Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Molnár Tamás francia arcéle

"Molnár szerint napjaink 'eredetisége' – szemben a nyugati sztereotípiával – abban áll, hogy a harmadik világ visszatér az antik mintákhoz: a monolitikus, antiplurális, antiparlamentáris, vagyis az autoriter rendszerekhez. Khomeini „eredetibb” – írta –, mint az iráni sah, Giscard d’Estaing vagy Ronald Reagan. A harmadik világ rezsimjei nyugatias, moralizáló, leminősítő értékítéleteinktől függetlenül jól tartják magukat a divatos harmadikvilág-elemzők (tiers-mondialistes) jövendöléseitől nem zavartatva."

Molnár Tamás impozáns hagyatékának francia nyelvű részét áttanulmányozva sajnálatosnak tartom, hogy a múlt század hetvenes–nyolcvanas éveiben, illetve a rendszerváltoztatás elején írt francia könyvei nem olvashatóak magyarul. Nincs róluk tartalmi kivonat, tanulmányokban nem hivatkoznak rájuk. Az alábbiakról van szó: La Gauche vue d’en face; L’Animal politique; Le socialisme sans visage. Lavènemnet du tiers modèle; Le modèle défiguré. L’Amerique de Tocqueville à Carter; Tiers-Monde. Idéologie. Réalité; L’Europe entre parenthèses; L’Américanologie. Triomphe d’un modèle planétaire?, valamint Alain de Bénoist filozófussal folytatott Éclipse du sacré című párbeszéde.

Szerzőjük következetesen szembement a korában uralkodó keleti és nyugati ideológia fősodrával, hiszen már fiatalon vallotta, hogy a „történelmi szükségszerűség” eszmerendszerét utólag állítják elő. És nem hitt a megjósolt trendekben sem. Gyakran állt fel íróasztala mellől és vette nyakába a világot. Kitartó terepmunkát végzett: a dél-afrikai, dél-amerikai és ázsiai politikai berendezkedéseket, a helyi problémákat olyan jól ismerte, mint Európát, ahol férfivá érett, illetve Észak-Amerikát, ahol tanított és élt.

Molnár Tamás fenti művei – ha nem is mindegyik és nem ebben a sorrendben – megjelentek angol, német, olasz, spanyol, portugál nyelven. Illő, hogy legalább vázlatosan magyarul is közzétegyük könyvei kivonatát, noha a bennük megfogalmazott eszmefuttatásokból, érvekből sokat felhasznált a rendszerváltoztatás után Magyarországon megjelent cikkeiben, tanulmányaiban, könyveiben. Főleg a Kairosz kiadónál 2006-ban megjelent Az atlanti kultúra kibontakozása című kötetében. Könyveit Európán és Észak-Amerikán kívül forgalmazták Dél-Amerikában és Dél-Afrikában is, hiszen mindhárom kontinens egyetemein, főiskoláin tanított hosszabb-rövidebb ideig, és cikkeket is publikált a helyi sajtóban. Temérdek írása, tanulmánya, esszéje, konferencia-előadása olvasható eszmei hazája, a klasszikus francia kultúra nyelvén.

A magyar katolikus filozófus hazai recepciójának töredékessége több tényezőre vezethető vissza. Az egyik ok éppen a francia nyelv. Magyarországon – néhány üdítő kivételtől eltekintve – a legfontosabb angol nyelvű műveit fordította le dicséretes módon Mezei Balázs. A francia nyelvű könyveiben megfogalmazott gondolatait a rendszerváltás utáni magyar publikációiban csak részben ismételte meg, ráadásul a fiatalon vagy érett korában franciául írt tanulmányaiban, esszéiben, könyveiben tapasztalható lendület lelassul, a Párizsnak, Európának szánt intelmeit, javaslatait az eltelt évek tapasztalatainak birtokában – idehaza már csak takaréklángon tartotta. A közép-kelet-európai változásokhoz fűzött reményeiből alig valósult meg valami. Tapasztalhatta, hogy az általa kárhoztatott atlanti kultúra, a konzumidiotizmus Kelet-Európában is terjed.

Mellőzve itt a kilencvenes évek magyarországi, dominánsan balliberális ideológia intézményi, személyi gáncsoskodásait, a magyar Molnár-recepció töredékessége írásainak tematikai sajátosságára is visszavezethető. Az Egyesült Államokban írt angol nyelvű könyveinek magyar fordításai a vallás és egyház, a kultúrkritika, a filozófia, a politológia kérdéskörét tárgyalják változatos megvilágításban, egyazon mag körül.

A franciáknak szánt könyvei – noha részben fordítások angolból – ideológiai, politikai jellegű küzdelmeinek a szellemi lecsapódásai: a francia és az európai szellemi életben uralkodó baloldalt veszi célba, és élesen bírálja a világról szóló, amerikai elbeszélési módot is. Könyveit aprólékos filológiával kell majd összehasonlítani más témájú publikációival, mert gyakori a különböző nyelveken, időpontokban és témákban írt publikációi közt az átfedés, amelyre néha maga is utal. Életművéből lepárolható egy igen erős szellemi attitűd, a franciáknak szóló üzenet, amely egyben Európa- és magyarságféltés is. Szellemi arcának francia profilja nélkül tehát nem érthető meg életműve, munkásságának motivációs hálója. Egyszóval: a francia Molnár ismerete megkerülhetetlen az angolszász világban is otthonosan mozgó, főleg angolul publikáló, és a magyar identitáshoz mindvégig ragaszkodó filozófus teljes megértéséhez. Az alábbiakban franciáknak szánt könyvei ismertetését adjuk közre, saját fordításban idézve néhány mondatát.

 

Szemtől szemben a Ballal1

 

E könyvével vált ismertté a francia kultúrkörben. A hagyatékában található sajtókivágatok dokumentálják a nagy visszhangot. Az Egyház – évszázadok zarándoka című könyvének (Szent István Társulat, Budapest, 1997) 128. oldalán Molnár – utólag – így foglalta össze e könyvében kifejtett baloldalkritikáját: a baloldal jellemzője az „állandó nyughatatlanság és agitáció, hogy a valóságba ültessenek egy utópikus képzetet; miután átültették, nyomban megcsontosodik, de a történelem dialektikus mozgása előkészíti az újabb utópiát, s ez így megy tovább. Ennélfogva a baloldalnak hasznára válik, hogy lehetetlen célokkal áll elő, mert kedvezőtlen fényben tudja feltüntetni a jobboldalt, amiért az, állítólag, begyepesedett, vagyis ragaszkodik az „itt és most”-hoz, a konkrétumokhoz. Ezért a kommunista rendszerek összeomlása nem temeti majd maga alá a marxizmust és általában a baloldal tevékenységét.

A francia kiadókkal folytatott vaskos Molnár-levelezés igen fontos dokumentum a hatvanas-hetvenes évek szellemi miliőjének tanulmányozásához. 1969 júliusában – Charles de Gaulle elnök távozása után néhány hónappal – az Esprit (Szellem) című folyóiratban megjelent Molnár Holtponton a baloldal című esszéje. A nagy sajtóvisszhang hatására a folyóirat vezetője, Jean-Marie Domenach kinyitotta előtte a Seuil kiadó kapuját. És nem bánta meg. Még az ellenséges Le Monde napilap is reklámozta 152 oldalas könyvet, amely sokáig a vallásos és teológiai tematikájú könyvek eladási listájának nyolcadik-kilencedik helyezettje volt. Az alábbi napilapokban, folyóiratokban jelent meg erről és a későbbi francia Molnár-könyvekről elemzés, cikk vagy híradás: Le Figaro, Valeurs Actuelles, Echo du Centre, France Catholique, L’Homme noveau, Aspect de La France, La Revue de L'Afrique, Journal de France, Le Pamphlet Lausanne, Le Monde Diplomatique, Le Nouvel Observateur (a híres Jacques Julliard, majd Jean Daniel írt róla elemzést), Rivarol, Itinéraires, Syndicats, La vie Française, Sud-Ouest Dimanche, Cité Liberté és a Revue de la Politique Française.

A kor uralkodó narratívájával ellentétben Molnár szerint a forradalmakat nem az elmélyülő társadalmi elégedetlenség váltja ki, hanem az értelmiség „élcsapatának” aknamunkája. Ezeket pedig nem az elesettek sorsa miatti empátia vezérli, hanem utópikus álmaik minden eszközzel történő megvalósítása. Irományaik, propagandamunkáik fényes ösvények az eszményinek képzelt társadalom magaslatai felé. Őszinte vagy megjátszott lelkesedésükkel nyomást gyakoroltak az eseményekre, hogy azok az egzaltált álmaikhoz igazodjanak. A valósággal találkozva aztán lassan elhervadnak, mint Mitterrand rózsái 1983-ban. Frappánsan fogalmazott a kiváló baloldali esszéista, Jacques Julliard, amikor Molnár könyvét ismertette a Nouvel Observateur 317. számában, 1970. december 13-án: „Ismét egy könyv a baloldal ellen: alig érdemelne figyelmet, ha a hárem belsejéből jönne. Ám máshonnan érkezik: üdvözöljük Thomas Molnart, aki 1970-ben, ritkán látott bátorsággal vallja meg jobboldaliságát, és szemtől szembe mond ítéletet a baloldalról, amely neki – egyébként – se inge, se gatyája. Napjainkban minden baloldali Franciaországban: a munkások és a tisztviselők, a proletárok és a burzsoák, az egyetemisták és a professzorok, a modern zene és az avantgarde-színház, az erotizmus és a érzés, a lélekelemzés, a nyelvészet, a divat, a rövid vagy a hosszú és a heti sajtó. Tehát minden – kivéve a választókat.”

Amint a baloldal megszerzi a hatalmat, rendre azzal szembesül, hogy elvei „tisztán” megvalósíthatatlanok. A konkrét világ szükségletei, követelményei felülírják a gondolat- és viselkedésmérnökök plánumait, összezavarják a médiaőrségnek az új világ VIP-páholyába nyíló, politikailag korrekt beléptetőrendszerét. Néhány példa: Lenin NEP-politikája, Sztálin rendőrállami kényszere, a francia baloldali kormány szuezi intervenciója, a marxista álarcot ledobó német SPD, amint a fogyasztói társadalomigényeihez fazonírozza magát, az olasz szocialisták koalíciója a megvetett „klérussal” a kormánytöbbség biztosítására. A baloldali politikusok lelkiismereti problémáit nem annyira a belső cenzor, hanem a közügyek intézését nem vállaló, a szerkesztőségi asztaloknál, a keverőpultoknál maradt egykori harcostársaik kihangosított morális hetvenkedése okozza. A baloldal – állapítja meg Molnár – a közvetlen politikai és gazdasági felelősséget nem vállaló értelmiség alkalmi csoportosulása, amely hol itt, hol ott rágja át a létezés megtartó hálóit.

A magyar katolikus gondolkodó az 1968-as baloldali diákmozgalmi magatartás gyökereit és más, korábbi és későbbi baloldali csinnadrattákat a keresztény gnosztikus gondolkodókig vezeti vissza, akik szerint a teremtett világ rossz és kibírhatatlan, nem lehet egy jó szándékú Isten műve. Egy sátáni demiurgosz kényszerítette arra a Teremtőt, hogy átengedje a szellemi szubsztancia egy részét, amelyből aztán kifaragta az embert. Az emberiség a rossz jegyében él, de az isteni állapot után vágyakozik. Ám van remény: az ismeretek (gnosis), a tudásszerzés útján, egyes emberek – a beavatottak – felléphetnek a rossz ellen. (A megtestesült rossz végső soron a többségi társadalom.) A beavatottak feladata, hogy elvezessék az emberiséget az üdvözültek honába, azaz visszaszerezzék a szellemi szubsztanciát a demiurgosztól, és azt jó célokra fordítsák.

A baloldal abba az illúzióba ringatja magát, hogy az emberiség – egyedeiben és csoportjaiban – a végtelenségig tökéletesíthető, egészen az egyetemes testvériség mennyei állapotáig. Ezért mindent felszámolna, ami az emberiség múltjából szervesen származik: a családot, a tulajdont, a természetes hierarchiát, a hagyományt, a hitet egy transzcendens Istenben. És hol teljesedik majd ki a földi mennyország? Kitalálták: az Egyesült Államokban! A kötet egyik fejezetének címe: Egyesült Államok, az új utópia.

 

A vérbeli politikus2

 

Molnár e könyvében tapintatlan kérdéssel provokálja francia olvasóit: képes-e feltárni a politika tudománya a társadalmi igazságot, vagy megelégszik az előítéletek további dúsításával? A válasza kritikus: a demokrácia ideológiáját kiszolgáló politikai elméletek az előítéleteket erősítik. A nagyesszé 219 oldalon ismét az uralkodó ideológia elé tart görbe tükröt. A címet lehetne az arisztotelészi zoon politikon mintájára közösségi élőlénynek fordítani, de a hitvitázó hangvételéhez igazodva a brutális politikai állat kifejezés a jobb. Arisztotelésztől származik az embert politikus (politikai) állatnak tartó meghatározás, amellyel annak társadalmi mivoltát hangsúlyozta. Molnár attól tart, hogy e szópárosból a politikai jelző a modernitásban lassan elkopik. Józan, konkrét megfigyelésekre és abból leszűrt politikai reflexiókra van szükség – állítja –, melyek nem távolodnak el a tapasztalati világtól. Bírálja a historicizmus és a futurológia divatját, mely szerint előre láthatóak az emberiség jövőjének fő tendenciái. Molnár szerint a világ nem a demokratikus liberalizmus ideológiája által előírt-megjósolt modell felé konvergál, hanem továbbra is a nagy tömbökre oszlik: a nyugatira, a kommunistára és a harmadik világra.

A nyugati liberalizmus értelmezési paradigmája sorvadóban, a valódi hatalom pedig nem a démosznál van. Az átköltözött a nyomásgyakorló csoportokhoz, a médiához, az egyetemi oktatást a maguk képére formáló radikális kisebbségekhez. A választott képviselőt ezek vonják felelősségre, ezek számoltatják el – nem a választóik. Molnár szerint a demokrácia leglelkesebb támogatója éppen a negatív jelzőkkel elhalmozott jobboldal, míg a legélesebb kritikusai a baloldaliak. A demokrácia mindinkább a középszerűség érvényesülésének rendszere, amelyet a türelmetlen, a felvilágosítás missziójával „terhelt” baloldali ideológusok, jövendőmondók megvetnek. Az átmeneti jólét elégedetté teszi a nyugati állampolgárt és tunyává a civilt. Az elégedettség konzerváló hatású, a status quót kedveli, és gátolja a baloldalt utópikus tervének kivitelezésében. A kiábrándult baloldal – a politikailag dinamikusabb elem – előbb a „sikeres” marxista „demokrácia” felé fordult, majd csodálni kezdte a harmadik világot, annak totalitárius vonásait mellőzve. Tehát a baloldal utópiát követ, és a demokráciát pusztán átmeneti szakasznak tekinti. És úgy kívánja növelni a szükséget szenvedő „harmadik világ” életszínvonalát, hogy közben csökkentené Nyugat termelékenységét. Holott a harmadik világ nem demokratikusan „fejlődik”, a kommunizmus – ez az újfajta despotizmus pedig a gazdasági alulteljesítéstől szenved. Amit nem vesznek észre: a kommunizmus – amely elfogadhatatlan világképként és életformaként is – ahová betette a lábát, befagyasztotta a megelőző társadalmi és életmódbeli állapotokat: a burzsoá életformát és a nacionalista ideológiát.”

Ami a gyarmati kényszer alól felszabadult „harmadik világot” illeti: az éppen ellenkezőjét teszi, amire Nyugat és Kelet szeretné csábítani. A dekolonizáció ugyan világszerte egybeesett a baloldali eszmék kirajzásával, de Afrika, Ázsia vagy Latin-Amerika országainak többsége előbb vagy utóbb karizmatikus/despotikus vezető befolyása alá került. Molnár kiemeli, hogy milyen károkat okoz a „harmadik világban” a nyugati baloldali ideológia nyomásgyakorlása, mivel rosszindulatú, demagóg kritikával illetnek minden olyan eredményt, amelyet nem az ő égiszük alatt értek el. Noha a harmadik világ autoriter rendszereit átmenetinek tekintették, végül ez a berendezkedés vált véglegessé.

Mindhárom tömb egy monolit berendezkedés felé tart, és a bruttó nemzeti termékkel méri teljesítményét. Ezt nevezzük „közgazdaságizmusnak”, hiszen a gazdasági mutatószámok ideológiai célú altatóeszközök. E szakma érdemtelenül nagy szerephez jut napjaink politikai döntéseiben, számszaki adalék a hatalmi elitek technokratikus szlogenjéhez. Molnár arra is figyelmeztet, hogy Nyugaton a termeléssel járó fegyelmezett mentalitás, a protestáns etika kimerülőben. Azok, akik – mint Jacques Maritain – a Nyugat és a Harmadik Világ közti életszínvonal-kiegyenlítődést sürgetik, feledik, hogy korábban Nyugat dinamizmusa teremtette meg a szükséges erőforrásokat. A baloldal által áhított Egyetemes Köztársaság az igénytelenség, a középszer helyszíne. A „demokrácia” mellett a másik kétértelmű fogalom, a „szocializmus” Keleten primitív diktatúrákhoz vezetett. A marxista ideál mindig a glóbusz alulfejlett régióiban ragadja meg a fantáziát.

Nem minden kontinens osztja a parlamentáris váltógazdaság mítoszában élő nyugatiak háború-félelmét, akiknek a szavakban agresszív szocializmusa a szocializmusellenességgel folytat iszapbirkózást, és a média-indoktrináció hatására, a baloldali értékek alapján mér mindent. Ezért Nyugat is egy rejtőzködő monolit rendszer felé tart, akárcsak Kelet és a harmadik világ.

Az atlanti világ egyre kevesebb autoritást tud felmutatni. E baján a „történelmi szükségszerűség”, a „történelem értelme” sem segít, hiszen ezekkel csak az asztali lámpa fényében lehet sütkérezni. Csak úgy tudunk helyes politikai filozófiát kidolgozni – hangsúlyozza Molnár –, ha megszabadulunk az utópista eszmék kényszerképzetétől, és visszatérünk a klasszikusokhoz, akik még rendelkeztek a valóság iránti érzékkel és tisztelettel. És csak a transzcendencia felé nyitott ember képes méltóan kapcsolatban lenni az őt körülvevő világgal. A politika kiegészítendő azzal, amit meg akar haladni a modernitás kezdete óta.

E könyvnek A demokratikus utópiától a politikai realizmusig alcímet adnám.

 

Az arc nélküli szocializmus. A harmadik világ felemelkedése3

 

Molnár ezúttal kora uralkodó felfogásának másik szegmensét veszi szemügyre, miszerint a liberális-kapitalista és a marxista rendszer konvergál egymás felé. A végén megállapítja, hogy nem egy „emberarcú szocializmus” felé tart a világ, hanem egy monolitikus birodalom felé, amelynek kiemelt fontosságú összetevői a hadsereg, a jóléti sovinizmus, a meghatározó világkép nélküli, pusztán ideológiai szlogenné váló szocializmus. Az uralkodó média és felkapott elemzői a polipkarú államok létezésén sajnálkoznak, pedig épp hogy az állam meggyengülése a bajok fő forrása. A kommunista államokban egy párt monopolizálta a hatalmat, a Nyugaton meg az uralkodó liberális nyomásgyakorló csoportok hálózatai.

Nyugat hatalma folyamatosan csökken, hiába áltatja magát, hogy a világra és az utókorra olyan modellt hagyományoz, melyet lehetetlen megkerülni. Ugyan a demokráciát, a haladást és a választókat ajnározza a média, a jelszavak mögötti rögvalóság mást mutat Molnárnak: az untig ismételt politikai kategóriák mögött egy új világ szökken szárba, és leveti magáról a nyugati ideológia fogalmi páncélját. Az állam helyett a deklarációk szintjén a civil társadalom kontrollál mindent. Csakhogy a civil társadalom nevében névtelen nyomásgyakorló csoportok, bankok, adóparadicsomos hátterű ipari-kereskedelmi csoportosulások, a hierarchikus szervezettségű média, illetve mindezek alkalmi összefonódásai határozzák meg az „állampolgárok” mindennapjait. E civiltársadalmi entitásokat nevezi Molnár „neofeudalitásoknak”, és a könyvének bírálói – pl. a Le Monde Diplomatique 1976. május 24-i száma – e fogalom értelmezési lehetőségét vonják kétségbe.

Molnár szerint a balliberális Nyugat elringató illúziója a konfliktusok nélküli, tökéletes társadalom. E szempontból több hasonlóságot talál a liberális, illetve a kommunista társadalmak között, mint gondolnánk. A lényeges különbség, hogy nyugaton az állam mint önálló entitás csak nyomokban létezik. Molnár a nyugati ideológia falovára mutat, jelezve, hogy ezzel akarják meghódítani Tróját, a harmadik világot. Már a feltörekvő világ harmadikként való megjelölése is ideológiai lépés, mind a liberális-kapitalista Nyugat, mind a kommunista Kelet részéről. Ugyanis mindegyik a maga képére szeretné formálni azt.

A nyugati demokrácia ideológiája elhasználódott, nem vonzza a „harmadik világot”. Igaz, hogy a nyugati egyetemeket megjárt elitjei ideig-óráig a varázsa alá kerülnek, de előbb vagy utóbb autokratikus berendezésű államok kialakulásában segédkeznek, vagy demokratikus, illetve kommunista jelszavakkal feldíszített diktatúrák létrejöttében érdekeltek. A „harmadik világ” vezetői kacérkodnak ugyan a marxizmussal is, de csak azért, hogy felhasználják a maguk hatalmi céljaikra, ezért a szocialista oromzat megtévesztő.

A „szocializmus” fogalmát Molnár idézőjelben említi, helyette a monolitizmus fogalmát ajánlja a harmadik világ lényegének a megragadására, amelyben egy-egy karizmatikus vezető, vagy leválthatatlan pártkonglomerátumok főnöke sajátítja ki a hatalmat. Aztán, hatalmát igazolandó, irányelveket léptet életbe a népre, a nemzetre vagy a haladásra, a fényes jövőre hivatkozva. Még Indira Gandhi is azt gondolta, hogy a pártpluralizmus külföldi érdekeket szolgál. Molnár szavának a „harmadik világban” súlya volt: életrajzát követve tudjuk, hogy nem az akadémiai vagy az egyetemi íróasztal mögül osztotta az észt, hiszen kora legszenvedélyesebb világjárója volt. Több földrész egyetemein, főiskoláin tanított, állandóan úton volt Észak-Amerika és más kontinensek között; kormánytagok, állami vezetők kérték ki tanácsát. Az Egyesült Államok és Európa szellemi életében viszont marginalizálódott.

Összegezve: Molnár számára a „harmadik világ” sem különb, mint a megelőző kettő. Állampolgárait a politikai autonómiától éppúgy megfosztja, mint a marxista modell. Viszont a jövő még előtte áll, szemben Nyugattal, amelynek lassan csak a múltja maradt. „Lényegében Thomas Molnar megelégszik a különböző létező rendszerek hiányosságainak és torzulásainak a számbavételével, anélkül, hogy megoldásokat is ajánlana. Úgy tűnik, hogy gondolkodását a monarchia iránti nosztalgia befolyásolja…” – jegyzi meg Michel Mourlet a Valeurs actuelles folyóirat 1976. május 16-i számában.

Talán ezért tudta gondolatébresztő szempontból értelmezni a világot. És ezért nem támogatta még a rendszerváltoztatás után sem egy róla szóló konferencia megrendezését a Magyar Tudományos Akadémia II. osztályának oly demokratikus bizottsága.

 

Az eltorzult modell4

 

E könyv borítóján – mintegy megelőlegezve a jövendő katasztrófát – a World Trade Center látható. A hátoldali szöveg szerint az Egyesült Államokat bemutató legtöbb francia nyelvű könyv vagy a kritikátlan csodálat, vagy a társadalmi ellentétek felnagyításának bűnében vétkezik. Molnár az uralkodó liberális ideológia ferde nézőpontját teszi a helyére, Alexis de Tocqueville A demokrácia Amerikában című klasszikus művétől inspirálva és azzal feleselve. A francia kultúra emlőin felnőtt szerző – a „megfordított Tocqueville” – könyvének apropója: a híres mű megjelenése óta százötven év telt el, és ez kellő távlatot ad ahhoz, hogy elemezni lehessen az amerikai társadalom mutációit.

Molnárt – az Amerikába költözött európait – hasonló szemléletmód és objektivitásigény vezérli, mint nagy elődjét. Ám Tocqueville idejében az Egyesült Államokra demokratikus eszményként tekintettek Európában – például a kortárs Bölöni Farkas Sándor Utazás Észak-Amerikában című kitűnő könyvében –, míg napjainkra e modell igencsak „eltorzult”. Darabjaira szedi az amerikai ideológia gépezetét, és megmutatja, hol koptak el, hol illeszkednek rosszul alkatrészei a belpolitikában, a kultúrában, a mindennapi életben, az etnikai konfliktusokban és a külpolitikában. Amerika hivatalos önképe egyszerre messiási és naiv; erőszakos a saját gazdasági érdekeinek érvényesítésében, és veszélyes utópiát terjeszt a világban – különösen Európában a mindenható indulatával. Továbbra is vezető birodalom, de egyre nehezebben bírja szusszal.

Molnárt – aki szokása szerint évente hazalátogatott Párizsba – 1968 májusában szokatlan látvány fogadta. Nem lepődött meg, hiszen amit a párizsi ifjoncok és haszonélvező felbujtóik a hajdani francia forradalom megismétlésének véltek, az csupán utánzata volt annak, ami az előző évben történt jó néhány amerikai egyetemen. A jómódú apukák fiacskái és bakfisai vonultak le az utcára az osztálytermekből. „Amerika – írta Molnár – exportálja világszemléletét, problémáit, beszédfordulatait, stílusát. Egyszerűbben szólva: nem Franciaországot ismeri fel az olvasó a leírásunkban, hanem annak amerikanizált változatát. Mert Franciaország, és Európa Amerika-mániában szenved...”

Az amerikai életmód (way of life) nincs osztályokhoz kötve, hiszen új szociológiai entitást hozott létre: a nagyközönséget. E publikum képlékeny entitás ugyan, de hatékonyan egyenlősít. Ezért halálos veszedelem az európai kultúra és identitás számára. Az amerikai társadalmi struktúra felszívja a marginális elemeket (bevándorlók, színes kisebbségek, tiltakozók), míg a francia és az európai jóval merevebb, ezért a masszív bevándorlás itt súlyos zavarokat, polgárháborús veszélyeket hordoz. Az egyetemisták – folytatja a szerző – világszerte az amerikai divatok és import áruk kitüntetett fogyasztói, közvetítői: hosszú haj, uniszex divat, „testi kifejezés”, női felszabadítás, reklámozott és hivatalossá tett homoszexualitás, abortuszigény, engedékenység,  irányelv nélküli  módszerek az  oktatásban,  engedélyezett pornográfia – mindarra kísérlet, hogy megszabaduljanak az eredeti puritanizmusuktól. Az eredmény viszont rátapad a bőrükre, mint Nesszosz inge. E birodalom a mentalitását, a lelkiségét és a belső konfliktusait is exportálja. Az egész földkerekség arra kényszerül, hogy magáévá tegye Amerika intim problémáit.

Molnár szorongató gondokról ad számot francia olvasóinak: a hatvanas évek végére az amerikai életformát meghatározó puritán erkölcs egyre engedékenyebbé vált; a munkaetika ellankadt, a hedonizmus a követendő divat a középosztály számára. Elidegenedés figyelhető meg még az üzleti karriertől is. Mindez annak a jele, hogy az Egyesült Államok előbb vagy utóbb, de elveszíti birodalmi létjogosultságát.

 

Harmadik világ. Ideológia és valóság5

 

E könyvében egy teljesen más harmadik világot mutat be, mint amilyet a liberális Nyugat és a kommunista Kelet láttat. A világjáró szerző a megszokott kliséktől eltérően értelmezi azt a földrajzi és történelmi környezetet, amelyben a harmadik világ kinőtt, és amely az arcát keresi. Fanatikus elitje a maga módján ad választ a történelem kihívásaira. És ez sajátos, mivel a másik két világ modellje nem vonzó, vagy ellenséges számukra. Próbálkozásaikból, hogy frissen felszabadulva a Nyugat vagy a Kelet védőszárnya alá bújjanak, csak gond és hátrány származott.

A harmadik világ kifejezés Alfred Sauvy francia közgazdász, szociológus és politikai tanácsadó 1951-es találmánya és utalás az 1789-ben színpadra lépő Sieyès abbé harmadik rendjére. Molnár szerint a nyugati világ életvitele nem eresztett mély gyökeret, annak ellenére, hogy az amerikanizált látásmód egy szűk réteget továbbra is hipnotizál. A fehérek távozása után az őslakosok leszármazottai lassan visszatértek az ősi szokásokhoz, reflexekhez, erkölcsökhöz. Igaz: ez a visszatérés az új, feudális vonásokat hordozó, parazita elit járma alatt történt, amely marxista vagy nyugati újbaloldali hívószavakat használ uralma megszerzéséért és megtartásáért. A Marx által felépítménynek nevezett kultúra az Új Bal felségterülete. Szerintük, ha a „burzsoá kultúra” nem manipulálná az embereket, akkor jobb lenne a világ, mivel – szerintük – az emberek eredendően jók. Minél távolabb Nyugattól, annál inkább. Főleg Kubában, Chilében és Kambodzsában. A kortárs baloldal szerint nem a magántulajdon, a munka rontja meg az embereket, hanem a nyugati kultúra és a hagyományos intézmények – mindenekelőtt a keresztény egyházak. Azokat kell támadni a feministák, a homoszexuálisok, és mindenféle kreált kisebbség érdekében és segítségével. A harmadik világ romlatlan embereit ezt követően tárt karokkal várják a baloldali Európába. (Az őshonos európai kisebbségekről – így a határon túlélő magyarság védelméről – persze szó se eshet.)

122 oldalas nagyesszéjében a harmadik világot testközelből ismerő szerző, friss élményei birtokában nem építget elméletet, hanem a kevésbé ismert tényekről ad számot. Ahogy az egyik francia méltatója jellemzi e könyvet: hajszálpontos robotfelvételek sorozata a kevéssé ismert harmadik világról. A pesszimista következtetései miatt elmarasztalt Molnár egy újságcikkben azt válaszolta, hogy maga a történelem terhelt pesszimizmussal, és ő nem tesz mást, csak szenvtelenül regisztrálja a tényeket. A pessimum például bele volt kódolva a Nyugat felé hiszékeny iráni sah sorsába is. Molnár az Iránban történtekből azt a következtetést vonja le, hogy„modern” államot és társadalmat csak ott lehet építeni, ahol fél-nyugatias infrastruktúrával rendelkezik a kísérletbe vágó ország (pl. Japán, Tajvan vagy Brazília), vagy olyan brutális katonai erő birtokában van, mint Oroszország. A sah súlyos hibája, hogy Iránt a nyugati államok mintájára próbálta iparosítanimodernizálni, aztán elsöpörte a vallásos ellenforradalom.

Molnár szerint napjaink „eredetisége” – szemben a nyugati sztereotípiával – abban áll, hogy a harmadik világ visszatér az antik mintákhoz: a monolitikus, antiplurális, antiparlamentáris, vagyis az autoriter rendszerekhez. Khomeini „eredetibb” – írta –, mint az iráni sah, Giscard d’Estaing vagy Ronald Reagan.

A harmadik világ rezsimjei nyugatias, moralizáló, leminősítő értékítéleteinktől függetlenül jól tartják magukat a divatos harmadikvilág-elemzők (tiers-mondialistes) jövendöléseitől nem zavartatva. A „modell” fogalmán a szerző nem valami feltétlenül pozitívat, követendőt ért, hanem egy olyan politikai szerveződési formát, amely terjedőben, és amelyhez lassan alkalmazkodnia kell a másik két világnak is az eljövendő időkben. Az úgynevezett harmadik világ az első kettő szorításában eredeti megoldást kínálhat népei számára. A könyv utolsó mondata: „Mindent egybevetve, a harmadik világ nem tesz egyebet, mint elfoglalja a helyét a Történelemben…”

 

Európa, zárójelben6

 

Molnár mindig európainak vallotta magát, és az öreg kontinens problémái szüntelenül foglalkoztatták. A Szovjetunió végelgyengülésének napjaiban, amikor a washingtoni konszenzus akadály nélkül érvényesíthette gazdasági, politikai és ideológiai érdekeit, ő ismét a szellemi-ideológiai ringbe szállt könyveivel, cikkeivel, figyelmeztetni Franciaországot és Európát a kötelezően megvédendő kulturális értékeire, sőt küldetésére az egypólusúvá forduló atlanti világban. Nem Washington nagyhatalmi mivolta aggasztotta, hanem a fogyasztói messianizmus, a talaj menti anyagiasság és a kérdéstiltó ideológia terjesztése, amely idegen az európai nemzetek géniuszától, noha a globalizálódó és individualizálódó elitjei önérdekből kiszolgálják. Hozzá hasonló nézetet vallott a később publikáló Christopher Lasch, például a The Revolt of the Élites and the Betrayal of Democracy (W.W. Norton & Company. New York–London, 1995) című könyvében.

Európa – írta Molnár –, amelyet nem a saját filozófiája határoz meg, amely az atlanti ideológia mellé áll, elhagyja a történelmet, és mellékszereplő lesz egy másik történetben, amelyet mások írnak.” Az Egyesült Államok lassan az odavándorolt egyének konglomerátuma, akik térben és időben elvágva gyökereiktől, felmenőik történelmétől, könnyen manipulálhatóak. Európa népeinek viszont még van történelmi tudata, noha az új típusú oktatás már azt is kikezdte. Európa keleti fele még ragaszkodik a hagyományaihoz, és mentalitása is egyedi. Európának vannak eredeti ideái és ideáljai, és gazdag történelmi tapasztalata birtokában képes visszafogni magát. Csak a nemzet hagyományaihoz szervesen illeszkedő közösségi és intézményi háló képes felkészíteni az egyént az alkotó életre, mederben tartva az önérdekű individualizmusra és a bűnre való hajlamát.

Keresztényi értékekről, transzcendenciáról, nemzetről, többségi társadalomról beszélni, annak közösségszervező, értelemadó erejét hangsúlyozni azonban istenkísértésnek számít az önmagával eltelt atlanti fősodor elbeszélésmódjában. E szerint az első világháborúnak a Habsburg, a német, az orosz és az oszmán birodalom létezése volt az oka, a másodiké pedig a nemzeti érzés, a nemzetállamok, melyeket paradox módon épp az atlanti politika lehelt életre a párizsi békeszerződésekben. És amelyek diktátum mivoltát mostanság Gérard Araud, Franciaország washingtoni nagykövete vonja kétségbe, a Commentaire folyóirat 2016 nyári számában. A két világháború előtt és alatt virágzó nagybankok, befektetők és fegyverszállítók felelősségéről továbbra sem esik szó e nagy elbeszélésben. Az Antonio Gramsci olasz filozófustól inspirált kulturális marxizmus – mint figyelemelterelő, indoktrinációs manőver az ő érdekeiket is szolgálja.

Molnár könyve ma is üdítő olvasmány, mert nem az „irányadó” politikusok és a médiaguruk bikkfanyelvét (la langue de bois) használja a jelenségek értelmezésében: „Veszély fenyegeti Európát: a soknemzetiségű és sokfajta kultúrával rendelkező identitás megszűnése a gazdasági érdekek sivatagának terjedése miatt, a szellemi értékeinek egyre erőszakosabb föld alá kényszerítése miatt.” Nagy reményeket fűzött a közép-kelet-európai változásokhoz. Ő is remélte, hogy a nemzeti érzéshez, a valláshoz, a keresztény világképhez, a hagyományaihoz – éppen a brutális szovjet birodalom indoktrinációja ellenhatásaként – jobban ragaszkodó Európa új lendületet visz az indentitáshiányos, fitnesz-wellnesz csúcs-életminőséget hajkurászó, shoppingoló, állatkertnéző és elernyedt Nyugatba. 1990-es élményei azonban kevés jót tartogattak számára: „Már látható, hogy a nyugati ipari és médiacsoportosulások brutális eszközökkel markolják fel Európa keleti felének piacait, megágyazva ezzel a kontinentális uniformizálásnak. Ezt szolgálja az oktatás, a média, az életmód, a reklámjelszavak világa. Egy homogén társadalom kezd szétfeszülni az Atlanti-óceántól az Urálig a béke megőrzésének és az úgynevezett jólét szétterítésének jelszava alatt.”

Az amerikai tömegkultúra széles mosollyal ugyan, de diktálja életmodelljét, amely ellen nehéz hatásosan küzdeni, hiszen ez a way of life az illedelmes viselkedés alfája és omegája lett a nyugat-európai politikában, üzleti életben és a hollywoodi szellemi roncstermékek fogyasztásában. Ha az Egyesült Európának nevezett „politikai eszperantó” megvalósulna, az Egyesült Államokból vezényelt bizniszcsoportosulások gyarmatává válna.

 

Amerikanológia. Egy globális ideológia győzelme7

 

E százoldalas nagyesszé kiáltványnak is beillik. Alain de Benoist közismert jobboldali filozófus 1992-ben, az Egyesült Államok: veszély! című népszerű előadásában kétszer is megemlíti e kötet fő tételét. Fogadjuk meg Molnár tanácsát – mondta –, és eresszük szélnek az okafogyott szovjetszakértőket, és helyettesítsük „amerikanológusokkal”, hiszen Európa jövőjére a Wall Street, illetve az amerikai életvitel jelent önazonosság-vesztő, halálos veszedelmet.

Molnár a negyedik fejezet elején foglalja össze a legjobban az intelmeknek is beillő mondanivalóját. „Napjainkban történelmének legsúlyosabb időszakát éli Európa. Azonnal javítsuk az előbbi kijelentést: Európa történelme nem létezik, és nem is volt soha. Csak nemzetek, régiók és szövetségek történelméről beszélhetünk. Ha a kontinens történelméről beszélünk, engedelmeskedünk az idegen befolyásnak.” Majd így folytatja: „Az internacionalizmus soha nem jó gyakorlat, mindig gazdasági és ideológiai érdekeket leplez…”

Molnár Tamás e könyvében az alábbiakról ad számot:

1. Az amerikai tapasztalatokat egy puha ideológia (soft ideology) modellálja, amely mozgékony és messianisztikus jellegű. E modellt egy olyan nép testesíti meg, amely számára a cél – önmaga. E modell gyorsan terjed Európában és a világban, és ráadásul oly mértékben, hogy a Nyugat lassan már csak az Egyesült Államokat jelenti.

2. A liberális utópia ideológiája – melynek eredeti puritanizmusa már elvilágiasodott – vezet a kapitalista, élvhajhász, kereskedő és elgépiesedett civil társadalom hegemóniájához, a decentralizált Állam és a lekicsinyelt Egyház rovására. Ez az ideológia szünet nélkül ontja a képleteket a felmerülő, és az általa keltett mindennapi világproblémákra, hogy végül megszabaduljon a történelem „lidércnyomásától”. E boldogságrecept az emberhangyának, az ember-robotnak készült, és benne ez olvasható: „teljesítményhatékonyság a bizniszben”. Ez az atomjaira szétesett tömegszellem tagadja a transzcendenciát az „egyhangúan választott egyenlőségszinttel, ahol a különbségek és megkülönböztetések felszívódnak a mindig jót tenni akaró tudatban.”

3. A Washington által alkalmazott módszerek a történelemellenes és apolitikus modelljének elfogadtatására „sokkal árnyaltabbak, változatosabbak és brutálisabbak”, mint Moszkváé, „mert az ember legaljasabb vágyait elégítik ki.” Ennek ellenére Európában félig-meddig a fű alatt a hagyomány ereje továbbra is ellenáll a totalitás igényével fellépő liberális ideológia pusztításainak, […] az egyenlősítő anyagelvűség nyomásának.”

Sok amerikanizált európaival ellentétben Molnár szemében kontinensünk marad a világ központja. Európa erejét éppen a politikai töredezettsége, kulturális és nyelvi sokszínűsége adja. Szerinte mind a gorbacsovi „közös ház” mind az „elNATOsított kontinens” olyan modellt utánoz, amelynek semmi köze az európai valósághoz. Brüsszel és Strasbourg technokratái ellenében megerősített európai „nemzeti jelenléttel” kerülhető el a Világkormány létrehozása. Mondani sem kell, hogy „nem a 19. század nacionalizmusához kell visszatérni, hanem egy olyanhoz, amely nem olvad fel a kereskedőszellemben, és amelyben a társadalom hangadói nem közhelypufogtatók”.

Molnár számolt azokkal a felforgató változásokkal, amelyek a szovjet csapatok távozása után történhetnek. Számolt a német újraegyesülés nem várt következményeivel is. Remélte, hogy Kelet-Európa elkerüli azt a lelki tompultságot, amelybe Nyugatot belekényszeríti az amerikai modell utánzása. Ideje felébredni az „amerikai álomból”, amely az „Új Világrend” felé ringatja Európát!

Nagyon aktuális ez a könyv írta Pierre de Palce a Monde et vie 1991. augusztus 22-i számában, amely Molnár Tamás fényképét is közli. Azon év július 8-áig George Bush negyvenkét alkalommal beszélt hivatalos körülmények között „az új világrendről”.

 

 

JEGYZETEK:

 

1 La Gauche vue d'en face. Éditions Seuil, Paris, 1970.

2 L’Animal politique. Editions de la Table Ronde, Paris, 1974.

3 Le socialisme sans visage. L’avènement du tiers modèle. Presses Universitaires de France, Paris, 1976.

4 Le modèle défiguré. Presses Universitaires de France, Paris, 1978.

5 Tiers-Monde. Idéologie. Réalité. Presses Universitaires de France, Paris, 1982.

6 L’Europe entre parenthèses. Paris, La Table Ronde, 1990.

7 L’Americanologie. Triomphe d’un modèle planetaire? L’Age d’homme, Lausanne, 1991.



« vissza