Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Küldetés és szolgálat – Petrik Béla Borbándi-monográfiája

"Borbándi aktivitása – többek közt élettársa elvesztésének tragédiája és saját betegsége ellenére – a 2000-es években sem csökkent, amit további négy fontos kiadvány jelez: a folyóirat történetét bemutató Nem éltünk hiába – Az Új Látóhatár négy évtizede, valamint Népiség és népiek című, negyven tanulmányt tartalmazó válogatása az ezredfordulón, Értékőrzés esszégyűjteménye 2001-ben, míg az Emigránsok portréi 2002-ben láttak napvilágot, miközben Két világban – Életem és pályám címmel (2003) curriculumát is összeállította."

A szellemi embernek, ha hiteles alkotói életművet kíván építeni, nemcsak a vele szemben támasztott külső, hanem az önmagával szemben támasztott belső követelményeknek is meg kell felelnie. A népi mozgalom elkötelezett és fáradhatatlan kutatója, Petrik Béla Borbándi Gyula-monográfiája érezhetően e kettős cél teljesítésének szándékával fogant, hiszen nemcsak a Magyar Művészeti Akadémia íróportré-sorozatának újabb értékes és hiánypótló darabja született meg vele. A teljes kép felé – Fejezetek a népi mozgalom történetéből (2008) és A népi-nemzeti mozgalom történeteiből (2012) című könyveket követően – a szerző által választott, példás következetességgel és kitartással járt út is jelentős mérföldkővel gazdagodott, ismételten egy fontos életműre vetült Petrik Béla elemzői-értelmezői figyelme. Utószavában, a kötet alcímét (Egy sors a küldetés és szolgálat jegyében) is indokolva, monográfusa ekként foglalja össze Borbándi érdemeit: „Élethosszig tartó küldetés és alázatos szolgálat volt a sorsa, amelyből az egyetemes magyarság egyik legkiemelkedőbb életműve kerekedett ki: egy páratlan, négy évtizedig a nyugati magyarságnak pártatlan fórumot biztosító folyóirat; egy bő három évtizedig tartó rádiós szerkesztői hivatás, amelynek során számos menekült magyar írónak adott munkát és kenyeret, s a nyilvánosság, a szólás szabadságának ihlető bűvöletét; a száműzött magyarság életének, teljesítményének és minden mozdulatának krónikája, amely nélkül ma sokkal kevesebbet tudnánk a nyugati magyarság életéről, gondolatairól, szellemi teljesítményéről, mindennapi küzdelmeiről és kínjairól; s a magyar népi mozgalom máig egyedül hiteles monografikus feldolgozása.” (233.) Noha – rendkívül szerényen – pályáját illetően maga Borbándi Gyula tiltakozott leginkább a „nagy szavak” használata ellen (lásd: Vallomás egy terápiáról), Petrik Béla értékelése helytálló, a küldetés és a szolgálat fogalmai pedig teljes mértékben alkalmasak arra, hogy általuk az emberi sors és az alkotói út karakterét meghatározza. Mindez már a rövid előszóban nyilvánvalóvá válik, amelyben a személyes tapasztalat, az emlékidézés is megerősíti a kötet főszövegében – tudományos igénnyel – írtakat.

Kötete négyes tagolását a jelentősebb sorsfordulók eleve felkínálják, ám az alfejezetek mozaikdarabjait remekül illeszti kronologikus rendet adó egésszé a szerző. Közülük az első természetszerűleg a családdal, a diákévekkel és a felkészülés idejével foglalkozik. Érdekes adalék az apa rövid közéleti szerepvállalása (előbb sztrájkszervezőként a szociáldemokrata párt körül, majd a délvidéki magyarok között), amely éppúgy későbbi elköteleződését befolyásoló tényező volt a fiú számára, mint a sport, a cserkészet, a katolikus hitélet, vagy éppen olvasmányélményei (köztük a legmaradandóbb: Az elsodort falu). Nem véletlen, hogy figyelme már korán, a népi irodalom és a szociografikus művek hatására a leszakadt társadalmi rétegek (elsősorban a szegényparasztság) helyzete felé fordult. Diákszövetségi munkája révén bekapcsolódott a falukutató mozgalomba, ahol elsősorban az Ormánság népesedési problémáit (születésszabályozás, egykézés) vizsgálta. Publikációi arról tanúskodnak, hogy az amerikai kivándorlás megállítását és a munkásság sorsának rendezését komoly feladatnak tartotta, sürgette a szükséges reformokat. Amint Petrik Béla írja: „Ő is középen, a jobboldal és a baloldal között kereste az igazságot, abban a harmadik oldalban vagy harmadik útban, amelynek eszmei megalapozóját Németh Lászlóban, Kodolányi Jánosban és Kovács Imrében találta meg.” (38.) Doktori védését követően behívták katonának, amerikai hadifogságba esett – jellemző, hogy két társával a táborban is magyar újságot szerkesztettek, Hazafelé címmel –, 1945. augusztus 24-én érkezett haza Budapestre.

A második fejezet Borbándi Gyula koalíciós időkbeli közéleti tevékenységét mutatja be. Miután az igazolási eljárást követően újra dolgozni kezdett a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban, a világlátásához leginkább közel álló Parasztpártban kezdett politizálni. A Kovács Imre-féle autonóm irányzat híveként 1946-ban a VI. kerületi szervezet titkára lett, előadásokat tartott, kulturális esteket szervezett, s életre szóló barátságot kötött Molnár József budapesti főtitkárral. Amikor a Magyar Közösség elleni koncepciós per és Kovács Béla kisgazda vezető letartóztatása miatti tiltakozásként Kovács Imre 1947-ben kilépett a Nemzeti Parasztpártból, az a vele együtt gondolkodók sorsát is megpecsételte. Borbándiék körül egyre inkább fogyott a levegő, a „kékcédulás” választásokat követően pedig egyértelművé vált, hogy nincs maradásuk az országban. Molnár József feleségével szerencsésen átjutottak az osztrák határon, és végül Zürichben szálltak le a vonatról, ahol elkezdődött az új, szabad, de bizonytalan élet.

Az emigrációban töltött évtizedeket a harmadik fejezet tárgyalja, ez a Borbándi-életút, ezzel a monográfia – gondosan és pontosan összeállított – legfontosabb tömbje: a küldetés és szolgálat kibontakozása és megmutatása. A tájékozódás, munka- és kapcsolatkeresés eredményeinek felvillantása (amihez a Parasztpárt újraalakításának kudarca is hozzátartozik) után irodalomtörténeti értékű egység mutatja be a Látóhatár megalapításának körülményeit és folyamatát, külön kitérve az első számok előállítására, szerzőire, tartalmára. Ezzel párhuzamosan az is feltárul, miként kapott Borbándi – Kovács Imre közbenjárására – biztos megélhetést adó munkát a Szabad Európa Rádió szerkesztőségében (bejelentkezéseiben, műsoraiban a Gyulai Ernő álnevet használta), és miként talált új otthonra Münchenben 1951-ben. Az 1956 októberéig tartó időszakból Petrik Béla a különböző, lapot is népszerűsítő utazásokat (1952-től főmunkatársi minőségben), valamint a folyóirat körül zajló belső és külső vitákat emeli ki. Utóbbiak közül – jelentősége miatt – részletesebben foglalkozik a Kovács Imrének az addig táplált illúziókkal leszámoló, Kijózanult emigráció című esszéje nyomán kialakult polémiával, amelynek közlése és a mentora melletti kiállás miatt Borbándi ugyancsak szigorú megrovásban részesült. A történelem azonban őket igazolta, hiszen a nyugati hatalmak valóban nem avatkoztak be az '56-os forradalom eseményeibe, a leverésével elindult nagy menekülthullám pedig az emigráció históriájában is új fejezetet nyitott. A SZER vezetése, önkritikát gyakorolva, a magyar szerkesztőség több munkatársát elbocsátotta, egzisztenciálisan ellehetetlenítve a Látóhatár szerkesztőinek többségét. Borbándi – az üzemi tanács tagjaként – maradhatott, ám a lapnál kialakult feszült helyzeten ő sem tudott úrrá lenni, így 1958 októberében Molnár Józseffel, Kovács Imre támogatásával, Új Látóhatár címmel indítottak folyóiratot, amely egyértelműen a népi mozgalom gondolkodását tükrözte. Ennek megfelelően hasábjain folyt le az a vita a népi irodalomról (a monográfus az első folyamok tartalmával együtt ennek menetét is példaértékű alapossággal ismerteti), ami, a jól választott szerzői kör mellett, megalapozta és megerősítette a kiadványnak az emigráció szellemi életében elfoglalt helyét. A megbélyegzett népi mozgalomnak az odahaza bebörtönzött Bibó István érdekében a nyugat-európai közvéleményhez fordulása egy fontos fejezet születéséhez is elvezetett: Borbándi és Bibó kapcsolatának felfejtésével a kötet különös értékkel gyarapodott.

A hatvanas évek történései közül többre is bővebben kitér Petrik: így a lapnál a Molnár József és Bikich Gábor között kialakult összeütközésre (ami Bikich kiválásával végződött), a Borbándi németországi tartózkodási engedélyének meghosszabbítása körüli nehézségekre, számos előadásra, publikációra, nagy találkozásokra (Illyéssel, Kodállyal, Németh Lászlóval és másokkal) és az Aurora-könyvek recepciójára. Borbándi csak a hetvenes évek elején kapta meg a német állampolgárságot, és igazgatóhelyettes lett a Rádiónál, ami lehetővé tette, hogy a folyóirat szerkesztése mellett saját, átfogó munkáiba is belekezdjen. 1976-ban jelent meg a magyar népi mozgalomról írt Der ungarische Populismus című könyve, amely a német olvasók számára is tisztázta a „harmadikutasok” céljait és törekvéseit. Az Új Látóhatár működésének „csúcsra” juttatásával párhuzamosan könyvét – elsősorban Bibó István és Kovács Imre észrevételeinek felhasználásával – kibővítette, így a „harmadik reformnemzedék” monográfiája magyarul is megjelent. Petrik Béla nemcsak bemutatja a köteteket, hanem részletesen foglalkozik recepciójukkal is (külön megemlítve a magyarországi támadásokat).

A következő nagy mű, a nyugati magyar emigráció negyven esztendejének (1945–1985) áttekintése szinte rohamtempóban született meg Borbándi tollából, hiszen az „előtanulmányok” már a korábbi előadásokkal és publikációkkal megtörténtek, 1984-es nyugdíjazásával pedig jócskán maradt ideje az írásra is. A magyar emigráció életrajza (1985) szerzője „emigrációs élete tapasztalatait és tanulságait foglalta össze, annak az életnek a lehetőségeit, amit emigráns hivatásának tekintett.” (188.) A nyolcvanas években e „hivatás” újabb jelentős munkákkal gazdagította a nyugati, s így az egyetemes magyar kultúra kincsesházát: Borbándi szerkesztésében megjelent a Nyugati magyar esszéírók antológiája (1986) és a Nyugati magyar tanulmányírók antológiája (1987), kiadóként fényre-napvilágra segítette Rózsás János könyveit, a szép és nemes küldetését bevégző Új Látóhatár megszűnésével egyidejűleg kikerült a nyomdából Ötszáz mérföld című, első tanulmányválogatása (1989) és egyre gyakrabban hazalátogatva, tapasztalataival segítette a formálódó demokratikus ellenzék szerveződését is. E forrongó időszak eseményeit – mint elsődleges kutatási témájába illeszkedőt – érezhető kedvvel dolgozta fel Petrik Béla.

A rendszerváltozás után Borbándi magyarországi barátai és tisztelői mindent elkövettek azért, hogy az emigrációban végzett kiemelkedő tevékenységének eredményeit itthon is ismertté tegyék. Ennek nyomán számos lap- és könyvbemutatóra, szerzői-előadói estre hívták, sorjáztak újabb és újabb kötetei: a Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia (1992), az emigrációtörténet folytatásaként az Emigráció és Magyarország – Nyugati magyarok a változások éveiben 1985–1995 (1996), a Magyarok az Angol Kertben – A Szabad Európa Rádió története (1996, 2004), a Magyar politikai pályaképek 1938–1948 (1997) és a 80. születésnapot köszöntő Alkony és derengés – Írások a posztemigrációról (1997). A régóta megérdemelt díjak és kitüntetések sem maradtak el, amelyek közül a magyar Pulitzer-díjat (1997), a Kisebbségekért Díjat (1997 – a monográfia főszövegében az odaítélés ideje téves évszámmal szerepel), a Kölcsey-díjat (1999) és a tudományos pálya babérját, a Széchenyi-díjat (1999) érdemes kiemelni.

Borbándi aktivitása – többek közt élettársa elvesztésének tragédiája és saját betegsége ellenére – a 2000-es években sem csökkent, amit további négy fontos kiadvány jelez: a folyóirat történetét bemutató Nem éltünk hiába – Az Új Látóhatár négy évtizede, valamint Népiség és népiek című, negyven tanulmányt tartalmazó válogatása az ezredfordulón, Értékőrzés esszégyűjteménye 2001-ben, míg az Emigránsok portréi 2002-ben láttak napvilágot, miközben Két világban – Életem és pályám címmel (2003) curriculumát is összeállította. Utóbbiról ekként ír a monográfusa: „A Két világban egy olyan emberről szól, aki korrektségével iránytűként szolgált az egész nyugati magyarságnak; aki munkásságával az egész magyar kultúra történetében, mind szellemiségében, mind színvonalában szinte páratlan folyóiratot hozott létre; aki szerkesztői munkásságával földrészeket, generációkat és szellemi irányzatokat volt képes egy asztalhoz ültetni és gondolataikat szintetizálni; aki szerzőként több alapművet, monográfiát írt; aki az 1945 utáni magyar emigráció történetét alázatossággal és hiteles aprólékossággal írta meg és dokumentálta, akinek munkája nélkül ma már a magyar kultúra e fontos szelete nem volna teljes egészében megismerhető” (226.)

A rövid záró fejezet a szolgálat végének főbb eseményeit mutatja be: az újabb elismerések (Magyar Örökség Díj [2000], MTA Arany János-nagydíja [2005], Lotz János-emlékérem [2006], Hazám-díj [2007]) mellett feleségével Budapestre költözésüket (2010), az utolsó nyilvános szerepléseket és a betegség hullámveréseit, amelyek 2014. július 23-án értek véget. Az ezt követően megjelent két emlékkötet (...elvégeztem, amire rendeltettem... [2014], Magyar Látóhatár – Borbándi Gyula emlékkönyv [2015]), a születése századik évfordulóján (2019) történt megemlékezések már az utóéletet gyarapítják, ahogyan Petrik Béla immár megkerülhetetlen monográfiája is. A bőséges függelékanyaggal ellátott könyv szellemi tisztelgés egy példás, küldetés és szolgálat jegyében betöltött sors előtt.

(Petrik Béla: Borbándi Gyula. MMA Kiadó Nonprofit Kft., 2020, Budapest.)


« vissza