Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Lucian Boia, Ember és klíma. Elméletek, forgatókönyvek, pszichózisok

Lucian Boia, a bukaresti egyetem történészprofesszora és népszerű közíró könyve első kiadásban franciául jelent meg 2004-ben. Termékeny időszaka volt ez a szerzőnek, sorozatban jelentek meg akkoriban különböző, a kultúrtörténethez kapcsolódó esszéisztikus könyvei, és lehet, hogy maga sem gondolt arra, hogy ez a kötet az idő múlásával egyre aktuálisabb lesz nemcsak a szakma, hanem a nagyközönség számára is. Talán ennek a következménye, hogy a francia, román, angol nyelvű megjelenéseket követően e könyv 2020-ban magyarul is megjelent a Koinónia Kiadó gondozásában, Kolozsváron, Rostás Péter István fordításában.

A klíma változását a globális felmelegedés jelensége formájában saját bőrünkön érezzük. Ha egy Asperger-szindrómás kislányt tolhat maga előtt a nyugati, hisztériát keltő klíma-lobby, irányadónak tekintve, amit a szájába ad, akkor egy, az eszmetörténetben otthonosan mozgó professzor is elmondhatja saját álláspontját, reflektálva mások munkásságára. Eredetileg a kötet egy volt a szerző sorozatban kiadott esszéisztikus eszmetörténeti munkái közül – annak a könyvsorozatnak a része, melynek tematikája Románia elrománosításától Jules Verne regényeinek motívumáig, a világvége kultúrtörténetétől a romániai németbarát politikusokig terjedt, és igen sok témát ölelt fel a kétezres évek elején. A szerző addigra már nevet szerzett magának a román történetírás és a romániai kommunizmus mítoszainak kritikus elemzésével, sok esetben egyenesen cáfolatával. Sorozatként adta ki ezt követően több eszmetörténeti könyvét. Az Ember és klíma mostani kiadása talán még aktuálisabb, mint az első volt, mert a klímaváltozásról soha korábban nem beszéltek annyit, mint napjainkban, másrészt a kötet következtetései ma is olyan aktuálisak, mint akkor.

Szerkezeti szempontból a kötet két nagy egységre oszlik. Az első fejezetekre a narratív-kritikus, a könyv második felét képező szövegre inkább az analitikus-esszéisztikus stílus a jellemző. Nem is környezettörténeti, hanem inkább eszmetörténeti munka ez, amely arra reflektál, hogyan érzékelték az éghajlati jelenségeket különböző korokban, és ez milyen gondolatok formájában kristályosodott ki különböző nagy hatású szerzők munkáiban.

Az első, áttekintő fejezetek lényegében történelmi lajstromot tartalmaznak, szerzőről szerzőre követi őket Boia, kiemelve a kellő információt a terjedelmesebb munkákból, az idézett szerzők műveiből. Négy ilyen fejezetet tartalmaz a könyv. A klíma és a néplélektan az ókori szerzőktől a reneszánsz tollforgatókig veszi sorra a jelentősebb művekben megtalálható, ember-klíma viszonyt tartalmazó gondolatokat. A filozófusok klímája a 18. század nyugat-európai gondolkodóinak reflexióit foglalja össze. A Csúcson az Észak a 19. század gyarmatosítása, iparosítása, nyugati terjeszkedése korának klímafelfogását vizsgálja meg, míg a Dinamikus történelem, változó klíma a 20. századi szakirodalomra reflektál. Természetesen a szerző szelektív, értelmezései gyakran ironikusak, hiszen az elmúlt korok szerzőinek tévedéseire, megalapozatlan előítéleteire mutat rá. Így például iróniával szemléli Ovidius fekete-tenger-parti siralmait az apokaliptikus fagyokról, de – ha kell – méltat is, például elismerően ír Sztrabón ismereteiről. Rövid alfejezet méltatja az arab szerzők munkásságát az iszlám terjeszkedésének fénykorából. Különösen az ragadja meg e fejezetben Boia figyelmét, hogy a szerzők mit gondolnak arról, hogy a földrajzi-környezeti viszonyok mily mértékben befolyásolták a civilizációk fejlődési irányát. Talán nem meglepetés előrebocsátanunk, hogy a különböző görög, római, arab és egyéb gondolkodók nem véletlenül a saját klímájukat tartották a legszerencsésebbnek; ugyanakkor érdekes elolvasni külön-külön mindegyikük egyéni indoklását. A fejezetben legutolsóként tárgyalt gondolkodó az angol Robert Burton, a Melankólia anatómiájának szerzője, aki az emberi egyéniség és társadalom változásait a levegővel és ennek minőségével hozta kapcsolatba.

A filozófusok klímája című fejezet a felvilágosodás gondolkodóinak tudományosságra törekvő klímamegközelítéseit tartalmazza. Jean Chardintól Buffonig Montesquieu, Hume, Gibbon és más hasonló kaliberű értelmiségiek gondolatait foglalja össze benne, és a környezetátalakítással járó tudományos utópiákat és disztópiákat, melyek a földrajzi és klimatológiai determinizmust hivatottak helyettesíteni. A harmadik fejezet a kolonializmus és az ideológiai alapokra helyezett rasszizmus évszázadának, a 19. század éghajlathoz kapcsolódó eszmetörténetét mutatja be. Csak a legutolsó alfejezet címét említeném: Vége a Szaharának: klímaváltozás óhaj szerint.

Az utolsó kronologikus fejezetben a geopolitikus Friedrich Rateel és Paul Vidal de la Blache, Huntington és Toynbee gondolatairól értekezik a szerző, valamint a kommunizmus környezetátalakító projektjeiről, különös tekintettel a szovjet tudósok elképzeléseire. Itt sok mindent lehetett volna írni a már megvalósult tervekről, amelyek sorra balul sültek el, mint például az Aral-tó-parti gyapottermesztés, vagy Erdélyben Jósikafalva és Bözödújfalu mesterséges tóba süllyesztett templomainak története. Persze a kötet nem eseménytörténetet, hanem eszmetörténetet tárgyal. E fejezet esetében még inkább ki kell emelni Boia sajátos humorát, ki nem mondott, de érzékeltetett iróniáját, mint például, amikor Herman Sergel a Földközi-tenger lecsapolását vagy Belga-Kongó tengerré alakítását, és innen a Szahara elárasztását célzó terveit méltatja.

Az időrendi fejezeteket két tematikus fejezet követi: Az özönvíz logikája és A felmelegedés dossziéja. Ahogy a címek is mutatják, két komoly környezettörténeti témát tárgyal, amelyek közül az első meghatározta az emberiség évezredes félelmeit – ahogy ezt a különböző kultúrkörökben fellelhető mítoszok is ábrázolják –, a második pedig napjaink egyik legjelentősebb közéleti vitatémáját képezi; sőt, a kettő jelentősen összefügg, gondoljunk csak a Karib-térséget és Észak-Amerika keleti partját már-már éves rendszerességgel sújtó hurrikánokra. Ugyanitt nemcsak a lehetséges felmelegedés, hanem a lehűlés is szóba kerül. A szerző óvatos megközelítését jelzi, hogy a kötet záró egysége a Következtetések helyett címet viseli, melyben saját gondolatait összegzi. Aki kategorikus kinyilatkoztatásokat, nagy dörgedelmek között megfogalmazott „igazságokat” vár, az nagyot csalódik: a szerző abban biztos, hogy sok minden még nem biztos, és minél többet ismerünk a szakirodalomból – mind a természettudományosból, mind pedig az eszmetörténetiből –, annál nehezebb sarkítani, általános érvényű igazság típusú következtetéseket levonni. „Ha a múlt ennyi bonyodalommal jár, mit mondjunk a jövőről, erről a teljesen ismeretlen terepről, amelynek konfigurációi és részletei a különböző projekciók függvényében változnak?” – kérdi. Ám a legutolsó gondolatot érdemes kiemelni: „Talán a klímavallás feltalálásának útjára léptünk. Ki tudhatja?” Igazán prófétai gondolat 2004-ből, amikor még nem lehetett pontosan tudni, milyen súllyal fog latba esni a közéleti diskurzusban a klímaváltozás kérdése.

Nietzsche fogalmaival kijelenthetjük, hogy Boia professzor mesteri módon ötvözi az apollóit és a dionüszoszit, a logikus, világos gondolatmenetet és a titkok sejtetését. A vázolt eszmék, elképzelések és tévhitek mindenesetre elgondolkodtatóak, akár külön-külön, de szintézisbe foglalva még inkább. A kötet különösen abból a szempontból tanulságos, hogy megértsük az egyes elméletek sebezhetőségét, az eltérő felfogások ellentmondásait.

(Lucian Boia: Ember és klíma. Elméletek, forgatókönyvek, pszichózisok. Koinónia Könyvkiadó, 2020, Kolozsvár, 247 oldal)


« vissza