Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Fény-képek a Tüskés-vár felvonóhídjáról

November közepén – az író halálának ötödik évfordulója tiszteletére – két könyv is megjelent Tüskés Tibor hagyatékából, Tükrök között és A csend burka vastagodik címmel. Emlékéhez méltó konferenciát tartottak szülőhelyén, Szántódon és élete fő színterén, Pécsett. Méltán mondhatta volna, amit Szomory Dezső a halála előtt: neki nem csak művei vannak, de hagyatéka is.
Valamilyen módszerre mindig szükség van – vallotta Tüskés, amikor munkásságáról faggatták –, de a legjobb módszer az, amelyik nem látszik. Ha a módszerét nem is, de gondolat- világának formai kivitelezését fogom követni a továbbiakban, az Írás és szolgálat című Várkonyi Nándor-tanulmányának jelmezébe bújva, amelyre a legkedvesebb Tüskés-könyvemben, a Pannóniai változatok című tanulmánykötetben figyeltem fel.1
(Közelítések) Tüskést, a kritikust így méltatta Illyés Gyula: „A tenger szalmacséplés után élő magvak a bíráló rostáján (...) szívből gratulálok módszeredhez. A ködös körülkeringések helyett valóságosan megfogni, ami a versben megfogható, – én ezt a tapintást, rátalálást becsülöm. Ez az igazi szolgálat az értelem és az élvezet terjesztésében. Mennyi műveltség is kell hozzá, most a te kezed nyomát látom. A legtöbb kritikus előtt úgy érzi magát az ember, akár mikor – bizmutkásával a gyomrában arc nélküli ujj nyomogatja testünket a röntgen előtt egy sötét, hideg, fémszagú fülkében. A te kezed szakmai is, emberi is.”
Cs. Szabó László az irodalomtörténészt, a monográfust dicsérte benne a Londonból küldött levelében: „Kedves barátom, köszönöm Kodolányi Jánosról szóló könyvedet. Nagy szolgálatot tettél. János századunk egyik magyar klasszikusa, az irodalom adós volt ezzel a hibátlan hangú és szép arányérzékre valló összefoglalással. Halála után viszonylag hamar letörlesztetted az adósságot s nem lehetett volna jobban. (...) Azt persze nem mondhatom, hogy örömem telt benne, hiszen higgadtsága ellenére is végtelenül szomorú könyv egy háborgó, magát s másokat marcangoló magyar Jóbról, történelmünk egyik legígéretesebb és legundorítóbb korszakában.”
És a főszerkesztő? Tüskésnek a modern magyar irodalmi élet szervezésében kiemelt szerep jutott. 1959 és 1964 között főszerkesztője volt az akkori legjobb irodalmi folyóiratnak, a pécsi Jelenkornak, ahol pártonkívüliként saját értékítéletét tudta érvényesíteni a hivatalos irodalompolitikával szemben. Egy Mészöly Miklós-dráma közlése miatt telt be a pohár. A pártkáderek polgári nézetek terjesztésével, politikamentességgel, modernizmussal és az egzisztencialista filozófia támogatásával vádolták. Feljelentések és besúgások kísérték szellemi szervező útjait, hiszen „eszmei eltévelyedő” volt, folyóiratából hiányzott a marxista vonal, a szocialista realizmus. Elbocsájtása és más alkalmi csatavesztései azonban sose szegték szárnyát bámulatos életkedvének, szorgalmának. Később már azt rótták fel neki, hogy miért nem vállalja újból a főszerkesztőséget. „Minden könyvednek nagyon örültem – írta Berta Bulcsú 1988-ban –, és ha valamelyik nem születik meg, most hiányzana. Nem erre utaltam. Csak arra, hogy szépírói művészhajlamaid miatt feladtad az irodalomszervezés, a nemzedékszervezés, folyóirat-szerkesztés nagy hivatását, amit nagyon sokan várunk tőled.” 1985-ben az ő vezetésével indul el a Pannónia Könyvek sorozata, majd 1993-tól 2000-ig a Somogy főszerkesztője lesz.
Aki gyakorolja, csak az tudja igazán, milyen embert próbáló még ma is a főszerkesztő dolga. A feltételezett olvasói elvárások, a lap arculatának megőrzése és a szerzők többnyire kényes, hisztis vagy rátarti érzékenysége között kell egyensúlyoznia az olvasók által kifeszített képzeletbeli kötélen, ráadásul – néha ízlésén erőt véve – a támogatók kabátszélét is rángatnia kell, nehogy elfeledkezzenek a mellékessé vált fényűzésről – a kultúráról. Ha tudni akarjuk, hogy egy főszerkesztő miként tehette mindezeket a Kádár-rendszer ellenszelében, majd a kilencvenes években ránk könyöklő új undok világ ellenkultúrájában, el kell elolvasnia Tüskés Tibor leveles könyvét.2 E dokumentumkötet azért is fontos, mert kifakult a köztudatból minden, ami a félmúlt évtizedeit, s benne nemzedékek sorsát meghatározta; mintha egy láthatatlan törlőgép működne az emberi emlékezetben. Erre utalt Domokos Mátyás, aki 1995-ben így évődik vele: „Jellemző egyébként, hogy a mostani nagyon-nagyon kultúrabarát hatalom kedvezéséből az az irodalom jutott hegemón helyzetbe, amelynek az előzményeit harminc esztendővel ezelőtt kizárólag a Jelenkor – az akkori – pártolta föl. Hullik is Rád hálája bőségesen, ugye?”
(A szántódi emlékülés) A Gutenberg-galaxis dunántúli őrszemének levelesládájából összeállított kötetet Szántódon mutatták be, november 15-én. A Tüskés Tibor nevét viselő helyi könyvtár vezetője, a rendezvény szervezője, Maurer Teodóra híven ápolja a község híres szülöttének emlékét. Az emlékülésen jelen voltak többek közt: Pomogáts Béla és Vasy Géza irodalomtörténészek, Tüskés Gábor, az író fia, irodalomtörténész, dr. Knapp Éva, a fővárosi Egyetemi Könyvtár tudományos munkájának irányítója, Tüskés Anna irodalomtörténész, az író unokája, Benedeczky István, az MTA tagja és az Universitas könyvkiadója, dr. Hargitay Emil.
Pomogáts szerint az 56 előtti és utáni éveket lelkileg csak úgy lehetett elviselni, ha voltak igaz barátok. Elmondta, hogy Budapesten, Fodor András költő lakásán találkozott először Tüskéssel, és később mindkettőjüknek barátja lett. Véleménye szerint a Tüskés-Fodor levelezés három vaskos kötetéből – amelynek sajtó alá rendezésében az unoka, Tüskés Anna vállalt oroszlánrészt – meg lehetne írni a magyar irodalom történetét 1950 és 1990 között. Tüskés igen sokat tett a kortárs magyar irodalom védelmében. Abban az időben nagy szükség volt hozzá hasonló emberekre, mert nem voltak megfelelő intézmények a tehetségek felkarolására. Egy-egy szerkesztőnek, egyetemi tanárnak, kritikusnak vagy írónak a feladatává vált az a szerep, amelyet szerencsésebb országokban intézmények láttak el. A szerkesztők gyakran partizánakciókra kényszerültek. E könyvet olvasva – folytatta Pomogáts – megtapasztaljuk azt, amiben a következő generációknak már alig volt részük: a vas- kalaposságot, a hivatalos nehezteléseket, a felhúzott gátakat, a retorziókat. Annak idején minden, ami a hatalom elvárásaival szembehelyezkedett, így például Weöres vagy Pilinszky költészetének dicsérete, ellenzéki tevékenységnek számított. Abban az egérszürke világban, amelyben a Mesterházy Lajosok voltak a kultúrpolitika kegyelt figurái, a Tüskés-jelenség devianciát jelentett a működtetők szemében. Szuverén egyéniség volt, saját ízléssel, értékrenddel, tudta, kik az igazi tehetségek, kiktől kell közölni, kikkel kell személyes kapcsolatot létesíteni, ápolni. Az évek során Pomogáts Tüskésben – kivételes érzékenysége ellenére – egy kemény, határozott embert ismert meg, akinek elszántsága józansággal párosult: gondja volt rá, hogy túltengő hübriszből, kivagyiságból ne tegye ki a betiltás veszélyének féltett folyóiratát. Ez utóbbira mindig készen álltak az árgus szemekkel figyelő kommunista kultúrkomisszárok.
Tüskés – tért át Pomogáts a másik vezérgondolatára – nem csak az irodalmat, hanem az írókat is szerette. Nem a vetélytársat látta bennük, mindig és szeretettel hajolt műveik fölé. Ellenpéldaként felelevenítette azokat az éveket, amikor a rendszerváltás után az írószövetség elnöke lett. Sarkítva mondandóját, három típusba sorolta a hozzá forduló kellemetlenkedők panaszát. Az egyik, aki állandóan panaszkodott, hogy keveset keres, ezért anyagi segítséget kért, a másik típus követelőzött, hogy az írószövetség azonnal adja ki az ezeroldalas regényét. A harmadikba azokat sorolta, akik felrótták neki, hogy miért állt szóba az előtte itt kilincselő írókollégával, nem látja, hogy jobb/baloldali, hogy zsidó/keresztény, hogy liberális/konzervatív, vagy éppen volt besúgó. Tehát – zárta beszédét irodalmunk nagykövete – nem mondható, hogy tobzódnánk olyan emelkedett szellemekben, amilyen például Tüskés volt.
A szélesebb merítés céljából Vasy Gézának egy másik, 2012 novemberében, a Magyar Írószövetség könyvtárában elhangzott bevezetőjét foglalnám össze. Bartusz-Dobosi László Tüskés Tiborról írt pályaképét bemutatva a kiváló irodalomtörténész egyúttal a saját Tüskés-élményeit is felelevenítette. Szerinte Tüskés mindenekelőtt – a szó nemes értelmében vett – tanárember volt. Nevelni, hatni akart az írásain keresztül is, és elmondhatta azt, amit kevesen a kortársai közül: sok értő és követő tanítványa volt. A pedagógusi éthosz munkált kapcsolataiban, nagyon odafigyelt a másikra. A pannon derű, a megfontoltság és a kiegyensúlyozottság jellemezte őt, de a hántásokra, sértésekre sem legyintett, azokat évtizedek múlva is felemlegette, vagy megírta, ha jelentőségük túlmutatott az intim viszonyokon. A „tüskét” akár évtizedekig hordozta magában, míg meg nem írta, szóvá nem tette.
Tüskés Tibor Nagy Lászlóról írt könyve kapcsán Vasy szóvá tette azt a paradoxont, hogy a kilencvenes években az egyetemi oktatásban is elburjánzó fősodor szerint az író életrajza nem fontos, bőven elég a műelemzés – természetesen a korifeusok által megadott szempontok szerint -, miközben épp akkortájt nyugaton feljövőben volt az irodalomtörténészek tekintélye és a színvonalas monográfiák iránti igény. Tüskés úgy írt, hogy az érettségiző diák is megérthesse, felhasználhassa gondolatait, ezért Vasy rendre felhívta tanítványai figyelmét a pécsi irodalmár munkásságára, hiszen a szemináriumi dolgozatok írásához, a jelen és a közelmúlt magyar irodalmi alkotásainak megértéséhez többek közt Tüskés elemzései bizonyultak a leghasználhatóbb írásoknak.
A neves irodalomtörténészek Szántódon egyetértettek abban, hogy kortársai nem méltányolták kellően Tüskés Tibor munkásságát, hiszen megérdemelte volna az irodalomtudomány legrangosabb díját: a Széchenyi-díjat. Ha úgy adódott volna – zárta beszédét Vasy – Tüskés a modern magyar irodalom történetét is meg tudta volna írni 4-500 oldalon.
A továbbiakban Tüskés Gábor részletesen beszélt a leveleskönyv megszületésének körülményeiről, Benedeczky István a hajdani jó barátról, dr. Hargittay Emil a Tüskésnek tett ígéreteiről és kiadója sajátosságairól beszélt.
(A levelesládáról) Nagy levelező elődeivel ellentétben Tüskés még megérte az internet és az sms világának térhódítását. A kötet előszavában megírta, hogy 1950 óta mintegy ötven kartondoboznyi levél gyűlt össze, és eme irdatlan mennyiségű gyűjtemény felhalmozásának egyik oka a kor technikai viszonyaival magyarázható. „Ma e-mailt meg sms-üzeneteket küldenek egymásnak az emberek; az általam szerkesztett folyóiratok szűkös anyagi helyzete (meg saját lapos pénztárcám) még a telefon használatát is csak a legritkább esetben engedte meg. Az emberi kapcsolatokban jelentkező új eszközök talán a levél műfaját is kihalásra ítélik. Egy kor megismerésének egyik jellegzetes forrásanyaga tűnik el.”
Digitalizált világunkban a levelezés mint irodalmi műfaj, vagy mint ismeret- és érzelemközlő kommunikációs entitás eltűnőben van, de a levelezések iránt – épp az intimitás iránti vonzódásból – megnőtt az érdeklődés. A bennük található primér élmény iránt fogékonyabb a tömegkultúra, mint az elvont eszmefuttatások iránt. A négyszáz oldalnyi kötetben tanítványok, művészek vallottak a szerkesztőnek, a barátnak alkotói és emberi gondjaikról, hiszen Tüskés a levélváltás során képes volt jó szóval, okos szakmai tanácsokkal kicsalogatni a legjobbat az emberből. (Ezt magamon is tapasztaltam, amikor a kilencvenes évek közepén a Kossuth Klubban találkozhattam vele.) A 91 személlyel váltott 303 levelet tartalmazó kötet mégis elsősorban kivételes kordokumentum és – olvasója válogatja – lélekbúvárkodás. Ha egy kései filosz vagy egy érdeklődő laikus Tüskés személyiségére kíváncsi, a levelezéséből ismerheti meg a legjobban őt. Mivel Tüskésben mindenekelőtt a kritikust kerestem, e „visszaigazolásokból” gyűjtöttem egy csokor idézetet. Hernádi Gyula 1960-ban: „Nagyon köszönöm az »Alföld«- ben írott kritikádat. Nagyon színvonalas, okos írás, nagyon örülök neki.” Baránszky Jób László esztéta, irodalomtörténész 1963-ban: „Megvallom a meglepetés örömével olvastam a júniusi számban kitűnő módszertani érzékről tanúskodó szép tanulmányodat (...) Milyen örömmel látom józan konstruktív kísérletedet: hogy van érzéked a konkrét művészi lét és a belőle fakadó elméleti-filozófiai problematika iránt.” Rónay László sorai 1967-ben a Tükör és tűz című könyvének méltatását olvasva: „De olyan értő füllel senki sem olvasta ezt a könyvet azok közül, akik írtak róla, mint te.” Lengyel Balázs 1987-ben írt leveléből: „Nincs senki, magamat is beleértve, akinek működését, kritikai életművét a Tiedénél fontosabbnak és súlyosabbnak tartanám.” Fodor András leveléből, amelyet 1997. június 27-én, a halála napján írt Tüskésnek: „Te egyike vagy ama nagyon keveseknek, aki tartásoddal, munkáddal, következetességgel erőt adsz a már-már reménytelen küszködéshez.”
(„A csend burka vastagodik”) Tüskés Tibor egy személyben volt József Attila- és Arany János-díjas író, irodalomtörténész, szerkesztő, kritikus, tanár, irodalomszervező, Pécs és Baranya szellemi életének vezéregyénisége és az egész magyar irodalom jeles személyisége. Sokan őrzik emlékezetükben színes egyéniségét, a tudós tanárt, a könyvtárost, az ismeretterjesztőt és konferenciák nívós előadóját, aki ifjúkorában papnak készült. Halálának ötödik évfordulója alkalmából jelent meg a pécsi Pro Pannónia Kiadónál „A csend burka vastagodik” címmel kiadatlan naplója, vallomásainak, tárcáinak legjava. November 20-án Pécsett emlékkonferencia idézte gazdag munkásságát. Sok száz tanulmányának, esszéjének, több mint hetven önálló könyvének nagy része e városban született. A konferencia előadói Pomogáts Béla, Babus Antal, Monostori Imre, Bartusz-Dobosi László, Ágoston Zoltán és Szirtes Gábor voltak.
A napló Tüskés utolsó írásfüzére, amelyet tíz hónappal a halála előtt, 2008. december 31-én kezdett el írni. Megrendítőek a gyónásoknak is beillő vallomásai, a kendőzetlen szembenézés az elmúlással. Mintha a lehetőségek rohamosan fogyó szigetéről szemlélné az emelkedő „semmi” dagályát. Nem egészen pontos a kép, mert Tüskésnek volt hite, igénye a kozmikus rend visszabillentésére – szóval, tettel, példaadással. A napló és a kórházban készített interjú dokumentálja, hogy méltósága megmaradt a testi fájdalmak elviselésében is.
Az irodalom, a kultúra történetét Tüskés a kézfogások történeteként fogta fel. E karcsú kötet az utolsó szellemi kézfogása egy olyan irodalmárnak, aki józan számot vetett az esendőségről és méltóságról is. Naplója mélységet és magasságot ad korábbi írásainak. Önkritikusan kezdi sorait, mondván, hogy naplót az ember ne a 78. életévén túl kezdjen el írni, hanem tizenöt évesen, miként azt Fodor András barátja tette. Nem „irodalmi” cél vezette, hanem a próba: rá tudja-e még kényszeríteni magát huzamosabb feladatra? Megtudjuk, hogy Fodor Andrásnak írt, hosszú évtizedeken átívelő levelezését tekinthetjük igazi napló-pótlásoknak. Azokban van benne az élete, és azokat a leveleket nem a nyilvánosságra gondolva írta.
2009 júniusának elején, a könyvnapi dedikálás előtt jelentkezik Tüskésnél a kettős látás, amely – mint már tudjuk – a végzetes betegségének az első jele volt. „Tudom, hogy lassan véget ér a földi életem – jegyzi be Trianon napján. – Kérem az Urat, megváltó Jézusomat: érjek meg a halál elfogadására. A keresztény halál elfogadására. Mint egy öreg hajdani parasztember...”
A kettős látása miatt csak félszemmel araszolgat a papíron, de a bejegyzéseket nem hagyja abba. Kórházba kerül, és ott adja utolsó – a kötetben is olvasható – interjúját Búcsú a betűktől címmel. Humora ekkor sem hagyja el; a kettős látás – úgymond – nagyon kellemetlen, de van előnye: „a csinos nőket duplázva látod...” Az interjú utolsó mondata: „Minden bizonnyal az örökkévalóságban lesz időm, hogy minden tervem megvalósuljon.”
(A dunántúli irodalmár) Tüskés Tibor írásaiban hangsúlyosan van jelen a pannon táj, a dunántúli ember. Ez a kötődés nála természetes, hiszen a szülőföldélményt megélni számára azt jelentette, hogy vállalja a tájhazát és aprólékosan megismerje, valamint továbbadja az országrész szellemi, történeti és etnikai múltját. Munkásságának egy része kifejezetten a helytörténeti kutatáshoz, a helyismereti munkához kötődött, ami nem jelent provincializmust, hanem egy mai európai érték – a szubszidiaritás – megelőlegezését.5 A genius loci kimerítő ismerete és szeretete teszi hitelessé a haza szeretetét, és ezáltal az egyetemességre törekvést. A Táj és költészet című igen szellemes esszéjében4 Tüskés felhívja arra is a figyelmet, hogy a provincializmus kezdetben puszta jellemzés volt, ami csak később vált értékmérő jelzővé. Nálunk a „vidéki” jelző még mindig értékjelölő: nemcsak helyre, eredetre, származásra utal, hanem elmarasztaló is. Döntse el a nagyérdemű, hogy változott-e jelentősen a vidékről alkotott irodalmi szemléletünk kerek ötven évvel a Magyar Irodalmi Lexikon kiadása után, amelyben a lexikoníró a provincializmust a vidékiességgel, az elmaradottsággal, a szűklátókörűséggel azonosítja. A lexikon marxizmus által ihletett napkeleti bölcse így folytatja: a provincializmus „Arra a kultúrára és ezen belül irodalomra jellemző, mely nem része az egyetemes világkultúra fő áramlatainak, s csak saját helyi problémáit látja, ezeket esetleg világjelentőségűeknek tekinti, nem ismeri fel a rész helyét az egészben.” Ebben a jelentéscsúsztatásban kifejezett szándékosság látható. „Mi szavatolja – kérdezi Tüskés Győrben, 1972-ben a dunántúli költőtalálkozó vitaindító előadásán, hogy a központból, a tízemeletes házak rengetegéből messzebbre látni, mint vidékről, a tanyákról? Hátha nemcsak vidéki provincializmus van, hanem a metropolisz képviselte és terjesztette vidékiesség is? Vajon a vidéki szűklátókörűség nagyobb veszély, mint az európai méretű provincializmus?”6
Tüskés ebben a kérdésben Kasszandrának bizonyult. A marxista nevelés nemzet- és vidékellenes keltetőjében olyan okostojás melegedett, amelyből a progresszió történelmet alakító ultraliberális elve kelt ki. Papp Endre tömör megfogalmazásában: mára a magyar irodalom és annak tudományos feldolgozásának krémjét egy olyan exkluzív elit alkotja, amely idegen, idealizált kulturális mintákat követ. Közösség, nemzet, vidék – akadályozó közösségi függések, amelyektől az önmegvalósító magyarországi alkotónak szabadulnia kell. A szűk vagy tágabb világ legfeljebb az élményszerzés terepe, kulturális játszótér. A szépirodalom átalakul a képek uralta médiafelületek kísérő, járulékos elemévé, a vizualitás illusztrációjává.7 Ez új kánon képviselőinek többsége nem emelte fel szavát és nem érvényesítette befolyását a „központban”, a pénzszerzés céljából kiötlött és a „provinciára” sugárzott ízlésrákkeltő kultúrszenny terjedése ellen. A tájékoztatás, nevelés, szórakoztatás triászából csak az utóbbi maradt, és az is a legalpáribb formában.
Noha annak idején a szellemtörténet túlhangsúlyozta a táji motívum szerepét, a műalkotás, az írói alkat jellemzésénél nem mondhatunk le a szülőföld, a táj meghatározó-befolyásoló szerepéről. Még felsorolni is hosszú azoknak a dunántúli íróknak, művészeknek, a kultúra nemes szolgáinak a névsorát, akikről Tüskés monográfiákat, pályarajzokat, kisebb vagy nagyobb tanulmányokat írt. Ami átfogja írásait, az viszont szembetűnő: az egészséges decentralizáció gondolata. Mindig izgalmas, ahogy kiemeli a „helyi mozzanatok” egyetemes értékét, és ez a megközelítés nála sosem vált helyi érdekű hazaszeretetbe fulladó bédekkerré.
Megható végignézni, amint Tüskés időnként seregszemlét tart a dunántúliak fölött, de Pegazusán fel-alá lovagolva olykor kilátszik a sebezhető Achilles-ina. Mint a jó tanár, aki a másod- és a harmadsorban levő nebulókat is szeretné felzárkóztatni az elsőkhöz, néha ő is mentette a menthetőt. Senkit nem akart az útszélen hagyni, a mostoha kádári korban igyekezett dajkálgat- ni olyanokat is, akik később ellene fordultak, vagy tehetségük igencsak elmaradt a jó szándékú kritikusáétól. Példaként említhető a Pákolitz István költészetét méltató írása, a Küzdelem a bizonyosságért.8 Tüskés ezúttal a bemutatott költő-szerkesztő köteteiben foglaltaknak csak statikus felelevenítésére képes, méltatása nagyon leíró jellegű. Nem csoda, hiszen lírikusunk gyöngyszemek helyett ilyen sorokat kínál gyanútlan olvasójának: „se káprázatban lenge árnyadat // látom lebegni, de a higgadt észnek / kevés az árny, ha nincs vele a lényed. // Éjfélre jár. A sűrű lomb alatt // a jázminok susogva hajlanak. // Hajolnék én is fehér asszonyválladra, / de messze vagy, a hetedik határba'. // Letört egy gally...” Ez a küzdelem bizony hiábavaló, az idén is úgy, mint tavaly. A bizonyosság is oda, hiszen: „A sóhajtásnyi nesz / megremegtet: ó, mondd, velünk mi lesz? // Hogy ittasodna szép szavunk e fénytül! / de hiányoddal a varázs szegényül, // s már lázadássá nő a rémület, / hogy egyedül vagy, én meg nélküled!”
(A kritikus sajátossága) A Tüskés-vár bástyáit sorra járva (kritikus, irodalomtörténész, szerkesztő, tanár stb.) az íróét későn találtam meg. Mert nagyon hevenyészett az idegenvezetők szórólapja. Tüskés írói tehetségéről a legjobban talán a Fülep Lajossal Zengővárkonyban című írása tanúskodik. (Jobb portrét Fülepről még nem olvastam.) De másról is szó van, ha az írói mivoltát járjuk körbe. Valószínűleg ő is azért lett irodalmár, mert az olvasmányélményeiben felfedezett nagylélegzetű sorsok lelke mélyéig felkavarták, és nem azért lett kritikus, mert nem sikerült íróvá lennie, hanem mert a megértés iránti hajlama erősebbnek bizonyult az önkifejezés vágyánál. Tüskést olvasva sosem érzünk rang- és értékkülönbséget a két életforma között. És nemcsak azért, mert író és kritikus nem létezhetnek egymás nélkül, hanem – és ebben Kis Pintér Imrével értek egyet – mert a kritikus is író. O önmagát is beleírja a kritikába.
Az író kiszolgáltatott saját személyiségének, és hinnie kell önmaga egyszeri tehetségében. A művészi alkotás olyan bonyolult folyamat, hogy több tényezője az alkotó számára is rejtett marad. Itt lép be az alkotást követő irodalmi folyamatba a kritikus, és ő – az írótól eltérően – már nem élhet elképzelt eszményi feltételrendszerben. Az adott kultúrkörben evidenssé kell tennie az általa értékesnek vélt mű értékeit. Tehát a kritikus is író, csak éppen másodlagos anyagon dolgozik. Megnevezni az új alkotást, viszonyítani más művekkel és összekapcsolni a kulturális hagyatékkal – ez a kritikus feladata.9
Tüskés kritikusi szemléletének kialakításában Rónay Györgynek volt meghatározó szerepe. Hatott rá a strukturalizmus is, de legtöbbet a pszichológiai tanulmányainak köszönhet. A lélektani megközelítést tartotta a legfontosabbnak egy- egy írói életmű megértéséhez, elemzéséhez. Nem esett abba a tévedésbe, hogy a kritikát tudománynak tekintse, noha a kritikusi tevékenység nem nélkülözheti az elvonatkoztatás, a fogalomalkotás, a logikai érvelés absztrakciós eszközeit. Azt vallotta, hogy a kritikaírás gyakorlati tevékenység, és az ezzel kapcsolatos kérdésre így válaszolt: „Idegenkedem a műfaj nagyképű, elméletieskedő képviselőitől. Idegenkedtem akkor is, amikor a kritika a marxizmus szolgálólánya volt, idegenkedtem akkor is, amikor az újmódi, tiszavirág-életű teóriák lólába kilátszik az írásból, amikor a vizsgált mű csupán ürügy, hogy a kritika szerzője bebizonyítsa, elolvasta már a legfrissebb német vagy francia, vagy angol teoretikus munkákat.”10
Tüskés igazi évei – vallomása szerint – a hetvenes-nyolcvanas évek voltak. Hogy miért éppen ez az időszak? A kérdésre öt érvvel válaszolnék. Először is: a kilencvenes évek szabadságáról akkor még nem beszélhetünk, de nagyságrendekkel nagyobb olvasótábor követte figyelemmel a szépirodalmi újdonságokat. Tüskés joggal érezte, hogy van kinek írni, van kit nevelni. És nem a trollok, meg a kibeszélőműsorok kiagyalói voltak a vetélytársai. Másodszor: a média sokkal nagyobb figyelmet szentelt a művészeti újdonságok megismertetésének. A magas kultúrának sokkal nagyobb respektusa volt. Hol van az az idő, amikor Abody Béla heti rendszerességgel könyveket ismertetett a magyar televízióban? Harmadszor: fősodorként még tartotta magát az a nézetrendszer, miszerint a magyar irodalom a közösségi cselekvés értelmét és szükségességét is vallotta. Tüskést munkásságában ez a cél motiválta, nem értett egyet a társadalom atomizálódását és a magánnyavalyák durcás ápolgatását, tenyésztését zászlajára tűző újliberális divattal. Negyedszer: idős korára egyre idegenebbül figyelte a rendszer- változtatás után elharapódzó celebkultuszt, a road-show-kat, a műbotrányokat, a pszeudo-lapokat és kiadókat, a gittegyleti életet, azaz a hatótér megnövelésének technikáit. Felháborodott azon, hogy egyesek a bulvárlétből lopott technikákkal hizlalják ismertségüket, és nem is mindig eredménytelenül, miközben például a határon túli magyar irodalomról nem vesznek tudomást. Ötödször: Tüskés azt vallotta, hogy az irodalmat, a műalkotásokat mindenekelőtt szeretni kell. Az irodalom szerinte nemcsak a szépirodalmi művek összessége, hanem az irodalomról való gondolkodás is. Ez utóbbi azonban túlzottan elméleti irányba mozdult el, és kialakult az egyetemi tanszékeken egy sajátos irodalomszemlélet, amely szerint az irodalmat nem szeretni, hanem érteni kell.
(Lírai búcsú) Tüskés Tibor elvektől vezérelt katolikus volt. Vargha Kálmán pesti szeizmográférzékenysége és Kiss Ferenc vidékről hozott protestáns nyakassága ötvöződött mentalitásában. Magáról vallott, amikor kedves Zrínyijéről írta: „Nem látszani, de lenni akart másoknál különbnek. Nem dicsőségvágy volt, hanem hivatástudat. Nem hiúság és beképzeltség, hanem önbecsülés és a valóságos értékek ismerete. Az emberi méltóság védelmét kötelességének, megsértését az ember meggyalázásának tartotta.”13 Tudott ő is imádkozni, mint a várurak a csata előtt és – ha életben maradtak – a csata után.
S mivel esteledik, az emlékülést be kell rekeszteni, szétszéled a könyvolvasók megszámlálható sokasága, miközben a part menti diszkó bezzeg hangos, már csak az emlékünkben munkálkodik a cimbalmos. Immár dedikálatlan könyveit is becsukjuk és az autó hátsó ülésére tesszük, hátha akad stoppoló atyánkfia, aki belelapoz. Hátunk mögött hallatszik, ahogy a felhúzott hídpalló láncai kattognak, mint egy klasszikus Remington írógép.
A remény hal meg utoljára. A hátam mögötti faluvégen ugyan rikolt a denevér a tévéantennát sodorván, de a település határában az ateista országút melletti sánc szélén üldögélve már tücskök cirpelését hallgathatom, akik a pannon éjszakában fütyülnek az etikailag korrekt La Fontaine-re.
Tüskés Balatonja felől langyos szél fújdogál. Ora pro nobis peccatoribus!




1 Tüskés Tibor: Pannóniai változatok. Szépirodalmi, 1977, Budapest.
2 Tüskés Tibor: Tükrök között. Tüskés Tibor levelesládájából. Universitas Kiadó – MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2014, Budapest.
3 Bartusz-Dobosi László: Egy élet térképe. Tüskés Tibor pályaképe. Pro Pannónia Kiadó, 2012, Pécs.
4 Tüskés Tibor: Pannóniai változatok, 233-245.
5 Lásd Dunántúl és mai líránk. Tüskés Tibor: Pannóniai változatok 246-264.
6 Erről bővebben: Papp Endre: A nemzeti kánon szükségességéről, 116- 128. In Azonos önmagával. Hitel Könyvműhely, 2012, Budapest.
7 Tüskés Tibor: Pannóniai változatok, 111-133.
8 Bővebben: Kis Pintér Imre: Esélyek. Magvető Kiadó 1990, 7-32.
9 Tüskés Tiborral beszélget Kocsis Klára. Bővebben a Derűs borúlátó című kötetben. Kairosz Kiadó, 2008,11-18.
10 Tüskés Tibor: Így élt Zrínyi Miklós. Móra Könyvkiadó, 1973, Budapest, 5.

« vissza