Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

„Ezer író Nyugatra tart” – 1956

"Az 1956-os forradalom november 4-én kezdődő leverésével egyidejűleg mintegy 200 ezer magyar menekült hagyta el az országot. A római disszidálása után 1951-ben a BBC Magyar Osztályára került Cs. Szabó László a Münchenben megjelenő Látóhatár 1957. évi első számában írta: 'Ezer író Nyugatra tart, mondogatom magamnak, amióta a menekülés folyik. Ezer író, és mind húszesztendős.'"

Az 1956-os forradalom november 4-én kezdődő leverésével egyidejűleg mintegy 200 ezer magyar menekült hagyta el az országot. A római disszidálása után 1951-ben a BBC Magyar Osztályára került Cs. Szabó László a Münchenben megjelenő Látóhatár 1957. évi első számában írta: „Ezer író Nyugatra tart, mondogatom magamnak, amióta a menekülés folyik. Ezer író, és mind húszesztendős.”

Cs. Szabó megjegyzését értelmezték így is, úgy is. A rosszindulatúak szerint a már befutott, nagyrabecsült és tekintélyes író a nyugati magyar irodalom felhígulásától fél. Vagy akár a konkurenciától. Mások humoros felkiáltásként fogták fel, amit Csé írt, egy harmincas évekbeli pesti anekdota alapján, amelyben valaki így kiált fel: „Tízezer újságíró a fővárosba tart!” Tehát Cs. Szabó, minden malícia nélkül, elcsodálkozott azon, hogy milyen szép számban vannak a menekültek tömegében írók és írójelöltek. Ez a második értelmezés tűnik helytállóbbnak.

Tulajdonképpen húszéves nem is volt a menekülők soraiban, még a huszonévesek között is csak néhány, aki már Magyarországon bontogatni kezdte a szárnyait, például a huszonkét éves András Sándor (akit akkor még Sándor András néven ismertünk), vagy Gömöri György, meg a huszonegy éves Makkai Ádám.

Érdekes azonban, hogy Csé mennyire elszakadt a magyar valóságtól. Megérkezett hozzá 1956 decemberében az első feleségénél, Budapesten maradt fia, akit utoljára kisgyerekként látott, s most húszéves fiatalemberként tűnt fel újra az életében. S ő attól félt, hogy az úgymond kommunista Magyarországon” Szabó Andris esetleg indoktrináción esett át. Hamar tapasztalhatta, hogy a nyugati kultúráért érzett rajongásban a fiú teljesen egyenlő az apjával.

Az értelmiségi pályára vágyó fiatal ötvenhatos magyar menekültek a nagy nyugati felsőoktatási központokba igyekeztek eljutni, az írók és újságírók pedig olyan nagyvárosokba, ahol magyar nyelvű rádióadók működtek. Makkai Ádám volt az amerikai Harvard Egyetem első forradalom után emigrált magyar diákja. Kortársa, a nyugati diaszpóra-irodalom másik jeles költője, Kemenes Géfin László, a kanadai Loyola Egyetemre jutott ki. Kabdebó Tamást a walesi Cardiff egyetemére vetette a sors, mindjárt neki is látott, hogy új barátaival létrehozza az első walesi nyelvű magyar antológiát.

A britek byroni hősökként fogadták a fiatal menekülteket, mindannyiukban barikádharcost láttak. Először és utoljára történt, hogy brit középiskolai záróvizsga vagy különbözeti nélkül, akár nem posztgraduális stúdiumokra is befogadtak külföldi diákokat a szigetország egyetemei. Nagy múltú, tekintélyes oxfordi és cambridge-i kollégiumok versengtek azért, hogy nekik is legyen egy-egy magyarjuk. Új magyar értelmiség nőtt fel az amerikai, brit, francia, német, osztrák és svájci vagy Benelux-egyetemeken, főiskolákon.

Érdemes lenne elemző tanulmányt írni arról, hogy a nyugati emigrációban íróvá váltakra hogyan hatott, hogyan formálta írásművészetüket a befogadó ország kultúrája. András Sándor korai elbeszéléseit, különösen azt, amellyel 1967-ben megnyerte a müncheni Új Látóhatár novellapályázatát, befolyásolta az amerikai beat irodalom, míg például Ferdinandy Györgyre franciaországi korszakában az ottani próza hatott, olyannyira, hogy szinte minden írását azon nyomban le tudta fordítani, így már 1961-ben nyert egy francia irodalmi díjat. Magamról azt mondhatom, hogy 1956 után Londonban, az angol irodalommal ismerkedve, nem ragadott el a franciás neo-avantgarde formabontás divatja, amely James Joyce fellángolása után itt csendes modernizmussá csillapodott, hanem a britek történet-elmondó, nyelvileg szuperigényes prózájának a példáját igyekeztem követni.

A magyar részleggel, szerkesztőséggel rendelkező rádióadók közül elsősorban a BBC-t és a Szabad Európát, lényegesen kisebb mértékben az Amerika Hangját említhetjük. Bár nem feledhető, hogy például a kölni Deutsche Welle biztosította a költő Csiky Ágnes Mária megélhetését, Rómában pedig a Vatikáni Rádió magyar osztályát vezető, költőnek is rangos jezsuita Szabó Ferenc munkatársa: Szőnyi Zsuzsa jóvoltából alakulhatott ki a római magyarok és a Rómába látogató hazaiak élénk szellemű köre, becenevén a „Triznya kocsma”.

Míg az 1956 előtt emigrált legjelesebb magyar írók közül Márai Sándor kaliforniai, San Diegó-i elefántcsonttornyából küldte rádióesszéit (Szabó Zoltán és Kovács Imre mellett harmadik kiemelt főmunkatársként) Candidus írói néven a müncheni Szabad Európának, nemzedékéből mások feladatuknak érezték, hogy törődjenek a forradalom után frissen érkezettek boldogulásával és magyar kultúrájuk, szellemiségük megőrzésének elősegítésével. Lábjegyzetként mondom el, hogy amikor a kommunista rend börtöneit is megjárt ötvenhatos, fiatalnak már nem mondható Határ Győző amerikai körutat tett, hogy új versesköteteit és regényeit népszerűsítse az ottani magyarok között, szerette volna felkeresni Márait. Ő azonban nem fogadta, azzal utasította el, hogy nem kíván olyasvalakivel találkozni, aki a BBC-ben rendszeresített könyvkritikai rovatában a magyar elnyomó rezsim által díjazottak műveivel is foglalkozni képes.

1956-ban még éltek itt-ott 1919 emigráns veteránjai, még jó erőben voltak a nácizmus elől elmenekültek, és a nyugati magyar társadalom részét képezték az 1948-as rendszerváltás miatt kivándoroltak is. A londoni PEN Club egy társadalompolitikai előadásán láttam egyszer egymás mellett ülni a Nyugat fénykorának nagy neveit, immár második generációs emigránsokként. Ignotus, Fenyő és Schöpflin volt ott a hallgatóság soraiban: mármint a londoni emigráns magyar írószövetséget vezető Ignotus Pál, Fenyő Miksa Angliában élő festőművész fia, Fenyő György, és a svédországi magyar követi pozíciójából Skóciába disszidált író-diplomata, Schöpflin Gyula.

Cs. Szabó László és Szabó Zoltán sokat tett az emigrált értelmiség magyar szellemiségének fenntartása érdekében. Csé az európai magyar konferenciák lelkes és mindig rendelkezésre álló előadója volt, Szabó Zoltán pedig úgy érezte, hogy a bécsi Bornemisza Péter Társaság, a hollandiai Mikes Kelemen Kör vagy az amerikai Bessenyei György Kör mintájára Londonban is létre kell hozni szellemi műhelyt. Mindig hangoztatta, hogy nem kimondottan írók közreműködésével képzeli ezt el, éppilyen fontos minden, a kultúra és a társadalmi kérdések iránt érdeklődő magyar bevonása.

Előbb a kiválasztott hely természeténél fogva kisebb és elit jellegű társaság alakult ki körötte: London egyik úri városnegyedében, Dél-Kensingtonban, a lakásához közeli Hades eszpresszóba hívta el hetenként barátait és ismerőseit. Irodalmárok mellett orvosok, közgazdászok, nyelvészek is megjelentek ott, továbbá a szobafilozófussá átváltozott garabonciás: Krassó Miklós.

A költő Siklós István és az irodalomtörténész Czigány Lóránt érdeme Szabó Zoltán mellett, hogy a kicsiny magból kinőtt a bécsi és hollandiai társához hasonló, élénk szellemű Szepsi Csombor Márton Kör. Szervezési nehézségeit egy ízben úgy vitatták meg hajnalig tartóan Siklós lakásán, hogy épp ott volt a Londonba brit kulturális intézmények által meghívott Illyés Gyula. Ő úgy emlékezett erre: Azt hittem, utolsó kenetet hoztam a hazától elszakadt, gyászmagyarocskáknak, s lám, még a konfirmációra is alig volt szükség.” Lelkesedése, villogó érvelése és buzdítása nyomán megalakították a nehezen kimondható nevű londoni kört (Szepsi Csombor Márton 1620-ban adta ki Europica Varietas című könyvét úti kalandjairól, s ebben angliai tapasztalatait is olvashatjuk), amely hosszú éveken át olyan fontos eleme lett a diaszpóra jó szellemű egybetartásának, mint a Mikes Kelemen Kör őszi konferenciasorozata, vagy a két legjelentősebb, keményen Kádár-rezsim-ellenes emigráns irodalmi folyóirat, az Új Látóhatár és az Irodalmi Újság.

Ezekben az időkben a Mikes Kelemen Kört két, 1956 előtt külföldre került hollandiai magyar irányította: a protestáns teológusból biztosítási szakemberré átváltott Tóth Miklós és a francia irodalom amszterdami professzora, a költőként is jeles Kibédi Varga Áron.

1958-tól a világ minden részéből résztvevőket vonzott a „Mikes” puritán őszi táboraiba az, hogy a rendezők elsőrangú előadókat sorakoztattak fel, például Kerényi Károlyt, Deér Józsefet, a szintén történész ifjabb Iványi-Grünwald Bélát, Cs. Szabót, Szabó Zoltánt, Kovács Imrét, Ferdinandy Mihályt, az 1956 után érkezett fiatalokat: Karátson Endrét, Czigány Lórántot, Albert Pált, s egy idő után, közéjük vegyítve, hazaiakat úgyszintén. Emellett barátságos, jó közösségi szellemet alakítottak ki. Jómagam például tíz éven át minden őszi „Mikes”-re elmentem. (Csak egyszer voltam előadó, a Mikes Kelemen irodalmi díj átadásán, ahol az – általam kiválasztott – jutalmazottat, Petri Györgyöt méltattam, ám a szokásos irodalmi estnek rendszeres résztvevője lehettem.)

A két vezető emigráns irodalmi-társadalmi orgánumnak: a Látóhatár, majd Új Látóhatár című folyóiratnak és az Irodalmi Újságnak eltérő háttere, de 1956 után többé-kevésbé azonos szerzői gárdája, és a szabad magyar szellemet egyformán ápoló hivatástudata volt. Előbbit a magyarországi kommunista hatalomátvétel elől Nyugatra emigrált politizáló értelmiségiek és írók alapították, nehéz körülmények között, de 1956-ra már müncheni székhellyel és sok szabad európás adásban elhangzott anyag felhasználásával. Utóbbit sokáig a Congress for Cultural Freedom pénzelte New Yorkból, részben reformkommunista szerkesztőkre is támaszkodva. A londoni, később párizsi Irodalmi Újság annak a budapesti kiadványnak a folytatása volt, amely eredetileg a szovjet Literaturnaja Gazeta címét vette át magyarra fordítva. Ez indulásakor silány sztalinista sajtótermék volt, majd az elégedetlenkedő kommunisták Sztálin halála után és a lazulás idején egyre merészebb cikkeit közölte, míg végül a forradalom előhírnöke lett, 1956 októberében pedig a forradalom lapja.

Főmunkatársai közül, megtorlás elől menekülve, a szovjet Sztálin-díjas, ifjan Sztálint dicsőítő Aczél Tamás, a hajdani Szabad Nép-újságíró, majd kiábrándult Méray Tibor, és a szerkesztéshez az írásnál jobban értő Enczi Endre jutott ki Nyugatra. Londonban rajtuk kívül bekapcsolódott a szerkesztésbe Faludy György és Pálóczi-Horváth György (egy ideig Szabó Zoltán is). A kéthetente, később csak havonta megjelenő, újság formátumú lap elfogadható politikai nézeteivel, színvonalával jóformán a teljes magyar emigráns irodalmi spektrum fórumává vált. Cs. Szabó László mondta egyszer, hogy az emigráns kiadványoknak rendszerint a BBC magyar adásában felolvasott írásait adja át: ha az esszé az adásban egy egész húszperces rovatidőt töltött ki, akkor az megy Münchenbe, Borbándi Gyula és Bikich Gábor kezeihez, az Új Látóhatárba, ha rövidebb volt a szöveg, akkor megkaphatja a római Katolikus Szemle szerkesztőségében Békés Gellért, ha pedig csak rövid cikk vagy szösszenet ment ki, az jó lesz az Irodalmi Újságnak.

A BBC magyar szerkesztőségének munkatársi gárdája még az 1956 utáni adásidő-bővítést követően sem volt több tizennégy főnél, de mindig dolgoztak az osztályon írók. Az 1939-es megalakulás után, a háború alatt Ignotus Pál, Körmendi Ferenc, Tábori György, a kitűnő politikai kabarékat író Mikes György, azután 1951-től Cs. Szabó László. Az ötvenhatos menekültek közül vették fel munkatársnak a rádiójáték-írásban Cs. Szabóval vetélkedő Határ Győzőt, nem sokkal később a költő Siklós Istvánt és jómagamat. Idővel gazdagította a kört Szász Béla és a Szabad Európától átjött kiváló lírikus, Csokits János.

A napi tizenkét órán át műsort sugárzó Szabad Európa Rádió magyar szekciójában közel százan dolgoztak különböző beosztásokban, de ennek arányában a BBC-hez hasonlítva kevesebb volt a munkatársak között az író vagy poéta. Müncheni anyagként a Látóhatár, nem egészen dicső magyarországi hazatérésükig, felhasználhatta a rádiós Horváth Béla nívós költeményeit és Vámos Imre középfinom elbeszéléseit, az átnevezett Új Látóhatár azonban a három kiemelt főmunkatárs: Szabó Zoltán, Kovács Imre és Márai Sándor esszéin kívül csak a rádiónál rendezőként alkalmazott Bikich Gábortól vagy a fordítóként foglalkoztatott Csokits Jánostól kérhetett kvalitásos szépirodalmi kontribúciót. Persze a lap számíthatott az emigráció szinte valamennyi író tagjára.

1962-ben az amerikai Congress for Cultural Freedom úgy látta, hogy az Irodalmi Újság nem követi teljes odaadással az általa jónak látott irányvonalat, és felfüggesztette anyagi támogatását. A lap azonban nem szűnt meg. Méray Tibor vállalta, hogy csak azért is megjelenteti, lakóhelyén, Párizsban, előfizetőkre alapozva a kiadvány anyagi erőit. Ez lett a világ egyik legdrágább lapja, egyetlen 24 oldalas száma hatszor annyiba került, mint a többszörösen 24 oldalas hétvégi Le Monde, de a munkatársak ingyen dolgoztak, a nyomda – baráti alapon – önköltségi áron. Mérayt az 1970-es években már gyakran keresték fel budapesti látogatók, régi ismerősök, akik arról fecsegtek, hogy 1956-ot, és a céljait, eszméit, az emberek rég elfelejtették odahaza, Kádár megteremtette a gulyás-szocializmust, ha az ember befogja a száját, egész jól meg lehet élni a keleti táborhoz mért igényekkel.

Ez tüzelte leginkább a szerkesztőt a további munkára: az ötvenhat eszméinek a majdani érvényesítésébe, valamint a nyugati demokrácia a kádári dágvány-szocializmus letűnése utáni – hazai megvalósításának reményébe vetett hit.

Párizs fontos központjává vált az 1956 utáni magyar emigráció kulturális életének. A fiatalabb ’56-os nemzedék ott új folyóiratot is létrehozott, Papp Tibor, Nagy Pál, Márton László és Parancs János Magyar Műhelyét, amely azonban már nem annyira számított politikai jellegű, mint az avantgárd szellemét hirdető orgánumnak.

1989. október 23-án a forradalom harmincharmadik évfordulóján – a Parlament erkélyéről kikiáltották a Magyar Köztársaságot. Az emigráns magyar értelmiség, lapjaival, köreivel, lobbizásaival, a nyugati kultúra és demokrácia szellemének életben tartásával, egy jobb jövőre való tartalékolásával, megharcolta a maga harcát. Folyóiratai megszűnhettek. Immár nincsenek magyar emigránsok, csak régen kint élő ingázók (mint a Svédországban élt költő, Thinsz Géza nevezte: „szófuvarosok”), avagy jobb életkörülményeket kereső új nyugati bevándorlók. S megszűntek a Nyugatról sugárzott magyar nyelvű rádióadások is, hiszen a híráramlásnak nincs korlátja.

A kultúra ápolásának, a jövőt jótékonyan meghatározó eszmék sikerre vitelének a színhelye, új lehetőségeivel, maga az ország lett.



« vissza