Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Térkép és történelemkönyv segít állapotunk megértésében

Minden értelmes társadalmi diskurzus kritikus kérdése, hogy ügyeink tényszerű megítéléséhez mit tekintsünk mércének. A vitákban persze keverednek az érvekkel az érzelmek, a tényekkel a percepciók. A közvélemény jelentős, sőt talán növekvő része nehezen helyezi el viszonyainkat a sokszínű, gyorsan formálódó európai folyamatokban. Sokan hajlamosak bármely gondot vagy nehézséget a magyar balsors újabb csapásának tekinteni, másfelől viszont a sikert, az események kedvező alakulását páratlan győzelemként értékelni – hogy aztán a külvilág kalaplevételének elmaradását megint csak betudhassák az idegenek érzéketlenségének.

Nyilván van társadalomtudományos magyarázat nemzeti önértékelésünk bizonytalanságaira. Persze ez sem kizárólagos magyar ügy. Nem ok nélkül adta Bibó A kelet-európai kisállamok nyomorúsága címet 1946-os írásának, amelyben a görcsös félelmi állapot, a hamis realizmus, a nemzeti materializmus fogalmaival írta le a gondolati zavar jegyeit a valamikori Monarchia nyomában létrejött országokon széttekintve. Mondhatjuk magunkról, hogy nem vagyunk és sosem voltunk kelet-európaiak, sőt immár azt is állíthatjuk, hogy hazánk a mai Európában nem számít kisállamnak, ám ami igaz, az igaz. Egy sor társadalom-lélektani vonatkozásban valóban régóta osztozunk a Lajtától keletre fekvő térség nemzeteivel. Ha ez úgy volt Bibó idején, hasonló a helyzet most is, amint erről szakszerű közvélemény-kutatások eredményei és személyes tapasztalataink bőséges tanúságot adnak. Sőt sajnos előnytelennek minősíthető változások is megfigyelhetők a térségben elfoglalt helyzetünket illetően, mind az értékrend vonatkozásában, mind a mérhető teljesítmények ügyében.

A trendek felvázolása előtt azonban idekívánkozik egy személyes vonatkozás. Pályafutásom egy váratlan fordulata nyomán 1995 elején Londonban találtam magam, az EBRD nevű nemzetközi fejlesztési bank igazgatótanácsában. Hazámon kívül három másik ország gazdasági ügyeinek képviselőjeként hamar megtapasztaltam, hogy a magyar, cseh, a horvát és a szlovák állami emberek elég hasonlóan viszonyultak a külvilághoz. Akkor főként a szlovák tisztségviselőkön, köztük magas polcon levőkön éreztem nagy önbizalomhiányt a nyugati partnereikkel kapcsolatban, és bármely érdekütközésre vagy véleményeltérésre azzal reagáltak, hogy a nyugatiak nem értik meg az ő sajátos gondjaikat. Jó néhány évvel később, a szlovák uniós elnökség idején már tapasztalható volt, hogy egy új tisztviselői generáció mennyivel járatosabb a (nyugat-)európai gondolkodásmódban. A „minket nem értenek meg” érvelést viszont ott is, és a többi ország tisztviselőitől is sűrűn lehetett hallani.

E négy ország sajátos gazdasági érdekeit és kormányzati szempontjait kellett az igazgatótanácsban képviselnem. Ám hamar kiderült, hogy az úgynevezett nemzeti sajátosságok és egyedinek gondolt problémák tulajdonképpen meglehetősen hasonlóak voltak minden érintett ország esetében. Sőt az igazgatótanácsban ülő nyugati kollégák sem tagadták, hogy ilyen ügyekkel korábban náluk is küszködtek, mint például hogy miként lehetne viszonylag tisztességesen, ám gyorsan privatizálni a lomha állami vállalatokat, mit kezdjenek a végleg fölöslegessé váló acélgyári munkásokkal és szénbányászokkal, hogyan birkózzanak meg a városokba zúduló volt agrárnépességgel.

Korábbi magyar kormánytagként, nemzeti banki vezetőként akkor az egyik héten a horvát érdekek szószólójaként, a rákövetkező ülésen Szlovákia képviseletében kellett érvelnem, aztán pedig cseh vagy magyar fejlesztési ügyet prezentálnom, és rögtön szembesültem azzal, hogy sokkal ritkább a sajátosan magyar ügy, mint valaha gondoltam volna. A ténylegesen meglevő sajátosságaink leginkább mértékbeliek, és nemcsak a szűkebb földrajzi térségünkhez mérve: fejlett európai országok is átestek a minket próbára tevő dilemmákon, legfeljebb a fiatalabb nyugati kollégáknak azok már a régmúlt ködébe vesztek.

A kitérő azért tartozik ide, mert ez a háttér érzékelteti, hogy az 1990-es rendszerváltozással járó súlyos kihívások nagy része általános érvényű. Ám a történelmi pillanat sajátos: a nyugati donor-országok addigra már túljutottak a maguk hasonló korszakán, és három évtized gyors gazdasági fejlődése, társadalmi modernizációja elfeledtette velük korábbi nehézségeiket. Ráadásul akkor, az 1990-es évtizedben jutott a csúcsára a győzedelmes globalizáció. Valóban sokan hihették Nyugaton és nálunk, hogy egyetlen út vezet a jövőhöz, és minél kisebb helyi eltérésekkel veszi át a legjobb gyakorlatot („best practice) valamely fejlődésben levő nemzet, annál jobb lesz mindenkinek, legfőképpen a sikeres mintát átvevőnek.

Mindez persze jóval a nagy pénzügyi krízis előtt történt, amikor még lendületesen növekedtek a fejlett nyugati gazdaságok, de nem csak azok. Az európai periféria – erről ma kevés szó esik – igen gyors fejlődésen ment át. A spanyol, az ír és a görög (igen, a görög) reálbérek sokkal gyorsabban emelkedtek az 1990-es években, egészen a 2008-as kritikus esztendőig, mint a francia, a brit vagy a német bérszint. A beruházások dübörögtek, a peremvidék jövedelmi felzárkózása jól haladt. Ma már nyilvánvaló, hogy az olcsó hitel túl sokakat buzdított eladósodásra az Európai Unió peremén, ahol az anyagi gyarapodás üteme éveken át jóval felülmúlta a termelékenységjavulást. Majd amikor beütött a pénzügyi válság, nehéz esztendők jöttek, legfőképpen a gazdaságilag igen nyitott gazdaságokban, és a nagy visszaesést csak lassú javulás követte: a volt tervgazdaságok csoportjában öt, hazánkban hat év kellett a 2008-as válság előtti termelési szint újbóli eléréséhez, lakossági fogyasztásunk pedig még mindig az egy évtizeddel korábbi szint alatti.

Ezekkel az évekkel a hátunk mögött nem meglepő, hogy a negyedszázados rendszerváltozási folyamat mai megítélése sokaknál negatív. Pontosabban, még tovább romlott, és többségbe kerültek azok, akik a volt keleti blokk országainak felzárkózási kísérletét egészében sikertelennek ítélik. Nem csupán szubjektív életérzésről van szó: legutóbb Tölgyessy Péter az Eötvös Csoport rendezvényén az 1960-as évek európai perifériájának néhány sikerországához mérve adatolta az állítását, miszerint Magyarország sikertelen, és nem csak újabban. Ez a minősítés első hallásra éles eltér a kormányzatétól, de nem teljesen. A kormány médiaüzenete korábban a 2010-et megelőző nyolc év, ám mind gyakrabban a két megelőző évtized sikertelenségét exponálta az új éra eredményeinek taglalása előtt. A pozitív üzenet („Magyarország jobban teljesít”) pedig nem részletezi, hogy kihez és mihez képest jobb a teljesítmény, és honnan is kell számítani a javuló eredményeket. Vezető kormánytisztviselők 2013-től bekövetkező gazdasági növekedési fordulatról írnak. Nem is tehetnek másképpen, hiszen a gazdasági adatokat csak akkor lehet nagy sikerként prezentálni, ha abból kimarad a visszaesést hozó 2012-es esztendő.

Amint e lapban korábban már kifejthettem: a nemzetgazdasági adatokra alapozott minősítés nagyban függ az átfogott időtávtól, valamint attól, hogy ugyanezen idő alatt milyen a hasonló helyzetű nemzetek teljesítménye. Vegyük a rendszerváltozás első néhány évét: ugyan súlyos visszaesést hozott, de a térség hazánkkal együtt egy évtized alatt mégis visszaintegrálódott a nyugati közösségbe. Igaz, a rendszerváltozás történeti pillanatában reméltnél és kalkuláltnál sokkalta nagyobb lett az átalakulás gazdasági és társadalmi költsége. A 1990-től 1999-ig tartó legnehezebb, első szakaszban gazdaságunk gyökeres szerkezetváltáson esett át, míg végre jövedelemtermelő képessége meghaladta az „utolsó békeévét”. Térségünk más országainak nemzeti jövedelme is ekkortájt érte utol a szocialista korszak záróévének szintjét.

Ennél azért sokkal jobb eredményeket vártunk mindannyian a térségben. Mint ahogy a nemzetközi szervezetek tanácsadói sem gondolták 1990-ben, hogy hat, nyolc vagy akár tizenkét év is kell a volt szocialista blokk országaiban ahhoz, hogy az ésszerűbbnek és hatékonyabbnak tételezett piacgazdasági rendszeren belül a rendszerváltoztatók utolérjék az amúgy sem magas bázisévi nemzeti jövedelmi szintet. Ám akármi volt is a vártnál nagyobb átalakulási veszteség oka, Magyarország az elsők között teljesítette a penzumait. Bár a magyar átmenetet levezénylők sosem váltak a külföldi médiában annyira felkapottá (leszámítva Bokrost, az itthon és nyugaton gyakran túlértékelt kiigazítási csomagjával), mint a gyors privatizációt meghirdető Václav Klaus, vagy a nagy megszorításokkal a múltat lezáró Balcerowicz, de objektív mutatók alapján sikeresnek minősíthető Magyarország első évtizede.

A második szakasz, gyakorlatilag a második évtized viszont már relatív ütemvesztést hozott hazánk számára. Itt különösen fontos szerephez jut a mérce megválasztása. Sokféle értelmes vonatkoztatási keret létezik: másképpen ítél a gazdaságtörténész, megint másként az üzletember, a hivatalban levő politikus. De – amint erről a Magyar Szemle 2017. februári számában (Mihez mérjük magunk?) volt alkalmam írni – a referenciakeret megválasztása nem ízlés kérdése. Mérce lehet saját előzményünk, vagyis a megelőző évtized: ebben az összevetésben az egyéni jólét általános szintje nőtt, egészen 2008-ig. Ám a társadalmi-gazdasági szerkezet mélyáramlatai és a közvélemény mindmáig meghatározó irányzatai alapján hosszabb távon a valamikori Monarchia a mérvadó regionális keret, középtávon pedig, ami a politikai rendszerváltozástól az uniós tagság elnyeréséig terjedő időszakra vonatkoztatható, a visegrádi hármak (majd a szlovák-cseh válást követően: négyek) adják a természetes referenciakeretet. A Monarchia volt alkotóelemei és szomszédjai közül a délszláv államok (Szlovénia, Horvátország, Bosznia, Szerbia) sajátos felbomlási folyamatuk miatt egy időre külön pályára kerültek. A román és bolgár átalakulás pedig még a szlováknál is nehezebben indult az első évtizedben. E regionális keretben viszont egyértelműen sikertelen Magyarország második évtizede. A legegyszerűbb gazdasági mutatók (egy főre jutó GDP, termelékenység, országkockázati besorolás) szerint minden gondja és belpolitikai zaja ellenére Csehország és Szlovénia állt továbbra is az élen, a gazdag Ausztriát most nem is említve. Ebben nincs is meglepetés. Az viszont már a második évtized, valamint a harmadikból eddig eltelt évek meglepetése, hogy Szlovákia és Lengyelország is hazánk elé került a gazdasági teljesítmény terén.

Úgy is mondható: szomorú meglepetésünkre mostanra hazánk a visegrádi társak mögé csúszott a gazdasági mutatók szerint. De nemcsak azok tükrében. A társadalmi fejlettség mutatójaként is használt HDI (Human Development Index) viszonylag reális képet ad az érintett társadalmak átlagos állapotáról (UNDP, 2016). Az index a várható élettartamot, az iskolázottságot és egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelmet sűríti egyetlen adattá. Hazánk a világ ötvenegy legfejlettebb országának csoportjában (mely kezdődik Norvégiával, Ausztráliával és Svájccal, és végződik Oroszországgal, Romániával és Kuvaittal) a 2015-ös teljesítmények alapján a 43. helyen található (0,84-es átlagszámmal). Említsük meg a történelmi összevetésben mérvadó német és osztrák adatot (0,92 illetve 0,89): hozzájuk képest, amint várható, jelentősen le vagyunk maradva. Jöjjön a másik három visegrádi állam: Csehország 0,88; Lengyelország 0,86; Szlovákia 0,85 – mind előttünk állnak átlagos társadalmi fejlettségben. A szlovén adat: 0,89, ami az osztrákkal megegyező. A magyar humán fejlettségi elmaradás tehát a V4-ben csekély, de mérhető. Megelőzzük viszont a montenegrói (0,81) vagy a román szintet (0,80), valamint a második országcsoportba sorolt országokat, így Bulgáriát (0,79) és Szerbiát (0,78).

Ha valaki idegenkedik az aggregált mutatóktól, tekintheti az oktatás állapotát, ideértve azt a nyilvános adatot, mely szerint a magyar fiatalok ötödének súlyos szövegértési hiányosságai vannak, vagy a demográfiai mutatókat, az életmód jellemzőit (az alkoholizmus, elhízás, dohányzás és egyéb függőség adatait). Ezekkel a visegrádi térségben nem állunk jól, a tőlünk délre és keletre lévő társadalmak többségénél még mindig jobb a helyzetünk. A társadalmi értékrendek mutatói jelzik, hogy a magyar lakosság jelentős része bizalmatlan a hatóságokkal, a honfitársaival szemben, az erős kéz politikáját nagy hányad többre tartja a demokratikus hatalomgyakorlásnál, és egyéb mutatók alapján is sokkal közelebb áll mondjuk a bosnyák-szerb értékrendhez, mint a cseh vagy lengyel mintához (ismét csak nem említve a német vagy más fejlett európai társadalmat).

Az EU új tagországainak átlaga minden gond ellenére meglehetősen sokat közeledett a nyugat-európai társadalmi standardokhoz. A térség némileg le van maradva a képzettségi és egészségügyi tényezőkben a Nyugattól, de nem olyan mértékben, mint a gazdasági fejlettség szokásos mutatója (egy főre jutó GDP) vagy az utca emberének olyannyira fontos országos bérszint terén. Az adatok üzenete: az európai peremvidéken a humán adottságokat illetően csupán mennyiségi a lemaradás, országonként különböző mértékben, a nyugat- és észak-európai társadalmakhoz képest, amelyek azonban az anyagiak terén egy minőségi fokkal feljebb állnak. Ez a szituáció elvileg esélyt adhatna a sebes felzárkózáshoz, a társadalmi és gazdasági fejlettségi szint utoléréséhez, különösen azóta, hogy a peremvidék bekerült az EU-ba. A 2004-es nagy keleti bővítéssel, illetve a két balkáni ország esetében 2007-ben, legutóbb Horvátország viszonylatában bekövetkezett az a jogi változás, amely intézményes támaszt és anyagi forrást is nyújt a felzárkózáshoz. Másfelől viszont a teljes jogú tagság elnyerésével felerősödtek az európai jólét iránti egyéni aspirációk, ám a közvetlenül összemérhetőség inkább csalódást okozott a peremvidéki társadalmak mozgékony, aktív rétegeiben.

A viszonylagos társadalmi fejlettség (a kielégítő HDI érték, a megfelelő PISA-felmérési helyzet, a javuló életkilátás) önmagában nem mérvadó: egy adott ország státuszába az intézményi hovatartozás is beleszámít. A teljesítmény- vagy állapot-indikátorok alapján hasonló helyezésű Bulgária, Románia, Montenegró és Szerbia közül az első kettő immár egyenjogú tagja az Európai Uniónak, míg a másik kettő nem az. Más összefüggésben fontos a NATO-tagság.

Megint más okok miatt számít a közös európai fizetőeszköz átvétele: Szlovákia és Szlovénia (valamint az elemzésből eddig kihagyott három balti ország) tagja az euróövezetnek. Hazánk és az ingadozó álláspontot elfoglaló Csehország, Lengyelország viszont nem. Romániáról és Horvátországról tudható, hogy kormányuk ambicionálja az euróövezeti tagságot, és az első adódó alkalommal minden bizonnyal belép. Ezek az intézményi eltérések már eddig is kihatottak egy tagország külső megítélésére, és az uniós ügyek befolyásolásának képességére, de a brit kilépésről meghozott döntés, majd a 2017-es francia elnökválasztás ismeretében még kritikusabb lehet a peremhelyzetű tagországok besorolása.

A magyar sikertelenség Tölgyessy-féle tézise, amely az utolérési remények kudarcára hivatkozik, implicite azt feltételezi, hogy a történelmi felzárkózás (visszazárkózás) az igazi mércéje egy ország sikerességének. Amint azonban maga is elmondja, a peremvidéki vagy fél-periferiális helyzetből csak nagyon kevés országnak sikerült az elmúlt évszázad során bekerülnie a fejlett világ belső magjába. A szokásos listán Finnország, Írország, Spanyolország található (az utóbbi esetében különösen kérdéses, hogy jó kifejezés-e e bekerülés, hiszen volt olyan történelmi időszak, amikor a korszak fejlett, vezető hatalma volt a spanyol birodalom).

Ám számít-e a jelen generációnak az, hogy apja, nagyapja, vagy különösen ükapja idején hazája hogyan állt az akkori vezető térségekhez képest? Érezne-e elégtételt egy majdani cseh fiatal annak a hírnek hallatán, hogy 2028-ban hazája egy főre jutó hazai terméke elérte az (akkori) EU átlagos egy főre jutó GDP-mutatóját? Aligha. Hasonlóképpen, a mai magyar fiatal és kevésbé fiatal korosztály számára ha van sikertelenség hazánk fejlődésében, az nem önmagában az uniós átlaghoz való felzárkózás lelassulása-leállása. Ez utóbbi tény, de valójában elemzési eszköz: olyan mérce, amelyik az ország múltjához, korábban befutott pályájához viszonyít, és ezzel segítheti az elemzői eligazodást. Ám siker és sikertelenség dolgában az egyes ember – munkavállalóként, szülőként, szavazópolgárként – más motívumok alapján dönt. Még a pőre anyagi döntés is bonyolultabb annál, mint hogy hol, melyik országban jobbak a bérek. Hiszen mindig lehetett tudni, hogy vannak gazdagabb országok, ahol a jövedelmi viszonyok sokkal jobbak, mint a peremvidéken. Ám ettől az ismerettől mondjuk Portugália még nem ürült ki, noha nyilván elég sokan tényleg átköltöztek átmenetileg vagy végleg Luxemburgba, Hollandiába vagy Norvégiába az elmúlt fél évszázad során. De nem mindenki. Mint ahogy országon belül sem automatikus a vándorlás. Ámbátor figyelemre méltó, hogy egészében apadó lélekszámú Magyarországon a központi fekvésű, Budapestet magába foglaló régió az egyetlen, ahol az elmúlt tíz évben nőtt a lélekszám, és minden egyes más régiónkban csökkent.

A nemzetgazdasági változók, sőt még a kézzelfogható üzleti adatok, mint a bérszint, anyagi fogyasztás is inkább csak magyarázzák, színezik, árnyalják itt vizsgált témánkat. A múltunk és a földrajzi (valamint geopolitikai) helyzetünk sokat megmagyaráz abból a kettősségből, amely itt minden államra jellemző: tájékozódási pont, egyéni és politikai ambíciók tárgya az a Nyugat, amelytől időről időre elszakítottak nagy történelmi mozgások; másfelől olyan mércét is jelent a kontinens gazdagabb fele, amelynek nagyon nehéz, és sokak szerint lehetetlen eleget tennünk a térségnek. Ám pontosan a nemzetközi összevetésben látszik, hogy ugyanezt a kettősséget, az ebből fakadó feszültséget bizonyos nemzetek jobban, sikeresebben élik meg. A kemény társadalmi-gazdasági adatok azt is jelzik, hogy ugyanazon ország életében is vannak sikeresebb („jobban konvergáló”) szakaszok, amelyeket azután relatív visszacsúszások követhetnek. Ezért sem szabad belenyugodni a sikertelenség kimondásába. Mint ahogy az alaptalan sikerpropaganda is kártékony, idővel a valóságtól való elszakadása miatt visszaüt.

A sikertelenség közvetett bevallása, a teljesíthetetlennek gondolt feladat (a fejlett országok csoportjába való végleges és kétségtelen bekerülés) feladása az is, ha a fejlett világot mint olyat hanyatlónak, dekadensnek deklarálja valaki. Ezzel kiiktatja azt a tájékozódási keretet, amelyhez mérni lehet viszonyainkat. Akkor marad a múlt, és tér nyílik az opportunista módon megválogatott sikermércék számára. Nem lehet kétséges, hogy mindig található olyan összehasonlítás, amellyel tetszőleges eredmények vezethetők le a politikai vitákban. Ám a nemzet tényleges viszonyairól valóban csakis releváns mércék alapján folytatható értelmes társadalmi diskurzus. Különösen fontos ennek a tételnek a komolyan vétele most, amikor a körvonalazódó német–francia egyetértéssel megerősítve Európa nekilát intézményi rendje újragondolásának.

 

 

IRODALOM:

 

Bibó István (1946): A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Argumentum Kiadó, 2011, Budapest

EC (2017): Spring Forecast, Hungary. https://ec.europa.eu/info/sites/info/file/ecfin_
forecast_spring_110517_hu_en.pdf

IMF (2017): Hungary – Country Report. No. 17/124


Tölgyessy Péter (2017): Elégedetlenségek áradatában nagyra növekedett főhatalom az
Orbán-rendszer működése és vélhető jövője. Előadás. http://hvg.hu/itthon/20170511 Tölgyessy_Peter_Orban_diadalmasan_menetel_a_zsakutcaba

UNDP (2017): Human Development Report, 2016. http://hdr.undp.org/sites/default/
files/2016_human_development_report.pdf



« vissza