, sem vidéken.” – írja Szőcs 1945-ben, még a fegyverek ropogása között, de már a jövőn töprengve.

Pedig már 1925-ben rendeletet hoztak a magyar film védelmében, melynek szövege szintén olvasható a kiállításon: „Minden 30 külföldről behozott film után a kölcsönzők kötelesek egy átlaghosszúságú magyar filmet gyártani.” Azt hiszem, ezzel ma is kiegyezhetnénk.

1926-ban nyílt meg a mai Puskin mozi Fórum néven. „A legelőkelőbb közönség, a legművészibb filmek, a legnagyobb sikerek” – reklámozza Az Est a Puskint 1939-ben. Érdekes, hogy a Puskin mindig „előkelő” mozi volt. Talán mert a belvárosban volt, s mindig kiemelten kezelték műsorpolitikáját. Évtizedekig ott tartották csütörtök esténként a magyar filmek bemutató előadását. (Első munkahelyem a Fővárosi Moziüzemi Vállalatnál volt, ezért tudom, hogy a „vatta”, vagyis a szervezett közönség szükség esetén a mindig bevethető sorkatonákból állt.)

1920-ban Mozirevízió néven megalakult a filmcenzúráért felelős Mozgóképvizsgáló bizottság. Ekkorra a film már a kultúra része – noha, amikor Janovics Jenő, a leghíresebb kolozsvári színházi ember, filmmel kezdett el foglalkozni, árulást kiáltottak, s féltették a mozitól a színház népszerűségét, jóllehet Janovics a filmből szerzett jövedelméből támogatta a színházat. A kiállítás megemlékezik a leghíresebb Janovics-produkcióról, az 1913-ban forgatott Sárga csikóról, az első „világfilmről”, amelyből 137 kópiát adtak el, s még Japánban is vetítették. Szomorú szenzáció is kötődik a filmhez: a forgatás során egy csónakból a vízbe esett és megfulladt egy színésznő, Imre Erzsi.

1928-ban Lajta Andor megjelentette a Filmkultúra folyóiratot, s tíz évig életben is tartotta. A tárlókban számos filmes magazin, reklám látható, s az az érzésünk, hogy a későbbiekben – talán a hatvanas évek elejét kivéve, amikor még a trafikokban is árulták a filmszínészek fotóit – soha nem volt ilyen sajtója és reklámja a magyar filmnek.

1929-ben sor kerül az első hangosfilm bemutatójára a Fórumban, az Éneklő bolondot játszották.

Az egyik legnagyobb felületet a múzeumban a hangosfilm története kapja – 1945-ig –, bemutatva, hogy a közeledő háború, s a zsidótörvények, amelyek erősen érintik a filmszakmát, milyen hatást gyakorolnak a filmre. Szinte hihetetlen, de még 1943-ban is 51 (!) játékfilmet forgattak Magyarországon! 1944-ben viszont már csak húszat. A Horthy-korszak utolsó magyar filmje az Anna tekintetes úr. Gazdag, eseménydús időszak ez, hiszen már fel-feltűnik a színes film is. Az első a Beszélő köntös Hamza Ákos rendezésében. Műfaji szempontból is besorolják a filmállományt. Magasan vezet a vígjáték, a film noir és a háborús életérzéssel népszerű lesz a melodráma is. A népi írók szociális érzékenysége néhány paraszti tárgyú filmen is nyomot hagy.

Ugyanakkor 1942-ben az idegen hangzású mozik nevét magyarosítani kell, így lesz például a City moziból Szittya. S bizony a zsidó forgatókönyvíróknak fel kell adnia a munkáját vagy álnéven dolgoznak tovább, mint Mihály István és Nóti Károly, akik 1943–44-ig gyártják a forgatókönyveket.

A Kádár-korszak Janus-arcú kultúrpolitikája nem engedte közönség elé a háború előtt készült filmeket, így azok csak a rendszerváltás után arathattak rendkívüli sikert a filmnézők körében. Sokukból remake is készült (Egy szoknya, egy nadrág; Hyppolit a lakáj; Meseautó). A Duna tv legnépszerűbb műsora a vasárnap délutánonként sugárzott Régi magyar filmsáv volt, ezt, ha cigánygyerekek potyogtak az égből, sem lehetett elmozdítani.

A szocializmus négy és fél évtizedes korszakának filmgyártását három korszakra tagolják a kiállítás szervezői: Az újrakezdéstől a forradalomig (1945–1956); A nyitás 1957–68-ig; s a Menekülés a moziba (1969–1989). A koalíciós időszakot érdemes lett volna különválasztani, ha még oly rövid volt is, de biztatóan indult, s két remekmű is született (Valahol Európában; Talpalatnyi föld).

A '68-as reformtörekvések elbukását a visszarendeződés, a kiábrándultság, a pangás évei követték. A mozi viszont továbbra is menedéket nyújtott az alkotók és a nézők számára egyaránt [...]. Több alkotásunk szerepelt sikerrel Cannes-ban és Berlinben, és a Légy (Rófusz Ferenc, 1980), valamint a Mephisto (Szabó István, 1981) révén az Oscar-díjig is eljutott a magyar filmművészet” – írja a katalógus. S hiába igaz ez, a cím – „Menekülés a moziba” – mégis megtévesztő, hiszen a magyar film a hetvenes évek elejétől elkeseredett küzdelmet folytat a nézőkért. Igaz, hogy a látogatószám drasztikus csökkenése az előző évtizedre esik. Az 1960-as év 140 milliójáról egy évtized alatt a felére esett vissza a látogatottság, azután 1971 és 1985 között kisebb-nagyobb ingadozással 70 millió körül állandósult. A nézők átpártoltak az egyre több külföldi szórakoztató filmet játszó mozikba, s az 1976-os Agitációs és Propaganda Bizottság állásfoglalása kiemelt feladatként határozza meg a magyar film és a közönség kapcsolatának javítását. „A nemzeti filmgyártás ügyét a filmterjesztés során kiemelten kell kezelni, meg kell találni azokat a formákat, amellyel a magyar filmművészet jelentős alkotásai rendszeresen eljuthatnak a közönség széles rétegeihez [...].” E cél érdekében a hetvenes években a nagy lakótelepeken még négy hatalmas mozit is építenek – Kőbánya, Pest-Buda, Budafok, Olimpia – nem sejtve, hogy húsz év múlva már privatizálják őket, akár a cukorgyárakat.

Kétségtelen, hogy egy ünnepi, évfordulós kiállításon célszerű a hangsúlyt az eredményekre fektetni, de azáltal, hogy nincs szó a gyártott filmek számának csökkenéséről, s arról, hogy a multinacionális multiplexek letarolják a hazai mozihálózatot (1987-ben még hetven mozija volt a Budapest Filmnek, ma hat, azaz 6 db, igaz, az idén üzemeltettek egy kertmozit is), egy kicsit torz a kép. Pedig a leépülés néhány grafikonnal szemléltethető lett volna.

Szép gesztus, hogy külön egységben idézik föl a filmművészet hungaricumát, a Balázs Béla Stúdiót, amely 1959-től adott páratlan szabadságot az újításra törekvő pályakezdőknek. Igaz, tapintatosan hallgatnak róla, hogy gazdag besúgóhálózat tájékoztatta a kulturális igazgatást az izgalmas szubkultúráról, s hogy olykor ezek tagjai az amúgy legtehetségesebb filmrendezők voltak.

A cenzúraszobában, amely a betiltott filmekről informál, meglepve olvasom, hogy Kerényi Zoltán filmjét (Könnyű Múzsa) „színvonaltalan, szórakoztató témája” miatt nem mutatták be. Ilyen alapon a ma készült magyar filmek nagy hányadát be lehetne tiltani. A szintén 1947-ben készült Mezei próféta miszticizmusa miatt nem kerülhetett mozikba. Sajnálatos, hogy Szentjóby Tamásnak a Balázs Béla Stúdióban készült, Kentaur című, igazán remek munkáját kifelejtették a kiállításról, pedig abból a rendszerváltozás előtt még standard kópia sem készülhetett, társadalmunk céljainak megkérdőjelezése miatt. Jeles András Álombrigádjáról pedig (itt sem) a teljes igazságot írják. A Társulás Stúdió nem ajánlotta fel átvételre a filmet, hogy ne kelljen csonkításokról alkudoznia. Mivel azonban a Társulást megszüntették, 1989-ben mégis megvágva került a film a közönség elé. A Társulás megszüntetésekor a Hunnia vette át a filmet, s a vége főcím hurráoptimista dalát, az Egy Duna-parti csónakházbant levették róla, mivel az csak fokozta a film abszurditását.

Valószínű, hogy a kortárs filmtörténetet nem egyszerű múzeumban bemutatni, hiszen akármilyen nagylátószögű optikát használunk is, az a mához közelítve szükségképpen torzít. Nincs még rálátásunk az eseményekre, meg aztán a kortársakkal kapcsolatban nem merünk élesen fogalmazni, különösen olyan megosztó személyiségek esetén, mint mondjuk Andy Vajna. Portréját a falra felragaszthatjuk, hisz végül ő is egy az Amerikába emigrált filmesek közül. Annak az igazsághoz közelíteni akaró megítélése azonban, hogy mit eredményezett munkássága a 21. századi magyar film történetében, különös tekintettel annak nemzeti jellegére, nos ez még várat magára.

Napjainkban a film jól jövedelmező szolgáltatóipar, főleg külföldi produkciók számára. A magyar filmművészet megújulása és kibontakozása azonban még előttünk áll. Ezért is roppant mód szelektív, s inkább csak sejtető, mint állító, az utolsó harminc évet bemutató terem, középpontban természetesen a Saul fiával.

A kiállítás utolsó szakasza (Ablak a világra) a külföldön alkotó magyar vagy magyar származású filmesekkel foglalkozik, kiemelt helyet kapnak a magyar Oscar-díjasok.

Nem tartom igazán átgondolt ötletnek, hogy az animációs film történetét is bele-beleszövik a kiállításba, nem mintha az nem lenne a magyar művészet sikeres része, de a magyar játékfilm fejlődése sokkal inkább a dokumentumfilmével forrott össze. A nyolcvanas években a játékfilmstúdiók egyre több egész estés dokumentumfilmet csináltak, így jött létre az úgynevezett rendszerváltó filmek vonulata: többek között Ember Judit, Sára Sándor, Gyarmathy Lívia, Gulyás testvérek filmjeiből. Olyannyira szoros volt ez a kapcsolat, hogy előfordult, hogy játékfilmszemlén dokumentumfilm nyerte a fődíjat.

Megkísérelték a lehetetlent – írtam a kiállítás rendezőiről. S ha a lehetetlent nem is tudták lebírni, egy impozáns, elegáns kivitelű, érdekes, sok ellentmondást felvető kiállítást hoztak létre, hogy gondolkodhassunk a magyar filmről.


« vissza