Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

A kereszténydemokrácia önépítése – 1. rész

 

...a múltnak kútja
 

Az első szervezett társadalmak létrejöttét követően az interperszonális kapcsolatok egyik legfontosabb, évezredeken átívelő kérdése az lett, hogy a jószágokból a végzett munkáért „kinek mi jár”, mi az igazságos arány e javak birtoklására, illetve osztására. A korai mezopotámiai városállamok királyaitól kezdve a görög filozófusokon át a keresztény egyházatyákig nem szűnő elmélyültséggel tanulmányozták a kérdést.

A keresztény felfogás szerinti társadalmi igazságosság fogalmát rendkívüli alapossággal járta körül Aquinói Tamás, az „angyali doktor”. Aquinói Tamás a szabadversenyes kapitalizmus korában kibontakozó, elsősorban katolikus rendszerkritikákat megtermékenyítő gondolatait a Summának az erényeket – köztük az igazságosság erényét – tárgyaló kérdéskörében tárgyalja. Az emberek közötti viszonyban Aquinói Tamást az igazságosság erénye érdekelte.

Kétségtelen, hogy a majd' néhány száz évvel később idealizált hivatásrendek-korporációk-céhek sok tekintetben megfeleltek az Aquinói Tamás etikájában kifejtett elveknek. Azonban a munkavállalónak némi védelmet nyújtó korporációk eltűnésével az ipari forradalom új világa „rázuhant” a korabeli társadalomra, felbontva annak szövetét. Mivel az 1789-ben hatalomra jutott diadalmas burzsoázia új világa szembement az evangéliumi értékekkel, az ipari forradalommal kéz a kézben járó politikai liberalizmus elleni támadásokkal egy időben a katolikus tradicionalizmus a gazdasági liberalizmust is bírálta.
 

A francia kereszténydemokrácia kezdetei
 

E bírálat lényege az a meggyőződés volt, hogy a forradalmat követően megteremthető az a politikai rendszer, amely a népuralmon (demokrácia) és az evangéliumi tanokon (keresztényi) nyugszik. „A keresztény demokrácia” kifejezést is ebben az értelemben használta először Antoine-Adrien Lamourette, lyoni „alkotmányos” püspök a francia nemzetgyűlésben, 1791-ben. A népi kereszténységet, a megalázottak egyházát, a keresztény testvériséget értve ez alatt. A kereszténydemokrata gondolat ősformáinak képviselői között talán a legkülönösebb ívet Félicité de Lamennais futotta be, aki pályájának során az ultramontán gondolatiságtól a Rómával való szakításig jutott. A közeledő forradalomról értekezett, aggódva amiatt, hogy az egyház a szétkorhadt trónhoz kötötte magát, holott több a félnivalója a hatalmasoktól, mint az elesettektől, akik a valódi támaszai.
 

A »laissez faire« a század szörnyszülöttje”
 

Az 1789-ben gyökerező rendszer minden akadályt eltakarított a félelmetes erővel beindult ipari forradalom útjából, mely ipari forradalom főként a nagyvárosokban, illetve az azok köré telepített „gyárvárosokba” hozott – addig ismeretlen mértékű – tömegnyomort. A korabeli katolikus társadalomtudósok,1 orvosok, ügyvédek, közírók keze alól kikerülő terjedelmes irományok az 1820-as évektől kezdődően hozzák nyilvánosságra azoknak a „szociológiai” vizsgálatoknak az eredményét, amely vizsgálatokat az „alsóbb néposztályok” körében tapasztalható körülményeket illetően folytattak. E vizsgálatok tekintélyes adatbázist, az érintettekkel folytatott „interjúkat” felhasználva igyekeztek magyarázatot találni az addig soha nem tapasztalt társadalmi jelenségek okaira.
 

Kereszténység és demokrácia
 

A szociális követelések legkövetkezetesebb hirdetőinek egyike volt Frédéric Ozanam.2 A keresztény karitásztól jutott el az ember ember általi kizsákmányolásának az elítéléséig, és annak a kimondásáig, hogy a demokrácia a politikai progresszió megfelelője, és Isten oda, vagyis a demokráciához vezeti a világot. Folytatva a korábbi „szociológusok” munkáját, és előrevetítve a 20. század második felében megjelenő „mikrotörténelem-írás”3 alapelveit, a briliáns intellektusú bányamérnök, Frédéric Le Play úgy vélte, hogy a társadalmi kérdések tanulmányozását a természeti törvények tanulmányozásának következetességével és szigorával kell végezni. Több mint 300 tanulmányban dolgozta fel külföldi munkavállalásai tanulságainak eredményeit.
 

Társadalmi reform és a katolikus akció

 

Azon meggyőződésen alapulva, hogy az egyházhoz tartozás társadalmi kötelezettségvállalással jár, az ekkori politizáló katolicizmus mindenekelőtt a nép szolgálatában végrehajtott katolikus akciót jelentett, olyan katolikus akciót, amely távolságot tartott a liberálisoktól és a szocialistáktól egyaránt.

A Párizsi Kommün, majd annak vérbefojtása és az azt követő könyörtelen megtorlás nyomán4 a legitimista-monarchista Albert de Mun is felmérte a munkásosztályt a liberális társadalomtól elválasztó szakadékot, aminek a kialakulásában döntő szerepet tulajdonított a társadalom 1789-ből eredő „istentelenségének”. Úgy látta, hogy a Kommün tragikus eseményeit a „felsőbb osztályok” önzése, részvétlensége, a gátlástalan kizsákmányolás provokálta, s a felelősség elsősorban ezeket a „felsőbb osztályokat” terheli. 1871-ben elvbarátaival együtt megindította a párizsi munkásnegyedekben a „Katolikus Munkáskörök Intézményei” elnevezésű mozgalmát.

René de la Tour du Pin, Chambly grófja a francia történelem legdrámaibb eseményét, 1789-et nemcsak annak vallástalansága okán tagadta, hanem azért is, mert diadalra juttatta a „liberalizmust-kapitalizmust”, minek gazdasági-társadalmi következményeit tapasztalta Európa-szerte. La Tour du Pin antiliberális rendszerkritikája súlyos vádakat fogalmazott meg a kapitalizmussal szemben. Álláspontja szerint a kapitalizmus a liberális individualizmus gazdasági megfelelője. Hazugnak találta a „munka szabadságáról” vallott liberális tételt. La Tour du Pint antikapitalizmusa és „ellenforradalmisága” a harcos antiszemitizmus vizeire sodorta, amely a tőke és a munka közötti ellentétet megfosztotta „osztálytartalmától”, s a kettejük közötti kibékíthetetlen ellentétnek „faji tartalmat” adott – a tőke zsidó, a munka keresztény –, s a zsidóellenesség társadalmi jogosultságát igyekezett elfogadtatni.

 

A katolikus gondolat „hatalmas áramlata”

 

A „második kereszténydemokráciából” leágazó irányzatok közül a legkövetkezetesebben talán a Sillon kereste a modern kereszténydemokrácia megteremtésének lehetőségét. Cselekvésének Sangnier megfogalmazta mottója ez volt: „Azt, amit a szociál-katolikusok tettek a jelen társadalmáért, mi, a Sillon demokratái az álmainkban szereplő, jövőbeni társadalomért kívánjuk megtenni.” Célja az volt, hogy megszüntesse a keresztény hit és a nép nagy része között fennálló meg nem értést, és elfogadtassa azt, hogy a katolicizmus ab ovo nem monarchista és nem kötődik a burzsoá előítéletekhez, hanem olyan erő, amelyre mindenkinek szüksége van, aki a demokrácia ideálja felé megy. Társadalmi doktrínáját alapvetően az egyház szociális tanításából merítette, elutasította a liberális kapitalizmust, de a szocializmust és az osztályharcot is.

 

Kereszténydemokraták a Nemzetgyűlésben
 

Elzász-Lotaringia visszacsatolásának egyik következményeként a francia közéletben egy olyan politikai párt is hallatni – de csak hallatni – tudta a hangját, amely mögött a német kereszténydemokrácia jelentős szervezeti és közéleti-politikai tapasztalatai álltak.

1924 őszén, az egymástól függetlenül ténykedő, szociális kérdések iránt elkötelezett katolikusok és demokrata republikánusok közeledésének és együttműködésének az eredményeképpen alakult meg az első, országos szervezeti struktúrával, szilárd vezetéssel, országos terjesztésű lappal rendelkező, a parlamenti munkába integrálódott francia kereszténydemokrata párt, a Parti Démocrate Populaire (PDP – Népi Demokrata Párt). A párt – attól függetlenül, hogy a blokkosodást elősegítő választási rendszer miatt a konzervatív oldal felé sodródott – a kereszténydemokrata program számos olyan elemét jelenítette meg, amely ismét éles kritikát váltott ki jobb- és baloldalon egyaránt. A párt szociális kérdések tekintetében a kereszténydemokrácia hagyományos elveit vallotta.
 

A háború után

 

A háború utáni kibontakozásban a francia kereszténydemokrácia új lendületet kapott. Nyugat-Európa kereszténydemokrata formációihoz hasonlóan tömegpárttá vált – első ízben a francia katolikus politizálás megjelenése óta –, és mozgósítani tudta a katolikus választók többségét. A Mouvement Républicain Populaire (MRP – Köztársasági Népi Mozgalom) politikai sikerében nagy szerepe volt az ellenállásban játszott „briliáns” szerepének s annak, hogy vezetői nem kompromittálódtak. A háború utáni „új világban” különös visszhangot nyert az a szándékuk, hogy békét teremtsenek a társadalom különböző osztályai, a tőke és a munka között.

Az új köztársaságot megteremtő választásokon elinduló és rendkívül sikeresen szereplő MRP hívószava a politikai szabadsághoz elengedhetetlen gazdasági feltételek megteremtése, a hitel, az energiaforrások államosítása, általános betegbiztosítás megteremtése volt, valamint a munkavállalók bevonása a termelési-döntéshozatali mechanizmusokba. A Harmadik Erő (kereszténydemokrata, szocialista, radikális koalíció) a gaulle-ista és a kommunista nyomás és számos belső ellentmondása ellenére igen komoly eredményeket tudott felmutatni.

 

Az V. Köztársaság és az MRP vége
 

De Gaulle tábornok hatalomra kerülésével gyökeresen új helyzet állt elő a francia politikai életben. Az MRP az új helyzetben súlyos dilemma elé került. Vagy teljesen integrálódik a gaulle-ista többségbe, és így elveszíti maradék befolyását is, bár szavazói egy részét megőrzi, vagy ellenzékbe vonul, s ezzel maradék szavazatait veszíti el, tekintetbe véve híveinek de Gaulle iránti szimpátiáját. A helyzetet tovább bonyolította, hogy az MRP elől az elnök és pártja teljesen elszívta a levegőt: a gaulle-isták sok vonatkozásban kereszténydemokrata programot valósítottak meg – a IV. Köztársaság alkukényszerei nélkül, az újjászervezett elnöki rezsim minden hatalmi eszközével.

 

Belgium
 

A mai Belgium területét (is) az 1815-ös bécsi kongresszus döntéseinek a következményeképpen magában foglaló államalakulat gazdasági élete az elsők között követte a kontinensen az angol ipari forradalmat, annak minden következményével együtt. A gazdasági elnyomás mellett a törvénykezés is a munkavállalók ellen szólt, a sztrájkot büntető törvényeket a belga szenátus majd csak 1883-ban törölte el. A munkakönyveket is ekkor tették fakultatívvá.5

 

A Malines-i kongresszusok
 

A német Katholikentag mintájára szervezett kongresszusok eredeti célja az volt, hogy áttekintse a katolikus élet különböző vonatkozásait a hitélettől a szociális tevékenységen át a katolikus művészetig, oktatásig, sajtóig.

Már a Malines-ban (flamandul Mechelen) rendezett első (1863) kongresszuson is élénk tevékenység folyt a munkáskérdéssel foglalkozó szekcióban. Az első kongresszusok spiritus rectora, Edouard Ducpétiaux nem szűnő törekvésének betudhatóan az egy évvel később rendezett, második malines-i kongresszus is külön munkacsoportot állított fel a munkásosztály helyzetének további vizsgálatára. A harmadik kongresszuson, 1867-ben a szociálkatolikus áramlat ismét tárgyalásra utalta a „munkáskérdést” azzal, hogy a tőke és a munka, a munkás és a tulajdonos kapcsolata olyan megoldást sürget, amely mindkét fél legitim érdekeit összebékíti.

A malines-i kongresszusokat követően, az 1871-ben alapított Union des oeuvres ouvrieres catholiques az előbbiekben megfogalmazott kezdeményezéseknek megfelelően arra törekedett, hogy összefogja és előmozdítsa a már működő katolikus munkásszervezetek tevékenységét. Az egyre láthatóbb szerepet játszó szociáldemokrácia ellensúlyozására, másrészt pedig a Fédération des sociétés ouvrieres catholiques keretén belül működő szakmaközi szervezetek (guildek) összefogásának és összehangolásának a szándékával fontos fordulatot hozott a szociálkatolikus szárnyon az 1891-ben, a Fédération des sociétés ouvrieres utódjaként létrehozott Ligue démocratique belge. Az új szervezet célja az antiszocialista munkásszervezetek hálójának egy irányítás alá vonása az „Egyházért és a népért”, és a „Vallás, család és tulajdon” jelszavával.

Az 1886-os éhséglázadásokat követően, a Parti Catholique adta kormányt6 vezető miniszterelnök a király egyetértésével széleskörű vizsgálatot rendelt el a munka világát illetően, melynek eredményeképpen a kormány számos reformot vezetett be.
 

A II. világháború után
 

A háború után Európában minden megváltozott, és ezekre a változásokra az európai kereszténydemokrata-keresztényszocialista politikai erőknek reagálniuk kellett. Egyrészt újjáépítkezve, másrészt a hagyományaikra támaszkodóan új utakat keresve. Ennek a törekvésnek fontos eredménye a Katolikus Párt utódjaként alapított belga keresztényszociális párt – Parti social chrétien – 1945 karácsonyán meghirdetett programja.7

A program keresztény és szocialista volt egyidejűleg, és aligha meglepő, hogy a PSC a választásokon rendkívüli sikereket aratott. A Mouvement Ouvrier Chrétien (kereszténydemokrata szakszervezet) majd' tíz évvel a program meghirdetését követően megállapította, hogy: gazdasági-szociális téren nagyon sikeres volt; elég sikeres volt politikai téren; elfogadható a kölcsönös segélyezés terén; közepes volt a családvédelem terén; és nagyon hiányos a tudatformálás terén. Hasonló értékelést bármely más kereszténydemokrata párt is szívesen vallott volna a magáénak.

 

Németországban
 

A Német Konföderációban a franciaországitól eltérő volt a helyzet, ami a szegénység, a munkásélet valóságának a feltárására irányuló „szociológiai dühöt”, vagy a munkásélet keresztény alapokon történő megszervezését illette.

A napóleoni háborúkat lezáró politikai-társadalmi változások nem hagyták érintetlenül a „szegénygondozást” sem, különös tekintettel arra, hogy a „szegénykérdés” lassan „munkáskérdéssé” változott. Ebben a folyamatban jelentős szerepet játszott egyrészt az európai kereskedelmet kivéreztető kontinentális zárlat eltűnése, és – majd valamivel később – a német vámunió megteremtése. E két tényező nyomán testet öltő verseny végzetes csapást mért a német korporációkra – a guild rendszerre, ami bizonyos értelemben egyben tartotta a munka világát. A korszak új jelenségeit bíráló konzervatív személyiségek közül néhányan úgy látták, hogy a frissen megjelent társadalompolitikai kérdések oka az iparosítás, a nagymértékű népességnövekedés és a foglalkozási szabadság, illetve a korporációk megszüntetése volt. Ezek a bírálatok azonban egyáltalán nem váltottak át a munka, a szegények világának egy olyanfajta vizsgálatába, mint a francia korai „szociológia”. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy a kor konzervatív, polgári értelmisége közönyösen szemlélte volna a pauperizmust, illetve következményeit. Az együttérző érdeklődés sok esetben az úgynevezett „szegényirodalom” (Armuth Litteratur) műveiben nyilvánult meg.

 

Az első helyzetjelentések

 

Jelen voltak komolyabb elemzések is. A későbbi, bismarcki „államszocializmus” lelkes híve, Karl Rodbertus8 egy 1839-ben írt (de csak 1872-ben megjelent) tanulmányában a munkásosztály követeléseiről elmélkedett Die Forderungen der arbeitender Klassen címen.9 Rodbertus figyelmét nem kerülte el – amit Marx később részletesen elemzett –, hogy a munkás változatlan vagy emelkedő bére dacára a felsőbb osztályoknál kevesebbet fogyaszt az előállított javakból. A jövő az állami irányítású gazdaságé – vélte –, mert csak ez utóbbi képes kivonni a munkásosztályt a „vak társadalmi erők” hatalmából.

Friedrich Bülau10 néhány évvel korábban a fentiekkel szögegyenes ellentétben azt vallotta, hogy csakis a piacorientált megoldások jelenthetnek orvosságot a szegénység felvetette problémákra. Elutasította a növekvő nyomorban élő tömegek jelentette veszélytől rettegő gazdagok „szegényházasságot” korlátozó elképzeléseit azzal, hogy törvénybe iktatásuk az emberi méltóságot sértené, és elvenné mindazt, ami fontos egy ember életében.

John Prince-Smith (1809–1874), porosz és brit állampolgárságú közgazdász a Zollverein protekcionista, természetellenes gyakorlata ellen érvelve a szabad kereskedelem mellett szólva kiemelte annak profittermelő képességét. Ugyanakkor leszögezte, hogy a protekcionizmus a termelés bővítését akadályozza, ami oda vezet, hogy az ipar képtelen a növekvő népességet alkalmazni, és annak szükségleteit a munkabéren keresztül kielégíteni. E hiba büntetése a szociális válságok sorozata, melyeknek következményei e válságokat létrehozókat büntetik elsősorban. „A kommunista agitáció jelen korszakában a közérdek nem áldozható fel az egyéni érdek oltárán” – szögezte le.
 

Szegénykérdés-munkáskérdés
 

Bár az állam közvetlen beavatkozását a szegénypolitikába még nem érlelte meg az idő, az evangélikus Victor-Aimé Huber11 és mások arra is javaslatot tettek az 1840-es évek közepén, hogy a kormány állítson fel szegényügyi minisztériumot vagy más szervezetet, azzal, hogy civilizált állam nem létezhet a nélkül. Mi több, a porosz kereskedelmi miniszter 1849-ben elismerte – feltehetően a forradalmi vihar hatására –, hogy a kormányok feladata a népnyomor enyhítése.

A korszak egyik legsikeresebb, legismertebb módszerét, az úgynevezett „Elberfeld-rendszert” 1853-ben vezették be az 1815 óta Poroszországhoz tartozó, textilipari központnak számító Elberfeldt városában. A korábban önkéntes alapon működő rendszer a várost kerületekre, és azon belül részlegekre osztotta. Mindegyik részlegért egy „szegénylátogató” volt felelős, és mindegyik kerületet egy „szuperintendáns” felügyelt. A „szegénylátogatók” – lévén, hogy a városi segélyeket csak két hétre adták –, ellenőrizték „védenceiket”, keresnek-e munkát, mivel az egész rendszernek az volt a célja, hogy a „védencek” mihamarabb visszakerüljenek a munkaerőpiacra. Akik nem működtek együtt a „szegénylátogatókkal”, elveszítették „segélyezhető” státuszukat, és a rendőrség kezére kerültek. A rendszer működőképesnek bizonyult, amit bizonyít, hogy húsz év alatt az egész Rajna-vidéken elterjedt.

 

Túl a szegénygondozáson

 

A „szegénygondozáson” túlmenően azonban több kezdeményezés látott napvilágot, melyek katolikus körökből indultak, s amely kezdeményezések életre valóságát bizonyítja, hogy némelyik létrejötte óta ma is működik. Franz-Joseph Buss,12 aki a német katolikusok szerveződésében játszott kiemelkedő szerepet, jó tíz évvel 1848 előtt már rávilágított az általa egyébként támogatott iparosításnak a munkások életkörülményeire gyakorolt káros következményeire. Ez utóbbiak kiküszöbölésére munkaidő-csökkentést, balesetbiztosítást, munkásoktatást és az induló vállalkozásoknak állami támogatást sürgetett.

Bussnál jóval sikeresebb volt Adolph Kolping,13 aki saját munkássorsának tapasztalatait leszűrve később papként (Elberfeldben volt káplán) mozgalmat indított. Mozgalma egy már létező katolikus munkásegylet tapasztalataira épült. Fő célja az volt, hogy a vándoréveiket teljesítő fiatal munkásoknak hátteret, segítséget nyújtson. Kolping 1849-ban alapította Kölnben az első legényegyletet, amit aztán továbbiak követtek. A munkásifjúság védelme, keresztény szellemben történő nevelése mellett igyekezett a tagokat felkészteni „az életre”, tanulási, művelődési lehetőségeket biztosított, amellett, hogy a „legények” érdekvédelmét is ellátta a betegbiztosítás mellett.

Bismarck – zseniális módon – arra a következtetésre jutott, hogy figyelembe kell venni a munkásosztály követeléseit, úgymint rövidebb munkaidő, magasabb bérek, emberi lakhatási körülmények és társadalombiztosítás. Ennek a belátásnak volt eredménye az 1883-ban ratifikált egészségbiztosítási törvény. A tagság kötelező volt minden ipari munkásnak és alkalmazottnak, minek következtében a németek 20 százaléka volt biztosított, míg a gyári munkások egyharmada.

 

A keresztényszocializmus és a munkáskérdés
 

Ketteler14 püspök a munkáskérdést vizsgáló nagy nyugat-európai áramlatokhoz tartozott, amelyek számára kézenfekvő volt, hogy a társadalmi kérdések tekintetében nem lehet átlépni a munka világának súlyos gondjain. A munkáskérdés és kereszténység című munkájában Ketteler úgy látta, hogy a munkaerő áru, árát a kereslet és kínálat szabályozza. A túlkínálat miatt a legalacsonyabb árat kínálja a munkás, minek az eredménye a nélkülözés. A munkaerő piaca rabszolgavásár, a keresztényellenes liberalizmus eredménye. Minél nagyobb a tőke, annál hatékonyabban semmisíti meg a kisvállalkozókat – akikből munkás lesz. A gépesítés pedig leszállítja a munkaerő árát. A munkásosztály helyzete a társadalomnak a kereszténység szellemétől való elpártolásából ered.

 

Az első szerveződések

 

A forradalom eredményeképpen a katolikusok egy sor, korábban megtagadott szabadsághoz jutottak úgy, mint az egyházi szerveződések szabadsága, a sajtószabadság, az egyházi egyesületek (kongregációk) létrehozásának a szabadsága. E szabadságok eredményeképpen a katolikusok egy sor politikai és szociális követelést fogalmazhattak meg a német államok, és később a Reich alkotmányos fórumain – bár az egyházi vezetők a követelések megfogalmazásánál félreérthetetlenül jelezték, opponálják a forradalmi szellemet és az azzal kéz a kézben járó radikalizmust. A német katolikus egyesületek első alkalommal Mainz-ban találkoztak15 1848. október 3–6. között, s alapították meg a „Katolischen Verein Deutschlands”-ot, s volt valami szimbolikus abban, hogy tőlük vagy harminc kilométerre ülésezett Frankfurtban a német nemzet első, szabadon választott, alkotmányozó parlamentje.

 

A katolikus frakció
 

A forradalmat követő „reakciós” időszak egyik fontos eseménye volt a katolikusok számára 1852 júliusában kiadott, a porosz vallásügyi miniszter, von Raumer nevével fémjelzett dekrétum, amelyik jelentős mértékben korlátozta a katolikusok alkotmányos jogait. Az általános felháborodás eredményeképpen az újonnan választott képviselőházban 1852. november 30-án 62 taggal megalakult az első katolikus képviselőcsoport „Katolische Fraktion” néven. A csoport azonnal fellépett, és megfogalmazta a „politikai katolicizmus” első tételeit a katolikusok egyenjogúságát illetően, mi több, elkötelezve a vallásszabadság és a jogegyenlőség elve mellett, a frakció a zsidó kisebbség mellé állt, mikor néhány konzervatív képviselő ez utóbbiak önkormányzati posztokra való megválaszthatóságát kétségbe vonta. Az eléggé heterogén frakció belső feszültségei csökkentése érdekében a katolikus frakció névhez még hozzátették 1859 januárjában a „Zentrum” jelölést. A Bismarck-kal szövetséges nacionalista-liberális nyomás hatására ez a Zentrum lassan felőrlődött, s a megmaradt néhány képviselőjük a függetlenek közé ült át. A lassú elsorvadásban az is szerepet játszott, hogy a katolikus szervezetek jó része alig, vagy egyáltalán nem érdeklődött a politikai érdekvédelem iránt.
 

Az új Zentrum
 

Az 1870 novemberében lezajlott poroszországi választások nyomán ötven katolikus képviselő került a parlamentbe, akik szintén megszavazták az új birodalmi alkotmányt – bár sokuknak csalódást okozott. Egy hónappal később ezek a képviselők Berlinben megalapították az új Zentrumot (Alkotmányos Párt). A párt – nem utolsósorban Windhorst16 érdemének betudhatóan – nyitva állt a protestánsok és mások előtt is, bár ez a nyitás inkább elvinek, mintsem gyakorlatinak bizonyult.

Az új Zentrum félelmetes gyorsasággal növekedett, rövid időn belül tekintélyes befolyással rendelkező katolikus sajtó szerveződött köré (126 napilap 320 ezer olvasóval 1871-ben és 446 napilap 2 millió 624 ezer olvasóval 1912-ben). A katolikus pártot aztán a Bismarck-kal történt összecsapás ágyazta be véglegesen a Reich politikai életébe. A párt szociálkatolikus jellegét erősítendő Ketteler püspök 1873-ban adó-, és szociális reformjavaslatokat tett le a Zentrum asztalára.

 

Kulturkampf
 

Bismarck a Zentrum vezetőjében, Ludwig Windthorstban17 emberére talált. Híveit a kormány vegzatúrái ellenére nyugalomra intette, s nem került sor katolikus tömegtüntetésekre, utcai rendzavarásra, elkerülendő, hogy az erőszak még többet ártson a katolikus ügynek. Hasonlóan cselekedtek a német püspökök is, minek eredményeképpen a katolikusok még intenzívebb hitéletet gyakoroltak, még inkább támogatták papjaikat, és a politikai fellépést választották. A Kulturkampf egyik következménye aztán az lett, hogy az 1873-as választásokra a Zentrum megduplázta képviseletét a porosz Landtagban, és a Reichstagba 91 képviselőt küldött. A következő évben ez utóbbi szám a duplájára emelkedett.

 

A Kulturkampf vége és következményei

 

1878-ra Bismarck számára világossá vált, hogy a Kulturkampf nem érte el a célját. Mivel a konzervatívok 1882-re elérkezettnek látták az időt a „hatalomátvételre” a Reichstagban, kijelentették, hogy semmi értelme az egyházellenes liberális politikának, majd hosszas traktációk után, 1886–1887-ben a „májusi törvényeket” oly mértékben módosították, hogy az végül is megadta a kegyelemdöfést a Kulturkampfnak. Az összes katolikusellenes törvényt visszavonták, kivéve a Kanzelparagrafot,18 amely 1953-ig érvényben maradt.

E fejlemények – és nem utolsósorban a szocialista mozgalmak erősödésének – hatására a Windthorst vezette, és az 1878-as választásokon 104 mandátumot nyert Zentrum a Bismarck meghirdette új szociális politika mellé állt. Bismarck szociális téren tett lépéseit az is indokolta, hogy a baloldali rendszerkritika, a szocialista eszmék egyre nagyobb teret nyertek az egyre népesebb munkásság körében.

A Zentrum sok tekintetben tovább ment, s olyan szociális törvénykezést igényelt 1877-ben – a Ketteler lefektette alapelvek mentén –, amely az ipari munkásság „hitéleti és erkölcsi védelme” érdekében bevezeti a vasárnapi munkaszünetet, a kisvállalkozók védelmét, támogatja a céhes ipart, az üzemek belső működését szabályozza, megtiltva a tizennégy éven aluli gyerekek alkalmazását, valamint rendezi a női munkavállalók helyzetét.

 

Windthorst után
 

Ludwig Windthorst 1891-ben bekövetkezett halálakor egy olyan Zentrumot hagyott örökül, amelyik tökéletesen illeszkedett a porosz jogállamiságba, vagyis támogatta a kormányt minden olyan esetben, amelyik az úgynevezett „nemzeti célok” szolgálatában állt, s opponálta, mikor képviselői úgy vélték, a kormány a Zentrum képviselte elvek ellenében ment. Ennek ellenére, a középen elhelyezkedő szavazók egyre inkább sodródtak a rendkívül vonzó pángermán eszmék felé, és egyre inkább hallgattak a nacionalista hangokra – a németség nagy részével együtt.

Lieber a politikai realitásoknak engedve kijelentette, hogy a nemzeti célok támogatása kerül a párt tevékenységének a középpontjába, s ezt követően a párt egyre inkább a kormány támogatójává lett – anélkül, hogy ebből az új felállásból különösebb előnye származott volna. A Zentrum ekkori „hintapolitikájának” az lett az eredménye, hogy a háború előtti utolsó választásokon elveszítette harminc éve birtokolt „a parlament legnépesebb pártja” pozícióját.

(Folytatjuk)


 

Jegyzetek:

 

1 De kormányzati szervek is tömegével produkálják a statisztikákat.

2 A szociálkatolicizmus korai képviselője, II. János Pál 1977-ben boldoggá avatta.

3 Magyarországon is járt, s feldolgozta egy Hatvan környéki parasztcsalád mindennapjait.

4 De Mun ekkor a Kommün elleni csapatokat vezénylő egyik tábornok segédtisztje.

5 Addig a munkakönyv kötelező volt, s annak híján a munkást csavargónak minősítették és börtönbe csukhatták.

6 A katolikus politikai szerveződések először 1884–1938 között adták a kormányt.

7 „Les chantiers sont ouverts. Quel sera Varchitect?” Parti social chrétien. Principes et tendances. Bruxelles, 1945.

8 Karl Rodbertus (1805–1875) közgazdász, a Linkes Zentrum kiemelkedő szocialista tagja. Kimondta, hogy az érték az előállítására fordított munka mennyiségétől függ.

9 Vö. Hermann Beck: The origins of the authoritarian welfare state Prussia 1815–1870. Michigan, 1997.

10 Friedrich Bülau (1805–1859) közgazdász, egyetemi tanár.

11 Victor-Aimé Huber (1800–1869) társadalmi reformer, politikafilozófus, irodalomtörténész.

12 Franz-Joseph Buss (1803–1878) ügyvéd, alkotmányjogász, katolikus politikus.

13 Adolph Kolping (1813–1865) cipész munkás, majd katolikus pap.

14 Wilhelm Emmanuel von Ketteler (1811–1877) mainzi püspök, a keresztényszocializmus egyik első megfogalmazója.

15 Ez a találkozó volt az őse az azóta is – s nem csak Németországban – megrendezett „katolikus napoknak”.

16 Ludwig Windhorst (1812–1891) német politikus, a Zentrum atyja.

17 Az egyre erősödő antiszemitizmus ellen lépett fel, mi több, a pártból kizáratta antiszemita tagjait.

18 Így nevezik a német Btk. 130. §-át, amely 5 évig terjedő fogházzal vagy két évig terjedhető államfogházzal bünteti a lelkészt vagy más papot (Religionsdiener), aki hivatásának gyakorlatában vagy annak alkalmából nyilvánosan gyülekezeten vagy templomban, vallási összejövetelekre rendelt más helyen többek előtt államügyeket a közbékét veszélyeztető módon hirdetés vagy fejtegetés tárgyává tesz, úgyszintén azt a lelkészt vagy más papot, aki hivatásának gyakorlatában vagy annak alkalmából iratokat kibocsát vagy terjeszt, amelyek államügyeket a közbékét veszélyeztető módon hirdetés vagy fejtegetés tárgyává tesznek. (Forrás: Pallas Nagylexikon)


« vissza