Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Művészet és művészek az első világháborúban

Művészet és művészek az első világháborúban: a balatonfüredi Vaszary Galéria kiállítótermeiben 2014 októberétől 2015 januárjáig bemutatott tárlat rendezői már a címmel is jelezni kívánták, milyen szélesre tárták a téma kapuit, hogy a műveknek minél nagyobb változatosságát mutathassák meg a művek műfaját, létrejöttük okát vagy célját tekintve, sőt esztétikai színvonaluk szempontjából is. Festmények, emlékmű-makettek, emlékérmek és plakettek, papírmunkák, fényképek és plakátok együtt sorakoztak, ha nem is közvetlenül egymás mellett, de az épület több, egymáshoz szerkezetileg csak lazán kapcsolódó kiállítási terében. A tágan értelmezett témát valójában igen konkrét, a válogatást szűkítő körülmény tette szükségessé. Balatonfüred, ez az újra nagy léptekkel fejlődő és nemzeti jelentőségű fürdő- és nyaralóváros a kiállítást a legjelentősebb országos – a magyar művészet gyűjtésére szakosodott múzeummal közösen rendezte meg. Egy kivételével valamennyi kiállított tárgyat a Magyar Nemzeti Galériából kölcsönözték. így hát nemcsak arra volt mód, hogy a budapesti múzeum a raktárában őrzött és még a művészet iránt érdeklődők számára is mind ez ideig ismeretlen műveket a közönség elé tárhatta, hanem maguknak a rendezőknek is alkalmat adott arra, hogy saját szempontjaik szerint osztályozzák és elemezzék az 1915 és 1920 közötti világháborús műveket, és megközelítési elveiket a katalógus tanulmányaiban részletesen kifejtsék. Sajátos értelmezésük egy tanulmánykötet igényű katalógusban jelenik meg, ahol kísérletet tettek a világháborús művek szerkezeti rendbe foglalására. Természetesen itt csak magyar művekről van szó.
Különbözik-e ez a megközelítés az európaitól? Illetve más képzőművészeti reakciókat váltott-e ki az Osztrák-Magyar Monarchiában a „nagy háború”, mint a többi országban? Az első világháború irodalma az utóbbi húsz évben igen gazdag lett, a művészettörténeti kutatás sokat foglalkozott a történelemben korábban nem tapasztalt pusztítás ihlette eszmei és esztétikai területtel. Hogyan is ne tette volna, amikor az emberi eszmény világ alapjai: a halálról, a hősiességről, az erkölcsi rendről hagyományosan kialakult fogalmai rendültek meg Szarajevótól Isonzóig, Verduntől Limanováig.
A kiállítást kísérő tartalmas – sajnos csak magyar nyelvű – katalógus első tanulmánya Balázs Eszteré, mely informatív áttekintést nyújt, ha címével ellentétben nem is a világháborús Európa egész vizuális kultúrájáról, hanem a világháborúval kapcsolatos művészi attitűdökről és témákról szól. Arról, hogyan fogadták a kultúra szereplői: művészek, írók, lapszerkesztők és újságírók a háborút, hogyan működött a cenzúra a művészetben, hogyan alakult át a háborús propaganda háborúellenessé, és milyen megnyilvánulásai voltak a populáris művészetnek. írását alátámasztja a bibliográfiában fölsorolt, az utóbbi évtizedekben megjelent nemzetközi, főleg francia és angol nyelvű szakirodalom. E szerint az utóbbi harminc évben mintegy félszáz komoly tanulmányt szenteltek a témának. A szerző kiterjeszti vizsgálódását a magyar művészetre is. A katalógusnak ez a legátfogóbb tanulmánya.
A következő három fejezetet Szücs György jegyezte. Először a korabeli írott források és főleg a sajtó alapján tekinti át ennek a „modern háborúnak” a „hagyományos” művészeti eszközökkel történt ábrázolásait. A világháború és a képzőművészet című tanulmánya nagy figyelmet szentel többek között a háborúról folytatott korabeli diskurzusnak, a lövészárkok műgonddal végzett kialakításának, az internáltak és fogolytáborok helyzetének, majd pedig a vesztes, megcsonkított Magyarországon kialakult irredentizmusnak. Majd A világháború metaforája a kortárs képzőművészetben című írásában azt vizsgálja, hogy a mai művészetben milyen nyomot hagyott a többmilliós áldozatot követelő világkataklizma. Ha hiszünk a tanulmányának és válogatásának, azt a következtetést kell levonnunk, hogy a 20. század végi, illetve a mai alkotók sem megrendítő élményt nem éltek át, sem történeti következményeket nem vontak le. Legalábbis azok nem, akiknek műveit a Magyar Nemzeti Galéria itt kiállította. A harmadik általa írt, a Hősi emlékművek térben és időben című fejezetben a Magyar Nemzeti Galéria fotóarchívumából származó eredeti, korabeli fényképeket mutat be, a világháborús emlékművek, valamint efemer emlékek fotóit és szobormaketteket, emlékplaketteket. A nagyobb községeken és városokon átkelve még ma is ott láthatjuk az egyik leggyakoribb „világháborús” témát: a főtéren álló patetikus szoborművet. A kortárs szemlélő számára ezek a konvencionális ábrázolások kisebb érzelmi erővel hatnak, mint odébb, a városháza vagy a temető falán, vagy a templomok előtt fölállított márványtáblán olvasott névsorok: az elesett hősöké, alig élt, elfeledett, helyi fiatal gyerekeké. Mert tudjuk, hogy az a háború az öregek műve volt, de a fiatalokkal vívatták meg. A hosszú listák drámaibb mementók, mint a hősiességről szóló allegóriák. Az ezen a kiállításon látott háborús emlékszobor-vázlatok és makettek ugyanígy, közvetlenebb megformálásukkal tolmácsolják az őszinte megrendülést (Pásztor János: Sebesült honvéd, 1916; Beck Ö. Fülöp: Elesett hős, 1918; Szentgyörgyi István: Nemzeti áldozatkészség, 1915).
A kiállítás tartóoszlopa és gerince a következő, a Művészek a háborúban című fejezet – Róka Enikő válogatása és tanulmánya – szerencsére megcáfolja a korábbi tanulmány vélekedését, hogy „Utólag szemlélve is kevés olyan alkotót találunk, akinek a hadviselés puszta dokumentálásán, az események »művészi« illusztrálásán túl a háború lényegéről, a történelmi időket alakító és elszenvedő emberről érdemi mondanivalója volt”. (27.) A kiállított művek ennek az ellenkezőjét tanúsítják.
Ebben az egységben található a kiállítás törzsanyaga, azok a festmények és grafikák, amelyek művészi értékükkel leginkább kifejezik a harcterekre küldött katonákra váró kikerülhetetlen borzalmakat. Holott alkotóik – a közönséges besorozottakhoz képest – leggyakrabban kiváltságos helyzetben voltak, a csaták füzétől és a közvetlen életveszélytől viszonylag távol. Ugyanis a művészek vagy behívott katonaként kerültek a frontra, és így kénytelenül közvetlen harci tapasztalatot szerezhettek, esetleg elestek a fronton, vagy pedig a háborús propagandagépezetnek dolgoztak, sokkal védettebb helyzetben, és művük mintegy a „tájkép csata után” kategóriába sorolható. Hivatalos haditudósító volt a népszerű író, Molnár Ferenc, vagy kiváló festők, mint Mednyánszky László és Vaszary János. A császári és királyi hadsereg főparancsnokságán belül a sajtóhadiszállás már 1914 augusztusában megalakult, ide osztották be az újságírók mellé a fotósokat és a képzőművészeket is, feladatuk a háború eseményeinek dokumentálása, illetve illusztrálása volt, művészi eszközökkel. Később valamivel szabadabban mozoghattak és lehetőségük nyílt a katonákkal találkozni, hadi eseményeket látni. A sajtóhadiszálláson dolgozó művészeknek minden két hétben egy háborús művet kellett beküldeniük. Mint Európa többi országában, bármelyik táborba tartozott is, tehát a Monarchiában is volt olyan művész, aki kezdetben a művészetet megújító élményt várt a háborútól. Ez a tévhit azonban hamar szertefoszlott. Egyébként is „...az Osztrák-Magyar Monarchia Lajtán túli területén… a cenzúrát és a propagandát is a katonai vezetés felügyelte. … A Lajtán túli hátországot... jelentős cenzúra sújtotta” (22). Ez az oka annak, hogy noha a hadszínterekről több, informatív jellegű mappa vagy sokszorosított grafika készült, egy részük kerüli a drámai hangvételt, mint Ferenczy Valér Kórházat ábrázoló rézkarca (1914), míg egy másik részük, így Barta Ernő Elnémult csataterek, Limanova, akit ott feledtek (1916), vagy Varjak (1915) című rajzai szívszorító, de minden háborús agitáció vagy propaganda szándéka nélküli csata utáni jelenetek.
A háború igazi élményét nem várhatjuk el a dokumentatív művektől, azt sokkal inkább a korszak kiemelkedő művészeinek alkotásaiban találhatjuk meg. Vaszary János, ez a Münchenben és Párizsban tanult és a korabeli stílusirányzatokhoz olyan magas színvonalon kapcsolódó festő a kárpáti fronton szerzett élményeit örökítette meg. Az 1915-ös hadifogolyképen, az Orosz foglyok barakkban címűn a cári hadsereg tisztjei és közlegényei leverten viselik a fogságot, de mintha akkor még más lett volna a bánásmód, mint amit a második háború hadifoglyai megtapasztaltak. Nem látjuk, hogy akár brutalitásnak, akár megaláztatásnak okozói vagy áldozatai lettek volna: mintha még működött volna a foglyokkal szemben tanúsított emberiesség elve. Sokkal drámaibb az egy évvel későbbi Katonák a hóban festménye, amely a német expresszionizmus eszköztárával mutatja be a háborúnak és a komisz természetnek kiszolgáltatott embert.
A világháború nem jelentett stiláris határt a képzőművészetben. A dada, a kubizmus, vagy a világháborúban elesett német expresszionistáknak a művei mind megelőzték formai modernizmusukkal magát a háborút. Modernista eszközökkel élt Uitz Béla Sebesültszállítás című tusfestményén. (Valójában a halottak tömegsírba helyezését ábrázolja.) Drámai ereje nem nagyobb, mint a hagyományhoz hívebb Bíró Mihályé. Ezt a ragyogó rajztudású művészt az angliai tartózkodása alatti, a The Studio plakátpályázatán elnyert díja irányította az alkalmazott grafika felé, plakátjai, hirdetései nemzetközileg is elismert rajzolóvá tették, aki nemcsak Budapesten, hanem a két háború között Berlinben és Párizsban is híressé vált. Ellenben a köztudatból szinte hiányzik a festői tevékenysége – az itt kiállított darabjai a fölfedezés erejével hatnak. Remek színérzék és kompozíciós készség teszi megrázóvá a Katonák vonulása a hegyekben (1916) vagy a Csatajelenet (1916), illetve a Sorban állás tüzelőért (1917) című műveit.
A háború igaz megörökítői közé tartozott a nagy Mednyánszky László. Ezt a különös, örökösen vándorló és magányos művészt megnyugvást nem találó hajlama, a társadalomból kivetettek iránti fogékonysága hajtotta már a hatvanon túl, hogy önkéntes bevonulóként mint haditudósító Galíciában, Szerbiában és Dél-Tirolban keresse a szenvedés arcait. (A fronton megsebesülve és megbetegedve maga sem élte túl a háborút.) Több száz harctéri vázlatát műtermében dolgozta föl festményekké. Hatalmas művének ezek csak egy részét képezik, de ezek önmagukban is a háború legtragikusabb magyar meg- örökítőjévé teszik. Itt most néhány, jól ismert katonaképét láthattuk viszont (Pihenő katonák, 1916). Egry József egész életére kihatott a háború alatt szerzett betegsége. A témákat (Sebesülthordozók, 1915) kórházi környezetében találta meg, a művészetére jellemző expresszionista erővel. Az erdélyi származású Nagy István, aki a háborút lezáró trianoni békekötés után szülőföldje helyett Magyarországon telepedett le, a galíciai fronton festett drámai erejű katonaportrékat (Katona, 1916).
A kiállítás utolsó fejezete szintén Róka Enikő munkája: Művészet és hátország. Illusztrálja a háború behatolását a mindennapokba, a civil lakosságot adakozásra és segítésre fölszólító, kiállításra és színielőadásra hívó, a hősöknek emléket állító grafikák, főleg plakátok és plakettek révén. A téma félelmetesen széles skálájú: a Ferenc Józsefet ábrázoló, híres Imádkozik a király plakát művészileg egyenértékű a flekktífusz elleni tetűpor reklámjával vagy a rokkant, félkarú katonák segítésére rendezett kiállítás hirdetésével. Itt érezzük igaznak a katalógus bevezetőjének mondatát, mely szerint „a válogatás nem esztétikai minőségen alapult, hanem a téma játszott benne döntő szerepet”, „nem volt célunk, hogy a látogató újraélje a történelmet (...) hanem információkat szándékoztunk nyújtani a művészetek helyzetéről”, és ezt a célt el is érte. A katalógusnak külön értéke, hogy minden kiállított tárgyat jó minőségű színes képpel reprodukált.
 
*
 
A kiállítás helyszíne a balatonfüredi Vaszary-villa, a város legújabb és legsikeresebb kulturális létesítménye, és ez nagy szó egy olyan fürdővárosban, amely a 19. század elejétől írta be magát a magyar kultúra és politika történetébe, sok nevezetes középületet is ránk hagyva. A kiállítóhely a 19. század végén Esztergom egykori hercegprímásának, Vaszary Kolosnak volt a nyaralója, az 1890-es évek elején épült az akkori értelmiség és politikai elit e kedvenc fürdőhelyén. A főpap 1915-ös halála után a historizáló stílusban épült villát és a gyönyörű díszkertet főúri családok bérelték, majd a Honvéd Jóléti Alap vásárolta meg és épített 1928-ban a mellette lévő telekre honvédüdülőt a balatonfüredi pihenésre szoruló leszerelt honvédek számára. A második világháború után a szovjet hadsereg tulajdona lett, és egy harmadik, vasbeton vázas épülettel bővült, melyet az egykori díszkertben építettek föl. A város és a magyar polgárok csak a szovjet csapatok kivonulása, 1991 nyara után vehette fokozatosan ismét birtokba az épületegyüttest és a kertet. A munka természetesen a sokemeletes, ormótlan vasbeton épület lebontásával kezdődött – majd folytatódott a két történelmi épület stílusos összekötésével, belső terének átalakításával. Az új évezred elején a város Balatonfüredhez méltóan elegáns, sokfunkciójú új kiállítóteret, és közfunkciókat szolgáló szép, parkosított kertet nyert. így hát mostanra, hála a város koncepciózus és kitartó vezetésének, valamint a bátor képzeletű építészeti rekonstrukciónak, a város és a magyar művészet remek új kiállítótérrel bővült Balatonfüreden. A régi villa áttört terei, loggiái, benyílói és erkélyei sokfajta anyag befogadására lettek alkalmasak, és a nagyobb egységes terekké alakított későbbi épülettel együtt a művészeti tárgyaknak a legnagyobb változatosságát is képes fogadni, legyen az kisméretű grafika vagy fénykép, videoinstalláció, festmény vagy közepes méretű szobor.
Sikerül-e a városnak élnie a Vaszary-villa új lehetőségeivel, és az igényes múzeumi kiállítások térképére is föltenni magát? Egyelőre úgy látszik, hogy igen. A hat éve működő intézmény 2015 végéig húsznál több magas színvonalú, változatos témájú és műfajú kiállítást rendezett. A kiállítások nagy részének megvalósítását az tette lehetővé, hogy egy vagy több nagyobb városi vagy országos múzeummal közösen rendezték meg, műtárgyakkal együtt szakértelmet kölcsönözve. Ugyanakkor nem csak egy-egy, másutt már bemutatott tárgyegyüttes változatlan átvételéről van szó, nem „konzerv” kiállításokról, amelyeket sokfelé utaztatnak, hanem Balatonfüred egyedi közönségi igényéhez alkalmazott monografikus vagy tematikus tárlatokról. A Vaszary-villát működtető önkormányzat legjobb partnerei természetesen a komoly gyűjteménnyel rendelkező múzeumok, mint a Magyar Nemzeti Galéria, a Szépművészeti Múzeum vagy a vidéki múzeumok közül a kecskeméti Cifrapalota, mely Nemes Marcell gyönyörű magyar festészeti gyűjteményét őrzi.
Így került sor – többek között – az Itáliában utazó 19. századi magyar festők rajzaira és akvarelljeire, Csók István vagy Keserű Ilona festményeire, vagy André Kertész fotóira, Jean Cocteau Picassóról készült fényképeire, de olyan megközelítésű kiállításokra is, amelyek egy-egy életműből bizonyos szempontból emelnek ki tematikusán körülhatárolt szeleteket, illeszkedve a hely szelleméhez vagy a hely adta kötelezettségekhez. Például Vaszary János esetében – akit rokonság fűzött az épület eredeti tulajdonosához – festményeivel párhuzamosan dokumentálták nagybátyjának, Vaszary Kolos hercegprímás életpályáját. Márffy Ödön művéből a feleségével, a titokzatos vonzású Csinszkával, a költőóriás Ady Endre nevezetes özvegyével kapcsolatos darabokat mutatták be. Auguste Rodin műveinek füredi kamarakiállítása pedig arra is felhívhatta a figyelmet, hogy a budapesti Szépművészeti Múzeum szerzeményezési politikája száz évvel ezelőtt milyen magas szellemi és műértői színvonalon működött, hogy milyen magas szintű kapcsolataik voltak az alapító kurátoroknak, mint például, Térey Gábornak a kortárs nemzetközi művészeti világgal. De láthattunk az elmúlt években a Vaszary-villában egyedi felfogású, politikai és szociológiai érdeklődésre számító, multimédiaeszközökkel létrehozott kiállítást is Német egység címmel, amely dokumentumfotók, képeslapok, tárgyi emlékek, filmek felhasználásával a kelet- és nyugatnémet turisták 1960-as évekbeli balatoni találkozásainak emlékeit elevenítette fel 2014-ben, és a két Németország egykori szétszakítottságáról és a Balatonról mint különös német közösségi helyszínről szólt.
A Vaszary-villa gazdag programját indokolja és igazolja, hogy Balatonfüred városa az utóbbi húsz év óta látványos és állandó fejlődésben van, újraéleszti a 19. században kezdődött kulturális hagyományát. A város kihasználja és táplálja azokat a lehetőségeket, amelyeket ez a régió bortermő dombjaival, a Balaton tavának fürdőzési és sportolási lehetőségeivel és a környező táj szépségeivel kínál. Ha lehetséges közönségét veszi számba, nemcsak a helyi lakosokra vagy a turistákra építhet, hanem a közeli, kisebb és nagyobb településekre is. így például Veszprém egyetemi város értelmiségi közönségére is, amelyet vonzáskörébe hívnak a színvonalas kulturális események: előadások, könyvbemutatók, színházi produkciók, koncertek, amelyek a kiállítások mellett, azokkal párhuzamosan szinte egész évben folynak.
A város egységes kultúraépítő koncepcióját elárulja az, hogy miközben sok új közösségi épületet hoz létre, eredeti formájában fölújította a régi, 19. század közepi üdülőnegyedet a város szívében, megőrizve ennek a nagy korszaknak – a magyar reformkornak – a szellemét: a bizakodást és a reményt.

(Az írásban hivatkozott katalógus: Művészet és művészek az I. világháborúban. Szerk.: Róka Enikő-Szücs György, Balatonfüred Kulturális Nonprofit Kft., 2014, Balatonfüred)


« vissza