Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Haza a magasban – A magyar emigráció szellemi hozadéka

"Ezek a láthatatlan hálózatok az idő haladásával egyre célirányosabban működtek. Párizs, London és New York magyarjai már állandóan egyeztetik munkájukat, és segítik az itthon kibontakozó ellenzéket a 70-es évek végétől kezdve akár az erdélyi vagy felvidéki magyarság, akár a politikai horizont tágítása ügyében."

Illyés híres versében, amelyet az Anschluss, Ausztria 1938-as hitleri bekebelezése idején írt, a magasban élő haza nem más, mint a nemzet emlékezete, a kultúra személyes élete a lelkünkben, amikor az odakinti, tényleges hazától már megfosztottak. Bennünk él – de rajtunk túl is. „Homlokon lőhetnek, ha tetszik, / Mi ott fészkel, égbe menekszik.” Illyés és annyi más patrióta számára e látomás sorshelyzete 1944 márciusában már véres fenyegetéssé válik – s majd újra és újra, a háború és az önkényuralom, a forradalom éveiben.

Az a nagy hatású metafora, amelyet a vers címe idéz fel bennünk, a magasban élő haza és szabadság, megannyi más pillanatában is érvényes lett nehéz huszadik századunknak. Ha nem is mindig a személyes fenyegetettség helyzetében, de mindig annak tudatában, hogy az őrzés, a megőrzők és a hírvivők voltak azok, akik kultúránk és nemzettudatunk fenntartásában oroszlánrészt vállaltak. Ha nem is mindig otthon állva, mint Illyés 1938-ban.

Ilyen helyzet, ilyen szerep volt a magyar emigrációé 1956 után. A forradalom veresége nyomán, 1956-1957 fordulóján, a már addig sem jelentéktelen nyugati magyar diaszpóra friss vért és életerőt kap a kimenekült 200 ezer honfitárs legjobbjaitól. Két értelemben is. Utánpótlást kap szám szerinti nagyságában a kinti magyar szellemi élet, mégpedig javarészt fiatal diplomásokból és egyetemistákból: ez a minőségében is oly kiváló menekültáradat biztosítja azt a közönséget és földrészeket összekötő, nagy virtuális alkotóközösséget, amelyik ettől kezdve három évtizeden át a megújult emigrációs szellemi életnek ad színvonalat és fontosságot.

Másrészt pedig a korábbi emigráció vezéralakjai, amint írásaikból is kitűnik, hatalmas megerősítést, új energiákat kapnak a forradalom szellemétől, attól a szabad, demokratikus szellemtől, amely nem bukott el 1947-48-ban, hanem éppen hogy túlélő erejét bizonyította a föld alatt csaknem tíz éven át, és amelyik, nyilvánvaló volt, tovább fog élni a forradalom veresége után is. Ez volt az igazi csoda, az igazi meglepetés. Márai Sándor azzal zárkózik el a kiérkező fiatal íróktól, hogy azok a bolsevizmus neveltjei” – nem állt egymagában ezzel a téveszmével a merevebb gondolkodású emigránsok közt. A nyugati magyar értelmiség java azonban boldogan nyugtázza, ami a távoli tudósításokból sejthető volt: hogy a forradalom szellemét, amely az ő 1945–47-es szellemiségüket folytatta, éppen e fiatalok képviselték a leghatározottabban. Tegyük hozzá, nem mellékes az a presztízsnövekedés sem, amelyet az emigrációnak hoz a magyar forradalom a nyugati politikai élet főszereplői szemében.

Olyan szellemi mesterek várták a frissen érkezőket Nyugaton, mint Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Kovács Imre, Borbándi Gyula, Kerényi Károly, Veress Sándor, Szalay Lajos, Gombos Gyula, hogy csak néhányat említsünk közülük, a háttérben pedig a számában is igen jelentős demokratikus politikai emigráció, köztük Nagy Ferenc, Varga Béla, Auer Pál, az emigráns diplomaták egész sora, s a háború előtti náciellenes vezetők közül Kállay Miklós, az erdélyi Teleki Béla, és Teleki Pál fia, Teleki Géza.

A nagy emigrációs hullámtól és a magyarság általános nyugati presztízsnövekedésétől megújulnak és megerősödnek a magyar nyelvű nyugati rádióadások stábjai (BBC, Szabad Európa, Amerika Hangja, a Vatikáni Rádió stb.) is. Ezek fókuszt és infrastruktúrát nyújtanak a magyar értelmiségi és politikai gondolkodás műhelyeinek Londonban, Münchenben, New Yorkban, Párizsban, Rómában. Másrészt ez azt hozza, hogy az itthoni hallgatók az említett elsőrangú közírók kommentárjait, esszéit és glosszáit hallgathatják az adásokban, túl a cenzúrázatlan híreken és sajtóidézeteken. Az információs vasfüggöny tehát, nagyban köszönhetően a rádiózásnak, sosem működött tökéletesen. Itthon a fél országhoz jutott el közvetlenül vagy közvetve az adások hatása.

Így egy új, eleven magyar szellemi élet születik meg Nyugaton, mesterekkel, műhelyekkel és tanítványokkal, újságokkal és folyóiratokkal, sokezres személyes hálózattal, amely az elzárt hazai társakkal is megtalálja a kapcsolatok hajszálcsöveit, még a megtorlás legkeményebb éveiben, 1957 és 1962 közt is. A főbb szellemi témák a harmincas években megindult reformtörekvések gondolataiból kerültek ki, immár a hitlerizmus után a bolsevizmust is megtapasztalva, gazdagodva azzal a nagy horizonttal, amelyet a második világháború után a nyugati gondolkodás új hullámai kínálnak fel. Igen jelentősek ebben a szellemi életben azok az impulzusok is, amelyeket a közelmúlt hazai történetének elemzései és szellemi fejleményei hoznak. Szinte azt mondhatjuk, hogy a vasfüggöny nem csökkenti, hanem növeli e szellemi pezsgés erejét, mert a rádióadások révén mindez láthatatlan módokon visszatáplálódik a hazai mentalitásba. Egyszerűen fogalmazva: harminc éven át ez a nyugati szellemi élet volt az, amely nyíltan kimondhatott mindent a teljes magyar kultúra számára. Nemcsak metaforikusan, nemcsak parabolákban. A Nyugat szólásszabadságával természetesen élve, a maga szuverén és gazdag életének erejét abból a tudatból is merítette, hogy az egész magyarság, az otthoniak nevében is beszél. Mindannyiunk, a tizenötmillió, a még mostohább sorsú határon túli honfitársaink nevében is. Igényesen és színvonalasan. Ezzel életben tartotta magyar nyelven az egyenes beszédet, a dolgok néven nevezését, és az iránta való elemi igényünket. Amit az itthoni írásos nyilvánosságban a személyes fenyegetettség és a cenzúra keze fojtott belénk, a szomszéd országokban még soviniszta elnyomással is kétszerezve. És ebből, a nemzet lelki gyógyulásához nélkülözhetetlen táptalajból érkezett haza a sok becsempészett folyóirat, könyv és hanganyag. Sokan tartottuk úgy akkoriban itthon, hogy a Münchenben Borbándi Gyula és Molnár József kiadta Új Látóhatár a legjobb magyar folyóirat.

A hatvanas évek második felétől aztán egyre könnyebb lesz utazni, egyre rendszeresebb és sokrétűbb lesz az emigrációs és az itthoni szellemi élet kommunikációja – és ebben az összjátékban jó szellemű munkamegosztás alakul ki. Mindkettő, a nyugati és az itthoni értelmiség is, fenntartja sajátos szerepét, s a maga lehetőségeit és feladatát világosan látja egy teljes ívvé vált szellemi magyarságképben.

Személyes élményeim közé tartozik, hogy Illyés Gyula számára a hatvanas évek közepétől fogva azok voltak a legfelszabadultabb, legmélyebb eszmecserék, amelyeket Nyugaton folytatott. Ez visszaköszön ezúttal is, a Magyar Szemle mostani számába került Sárközi- és Szeredi-tanulmányokból is, a másik oldalról, a nyugati értelmiség emlékezéseiből ábrázolva. Bárhová látogatott is Nyugaton Illyés, Ausztriába, Franciaországba, Belgiumba vagy Olaszországba, indult sietve Londonból Szabó Zoltán vagy Cs. Szabó, hogy folytathassák diskurzusukat, ahol abbahagyták. És hasonló eszmecserék folytak Illyéséknél is Budán vagy Tihanyban, amikor olyan régi barát, mint Bay Zoltán vagy Kárász Artúr látogatta meg őt, vagy éppen Hamza András.

Ilyenek voltak a nyugati utak nekünk is, feleségemmel együtt, ezekben az években.

Feledhetetlenek maradnak a londoni találkozások, vagy az a délután, amikor 1969 végén, Stratfordból, Shakespeare szülővárosából Londonba visszautazva a vonaton Gombos Gyula Húsz év után című tanulmányát olvastam el, amely a kommunista rendszer mérlegét vonja meg, és retorikáját szedi darabokra. Tudtam szinte mindent, amit Gombos ott leírt, de nem oly megdöbbentően világos rendszerbe összeszedve. S nem felejthetem el soha a kedvességet, amellyel a volt recskiek hálózata adott bennünket kézről kézre Amerikában első utunkon feleségemmel, 1972-73-ban.

Ezek a láthatatlan hálózatok az idő haladásával egyre célirányosabban működtek. Párizs, London és New York magyarjai már állandóan egyeztetik munkájukat, és segítik az itthon kibontakozó ellenzéket a 70-es évek végétől kezdve akár az erdélyi vagy felvidéki magyarság, akár a politikai horizont tágítása ügyében. Nem jelentettek volna világszenzációt Király Károly román vezetőkhöz írt levelei vagy Illyés Válasz Herdernek és Adynak című írása a hetvenes évek végén a magyar emigráció rendszeres felvilágosító munkája nélkül a politika és az újságírás köreiben.

Úgy gondolom tehát, hogy sosem lehetünk eléggé hálásak azért a nagy szolgálatért, amelyet a nyugati magyar emigráció jobbik fele végzett évtizedeken át. Így lehetett közös hazánk a magasban a legrosszabb évtizedekben is. És a magasban volt, mert ott érinthetetlen maradhatott – mert szelleme komoly volt, emelkedett és nemes, humorában is. A nyugati magyarság szolgálata történelmünk természetes része. Minderről beszélnünk kell, többet, mit eddig, rendszeresen. Mint ahogy nem tettünk eleget az elmúlt negyed évszázadban azért sem, hogy ennek az emigrációnak a hazaköltözött vagy kétlaki életet élő tagjai a szerepükhöz, jelentőségükhöz méltó helyre kerüljenek az itthoniak fejében.

Természetes volt, hogy ennek a nyugati szellemi életnek és az ozmózisnak az értékelése olyan minikonferencián történt most meg, amelynek házigazdája a Batthyány Lajos Alapítvány. Az Alapítványt Antall József teremtette meg, mégpedig egy 1990-es párizsi politikai díszvacsora és az 1991-es Schuman-díja személyes jövedelméből. Az Alapítvány első elnöke Tar Pál volt, Antall Párizsba emigrált gyermekkori barátja, majd személyes politikai tanácsadója, aki most, idősen is követi ügyeink alakulását Dél-Franciaországból. Antall József a szívéből szólt, amikor azt mondta, hogy lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke. Nemcsak hogy személyes ismeretségben volt a nyugati emigráció minden jelentős alakjával, de fontosnak tartotta, hogy mindenütt, ahol miniszterelnökként jár, ellátogasson a világba szóródott magyarok fórumaira. A kitelepített dunai svábokhoz Donau-Esslingenben, az Izraelbe vándoroltakhoz Jeruzsálemben, a Magyar Szabadságharcosokhoz Los Angelesben. És ment volna a szomszéd országokban élő magyarokhoz is, ha nem akadályozza benne az ottani ellenséges politikai légkör.

E számunkban Sárközi Mátyás és Szeredi Pál, augusztusban pedig Ferdinandy György és Makkai Ádám írásait közöljük a szellemi emigrációról.



« vissza