Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Megméretünk

Tudományos viták folynak arról, hogy vajon a globális felmelegedést természeti tényezők, vagy az emberi tevékenység okozzák-e? Viták folynak arról is, hogy 3 Celsius-fok átlagos hőmérséklet-emelkedés mennyivel emeli meg a világtengerek vízszintjét. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy a parti zónában él az emberiség fele – ennek a területnek a víz alá kerülése felmérhetetlen társadalmi hatásokkal, kiszámíthatatlan konfliktusokkal jár. (És ne csak Bangladesre vagy Hátsó-Indiára gondoljunk. Mi lesz Hollandiával?) Hova indul majd több milliárd menekült? És hova menekül több milliárd mai befogadó? Felfoghatatlan számok, felfoghatatlan tömegek, fenyegetések.
Eközben világszerte csak százezrek tüntettek azért, hogy szülessen végre kötelező érvényű egyezmény a klímaváltozás megfékezésére. A válság felé közelítő helyzet súlyához mérten a New Yorkban összegyűlt 400 ezer ember is ijesztően kevés. A probléma idestova négy évtizede ismert, a megoldást célzó hatékony döntések eddig nem születtek. A szén-dioxid-kvóta kereskedelmi cikk lett – amivel a kibocsátást korlátozók keresnek ugyan valamit, de ettől még az üvegházhatást fokozó gázok tovább szaporodnak a légkörben. (1990-től, amikor már régóta ismeretes volt a fenyegetés, kétharmadával nőtt a szén-dioxid-kibocsátás, amely az elmúlt évben pedig minden eddigi rekordot megdöntött.) Kutatók szerint az emberi történelem legmelegebb augusztusa után vagyunk, megvan az esélye, hogy ez az egész évet is jellemzi.
Szomorú rekordok. Hogy Magyarországnak mit jelentenek a változások, évről évre látjuk. Olykor kiszáradóban lévő, olykor kiáradó Balaton, az egyik évben a Tiszán, a másikban Dunán, a harmadikban a Dráván levonuló áradások.
Eközben még mindig a fenntartható fejlődésről beszélünk: pedig tudhatnánk, ilyen nincs. Nem mintha nem lehetne, de a fejlődésen a világ a folyamatos növekedést érti, pedig egy óvodás gyerek is megérti (megértené, ha elmagyaráznák neki), hogy véges rendszerben nincs végtelen növekedés. Csak belátható, de legalábbis kiszámítható távolságba-közelségbe kerülő összeomlás, pusztulás.
Azt hihetnénk, legalább akkor elkezdünk gondolkodni a megoldásról, amikor a torkunkon a kés. De nem. Dániel próféta könyvének 5. része szerint a szent edényeket megszentségtelenítő lakomán egy testnélküli kéz sejtelmes jeleket írt a falra. A „mene, mene, tekel ufarszin” kifejezést nem szokás lefordítani. Az önmagukban semleges értelmű szavak mértékegységeket jelölnek. Az üzenet ettől olyan fenyegető: arra figyelmeztet, hogy a pillanat mámorában könnyed felelőtlenséggel elkövetett tetteink is mérlegre kerülnek. Innen a titokzatos üzenet magyar értelmezése: „megméretik és könnyűnek találtatik”.
Könnyűnek találtatik, azaz elpusztul, elmúlik. Tudjuk persze, hogy mulandóak vagyunk. Egyéni mulandóságunk fájdalmát a sokféleképpen képzelhető folytatás enyhítheti. A törvények be nem tartása e folytatás gondolatának elvételével fenyeget. Hívő ember számára az üdvösség a tét, de családja, közössége pusztulása miatt mindenki aggódhat.
A ma emberének szentségtörő lakomája a falon megjelent végső figyelmeztetés dacára folytatódik. Nehéz elképzelni, mi lenne az a figyelmeztetés, ami észhez téríti. Az aszály, az özönvízszerű esőzések, nyomukban az áradások biztosan nem. A kihalt vagy a kihalásra jutott fajok példája sem. Ahogy a ma globális kultúrájában meghatározó európai ember gyorsuló demográfiai erózió­ja sem…
A valós, általunk előidézett, minden nappal súlyosbodó fenyegetéseket másfajta fenyegetések rémképével nyomjuk el. Ha végigpásztázunk egy mai átlagos televíziós szolgáltató kínálatán, ha átugorjuk a sokféle szappanopera, vérgagyi szórakoztató műsor, az obskúrus akciófilmek és társaik dömpingjét, szinte semmi sem marad. Valamicske igényesebb játékfilm éjszaka, kivételesen a filmtörténet valamely klasszikusa, a szórakoztatóipar részeként működő sport eseményeinek közvetítése – minderről szinte fölösleges is beszélni.
És vannak a természettudományosnak mondott csatornák. Amikor megjelentek, abban bíztunk, hogy a természet törvényeinek megismertetésével környezetünk megismerésére és tiszteletére, felelősebb gondolkodásra késztethetik nézőiket. Azóta tudjuk, hiába reménykedtünk. Fájdalmas látni, hogy az élővilág megannyi csodája is a szórakoztatás totális rendszerébe illesztve jelenik meg. Vannak órák, amikor a balsorsú cápák vérszomjáról vagy éppen a velük való leszámolásról egy időben három csatornán is értesülhetünk, máskor a dinók kerülnek kitüntetett helyzetbe. Vajon hány embert érdekelne a cápák és dinoszauruszok sorsa, ha nem készül el A cápa és a Jurassic Park, nem szólva a nyomukban megjelent számtalan licenc és utánérző filmről? Ezek a filmek azonban elkészültek, és mesterséges szükségletet teremtve a természettudományos(nak látszó) ismeretterjesztést is tematizálják. Ahogyan a katasztrófafilmek hatása is beépül a Föld történetéről és a világmindenségről készülő műsorokba.
Estéről estére kvázi-tudományos formában élhetjük át az armageddonokat.
A legegyszerűbb a bolygónkat ért sok-sok meteor-„támadás” történetének bemutatása. Megtudhatjuk, hogy mekkora becsapódás mekkora földrengést, globális tűzvészt, szökőárat, lehűlést okozott. Hogyan került a pusztulás küszöbére maga a földi élet, mi lett a dinoszauruszok sorsa, milyen méretű kisbolygók, üstökösök milyen valószínűséggel okozhatják a bolygónk élővilágának vagy csupán (bagatell!) az emberiségnek a kipusztulását. Hogy ez száz, ezer vagy tízmillió év távlatában mit jelent, az egybemosódik. A végzet elháríthatatlanságának érzése azonban beeszi magát a néző tudatába. Nem a szorongás ebben a legrosszabb, ámbár nagyon is elképzelhető, hogy sokak depressziójának is ez az egyik komponense.
A biztos pusztulás sugallata sokféle választ hívhat elő. Többnyire nem azt, amit a keleti példázat súg, amely szerint akkor is el kell ültetni ma a diófát, ha holnap bizonyosan itt a világvége. A gondolati gyorséttermek nem válaszolnak a ki nem mondott kérdésre, hanem beépítik stratégiájukba a modern ember mesterségesen is gerjesztett bizonytalanságát. „Ha a jövő ilyen kilátástalan, ne törődj vele. Élj a mának!” Kényeztesd magad, mert megérdemled. Hogy kényeztethetnél, szerethetnél mást is, mert az is megérdemli? És hogyan szerethetnéd a kései, soha nem ismert nemzedékeket, ha nem ismered azokat sem, akik rád hagyták a ma erdőit, vizeit, a diófákat? A Panteont és a Notre-Dame-ot? Ugyan!
Még csak a „fenntartható fejlődés”-re sem kell figyelni, hiszen rövid néhány millió év múlva úgyis szétesik a Föld, amelyen néhány tíz- vagy százezer év múlva amúgy sem nagyon élhet már ember, mert a Yellowstone vagy a Németország alatt készülődő szupervulkán robbanása mindent megsemmisít. Megoldja az ózonpajzs problémáját, a légköri szén-dioxid kérdést, a fölszabaduló metán is ügyesen kiég majd a levegőből, és kinek számítanak majd a bálnák és a delfinek, amikor a tenger maga is fölforr, és ember sem lesz. Sem a földön, sem a Földön…
Amit látunk, az ma már több mint fogyasztói társadalom, több mint konzumidiotizmus. Az önpusztítás gondolata a világgazdasági és uralkodó szemléleti folyamatoknak megfelelően növekvő pályán halad. Új szakaszának még nincsen neve. Csoóri Sándor a késő Kádár-kor Magyarországát a „fennkölten züllő ország” kifejezéssel illette. A folytatást láttuk, s ha az akkori világ azóta már a múlté lett, nemcsak a gazdaság és politika, hanem a züllés rendszerváltásának is szemtanújává váltunk.
Ahhoz, hogy a felmelegedés csökkenjen, hogy dédunokáink is láthassanak idehaza bükkösöket, hogy vizeink ne pusztuljanak, hogy visszatérjen hozzánk is az évszakok megszokott rendje, azonnali intézkedések kellenek. Ha csak tíz- vagy százezrek tüntetnek ezért, ilyen egyezmények nem lesznek. Ha a természet brutális durvasággal csökkenti a mai gazdasági szerkezetben megtermelhető profitot, talán lesz változás. És akkor talán a mai antropológiai destrukció további fejlődése is fenntarthatatlanná válik.


« vissza