Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Gyenge nemzeti identitás és erős iszlám a jövő Franciaországában

A párizsi könyvpiac különleges eseménye volt az október elején megjelent Franciaország helyzete című könyv.1 Szerzője – Pierre Manent – a franciaországi és a magyar egyetemi berkeken kívül a szélesebb érdeklődésű olvasóközönség előtt is ismert: a most bemutatott új munkája a tizenhatodik könyve, amelyekből kettő magyar nyelven is olvasható.2

A hatvanhat éves filozófus és politikatörténész Manent – Raymond Aron tanítványa, majd asszisztense a Collège de France-on – már évtizedek óta nemzetközi tekintélynek örvend a szakmabeliek között és napjaink francia értelmisége mint intellektuális „tájegység” nem idézhető fel az ő személye, munkássága nélkül. Az École des Hautes Études en Sciences Sociales tanáraként feladatának tartja, hogy a politika ne válhasson egy szűk és belterjes elit ellenőrizetlen játékszerévé. A francia republikanizmus legjobb hagyományait folytatva arra törekszik, hogy életben tartsa a politikai filozófia olyan kérdéseit, melyek mindnyájunk életére hatással vannak, de amelyeket a napi politika szívesen söpör a szőnyeg alá. Különösen mostanában, Nyugaton, a bevándorlókkal kapcsolatban. Érdemei közé számít – többek közt – a Commentaire nevű kiváló politikai folyóirat megalapítása 1978-ban, amelynek ma is szerkesztőségi tagja.3

Manent politikai filozófiájának lényege két kérdéskör felé irányul. Korábban a modern politikai gondolkodás keletkezése foglalkoztatta. A Raymond Aron Kutatóközpont vezetőjeként a nagy francia liberális gondolkodók – Benjamin Constant, François Guizot és mindenekelőtt Alexis de Tocqueville – szövegeinek az újraolvasását és értelmezését kezdeményezte. Később a társadalomtudományok és a politikai filozófia összefüggéseit vizsgálta, jelesül azt a meghökkentő tényt, hogy a fél- és közelmúlt politikai filozófiájából eltűnt az emberi jelenséggel kapcsolatos intenzív vizsgálódás.

Engem mindenekelőtt a nemzetről és a kereszténységről megfogalmazott nézetrendszere érdekel. Manent szerint a nemzet egy olyan politikai képződmény, amelynek sajátossága a városállammal (politikai közösséggel) és a birodalommal összehasonlítva kap igazi értelmet. Manent már annak idején a nemzet által képviselt kivételes értéket hangsúlyozta, amikor szembement a hatvannyolcas francia intellektuelek nemzet-, család- és vallásellenes heccvilágnézetével – amelynek vetése most termel lelki sárkányfogakat, hiszen kontinensünket képtelenek vagyunk megvédeni a ránk zúdított bevándorlóktól. Hamis kivetítés önhittségünk fehérre meszelt falára az a vélelem, hogy más kontinensen is ugyanúgy léteznének nemzetek, mint mifelénk. A nemzet kizárólag európai különlegesség, egy európai politikai termék, amely nélkül megszűnik Európa mint entitás. A nemzet igazi sajátossága a politika és a vallás kettős tükrében látható. A nemzet – amely szerinte már a középkori királyságokban létezik – szintézis a görög városállamokkal kezdődő politikai közösségek és a birodalmak között. („A francia király császár az ő királyságában.”) E politikai képződményen keresztül szívódott fel a kereszténység Európa pórusaiba.

Arra a kérdésre, miszerint napjaink fősodor médiájában és akadémiai-egyetemi körökben miért kompromittálódott a nemzet, miért ellenségesek ezek a körök a társadalmi problémák nemzeti megközelítése iránt, Manent sok olvasónk számára ismerős választ ad. A huszadik század két nagy világégését a történelem kommunista és újliberális elbeszélési módja a nemzeti érzés, a nemzeti gondolat nyakába varrta. És tette ezt – ha szükségesnek vélte – erőszakos eszközökkel is: a testet börtönnel és a szellemet politikailag korrekt szájkosárral regulázva, amely lényegét tekintve ugyanaz. Kétségtelen, hogy mindkét világháború Európában robbant ki, és ebben a nemzeti lét is közrejátszott, de nem a nemzet volt az oka a háborúnak. Az elsőt monarchiák, birodalmak vívták egymással, akik rossz, rövidlátó és bűnös válaszokat adtak koruk kihívásaira. A másodikban Sztálin, Mussolini, Hitler és a mögöttük álló erők csak eszköznek használták a nemzeteket. Egyébként mindhárman baloldaliak, és a baloldal hadilábon áll a nemzeti érzéssel, az életvilág nemzeti szemléletével. A fenti tények belátása viszont már nem fordítja vissza a megtörténteket. Médiaráhatással, jóléti paktumokkal, politikailag korrekt tiltással, a világháborúk kisajátított szemléletű narratíváival és főleg az oktatás hosszú évtizedek óta tartó átalakításával4 olyan semleges, steril, köldöknéző világszemléletet alakítottak ki, amelyek alanyaiból láthatóan hiányzik az önbizalom, a közös erőfeszítésekbe vetett hit, a közösségi összetartozás gondolata és élménye. Kellő öntudat hiányában, a wellness-hétvégektől ellazulva és a politikától elfordulva Európa nyugati fele egyelőre képtelen rászorítani a választott képviselőit (közszolgáit) a közösség védelmére. Egyre növekvő számú könyv, emlékirat5 számol be arról, hogy – tisztelet a kivételeknek – kontinensünk politikusai, vezető bürokratái a háttérben meghúzódó pénzügyi körök kijáróemberei, bábfigurái, azaz fogott emberek. A közvélekedés szerint pedig a magánzó egyén a korunk igazi „hőse”, őt noszogatja a reklám, őt szolgálja az áruház és az absztrakt emberi jogok ateista kiskátéja, amelyet mindenkivel felmondatnának.

Az embercsempészek által megszervezett, a nyugati média által ajnározott és az identitás-fogyatékos politikai elit által bátorított bevándorlás közepette jelent meg Manent könyve. Az iszlám – hangsúlyozza a szerző – megosztja a franciákat, és új törésvonalat képez. A muzulmánok közben egyre meghatározóbb, elkülönült lakossági tömbbé válnak, és mind ők, mind az ateistává vedlett európai franciák képtelenek arra, hogy értelmes formát adjanak kényszerű (kikényszerített?!) együttlétüknek. Napjainkra – folytatja – az európaiak tekintélyes részével elhitették, hogy vezekelniük kell a más kontinensek lakóival szemben múltban elkövetett bűneik miatt. Nem legitim dolog ott folytatni Európa történelmét, ahol szüleik, nagyszüleik abbahagyták. A nyugatiak távol tartják maguktól a felemelő példákban is gazdag történelmüket, mivel képzeletükből kitörölték a nemzetet és a keresztény vallást, így az iszlám erősödése, a szervezett bevándoroltatás egyelőre fel sem merült problémaként. A probléma nem civilizációs vagy kulturális természetű, hanem pusztán technikai.

Noha minden jel arról vall, hogy kontinensünkön jelentősen csökken a keresztény vallást gyakorlók száma, a vallásnak, a hitnek a helyét egy ember vagy egy közösség életében nagyon nehéz megítélni és róla egyértelmű kijelentéseket tenni. De vajon feladata-e a francia politikai osztálynak vagy Brüsszelnek, a „gyengéd szörnynek”6 a vallástalanítást erőltetni, és eltüntetni a kereszténység utolsó nyomait is? Manent szerint nem, de „hazájában” mégis bírósági végzéssel vitetik ki a keresztet az óvodákból, és önkormányzatot köteleznek arra, hogy távolítsa el II. János Pál pápa szobrát a főtérről. Még a harangszót is betiltják a faluban, ha az idegesíti az odaköltöző párizsit vagy külföldit – ami lassan egyre megy.

Hogyan tud találkozni egy meggyengült nemzet egy erős iszlám identitású lakossággal, és mi a teendő? – teszi fel könyve végén a kérdést a szerző. A létszámban még fölényben lévő, de halvány identitású franciáknak a fokozatos engedményt ajánlja, ha nem akarják, hogy majd erőszakkal vegyék el tőlük azt, amit ma önként nem adnának. Még megvan a keresztény nagyszülők utódaiban az a maradék morális és szellemi erő, mellyel azt az absztrakt és fennkölt humanizmust gyakorolja, hogy kinyújtsa jobbját – noha a kinyújtott bal megfelelőbb kifejezés lenne. Kompromisszumra van szükség – sürgeti a szerző: saját érdekünkben a muzulmánokat el kell fogadnunk olyannak, amilyenek, le kell mondanunk arról, hogy állami segédlettel „modernizáljuk” erkölcsüket, ruhaviseletüket és viselkedési szokásaikat. Cserébe követeljük tőlük a gondolkodás- és véleményszabadság tiszteletben tartását. Pierre Manent szerint a kölcsönös engedmények politikája az egyetlen járható út, noha tart attól, hogy Európa a globális világ játékszere kezd lenni. Francia szempontból a tét: „Vagy egyenjogú félként belépnek a muszlimok a francia életvilágba, vagy Franciaország függő helyzetbe kerül a muzulmán-arab világgal szemben.7
 

 

 

Jegyzetek:

 

 

1 Pierre Manent: Situation de la France. Paris, Desclée de Brouwer, 2015.

2 Pierre Manent: A liberális gondolat története. Tanulmány kiadó, 1994., Pécs, illetve Pierre Manent: Politikai filozófia felnőtteknek. Osiris, 2003, Budapest.

3 A Commentaire különböző szellemiségű értelmiségieket fogott össze, akikben az volt a közös, hogy rosszul érezték maguk a divatos, de Franciaország jövőjére nézve veszélyes médiavilágban, amely 1968 után vált meghatározóvá és – sajnos – mintaadóvá.

4 Lásd Jonah Goldberg: Liberálfasizmus. A baloldal rejtett története Mussolinitől napjainkig. XX. Század Intézet, 2012, Budapest.

5 Jean Paul Brighelli: Butaságra kárhoztatva. Az iskolák programozott halála. Kairosz, 2006, Budapest.

6 Lásd Hans Magnus Enzensberger: Le Doux Monstre de Bruxelles. (A brüsszeli gyengéd szörny). Gallimard, 2011, Paris.

7 Lásd Alain Finkielkraut és Pierre Manent A felvilágosult Franciaország az iszlám előtt című közös interjúját a Le Figaro 2015. október 14-i számában.


« vissza